Pesti Napló, 1886. április (37. évfolyam, 91-119. szám)

1886-04-03 / 93. szám

93. szám. Szzerkek:f.tési iroda: Ferencziek-tere, Ath­enaau­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelük csak ismert kezektől fogadtatnak, el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athen­aeu­m-é­p­ít­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadá­s körüli panaszok, hirdetmények, a kiadó-hivatalhoz intézendők, Egyes szám 4 kr. 37. évi folyam. Budapest, 1886. Szombat, ápril 3. El­őfizetési feltételek. A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva . Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 irt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai kü­lönküldése kívántatik, postabélyegre havonként 85 kr.. órnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti IS Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ­Előfizetési árak : (A Pesti Napló megjelen naponként kétszer, hétfőn reggel rendkívüli számot ad ki.) Évnegyedre ................. 4 frt 50 kr. Egy hónapra ................. 1­9 50 „ Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint felülfizetende. SSF“ Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalának (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Pesti Napló szerk.­s kiadóhivatala, Risztics János. Nem kérkedésből, nem is örömmel kon­statáljuk azt, hogy az események fejlődése szomorú elégtételt ad annak a felfogásnak, melylyel kezdettől fogva külpolitikánk leg­újabb fázisát, a három császári szövetséget, kísértük. Olvasóink bizonyára emlékezni fog­nak arra a két czikkre, melyet néhány héttel ezelőtt egy kiváló politikus tollából közöl­tünk, és melyben a három császári szövetség — vagyis szabatosan szólva — az a fiktív szövetségi viszony, melybe Oroszországgal léptünk, azon forrásként jelöltetett meg, mely­ből a bolgár unió kérdésében elkövetett min­den hiba és az abból következett minden baj logikai kényszerűséggel folyt. Mert Oroszor­szággal egyetértőleg kellett eljárnunk, nem használhattuk föl a kedvező alkalmat, midőn Bulgária hősies és nagy tehetségű fejedelme magát és országát az orosz járom alól eman­­czipálni akarta , hanem ellenkezőleg, szolgai odaadással támogattuk Oroszország minden sakkbuzását, melylyel az fenyegetett uralmát megerősíteni, az önérzetes fejedelmet meg­alázni, népe előtt lehetetlenné tenni iparkodott és­­ még mindig iparkodik. De ezen po­litika benső valótlansága által kergetve, kerestünk valahol egyensúlyt annak kö­vetkezményei ellen és e végből Szerbiát alattomban háborúra biztattuk. A háború koczkajátéka Szerbia ellen döntött, de a valódi legyőzött a mi monarchiánk volt, mely Bulgáriában vetélytársát az uralom vissza­nyerésére segíti, azt az országot pedig, melyre befolyásával szorítkozni kiván, a veszély tor­kába kergeti és igy ezt is erkölcsileg elveszti. Ezek voltak ama czikkek végkövetkeztetései, és a­mi akkor, néhány hét előtt, csak politi­kai előrelátás volt, az ma, mint tény áll előttünk. Mert a Risztics-kabinet Szerbiában az osztrák-magyar politika teljes vereségét és az orosz befolyás felülkerekedését jelenti. Vannak ugyan még, a­kik a dolgot szé­­pítgetni, máskép színezni, tisztán személy­­változásként feltüntetni iparkodnak; van­nak, a­kik a miniszterválságot