Pesti Napló, 1886. március (37. évfolyam, 60-90. szám)

1886-03-02 / 61. szám

61. szám. Szerkesztési iroda: Ferenc» ek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-é­p­üt­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. 37. évi folyam. Budapest, 1886. Kedd, márczius 2. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 4 frt 60 kr. — 6 hónapra 9 firt. Hs­z 2 esti kiadta poétái különkü­ldése kívántatik, polubélyegra havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felölfisetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 13.esti Naplót kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ­ra. Előfizetési árak : (A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel rendkívüli számot ad ki.) Egy hónapra ................. 1 frt 50 kr. Három hónapra .......... 4 „ 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívánta­tik, postabélyegre havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint felülfizetendő. 99" Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Az első nap. Tegnap kezdődött meg a törvényható­sági reform tárgyalása a képviselőházban. Az első napon a legkiválóbb beszédet Grrün­­w­a­l­d Béla tartá. D­á­r­d­a­y Sándor s gróf Tisza Lajos rövidebben szóltak, de mind­kettő a javaslat mellett tartalmas beszédet mondott, kiterjeszkedve az egész közigazga­tási reformra és sok tekintetből kifogásolva az ő nézetük szerint is hiányos javaslatot. Grünwald Bélát az, hogy a napirenden fekvő javaslat tárgyalásának első napja majdnem kizárólag az ő nevéhez fűződik, el­tekintve beszédének komoly és eszmékben gazdag tartalmától, már politikai egyénisé­génél fogva is megillette. Grünwald Béla az, a­ki par excellence az adminisztráczió po­litikáját képviseli; ő az, a­ki nemcsak mint szakember, hanem mint államférfin is, igen illetékes minden oly kérdésben nyilatkoz­ni, mely közigazgatási szervezetünknek vál­toztatásaira vonatkozik. Ismerjük Grünwald programmját. Ő az állami adminisztráczió híve, de nem kevésbbé barátja az ön­­kormányzati tevékenységnek, mert enélkül semmiféle adminisztráczió nem lehet jó, és sehol sem szolgálhat a közigazgatás a jogok és a szabadság védelmére. E tekintetben mi Grünwald Bélát egyáltalán nem tartjuk túl­zónak, mint ezt ellenfelei ráfogni igyekeznek, s ha nem is megyünk egészen odáig a válasz­tási rendszer elítélésében mint ő, de premisz­­száinak nagy részét helyeseljük, s azokból számos konzekvencziát úgy vonunk le, mint ő. Tegnapi beszédének is csupán egy része volt, melyben véleményünk eltér az övétől; az a rész, melyben Grünwald az 1870. évi megyerendezési törvényt a lehető legkemé­nyebben elitélte, s alkotmányos korszakunk legnagyobb hazugságának nevezte. Nem ér­tünk vele egyet, mert bármily igaza van is Grünwaldnak abban, hogy e törvény szolgált alapul ahhoz, melyet most a kormány előter­jesztett, bármily igaza van neki abban, hogy a napirenden levő javaslatnak hibái némiké­­pen logikusan folynak az 1870-ki törvény hiányaiból, — mégis az a kárhoztatás, mely­­lyel Grünwald az 1870. évi törvényt elitéli, nem igazságos. Meg kell gondolnia Grünwald Bélának, hogy midőn 1870-ben az első megyerendezés megtörtént, hogy akkor a helyzet egészen más volt, mint ma. 1870-ben az akkori kor­mánypártnak nem csupán a közigazgatási szempontokkal kellett számolnia, hanem a még teljes nagyságában élő régi várme­gyei tradicziókkal is megküzdeni. 