Pesti Napló, 1886. július (37. évfolyam, 180-210. szám)

1886-07-23 / 202. szám

202. szám. Szerkesztési iroda : Ferencziek-tere, Athenäen m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkeed­őségben intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencsiek-tere, Athenäen m-é­p­ít­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körfili panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. 37. évi folyam. Budapest, 1886. Péntek, julius 23. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestén kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — S hónapra 4 írt 50 kr. — « hónapra 9 írt. Ha a esti Vadis postai különkü­ldése kívántatik, postabálvegre havonként St­kr., és negyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-r­avatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás: A Janszki-ügy és Tisza Kálmán. Félhivatalosan jelentik, hogy Tisza jú­lius 30-ig Geszten marad, ettől fogva augusz­tus közepéig Budapesten lesz, azontúl elmegy Osztendéb a tengeri fürdőbe. E programm közzététele mit jelent? Azt jelenti, hogy Tisza sem az Edels­­heim nyugdíjazását, sem a Janszki előlépte­tését nem tekinti olyan dolognak, mely ré­széről bárminő akc­iót követel. Más szóval, meghúzza magát és a rajta elkövetett sértést zsebrevágja. Hogy a neki adott leczke s az ő meghazudtoltatása a nem­zetet is éri, azzal legkisebbet sem törődik. Az országos felindulást csak neveti. Hogy érzi a csapást, hiszszük, mert egész Ausztria és Magyarország és a külföld is erről beszél, minden áldott nap s ritka egyhangú a magyarázat, mely az adott tényeknek ada­tik, mivelhogy a dolgok összefüggése nyil­vánvaló. Más magyarázatot a kormánypárti sajtó sem igyekszik a dolognak adni, mert ez lehetetlen, tehát inkább hallgat. Lehetetlen, hogy az általános felindulás közt csak maga Tisza képezzen kivételt, mikor éppen róla van szó s az, a­ki őt bántotta, nem az ellenzéki sajtó, vagy az ellenzék az országgyűlésen, hanem a közös hadügyminiszternek királyi jóváhagyást nyert intézkedése. A sajtó táma­dásait fel sem veszi, az ellenzék szónokaival veszekszik, a közvéleményre nem hallgat , de a közös hadügyminiszter és az udvar eklatáns dementije, sőt eljárásának ily frappáns rosz­­szalása azok részéről, kikre hivatkozott, hogy vele egyetértenek, hogy a­mit ő mondott a házban, az egyszersmind­­ a döntő, elhatározó körök nézete, a katonai körökben is fel a legfelsőbbig« , ez lelkének okvetlenül fáj és bizony fájhat. De hát ő még sem von le abból semmi egyéb következtetést, mint hogy neki tűrni, hallgatni kell. Hát meg se mozdul, meg se pisszen. Mindent eltűr, mindenre kész, csak­hogy miniszter maradhasson. Valóban ez ő és a taktika hozzá méltó. Július végéig, ha nem is múlik el, de csilla­podik az izgatottság, más események kitolják a Janszki-ügyet, mint egyik nap a másikat a természetben. Augusztus elején nincs senki Budapesten, se Csécsben, a király és a had­ügyminiszter is távol vannak, a miniszterta­nács a budgetet készíti, mikor keresztüluta­zik a tengeri fürdőbe Ausztrián, Tisza nem kénytelen találkozni senkivel, inkognito utaz­­hatik, a­mi most igen jól esik neki. Szeptem­berre, ha visszatér pártjába, a hazafias meg­botránkozás már elpárolgott s ha az ellenzék vitát provokál a házban, Tisza felel és felesel s a kormánypárt az ellenzéket szépen lesza­vazza és ezzel csakugyan