a szerb udvari körök és név szerint a szellemdús és népszerű királyné befolyására kíván­ják visszavezetni. De a­ki figyelemmel kí­sérte az eseményeket, csak mosolyoghat az ilyen »Beschwichtigungs-Hofrath«-féle ma­­gyarázgatásokon. Mert világos, hogy Milán ki­rály mindent megkísérlett, hogy a Garasanin­­kabinetet megtarthassa, vagy legalább koali­­czionális minisztériumot hozzon létre, és csak miután a heteken át folytatott kísérletek mindegyike meghiúsult, fordult Riszticshez, a­ki minisztériumát kizárólag saját párthívei­ből alakítja, és midőn ezt a király igen vilá­gosan tanúsított ellenszenvének daczára te­heti, teljesen a helyzet urának bizonyult. Az ily gyökeres átalakulás Szerbia kormányza­tában csak elementáris erők működése által magyarázható; az az irányzat, melyet Risztics és pártja képvisel, t. i. az orosz-barát irányzat utat tört magának a szerb köz­véleményben, elsodorta a Garasanin és köz­vetlen elődei által képviselt osztrák-barát irányt. Milán király ez utóbbinak fentartá­­sáért kétségbeesett harczot vívott, és hogy végre engedett, csak azt bizonyítja, hogy engednie kellett. Nem azért mondjuk mindezeket, mintha pesszimisztikus felfogásokban különös örömöt találnánk, vagy mintha egy szerb miniszter­válságnak egetrázó következményeket tulaj­donítanánk. Monarchiánk hatalmi állása nem függ a szomszéd kis államok jóakaratától, de hogy azok magatartása nagyobb konfla­­gráczió esetén helyzetünkre bizonyos befo­lyást gyakorol, az kétségtelen. És azért jobb annak, a­mire elkészülve lehetünk, szemébe nézni, mint önnön magunkat politikai dajka­mesékkel ámítgatni; H a­minek szemébe néznünk kell, az pedig ennyiből áll . Az a Szerbia, melyben Milán király akarata ellenére kénytelen egy Riszticset kormányának élére ál­lítani, többé nem barátunk, ha­nem ellenségünk, mely csak az alkalmat várja, hogy mon­archiánknak minden tőle kitelhe­tő kényelmetlenséget okozzon. És ezzel a három császári szövetség teljesen meg­termette gyümölcsét. Befolyásunk a Bal­kán-félszigeten minden támpontot elvesztett. Visszahelyezhetjük, ebben erősen bízunk, de most oda van; ezt a játszmát nagy »slem­­mel« elvesztettük. Midőn ezt konstatálnunk kell, csak az az egy óhajunk van : bárha az irányadó kö­rök belátnák, hogy ennek a szomorú ered­ménynek oka nem egyes esetlegességekben keresendő, hanem magában a rendszerben, az orosz szövetségi politikában, mely így vagy úgy, máshoz nem is vezet­hetett. Az orosz szövetségi politika alapgondo­lata az osztozkodás. Akár hódításban, akár befolyásban. Már számtalanszor kifej­tettük, hogy ez a gondolat önnön magában téves, de lenne bár helyes, nem képezhetné egy orosz szövetségi politikának alapját már azon egyszerű oknál fogva sem, mert azt csak a mi monarchiánk fogadja el, Oroszország soha. És így mialatt mi naiv jóhiszeműséggel átengedjük Oroszország politikai akc­iójának azt a tért, mely a fiktív osztály alapjain neki jut, sőt segédkezet nyúj­tunk neki, hogy ott az emanczipáczió minden kísérletét meghiúsíthassa, addig Oroszország egy pillanatra sem szünteti be intrigáit mon­archiánk befolyása ellen a kontrovertált te­rület azon részén sem, mely az elfogadott ki­fejezés szerint a mi »érdekszféránkat« képezné. Bolgár Sándor nagyobb hősiességgel küzd trónja