1870-ben az akkor hozott törvény egy rendkívüli haladás volt, a­mi annál inkább elisme­résre méltó, mert a közigazgatási gyakorlat, a tapasztalati tények útján, korántsem volt oly tájékoztató, oly útbaigazító, mint most, 19 évvel az alkotmány helyreállítása után. És azt is meg kell gondolnia Grünwald­nak, hogy 1870-ben még nem volt ismeretes a kormányhatalomnak oly önző és frivol kezelése, mint a­milyen azóta uralomra jutott. Akkor még a kormányok bona fide ragasz­kodtak a törvények szelleméhez is, és a törvénymagyarázatok alatt nem a törvé­nyek félremagyarázását vagy kijátszását ér­tették a politikusok. És végre meg kell gondolnia, hogy az akkori kormánypárt nem volt ám oly vak és alázatos, mint a mai, s a kormányok nem igen mertek oly dolgokat elkövetni, mint a jelenlegi kormány. Mert tudták, hogy nemcsak az ellenzéken, de még a saját pártjukban is vihart támaszta­nának. Mindezeket szükségesnek tartottuk el­mondani az 1870. évi megyetörvény védel­mére, Grünwald Béla kárhoztató ítéletével szemben, habár elismerjük, hogy az analízis, melyet ő e törvény jelentőségéről fölállított, épp oly szellemes, mint találó. Igaz, hogy az akkor egymással szemben álló áramlatok nem engedték egymást érvényesülni, és a megyei tradícziók megbénították a kormányhatal­mat, a kormányhatalom pedig megkárosítá az önkormányzatot; de minél igazabb ez, annál sujtóbb e vád a most napirenden levő tör­vényjavaslatra, mely 15 évvel készült az 1870-ks törvény után s a­mely csak azért készült, hogy mindent kizsákmányoljon, a­mi az 1870-ki törvényben rossz és hiányos és semmit se fejleszszen tovább, a­mi abban helyes és jó. Nagyon jól mondja Grünwald, hogy a szóban levő törvényjavaslat tulajdonképen nem jelent rendszerváltozást, és mégis az egész országra azt a benyomást teszi, mintha ezzel egy új kormányzati rendszer kezdődnék el. S ez éppen a megdöbbentő. Mert ez az új kormányzati rendszer nem akar egyéb lenni, mint a feltétlen hatalmi önzés, minden köz­­igazgatási érdek rovására. E javaslat is élénk bizonysága annak, hogy a magyar közélet még mindig nem emelkedett oda, hogy a ha­talom czélszerű szervezésére és a szabadság biztosítására kellőn kifejlett érzéke lenne, s ezt a hiányt használja fel a kormány, hogy oly kormányrendszert honosítson meg, mint teszi tíz év óta. Grünwald beszédének fénypontjai közé tartoztak ama helyek, melyekben kimutatta, hogy nálunk a czentralizáczió sokkal na­gyobb, mint Francziaországban, mely pedig a czentrálizácziónak mintahazája. A szónok a komoly fejtegetések közé néha metsző gúnyt vegyített, majd politikai czéljainak rajzolásá­ban valódi szónoki lelkesedéssel hatotta át hallgatóit. Hideg fővel és a meggyőződés szenvedélyével küzdött, s most is nagyérdekű beszédet mondott, mint mindig. A közigazgatási javaslat feletti vitákra a kép­­viselőházban fel vannak jegyezve szólásra. A javas­lat ellen: Bartha Miklós, Huszár István, Beöthy Ákos, K. Andreánszky Gábor, Sághy Gyula, Szeder­kényi Nándor, Justh Gyula,­­Mocsáry Lajos, Rácz Géza, Helfy Ignácz, Pulszky Ágost, Zay Adolf, Ábrá­nyi Kornél, Tars Kálmán, Markovics Tivadar, Orbán Balázs, Kiss Albert, Szilágyi Dezső, Hevessy Berta­lan, Horánszky Nándor, Gullner Gyula, Potoczky Dezső, Margittay Gyula, Olay Szilárd, Meszlényi Lajos, Trulla Péter, Almássy Sándor, Szalay Károly, Német Lipót. A javaslat mellett: Bezerédy Viktor. A népfölkelési javaslat tárgyalását tegnap kez­dette meg a képviselőház véderő bizottsága. Fejér­­váry b. miniszter ajánlotta a javaslat változatlan elfogadását, nagyobb részletezést nem tart szükséges­nek. M a n n i c b előadó hasonlóképen szólt. E­r­­nuszt Kelemen annak előrebocsátásával, hogy a haza és a trón védelmére minden áldozatra kész, a jelen javaslatot, mint czélszerűtlent, nem fogadhatja el. A jelen javaslat a népfölkelést összezavarja más védrendszerrel. T­g­r­­­y Kálmán szintén kijelentve a védelmi készséget, a jelen javaslatot, mint helyte­lent, utasítja vissza. Szily László a jelen javasla­tot, mint helytelent nem fogadhatja el, hangoztatja a védelmi törvény