a Janszki-ügy be lesz fejezve. Tehát a szabadelvű urak háborgása, kik itt a kioszkban Tiszával felfalalják Bylandtot, vagy pedig az ellenzék élére állítják a nagy államférfit, hogy Bécs reszkessen, csak hápo­gás. Tisza sokkal okosabb, semhogy a ka­tonapárttal összeveszszen, államférfiui nagy­sága abban rejlik, hogy kibékül vele. Ez ok-­­­ból most fülét bedugja, száját befogja s a­­ kormány sajtóra lakatot tesz s ha majdan a parlamentben szólni kényszerítik, azt fogja felelni, hogy szavaiból ő nem vont vissza semmit, a­mi pedig az Edelsheim nyugdíjazá­sát illeti, ezt ő maga kérte, Janszki ki­nevezése pedig királyi jog, ahhoz semmi köze, neki tehát alkotmányos hatásköré­ben se oka, se joga nem volt ezen té­nyek miatt felszólalni s hogy beadja lemon­dását, tiltja hazafisága; a kinek eljárása nem tetszik, tessék őt leszavazni s ha a ház több­sége nézeteit nem osztja, ő kész azonnal he­lyét átengedni másnak, a ki a közös hadsere­get reformálhatja, ha ehhez a törvényhozás minden tényezőjének beleegyezését kieszközli. Élénk helyeslés a jobboldalon lesz a beszéd jutalma, így képzeljük a jövőt. De hogy a pozi­tív jelent a szintén pozitív múlttal összeves­sük, Tisza mélységes hallgatásának és meg­alázkodásának illusztrácziójára visszaidézzük némely mondásait a közel­múltból a közönség emlékezetébe. Május 24-dikén Ugronnak felelve, Tisza miniszterelnök így szólott: »Én biztosíthatom a képviselőházat, hogy a nemzeti önérzetet minden sérelem el­len megóvni éppen úgy kötelességem­nek tartom, mint bárki más, és nagyobb megnyugtatásul kifejezem azon meggyőződésemet, hogy ez a döntő, elhatározó körök nézete, a katonai körökben is, fel a legfelsőbbig. De éppen azért bizto­síthatom a t. házat arról is, hogy ott és mindenütt ér­zik annak igazságát, hogy a fegyveres erőnek, minden politikai színezetű, — nem is mondom politikai lényegű, de színezetű dolog­tól tartózkodnia kell.« Kérdjük : az Edelsheim nyugdíjaztatása és a Janszki előléptetése bírnak-e politikai színezettel, vagy sem ? Ha igen,sértik-e a nemzeti önérzetet? Ha sértik, mit tart kötelességének a mi­niszterelnök úr, hogy a nemzetet a sérelem ellen megóvja? Felelet: semmit. Hogy osztják-e a döntő és a katonai kö­rök Tisza nézeteit, azt már nem kérdi senki. Ők megfeleltek neki duplán és triplán, hogy épp ellenkező nézettel vannak a hadsereg szellemére és kötelességeire, valamint a ma­g­yar államh­ozi alkotmányb­oa kormányh­oz való viszonyára nézve. Tisza pedig hallgat, mivel qui tacet, consentire videtur. Május 31-én Tisza Kálmán újra szóno­kolt s a következőket mondá Apponyinak : »Bátran merek, te hát, hivatkozni arra, hogy mióta ezen a helyen vagyok, minden törekvésem az volt, hogy a közös hadsereg és a nemzet közt a jó vi­szony fen maradj­on, erősbödjék. Ennek természetesen két feltétele van. Az egyik az, hogy a közös hadsereg ne mondassék ki idegennek, miként többször történik, a másik pedig az, hogy a hadseregnek intéző körei ismerjék el tényekben, hogy ezen hadsereg a monarchiának, a dualizmus alapján álló monarchiának hadserege.