és népe szabadságáért a czár uralma ellen a diplomáczia terén, mint a­minőt a szerb csapatokkal szemben mu­tatott Szlivniczánál, és ebben a küzdelemben monarchiánk a czár oldalán áll, mert Bulgária az ő ér­dekszférájához tartozik. És erre a hű szövetségesi lojalitásra Oroszország vála­szát az képezi, hogy Belgrádban, a mi érdek­szféránk szívében, monarchiánk legelkesere­­dettebb ellensége, Risztics János emel­tetik a hatalom polc­ára. íme, az osztozkodási politika gyakorlati megjelenése. Elveszett presztízsünk helyreállítására csak akkor nyílik remény, ha külpolitikánk vezetői megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy a Balkán-félszigeten csak két alterna­tíva előtt állunk : vagy kezünkbe ra­gadni a vezérszerepet annak egész területén, vagy átengedni Orosz­országnak az egészet. A­ki azt hiszi, hogy az utóbbi a mi hatalmi állásunk szük­­ségképens feltételeivel és helyzetünk bizton­ságával összefér, ám lépjen a kvietizmus ezen álláspontjára; de a­ki ezt nem hiszi, lássa be, hogy a hatalmi szférák megosztásának — és az erre alapított orosz szövetségnek politikája a gyakorlatban ugyanoda vezet. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A nevetés. Három üdvös adománya van az égnek, mely a szegény halandóval a földi lét keserveit némileg feled­teti : az álom, a remény és a nevetés. S tényleg nem-e azok a legboldogabbak, kiknek álmát nem zavarja meg a legnagyobb csapás sem, kik nem vesztik el re­ményüket a jobb jövőben s akkor is tudnak még ka­­czagni, ha az élet tengerén hullám­hullám után csap össze fejeik fölött ? A­mi a nevetést illeti, igaza volt Chamfordnak, midőn azt mondta: azt a napot kell elveszettként sirat­nunk, a melyen nem tudtunk nevetni. A mindennapi élet nyomora, buja és gondja közepett kincs az elka­­czagott óra, mely, sajnos, gyakran kell, hogy kibékítsen a többi huszonhárom nyomorúságával. A nevetés az életbölcseség valódi harmata, testet-lelket üdít s a nép ajka csöppet sem túloz, ha egyszerűen »egészsé­gesnek« mondja. Szeme, a nagy humorista, írja vala­hol, hogy minden mosoly egy órával, minden nevetés egy nappal szerzi meg az életet. A sötét szemüvegen át siralom­völgyének tetsző világ igazán nem nyújt gyönyört. A víg kedély köny­­nyen feledi árnyoldalait; vidámság természetes han­gulata a testileg-lelkileg ép embernek s az élet üdvé­nek serlegében a nevetés a pezsgő bab. Valóban kérdés, nincs-e igazuk azoknak a böl­cseknek, kik azt a látszólag bárok mondást állították föl, hogy a nevelőknek az ifjúságot először is n­e­­velni kellene megtanu­liuk, okosabbá és boldogabbá tennék őket. Hisz szülők és szakértők egyhangúlag panaszkodnak, hogy iskoláink túlságosan vannak azon, hogy a gyermekek koravén, blazirt, száraz tu­dósok legyenek. A­kik vidáman, szívből tudnak kacsagni, tiszta lelküket bizonyítják s épp oly jó kedélyüek, mint azok, a kik szívből dalolnak s a kikről azt zengi a költő, hogy köztük üss tanyát, mert a gonosz ember nem tud dalolni. A lélek tiszta vidámsága nemcsak a bajok elviselését könnyíti meg, de tisztán tartja az öntuda­tot is, hogy eszünk a bajok tömkelegéből a mentő kiutat megtalálja. Halandó lények közül csak az embernek jutott a nevetni­ tudás üdve, az állattól meg van tagadva. Legalább igy tartja a