megváltoztatásának szükségét. Tischler Vincze csak úgy hajlandó a javaslatot elfogadni, ha a népfölkelésnél utoljára kerül a sor azokra, kik a 12 évet már kiszolgálták. Tisza László, a miniszter, az előadó s Tbály rövid felszólalásai után a bizottság többsége a javaslatot elfogadja. A részleteket a bizottság szerdán vi­tatja meg. Még följegyzendő Ernuszt azon nyilat­kozata, hogy ő a javaslatot általánosságban vissza­utasítván, fentartja magának, hogy a részletekről a házban nyilatkozzék. A főrendiház márczius 8-diki ülésében tárgyalja a költségvetést. A ház igazoló bizottsága márcz. 4-én d. e. 11 órakor tart ülést. Az országgyűlési mérsékelt ellenzék f. hó 2-án d. u. 6. órakor értekezletet tart. Bedekovich miniszter. A horvát lapok Bedeko­­vich horvát miniszter tíz éves jubileumáról emlékez­vén meg, m­íg a Národne Novine a legnagyobb el­ismeréssel nyilatkozik a horvát miniszter kiváló érde­meiről a kiegyezés létrehozatala körül, melyek örök időkre biztosítják nevét Horvátország történetében, mint a­kinek hazafisága előtt Horvátországban min­denki pártkülönbség nélkül meghajol, — addig az el­lenzéki Obtor Bedekovich miniszterről csak azt ismeri el, hogy a magyar politikának volt bű szószó­lója Horvátországban, s mint miniszter is mindig a magyar politikát pártolta Horvátország irányában, de Horvátország érdekeinek képviseletével (a­mint ezt a kiegyezési törvény előírja), mint tárc­anélküli miniszter a közös kormánynál, kevésbbé törődött. Fel­hívja tehát a horvát képviselők által rendezendő ban­kett szónokát, hogy a horvát miniszter tisztele­tére adandó diszlakoma alkalmával említse fel a horvát kiegyezés 37., 45., 46., 47., 57, 62. és 64. sza­kaszait, emlékezzék meg a fiumei provizóriumról, a magyar vasúti politikáról Horvátországban, Zágráb és Eszék városok kivonatairól, szóval Horvátország érdekeiről, melyek törvényileg vannak a horvát mi­niszter gondoskodására bizva. A Starcsevics lapja, a Szloboda, mely Bedekovich tíz éves miniszterségé­nek »illusztrálását kisérte meg«, — elkoboz­­t­a­­ a 11. A dakoromanizmus. A brassói Gazeta Transil­­vaniei egy hosszas vezérczikkben ismerteti azon inter­­pellácziót, a­melyet Cogolniceanu szenátor Bra­­tianuhoz az erdélyi irredentisták kiutasítása tárgyá­ban intézett. Az erdélyi lap majdnem egész terjedel­mében közli említett szenátornak beszédét, melyből kitűnik, hogy a romániai ellenzék politikai irányához tartozik a dakoromanizmus. Többek között ezeket is mondta Cogolniceanu: »Erdély századokon keresztül a román elemnek márkája volt. Badultól kezdve a mai napig ez látott el minket mind­azzal, a­mi szép, nemes és intelligens. Badultól kezdve Lá­zárig, Maiorescu és Laureanuig ez adott nekünk fejedelmeket, államférfiakat és tudósokat. Hogyha Grünwald Béla beszéde a képviselőház márcz. 1. ülésében. T. ház! (Halljuk! Halljuk!) A kormány in­dokolása épp úgy, mint a közvetlenül előttem szó­lott gróf Tisza Lajos képviselő úr és az előadó úr is nagyon szerény hangon mutatták be a tár­gyalás alatt levő törvényjavaslatot. Egyik sem akarja még csak állítani sem, hogy itt mélyreható reformról vagy rendszerváltozásról van szó. S még­sem tárgyal­tunk törvényjavaslatot, mely országszerte nagyobb nyugtalanságot s megdöbbenést keltett volna, mint ez. Az emberek érzik, hogy itt a szervezés és közsza­badság legfontosabb kérdéseiről van szó , habár a törvényjavaslat nem foglal magában rendszerválto­zást, mégis azt a benyomást teszi, mintha egy nagy rendszerváltozással állnánk szemközt, lényegesen nem változtat meg egy intézményt sem, s mégis korszakos jelentőségű, mert módosításaival, toldásaival felnyi­totta az emberek szemét s ma egészen más világítás­ban látják kormányzatunk állapotát mint eddig. A nemzet