« Lám a »tények« beszélnek. És Tisza hallgat. Pedig a tények ellenkezőjét bizonyítják annak, mit Tisza állított, mert sem a Janszki tüntetése, sem az Albrecht főherczeg toasztja, sem az Albrecht főherczeghez intézett királyi­­ kézirat, sem az Edelsheim nyugdíjaztatása, sem a Janszki megjutalmazása nem oly tények, melyek azt tanúsítanák, hogy a hadsereg intéző körei tisztelik a dualizmust, vagyis elismerik Magyarország önálló állami­ságát és jogát a hadsereghez. És Tisza szemet huny a tények előtt, felfüggeszti ismét elveit és önérzetesen hallgat. Pedig tudja, mit kellene tennie; mert ugyanakkor hivatkozott a Lendl-ügyre s hogy az akkori többség azt a feliratban fel­panaszolta a királynak s erre vonatkozólag Tisza így hivalkodott: »Azon felirat vitatása alkalmából volt köteles­ségem egyenesen kikérni a hadügymi­niszter nyilatkozatát, közlöm, hogy ő is a nemzet és hadsereg közti jó viszonynak fentartását, ápolását és a hadseregben azon irányzatot tartja he­lyesnek és arra törekszik és fog törekedni mindenkor. Ami engem illet, t, képviselőház, é­n szándékozom követni azt, a­mit eddig is tettem: nem hallgatni el rosszulá­­somat ott, a­hol azt tartom, hogy a had­sereg egyes tagjai részéről hiba tör­tént, de nem róni fel a hibát mindjárt az összes hadseregnek és másfelől védeni az intézményt mind­addig, míg az törvényen áll, mint törvényeset mind­azok ellen, a­kik azt idegennek proklamálni, ellene gyűlölséget támasztani igyekeznek. Míg ebben az irányban két faktor részé­ről, a­melyek egy miniszterre nézve mindenben dön­tők, a korona és a törvényhozás több­sége részéről támogattatom, fogom ezen irányt követni ezen a helyen, ha e támogatást valamikor, a­mit legalább az egyik faktor részéről nem hiszek, elveszteném, követni fogom ezt az utat a másik oldalról.­ Nevezetes szavak. És daczára az újabb tényeknek: Tisza nem kéri a hadügyminiszter nyi­latkozatát. Tisza elhallgatja rosszulását. Tisza »ebben az irányban« a korona ré­széről nem támogattatott. Tisza nem adta be lemondását. Tisza nem lépett át az ellenzékre. Ilyen a magyar miniszterelnök, így be­csüli meg saját szavait. Ki fog azoknak ezen­túl hitelt adni ? Ki fog súlyt fektetni legün­nepélyesebb parlamenti nyilatkozataira ? Még csak egyet. Június 7-ikén, Ugron Gábornak felelve, mrmrl­e : »Hát, t. hát, tanúskodik róla egész életem és mai ittlétem, hogy a reakcziónak szolgálatot ugyan soha sem tettem. De higgye el a képviselő úr, ha van reakc­ió, akkor annak szolgálatot csak azok tesznek, a­kik minden felmerülő kellemetlenséget nagyra felfújnak és n­e­m engedik, hogy a törvényes faktorok közbejöttével a netalán felmerülő kel­lemetlenségek elenyésztessenek. Ezek szolgálnak a reakcziónak, nem én.« Megengedjük, sőt egyenesen felszólítjuk Tiszát, a miniszterelnök urat, hogy hivatalos tisztéből kifolyólag » közbejöttével«­a felme­rült kellemetlenségeket enyésztesse hát el. Ne szolgálja a reakeziót, ha itt van. De nem lép közbe. Inkább visszavonul Gesztre s utazik Osztendéba. Szerencsés utat! Kálnoky gróf közös külügyminiszter tegnap dél­után érkezett Kissingenbe s csakhamar látogatást tett I Bismarck herczegnél. Politikai körökben a két vezérlő ! A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Egy elfeledett költő. (Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta L­é­v­a­y József.) Az Olcsó Könyvtár legközelebb megjelent 212. számú füzete egy elfeledett, vagy jobban mondva, egé­szen ismeretlen, korán elhunyt magyar költő irodalmi hagyatékát, harminc­három költeményét, Kelet köny­vei czimű nagyobb prózai dolgozatát s tizenkét leve­lét közli. A kiadást Lévay József jeles költőnk ren­dezte sajtó alá s