közhit. S ha így van, akkor te, irigyelt ember, örvendj annál inkább ez adománynak és élj vele busásan! Különben ez állítás tudvalevőleg vita tárgya. Voltak természettudósok és állatbarátok, a­kik hosszú időn át szerzett tapasztalatok alapján azt­­ állították, hogy legalább némely állat is képes a neve­téshez hasonló hangulatnyilvánításra. Persze, az igazi, üdvözítő nevetésnek a szív mé­lyéből kell fakadnia. Hogy a nevetés ragadós valami, azt valószínűleg önmagán is tapasztalhatta mindenki. Tudják ezt a professzionálus klakőrök is és ha vala­mi új vígjátékot akarnak nagy sikerre juttatni, elhe­lyeznek egy pár segédet alkalmas helyeken a színház­ban, kik bizonyos jelre kaczagni tartoznak. S ez magával ragadja az egész közönséget. Nevetőkkel együtt kaczagunk gyakorta, azt sem tudjuk, miért ? Ugyan ki akarna komoly maradni, ha körötte min­denki kaczag ? Az ember ritkán kaczag, ha egyedül van s az eszére hallgathat. S kinek ne hatott volna igazán szive mélyére, ha egészséges, szívből fakadó kaczagást hallott? Némely ember e tekintetben való­ban irigylésre méltó. Egy német költőről beszélik, hogy igazán mester volt a kaczagásban s ha felolva­sásain alkalom nyilt, kaczagása ellenállhatlan hatás­sal volt hallgatóira. Színészek irigyelték miatta s el­jártak felolvasásaira, csakhogy kaczagni hallják. Természetesen olyanra is van példa, ki a kacza­gást egészen elfelejtette. II. Fülöp királyról beszélik, hogy életében mindössze kétszer kaczagott volna. Először egy művé­szi kegyetlenséggel rendezett macskazene alkalmából, másodszor pedig abbeli örömében, hogy a párisi vér­menyegző hírét hallotta. Alba vezéréről is azt mond­ják, hogy arczáról pillanatra sem tűnt el soha a borús komorság s XII. Károly arról híres, hogy egyszer kaczagott életében, midőn egy öreg, együgyű paraszt asszony valami kérvényt nyújtott át neki és szüntele­nül reá tekintve, akkor is állva maradt, mikor a király már régen elfordult tőle. »Mit akar még?« — kérdé XII. Károly mogorván.» Azt mondják, — szólt a maga naivitásával az asszony — hogy felséged sohasem ka­czagott még . . . nem tudom elhinni. . . kérem, kérem, felség, kaczagjon egyszer, hazudtolja meg azt a csacska hírt.« S a király e furcsa kérelemre önkén­telenül kaczagva fakadt. .. Cromwell és I. Napoleon sem igen kaczagtak, legfeljebb elmosolyogták magukat, míg Nagy Frigyes gyakran és szívből tudott nevetni. Hobbes, angol bölcs, annyira utálta a nevetést, hogy az emberi ter­mészet betegségének nevezte, melyet minden gon­dolkodó embernek el kellene fojtania . Chesterfield gróf úgy látszik követte tanácsát, legalább azzal dicse­­­­kedett, hogy a mióta gondolkodni tud, senki sem lát- s háttá kaczagni. Ki irigyelné az élet gyönyöreinek e megátal-­­­kodott aposztatáit ? Hogy némely ember alig tud ka­czagni, azt tapasztalhatjuk a mindennapi életben s a történelem is nyújt reá példát eleget. III. Henrik angol király uralkodása alatt egy koronatallért kapott kiki, ha ő felségét csak mosolygásra tudta binni, sőt IV. Edward már négy koronatallérral jutalmazta azt, a ki ezt ki tudta vinni.Az udvari háztartási számlákban többször akadunk ilyen tételre, így pl. 1477-ből:... »Ő felségének Wollmirban való tartózkodása alatt Maris vadászgyereknek, ki ő felsége előtt lovagolva, többször lebukfenczezett lováról s ezáltal nevetésre ingerelte a királyt, 8 koronatallért. . .