látja, hogy a mit eddig önkormányzatnak tar­tott, nem az s a mivel a c­entralizácziót hitte megaka­dályozni a legmerevebb c­entralizáczióra vezetett, hogy a­mit eddig a közszabadság biztosítékának tar­tott, az az önkény eszköze. E javaslatnak, ha törvénynyé válik, kétségkívül rossz következményei lesznek az életben, de az az ér­deme elvitazhatatlan lesz, hogy meg fogja győzni a nemzet azon részét, mely gondolkozni tud, mely az élet jelenségeiből képes elfogulatlanul következtetése­ket vonni, s melynek szelleme nem merevedett meg egészen üres jelszavak hatása alatt, hogy azok a for­mák, melyekben a nemzet erejét keresték, a nemzet gyengeségének kutforrása, s hogy azok a formák, me­lyeket a szabadság biztosítékainak tekintettek, a sza­badságot veszélyeztetik. (Halljuk!) S e tévedést a nemzetnek nem lehetett rossz né­ven venni. Egy általános törv­ény hatása nyilvánult itt, mely alól a magyar nemzet, sem vonhatta ki ma­gát. Egy nemzet évszázadokig tartó elnyomásának egyik leggonoszabb következménye az, hogy az elnyo­más megszűnése után is még hosszú ideig kettőre nem képes: a közhatalom czélszerű szervezésére s az igazi szabadság meghonosítására. A hatalomnak, mint a szabadságnak, épp úgy megvan a maga tapasztalása s gyakorlata, mint mindennek a világon, 8 évszázados fejlődés szükséges, hogy e gyakorlatot megnyerje. De az elnyomott nemzetnek se az egyikre, se a másikra nincs alkalma. (Halljuk! Halljuk!) A magyar nemzet negyedfél száz év alatt az elnyomás minden formáján ment keresztül, normális állami élete nem volt, sohasem érezte az államhata­lom jótékony hatását, azért elidegenedett tőle, gyana­kodva tekintett reá s védekezett ellene, s a szabadság azon negatív formáit kereste csak, melyek alkalma­sak voltak az idegen ellenséges államhatalom törek­vésének meghiúsítására. Ez volt a nemzet állapota 1526-tól, kevés félbe­szakítással, 1867-ig. Az 1848-ks korszakos átalakulás alkotmányunkba egy eddig ismeretlen, idegen intéz­ményt, a parlamenti felelős kormányt illesztette be. A kormányzat központi orgánuma megvolt, de a beli­­gazgatás legfontosabb ágaiban nem rendelkezett vég­rehajtó közegekkel, mert 1848-ban a szervezet megfe­lelő kiépítésére idő nem volt. E hiányt pótolni kel­lett, ha a kormányt és ezzel a nemzetet magát nem akartuk tehetetlenségre kárhoztatni s illuzóriusokká tenni a közjogi kiegyezés előnyeit. A mód, melyen e feladatot megoldottuk rend­kívül jellemző. 1870-ben folyt a nagy vita a köztör­­vényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslat felett, melynek kimagasló pontja a miniszterelnök úr beszéde volt, melynek nagy igazságait idézni is szán­dékozom. (Halljuk!) E vita eredménye volt az 1870-ks törvény, mely alapul szolgál a most tárgyalt törvény­­javaslatnak is, melynek legnagyobb része változatla­nul van benne fentartva. A megoldás a lehető leg­rosszabb volt. A jelszavak, melyeket a vita folya­mában hangoztattak, okosak és helyesek voltak. A megyei intézménynek a parlamenti felelős kormány­nyal összhangba hozatala, a törvények és rendeletek végrehajtásának biztosítása, a c­entralizác­ió elítélése, a szabadság biztosítékainak megszerzése, a kormány omnipotencziájának kizárása mind oly törekvések voltak, melyektől csak jót lehetett várni. De a való­ságban mindennek ellenkezője következett be s érde­kes kimutatni, hogy az uralkodó felfogásból más nem is következhetett. A múltból két tradicziót örököltük, mely döntő volt az 1870-ki törvény megalkotásánál. Az egyik a kormány körében élt s e szerint a megye lényegénél fogva ellensége a kormánynak s akadálya a kormány­zatnak. A másik a megyékben élt s e szerint a kor­mány lényegénél fogva ellensége a megyének s veszé­lye a közszabadságnak. A kormány