következő nagyérdekü előszóval bocsá­totta a közönség elé: Bozzai Pál 1829. évi január 10-én született Zalamegye Kővágó-Eörs községében. Születésével mindjárt árván maradt. Édes­anyja saját élete árán adott neki életet. Az anyai gond és ápoló szeretet hiányát gyermeksége s ifjúsága egész folyamán annyi­val inkább érezte, mert fogékony, mélyen érző szívvel áldotta meg a természet. Ehhez járult, hogy az előbb tekintélyes, vagyonos család helyzete akkorra már te­temesen alászállott, midőn a serdülő gyermek iskolai pályáját megkezdette. A rideg, szigorú s némi különcz hajlamokkal biró atya nem volt alkalmas arra, hogy a különben is zárkózott s hallgatag fiúban teljes bi­zodalmat és ragaszkodást ébreszszen maga iránt. Tehetsége korán fejlődött. Már gyönge gyer­mekségében, úgy­szólván, bújta a könyveket s verse­ket írogatott, még pedig oly szenvedéllyel, hogy atyja látván, miként a gyönge gyermek folyvást sza­porodó dolgozatait nagy gonddal még le is tisztáz­­gatja, nehogy különben is vékony egészségét ez által tönkre tegye, tanulótársai közül egyet felfogadott ez iratok letisztázására. Bozzai ekkor a pozsonyi evang.­iskola növendéke volt. Ott, mint szintaxista, egy kis társaságot alakított, melynek tagjai magyar írói dol­gozatokban és szavalásban gyakorolták magukat s melynek vezetője, lelke mindig ő maradt, mig a po­zsonyi iskolában folytatta tanulását. Pozsonyból a jogot előkészítő s a jogi tanfo­lyamra a kézsmárki evang. főiskolába ment. Oda kü­lönösen a nagy tudományo s lekötelező humánus bá­­násmódú Hunfalvy Pál tanársága vonzotta. Neki köszönt ama tanfolyamban legtöbbet; ő hozzá ra­gaszkodott egész fiúi birodalommal. Az iskolai tan­tárgyak mellett folytonosan s talán amazokénál még nagyobb előszeretettel s szorgalommal foglalkozott itt is irodalmi kísérletekkel, a melyek ez időben már tehetségének s hivatásának biztos jeleit mindinkább feltüntetik. A lírai költészetre főleg a Petőfi elra­gadó dalai s példája lelkesítették. Költeményeit egy-két bizalmas barátja ismerte ; nyilvánosan még nem próbált azokkal fellépni. — 1847. nyarán, a jogi tanfolyamot bevégezve, elhagyta Kézsmárkot s valószínűleg azon czéllal, hogy politikai pályára lé­­pend, szülőmegyéjébe távozott és ott megkezdé a szo­kásos gyakorlatot. Ez időből (1847. julius 5-dikén) írja egyik levelében a helyzetére nézve érdekkel biró következő sorokat: »Dolgaim szomorúan mennek. Pat­­varista vagyok Gulácson a Balaton-parton és Bada­csony aljában. A múlt hó közepén restauráltunk. Megvertük a pecsovicsokat. Forintost megbuktattuk. Ú­gy beszélek, mint az egyszeri katona, a­ki magáról mondá, hogy a győzelmet ő nyerte meg és­­ az a 60 ezer ember stb. — Feljővén Pestre, egy csomó verset írtam össze legújabb darabjaim közül s el­vit­tem Erdélyihez, általa megítélendőket. — Erdélyi, kivel már azelőtt megismerkedtem, jó véleményt adott s ajánlá, hogy adjam ki valamelyik divatlapban. Nekem még ez szándékomban nem volt; most pedig, ha adom, Jókainak adom az Életképekbe. — Olvas­tad az Életképek tegnap megjelent új félévi első szá­mát ? Ezen az egy számon egész megdicsőülés ural­kodik. Csupa láng és forrás, pezsgés. Nem tudom, nem fog-e lankadni, mint minden a magyar ég alatt!... Petőfi házasodik , egy szatmármegyei lányt vesz (ha elveszi), kihez legújabb verseit irkálja. Kaján (Pákh Albert) Németországba megy, helyette Pálfi Albert lesz a Pesti Hírlap újdondásza. Vas Gereben Jókai helyett a Jelenkornál lett újdondász. És végre, hogy ne csak újdondászokról, hanem ódondászokról is szól­jak, Bajza elvállalta a színházi aligazgatóságot.