« Ellenben milyen boldog is lehetett a régi thyrienthi-i nép, melyet annak idején csodaként bá­multak, minthogy a nevetéssel soha fel nem hagytak s velük született nevetési hajlamuk folytán minden komoly munkára képtelenek voltak. Teophrast szerint egyszer a delfii jósdához fordultak, hogy segítsen raj­tuk, de még a szent aktus alatt sem tudtak komolyan maradni. Milyen különböző a nevetés! Milyen fokozat a teli torokból való kacsagástól, a belső megelégedés e fékevesztett bukfenczeitől egészen a sirva-mosolygá­­sig, a pokol gunyhahotájától a ridendo dicere verumig, melyet minden valódi vígjátékírónak zsinórmértékül kellene vennie! Voltak, a­kik a nevetést élet­tanulmányuk tár­gyává tették. 1662-ben Damaseno abbé, olasz csilla­gász, egy külön füzetben hirdette világgá, hogy a ne­vetés módjából meg tudja ítélni az ember természetét. Szerinte a melankholikus hi hi hi-vel, a kolerikus ha ha ha-val, a szangvinikus ho hoho-val, a flegmatikus pedig he he he-vel kacsagott. Milyen ész! A nevetés tudományának egy másik fölkentje így klasszifikálja a dolgot: a vidám kedélyű nevetését az »a« magán­hangzó uralja, »a flegmatikusét az »e« és »i«, míg az »a« és »o« összeolvadása bőkezűségre és bátor ter­mészetre mutat, az »e« és »u« pedig fösvénységre. Olyanok, kiknek egyike »a« és »o«-val, másika pedig »a« és »i«-vel nevet, rokonszenveznek egymással s ha különböző neműek, boldog párt alkothatnak.« Ez is mélyen tanulmányozta a dolgot, s házasulandó olva­sóink bizonyára meg fogják figyelni tanácsait. Különös a Montesquieu nevelési fokozata is. Légferül áll a féktelen kitörő kaczagás, vulgo, röhögés; utána következik a kedves kaczagás, vagyis a mosoly­gás ; a tekintélyes, vagyis a protektori; az együgyü, melyet nem szabad összetévesztenünk az egyszerű, igazszivüvel; aztán a hiúság nevetése, az udvariasságé,­­ s a rendes társalgásé; a nyilt, tiszta, elfogulatlan ne- I­­ vetés, mely az egész arczra kiül; az alattomos, erő- i­szakolt; a gúnyos, gonosz, melyet csak erőszakosan­­ tudunk elfojtani; továbbá a mesterséges, fizikai neve­tés, melyet puszta csiklandozással is kierőszakolhatni, s végül a leküzdhetetlen kaczaj, melyről már Homér tesz említést, melyet nem lehet elfojtani, mely egy­szerre megrángatja oldalunkat, nyakunkat és egész tes­tünket .. . Látni való, hogy a tudósok véres verejtékük árán sem rösteltek a nevetés tudományának titkaiba behatolni. Annyi szent, hogy a valódi, hamisítatlan neve­tés önkéntelen valami, hogy gyakran kaczagunk olyan dolog miatt, a­mihez az észnek kevés köze, sőt gyak­ran egyenesen az ész rovására is, s hogy a nevetés módjából bizonyos mértékben lehet következtetni az ember természetére és műveltségi fokára. Mindenki­nek megvan a maga természete, fogalma, melylyel va­lamit néz és megítél, s mely kac­agására is befolyás­sal van. Csak a színpadon eljátszott derült, komikus és burleszk jelenetekre kell gondolnunk, milyen ha­tással vannak a közönség különböző rétegére. A mi a műveletlent kaczagásra ingerli, az a műveltnél épp az ellenkező hatást szüli s az egyik sikerült életnek dicsőíti azt, a­mit a másik durva illetlenségként visz­­szautasít. Úgy