körében arra törekedtek, hogy a megye mennél kevesebb önállóság­gal bírjon. A megyei felfogás arra törekedett, hogy a kormánynak minél kevesebb hatalma legyen. E két felfogás küzdelméből eredt a most fennálló törvény, mely úgy van alkotva, hogy mind a kettő elérte czél­­ját, a megyei felfogásnak csakugyan sikerült a kor­mányt a közérdek megvalósításában megbénítani, s a kormány körében uralkodó felfogásnak sikerült a megyei intézményt minden önállóságától megfosztani. E kölcsönös bizalmatlanság és gyanúskodás végig­vonul az egész törvényen és sehol sem nyilvánul oly feltűnő módon, mint a törvényhatóságoknak a kor­mányhoz való viszonyában. Tudjuk, hogy a törvény­hatóságok a kormánynak alá vannak rendelve, de a törvény azt a jogot adta meg nekik, hogy a kormány rendeleteinek végrehajtását megtagadhassák. Ez a joga a törvényhatóságnak 1848 előtt nem volt meg s csak gyakorlat volt,melyet az akkori viszonyok között nagyon hatásosnak tartottak az abszolút kormány megbénításá­ra s a rendi jogok védelmére. A nemzet, mely a pozitiv tevékenységben akadályozva volt, becsesnek tartotta e gyakorlatot, s annyira ragaszkodott hozzá, hogy az 1870-ki törvényhozás törvénybe igtatta akkor, mikor már parlamenti és nemzeti kormányunk volt, így a törvény belevitte a kormányzat organizmusába az ellentétet és küzdelmet s képtelenné tette a harmo­nikus működést. De még nagyobb baj volt az, hogy itt nem történhetett megállapodás. A kormány rendeleteinek végre nem hajtása egyszerűen lehetetlenné tette volna a kormányzatot s azért gondoskodni kellett korrektívumról is, mely abban állott, hogy a törvény felhatalmazta a főispánt, hogy a megye engedetlen tisztviselőit egyenként és összesen felfüggeszthesse, elmozdíthassa s másokkal helyettesíthesse s ezekkel a törvénytelen rendeletet is végrehajtathassa s ez esetben a megye, ha a kormány eljárását sérelmesnek tartja, a képviselőháznál kereshessen orvoslást. E szerencsétlen intézkedésnek nagy következ­ményei voltak, s eldöntötték a kormányzat s a köz­szabadság sorsát. Messze vezetne annak fejtegetése, hogy ez intézkedés mily képtelenség közjogi szempont­ból, itt csak a kormányzatra s a közszabadságra gya­korolt hatásáról szólok. (Halljuk­­ balfelől.) Midőn oly törvényt alkottunk, mely kodifikálja az ellentétet és küzdelmet a kormány és végrehajtó közegei között, mely megállapítja a küzdelem törvényes formáit, ak­kor a törvényhatóságokat egyenesen felhatalmaztuk az ellenállásra a kormánynyal szemben, teljesen meg­bénítottuk a kormányt, mert megvan annak lehetősé­ge, hogy a törvényhatóságok a kormány törvényes és az ország érdekében fontos és gyors végrehajtást igénylő rendeleteit hónapokig végre ne hajtsák s talán éppen a legkritikusabb viszonyok között tehessék ezt, s a rendeletek csak akkor legyenek már végrehajthatók, midőn a kedvező pillanat el van mulasztva.­­És ezt az intézkedést egy nemzet törvényhozása alkotta meg, melynek államában annyi a czentrifugális elem, s mely maga az ország 37 törvényhatóságában van kisebbségben. S e haza ellenségei kaczagtak, mi­kor látták, hogy úgy szervezzük ezt az országot, hogy mi mennél gyengébbek, ők mennél erősebbek le­gyenek. Kaczagnak ma is, midőn látják, hogy mi be­szélő nemzet vagyunk Csak s államférfiaink azt hiszik, hogy Magyarországot szép országgyűlési beszédekkel lehet megszilárdítani s ellenségeit leverni. Hát hisz Bis­marck herczeg is beszél, ámbár nagy megvetője a szó­nak, mint minden tettre termett ember. De mi nála a beszéd ? Hirnök cs­upán, melyet nyomban követ a tett. Nálunk a beszéd hivatása a tettet pótolni. De megbénította a kormányt a nélkül, hogy ez­által a közszabadságot s a törvény uralmát biztosította volna. Mert midőn megengedte, hogy a