bizony, sokféle módja van a kaczagásnak, s ha szemlét tartva fölöttük, összehasonlítjuk, vájjon melyiket illeti a pálma ? — Szerintünk ama fenköl­­tebb, magvasabb humor­ okozta kaczagást, mely a költő szerint a világot parányi dióhéjnak tudja tekin­teni, mely gyermekes istenek örömére elenyésző cse­kélységben úszik az éb­er-tengerben. A humor magasan fölötte áll a maró gúnynak és ostorozó szatírának, éles szeme meglesi az emberi gyöngeséget és ferdeséget, de azért meleg, érző szív­vel járul a halandó elé s az »ént« mindenkor a nagy­­egészszel egyetemben tekinti és ítéli meg. A humor az, mely igazán kények között mosolyog s még ahol kaczagásba tör is ki, ott is keresztül cseng rajta a szív­érző, meleg hangja. A humor sokkal ritkább ma­dár, semmint gondolnék s gyakran szólítják annak ott is, a hol árnya sincs jelen. De a­hol jelen való, ott nyomban megejti a hallgatót, vidámságot varázsol a legborusabb arczra s üditőleg hat, mint friss harmat a szomjan tikkadó mezőre. S mennyi botránykövét az életnek mosta el a nevetés árja, melyet morál, ész és törvény nem tudott megdönteni: eltűnt, mihelyt a humor a nevetés áldo-­­­zatául dobta! ----------­ Irodalom. Igen figyelemre méltó közjogi tartalmú röpirat jelent meg Szegeden e czímmel: »A kegyúri jog és a szegedi gyakorlat.« jogtörténelmi tanulmány, irta Ruszti R. J. Ara­­­fzt. A röpirat polémia Oltványi Pál két műve és Szeged város közgyűlésén előterjesztett azon indít­ványa ellenében, hogy csak a kath. vallású lakosi képviselőknek engedtessék meg jövőre a kegyúri jog élvezete és használata. A kérdés, mely a plébános-választás alkalmá­val Szegeden fölmerült, más magyar városokban is a diskusszió tárgyát képezi s igy a röpirat nagy aktuá­lis értékkel bir. A szerző, e jeles művében, nagy tájékozottság­gal s logikával bebizonyítja, hogy a kegyúri jog nem egyházi eredetű ; a legfőbb kegyúri jog gyakorlatában a törvény­­hozás mindenkor részt vett s e jog nem a királyi rendeletek, hanem a törvény értelmében gyakorol­­tatik; a kegyuraság világi jog s annak gyakorlásánál nem képezhet feltételt a katholikus egyházhoz való tartozóság. Szerző mindezek alapján azt ajánlja, hogy Sze­ged város közgyűlése térjen napirendre Oltványi in­dítványa felett. Magyar művészek czímmel fényesen kiállított és becses irodalmi vállalatot fog legközelebb S­z­a­n­a Tamás, ismert széptani írónk megindítani. A vállalat czélja a magyar művészek, de kiválóan híres festőink alkotásait gondos reprodukcziókban s a műveit kö­zönség számára készült szöveggel bemutatni. A mun­ka tizenhat nagy negyedrétű füzetben jelenik meg; mindenik füzet számos képpel és önálló nagy mű­melléklettel. Az első két füzet világhírű festőnknek, Munkácsy Mihálynak és műveinek, a harmadik Ben­czúr Gyulának lesz szentelve. Mindegyik füzet az illető művész jellemrajzát s a képmagyarázatokat fogja közölni Szana Tamás tollából. Felhívjuk a be­cses vállalatra a műpártoló magyar közönség figyel­mét. Egy-egy füzet ára 80 kr lesz. A franczia vendégek utazása Magyarországban. Irta Proth Mario. Magyarra fordította Csapó Zsigmond. Budapest Pallas r. t. nyomdája 1886.