főispán a tör­vénytelen rendel­etet kivételes eszközökkel végrehajt­hassa, elismerte a kormány jogát törvénytelen rendele­tek végrehajtására s kimondta,hogy nincs mentség s vé­delem a törvénytelen intézkedések ellen , ezáltal az erő­szak és önkény szellemét vitte be a megyei intézménybe. S az 1870-ki törvényhozás itt követte el a végzetes hibát a közszabadság szempontjából. Nem gondosko­dott a törvényes kormányzat biztosítékairól, nem gon­doskodott az egyedül megfelelő jogi biztosítékról, mely nem a kormány megbénításában, nem a rendeletek végre nem hajtásában áll, hanem abban, hogy az egyes életre való alkalmazásnál ejtett jogsérelmek életében független bíróság védje meg a megye jogkörét s az egyéni jogokat a rendelet törvényellenes intézkedései ellen. S midőn a törvényhozás ezt elmulasztotta, illu­­zóriussá tette a megye összes jogait s az egyéni jogo­kat is, mert csak az a való jog, melyet nem lehet szabadon büntetlenül sérteni, hanem mely független bíróság védelme alatt áll. (ügy van ! balfelől) Mert hogy az az intézkedés, hogy a megye ily sérelmek esetében a képviselőházhoz fordulhat orvoslásáért, gúny inkább, mint jogi biztosíték, mert a törvény megsértése miatt orvoslásért ahhoz utasítja, a ki a sé­relmet elkövette. (Igaz­ balfelől.) Ezt maga a minisz­terelnök ur 1870-ben fényesen kimutatta. A­mint a megyei felfogás a rendi korszak hagyományai alap­ján ezen az uton kereste a szabadság biztosítását, nem találhatta meg s védtelenül kellett hagynia a testületi s egyéni jogokat. A miniszterelnök úr is igy fogta fel a dolgot, s habár félreismerte a közjogi bíráskodás lényegét, mégis helyes úton járt, midőn életbeléptetését köve­telte s ezeket mondotta : (Halljuk! Halljuk!) »Én ezt nem mint valami új dolgot hozom fel: méltóztassa­­nak szétnézni ott, a­hol szabad állam van, a­melyben az egyéni és területi szabadság is megvan, ezt egy vagy más formában mindenütt föl lehet találni;« s midőn a kormánypártból erre nézve ellenvetést tesz­nek, mily nemes hévvel mondja ezeket: »Az monda­tik, hogyha a törvényszékre bízzuk, hogy a központi kormány és köztörvényhatóságok között felmerült differencziákban a törvényesség iránt döntsön, akkor ezen bíróságot föléje helyezzük a parlamentnek s veszélyeztetjük a miniszteri felelősséget.­ Hogy nem lehet nagyon veszélyes ily intézkedés a kormány tekintélyére nézve, egy közel eső példára hivatkozom. Én legalább nem hallottam még, hogy az osz­trák államok arról lettek volna nevezetesek, hogy ott a kormány tekintélyét akarnák minden áron csorbí­tani és mégis a kormánynak magának beleegyezésé­vel nem régen igtattatott törvénybe, hogyha a rende­letek törvényessége bárki által kétségbe vonatik, a törvényszék ítél a felett. Megvan ez tehát minde­nütt, a­hol a szabadság után törekednek. Csak mi va­gyunk azok, kik ebben veszélyt s kellemetlenséget látunk, mintha éppen nekünk, kik 800 év óta és még inkább 300 éven át küzdöttünk a szabadságért, éppen nekünk jutott volna ez az átkozott sors, hogy megta­gadjuk mindazt, a­mi a szabadság alapját képezi. (De­rültség s tetszés balfelől.) Épp oly veszélyesek voltak a törvény intézke­dései az önkormányzatra nézve is s egyenesen ennek megbénítására vezettek. Én, t. hát, nem akarok vitába bocsátkozni az igen­t, előadó úrral, a­ki az önkormányzatra vonatkozó nézeteit fejtegette és mintegy rendszerbe szedte annak szellemét és jelen­tőségét. De kétségtelen, hogy az önkormányzatnak az a formája, mely nálunk van meg — ezt meg fogja engedni ő is — semmi tekintetben sem felel meg azon követelményeknek, melyeket az önkormányzat iránt bármely államban lehet támasztani. Már az alapfelfogás, melyből az 1870-ki tör­vényhozás az önkormányzat megállapításánál kiindult, téves