­­ A bécsi kiegyezési tárgyalásokról a Bud. Korr. ezeket jelenti: A kiegyezési tárgyalások elvi és ér­demleges része tegnap befejeztetett. A czukoradó­­törvényjavaslat szövegezésének, valamint a vám- és kereskedelmi szerződés néhány szakaszának kivéte­lével, minden részletre nézve teljes megállapodás jött létre. Délután gr. Taaffe miniszterelnök elnöklete alatt 1 órától 1/13-ig közös miniszterkonferenczia volt, melyben osztrák részről Dunajewski pénzügyminisz­ter, a kereskedelmi minisztérium vezetője, K. Pusswald osztályfőnök és Baumgartner osztályfőnök, magyar részről pedig Tisza Kálmán miniszterelnök, Szapáry gr. pénzügyminiszter, Széchenyi gr. kereskedelmi mi­niszter, Matlekovics államtitkár és Ludwig minisz­teri tanácsos vettek részt. Ugyancsak tegnap délután 3-tól 4 óráig aztán ő Felsége elnöklete alatt volt még egy közös minisz­teri tanácskozás, melyen Kálnoky gr. külügyminisz­ter és gr. Taaffe, Dunajewski, dr. Pusswald, Tisza Kálmán, gr. Szapáry és Széchenyi gr. miniszterek voltak jelen. A petroleumvámra vonatkozólag a ma­gyar kormány utolsó közvetítési javaslatai egész ter­jedelmükben elfogadtattak. A melassz jövőre adó­mentesen fogna behozatkotni. A czukoradónak a gyártási adó alapján való re­formjára vonatkozó törvényjavaslatot illetőleg minden r­észletre nézve elvi megállapodás jött ugyan létre, a törvényjavaslat végleges megállapítása azonban csak az osztrák-magyar czukor-ankét megtartása után fog megtörténni, a­mely ankét a folyó hó első felében lesz Bécsben megtartandó.­­ Az összes kiegyezési elő­terjesztések ennélfogva a legjobb esetben is csak közvetlenül a húsvéti ünnepek előtt, esetleg a húsvéti szünidők után lesznek a mindkét részen levő törvény­hozási testületeknek bemutathatók, úgy, hogy e javas­latoknak még a folyó ülésszak folyamában való elin­tézésére gondolni sem lehet. A magyar, valamint az­ osztrák képviselőházak illető bizottságai e fontos törvényjavaslatokat május­ban tárgyalhatni fogják,­úgy, hogy mindkét parlament, mely az idei őszön már korán egybe fog ülni — a jövő ülésszak megalakulása után azonnal hozzáfoghat ezen javaslatok érdemleges megvitatásához, a­mi azonban nem zárja ki, hogy az egyik vagy másik tör­vényjavaslat már május végén vagy június elején is elintézést nyerhessen a parlamentekben. A közös kiadásokhoz adandó járulék kvótakul­csának megállapítására kiküldendő regnikoláris bi­zottságok működéseket vagy már júniusban, vagy no­vember elején fogják megkezdhetni. Tisza Kálmán miniszterelnök tegnap délután konferált gr. Kálnoky külügyminiszterrel és Szögyény osztályfőnökkel s este visszautazott Budapestre. Sza­páry gr. pénzügyminiszter, Széchenyi gr. kereskedelmi miniszter és a magyar szakelőadók ma térnek vissza a fővárosba, Matlekovics államtitkár ellenben jövő hétfőig Bécsben marad. A főrendiház ápril hs 8-án d. e. 11 órakor ülést tart. Az országgyűlési mérsékelt ellenzék folyó hó­n­ikán, szombaton délután 6 órakor értekezletet tart. A függetlenségi és 48-as párt Iványi Dániel elnöklete alatt tartott tegnapi értekezletén a községek rendezéséről szóló törvényjavaslat ellen J­u­s­t­h Gyula által beható indokolással előterj­esztett határozati j­avas­latot tanácskozás alá vévén, azt főleg a túlnyomó állami befolyás veszélyeire való tekintettel elfogadta s annak a házban leendő beterjesztésével Justh Gyulát bízta meg. Ezután folytattatván a javaslat részletes