volt. A rendi korszak hagyományai s az állam iránt érzett gyanakolás alapján a hatósági önkor­mányzat egészen sajátságos formáját alkották meg. Másutt az önkormányzat nehéz polgári kötelesség az állam szolgálatában, nálunk mint jogot követelték, melynek éle az állam ellen van irányozva, másutt az önkormányzat végrehajtó közegei a korona megbízot­tai s ingyen szolgálnak; nálunk nem tudtak önkor­mányzatot képzelni választott s fizetéses tisztviselők nélkül; egyszóval másutt az önkormányzat az állam és társadalom harmóniája, a mienk az állam és a társadalom diszharmóniája, a társadalom gyanako­­dása s oppozícziója az állam ellen s azok, a­kik e fel­fogásból indultak ki, meg voltak győződve, hogy ez az önkormányzat választott tisztviselőivel a legbiztosabb eszközei a c­entralizáczió lehetetlenné tételére. De midőn a törvényhatóság jogkörét nem he­­vezték a közjogi bíráskodás védelme alá, midőn az állami feladatok legnagyobb részét a törvényhatóság körébe vonták s a helyi önkormányzat feladataival összebonyolitották s alkalmat adtak a kormánynak a felügyeleti jog s állami érdek czimén a folytonos be­avatkozásra; midőn oly önkormányzatot alkottak, mely pénzügyileg sem állott a maga lábán, hanem államilag szubvenczionált önkormányzat volt, akkor megannyi ürügyet szolgáltattak a kormánynak gyám­kodásra s a törvényhatóság önálló hatáskörének meg­semmisítésére még azon a téren is, a­hol az önállóság különben egészen igazolt volt, így az 1870-ki törvényhozás intézkedéséből szükségkép az önkormányzat megbénítása s az önkor­mányzat elvének hangoztatása s a választott tisztvi­selők daczára a c­entralizácziónak oly mértéke fejlő­dött ki, mely ma nincs meg Európa egyetlen alkot­mányos államában sem. (Mozgás jobbfelől) Franczi­­aországnak nagyon rossz hite van e tekintetben, külö­nösen nálunk s midőn én a közigazgatás államosítá­sát követeltem, nem egy képviselőtársam emelte fel intőszavát, hogy a nemzet ne hallgasson reám, nehogy odajussunk, a­hol Francziaország van, a legmerevebb, minden önálló életet elélő c­entralizáczió állapotába. Valóban sajátszerű benyomást tettek reám e nyilat­kozatok, látva, hogy sejtelmünk sincs arról, hogy mi Francziaországot c­entralizáczió tekintetében már rég túlszárnyaltuk. Ha valaki erről meg akar győződni, tegye beható tanulmány tárgyává, mily ügyekkel fog­lalkozik a mi kormányunk s a franczia kormány. Ha ezt teszi, azt fogja látni, (Halljuk! Hall­juk !) hogy nálunk a hatósági élet minden szála egy pontban fut össze, hogy nincs az az apró-cseprő ügy, melyet a központba ne vonnának, mindenütt a gyám­kodás és beavatkozás csekély jelentőségű helyi ügyek­be, nincs határozat, mely jogerőre emelkedettnek, végérvényesnek volna tekinthető s ne juthatna a mi­nisztérium elé; itt intézik az összes fegyelmi ügyeket, az összes rendőri bíráskodást s a közigazgatási vitás ügyeket. (Igaz! Igaz ! a bal- és szélső baloldalon.) Egy nagy apparátus szorgalmasan foglalkozik apró ügyekkel s természetes, hogy ezektől nem látja a kor­mányzat nagy feladatait. Annyi bizonyos, hogy ily ügyekkel egy kormány sem foglalkozik már Európában. S a ki látja, hogy Poroszország a legdeczentra­­lizáltabb állam a kontinensen s igazi hatósági önkor­mányzata van kinevezett tisztviselőkkel, s nálunk a legnagyobb c­entralizáczió van igazi önkormányzat nélkül választott tisztviselőkkel, az be fogja ismerni, hogy rossz helyen kerestük az önkormányzatot s a c­entralizáczió ellenszerét, be fogja látni, hogy a c­en­tralizáczió vagy dec­entralizáczió nem a hivatalok betöltése módjától, hanem a hatáskör önállóságától függ. (Igaz ! a bal- és szélső baloldalon.) A czentráli­záczió e csiráját éles szemmel fedezte fel 1870-ben a miniszterelnök ur is s igen helyesen mondotta (Hall­juk ! halljuk! balfelöl) ezeket (olvassa): »Én részem­ről a czentrálizácziónak, bármely alakban jelenkez­­zék, határozott ellensége vagyok; de ha valaki feláll s egyenesen azt mondja: »én a czentrálizácziót ha­zámra nézve üdvösnek tartom s annak életbe lépteté­sét indítványozom,­­ akkor én ezt az eljárást becsü­löm ; de oly törvényjavaslatot, mely a czentrálizácziót az önkormányzat köpenyébe burkolva akarja becsúsz­­tatni, ezt becsülni nem tudom, hanem határozottan rosszalom.« (Derültség balfelől.) A törvény maga illuzóriussá teszi a törvény­­hatóság jogait, s még törvényjavaslat korában ta­lálóan jellemezte a miniszterelnök úr, midőn azt mondotta, hogy »az egész tör­vény­­­a­vaslaton az a szellem vonul át, látszólag adni és biztosítani jogokat, de tényleg azokat megsemmisíteni.« De sehol sem oly feltűnő az adott jogok frivol kijátszása, mint a tisztviselőválasztás jogánál. A tör­vény 2. §-a azt mondja, hogy a törvényhatóság tisztvi­selőit választja, a 68. §. pedig oly módozatot állapít meg, mely a választás jogának egyenes kijátszása, s nem egyéb kinevezésnél, ha­­ a főispán úgy akarja. Pedig nem vehető komolyan az olyan jog, melynek gyakorlása a főispán jóindulatától, felfüggesztése pedig a főispán bátorságától (Felkiáltások balfelől: önkényétől­) függ, de nem vehető komolyan azért sem, mert a törvény e jog megsértése esetében még jogor­voslatról sem gondoskodott. A törvény tehát a válasz­tás helyett megadja lehetőségét az erőszakos kine­vezésnek, a kinevezés előnyei nélkül a választás összes hátrányaival. S a megyei tisztviselő ez által oly demoralizáló s lealázó helyzetbe jutott, melyhez hasonlót nem talá­lunk egy rendezett államban sem, s mely képtelenné teszi nemes hivatásának teljesítésére az állami és nemzeti érdek megvalósítására, a törvény részre­­hajlatlan végrehajtására s a közérdek képviselésére. Szóljak-e arról az undorító eljárásról (Mozgás a jobboldalon), melyet a törvény szabályoz s melyet nálunk tisztújításnak neveznek, mely közéletünk leg­sötétebb pontjai közé tartozik ? Lehetséges-e, hogy hatóságok, melyek ily után jutnak a hivatalba, tekin­tély­lyel bírjanak a nép szemében ? Csak ritka helyen tűrik meg a választók a férfias önérzetet a jelöltnél; szabály az, hogy a választók tömege megalázó­dást, a szavazat kunyerálását követeli. így látjuk a vissza­taszító jelenetek lánczolatát a tisztújításoknál; látjuk a konzorcziumok alakulását, melyek nyíltan tőkét raknak össze választási czélokra, melyhez az egyes tagok az elnyerendő hivatallal járó fizetés arányában járulnak; látjuk, hogy a magyar emberek mikép tesz­nek engedményeket a haza nyílt ellenségeinek s veszik be őket a megyei tisztikarokba, szavazataikat a nem­zeti és állami érdek árán vásárolják meg, mert úgy szerveztük a megyét, hogy az államellenes tényezők­nek befolyást engedtünk annak eldöntésére, ki legyen a magyar állam hatósága, s felszólítjuk s rákénysze­­rítjük a magyar érzelmű embereket is, hogy a haza­­­á­i Erdély határainak megnyitása irre­dentizmust jelent; hogy ha a Kárpátokon túli testvéreink iránt érzett rokonszenv veszélyezteti a magyar államnak létét; hogy ha azon vérköteléke­ket, a­melyek köztünk vannak, nem merjük megérin­teni sem, akkor a helyett, hogy szobrot emelünk Lá­zárnak, törjük inkább össze darabokra ennek képét és irtsuk ki inkább mindenkorra ennek emlékét a mi sziveinkből. Nyissuk ki Badul vajdának sírját és szór­juk szét négy felé annak porait.« Azután folytatja: »I. Károly király emlékezzék meg arról, hogy még mielőtt Románia királya lett volna, a románok ura volt, és hogy ha katonáink vére megizmositották családjának tölgyfáját, a kiűzettek­­nek könyeitől elrodthatnak annak gyökerei.«

Next