tárgya­lása, ebben a X-ik fejezetig haladt az értekezlet. A vita folyamán többször felszólaltak: Helfi, Enyedy, Lükő, Kaviár, Lázár, Barla és Szoboszlay. A flotta-tüntetés s Bulgária. A flotta-tüntetésből tehát mégis lesz va­lami. Görögország nem sokba veszi a hatal­mak fenyegetéseit, folyton készülődik, tarta­lékosokat hív zászló alá s habár a hadüze­nettel nem siet valami nagyon, fegyverkezé­sével olyan helyzetet teremt, mely minden­esetre nyugtalaníthatja a szultánt és mind­azokat, kik őszintén óhajtják a békét. A ha­talmak már több ízben megegyeztek, hogy flotta-tüntetéssel fogják Görögországot a le­fegyverzésre kényszeríteni. De valahányszor a terv kiviteléhez komolyan hozzá láttak, a döntő pillanatban a dolog mindig meghiúsult. Egyszer a Salisbury-kormány bukása, másszor Francziaország vagy Oroszország ellenkezése gátolta az akc­iót s a Szuda-öbölben összegyűlt nemzetközi hajóraj hasztalan várta a paran­csot az indulásra a görög partok felé. Jelen­leg azonban végre mégis történni fog valami. Legalább ezt sejteti azon jelentés, hogy az osztrák-magyar torpedo-hajóraj Polából a Szuda-öbölbe indult. Hat naszád egy depót­­hajóval s minden hadiszerrel ellátva kelt útra csütörtökön délután Polából. Orosz hajók nincsenek ugyan a Szuda-öbölben, sőt éppen a napokban távoztak a nemzetközi légyott színhelyéről, de ha történik valami, kétségkí­vül ők is csatlakozni fognak a többi államok hajóihoz, ha ugyan az orosz politika nem akar nyilvánosan szakítani Európa béketö­rekvéseivel. Ez azonban még nem egészen bizonyos. Nagyon gyanúsaknak látszanak Oroszország törekvései s eddig is kétségtelen, hogy az athéni kormány azon hitből meríti a bátor­ságot, daczolni egész Európa akaratával, hogy a czári kabinetnek más c­élzatai vannak, mint a többi Európának. A szenvedély és gyűlölet ama politikája, melyet a czár és miniszterei Sándor bolgár fejedelem irányá­ban tanúsítanak, mindenesetre némi valószí­nűséget kölcsönöz e föltevésnek. Nemcsak nyilvánosan, a diplomáczia harerterén foly­tatja Oroszország a küzdelmet Sándor feje­delem ellen. A titkos agitáczió épp oly elke­seredetten folyik ellene Kelet-Ruméliában s míg Pétervárról azzal gyanúsítják a fejedel­met, hogy az egyesült Bulgária királyává akarja magát kikiáltatni, más hírek azt állít­ják, hogy Kelet-Ruméliában forradalom készül Sándor fejedelem ellen. Éppen a rumé­­liai hangulatra való tekintet magyarázza meg azt, hogy a fejedelem a legerélye­sebben utasítja vissza a perszonál­uniónak öt évre való korlátozását. Mint Görögország, úgy Bulgária is daczol tehát Európa akara­tával. Ez még nem lenne nagy baj, ha ez esetben Európa nem lenne egy jelentőségű Oroszországgal. Mert Európa nagyon nehezen mozdul meg, mint a flottatüntetés ismételt elhalasztása bizonyítja. De Oroszország lesve lesi a pillanatot az aktív föllépésre s egyre valószínűbbé válik, hogy tényleg be akar avatkozni Bulgáriába. Ez pedig az egész ke­leti kérdés napirendre hozatalát jelenti s való­színűleg a cape-rape elvének alkalmazására fogja Törökország összes szomszédait bírni. A török örökség végfelosztását fogná az ilyen orosz akc­ió jelenteni. Sándor fejedelem erélye, Görögország kihívó magaviselete, a flotta-tüntetés újabb előkészületei, mind arra utalnak, hogy a Ke-

Next