« Első versei csakugyan a Jókai által szer­kesztett Életképekben jelentek meg s ott közlötte műveit tovább is az 1847. és 1848. év folyamán. 1847-ben a pozsonyi országgyűlésen, mint gyakornok, ő is részt vett s 1848-ban az országgyűléssel együtt ő is Pestre költözött, ahol atyja már állandóan lakott. Itt megismerkedett az ifjúság irodalmi törekvéseivel s kiválóbb egyéneivel, bár tartózkodó s visszavonuló természete, bizonyos leánydad szemérmes viselete, nem könnyen engedte neki az ismerkedést. Versei magukra vonták Petőfi figyelmét is s különösen A dicsőségről írott költeménye után azt nyilvánítá, »hogy ettől a gyermektől sokat vár«. Voltak olyanok is, a­kik az ismeretlen Bozzai név alatt magát Petőfit sejtették, habár hang, forma és tartalom éppen nem támogathatták sejtelmek alapos voltát. Az Életképek­ben jelentek meg 1848-ban Kelet könyvei czimű köl­tői elmélkedései, melyeket szabadságharczunk eszméi­nek hatása alatt Lamenais modorában irt, kinek Paroles d’un croyant-ja ama napokban korszerű, diva­tos olvasmánya volt az ifjúságnak... Nemzeti küz­delmünk mind nagyobb-nagyobb hullámokat vetett. A harcz tüze nyíltan kilobbant. Az írott költemény s az élő szónoklat már nem volt elég az önvédelemre. Fegyverre len bízva az eldöntés,­­ fegyverre szólí­tották az ifjúságot. A gyönge szervezetű, nyúlánk termetű 18 éves ifjú a honvédek sorába lépett. Ezzel el volt a koczka vetve jobb sorsra méltó élete fölött. Végig szenvedve forradalmunk viszontagsá­gait s megviselve, megtörve azok alatt, elbukásunk­at mindjárt az osztrák hadsereg igájába sodrotta. S ez az iga a fiatal, érzékeny költő testét, lelkét még in­kább elgyötörte s egészen összetörte. Erdély határán adták fel magokat; onnan Temesvárra, s innen egy transzporttal a Bánságon, Horvátországon, Stájeron, Ausztrián és Morván keresztül Csehországba szállít­tattak s már 1849. október 16-án Josephstadtban ébredt föl, mint géppé kényszeritett osztrák köziato­­ra. Erős lélekkel próbálta viselni a sors reá neheze­dett csapását. Igyekezett mindenképen táplálékot ke­resni elkinzott szellemének. Olvasgatással s a költé­szet ábrándjaival törekedett feledni, vagy deríteni sivár helyzetének örömtelen, komor napjait. Kimond­hatatlanul emésztette s izgatta a honvágy, emésztette annyival inkább, mert a mellett, hogy kedélyvilágát ösz­­szezuzva s szive­ választott pályaterét elzárva látta maga előtt, folytonos betegség is gyötörte, a melyet még itthoni hadjárataink alatt kapott s mely Csehország idegen légkörében nemhogy könnyült volna, de foly­vást súlyosbodott rajta.... Reménykedett a kiszaba­dulásért. Kapva-kapott, mint egy vízbe haló, a mene­külés minden eszköze s minden csekély szalmaszála után. Atyja is ígért bármi áldozatot meghozni kivál­tása végett. »Atyám ígérte, úgymond, hogyha valaki ki lesz váltva, én is ki leszek!» Azonban minden remény meghiúsult. A­mit sze­rencsés körülmények nem tehettek, megtette azt a ke­gyetlen betegség. Bozzait, mint gyógyíthatatlan bete­get, bocsátották el a hadseregből az 1852. évi tavasz végén. Most is előttem áll, midőn akkor Pesten beko­pogtatott hozzám az én szerencsétlen ifjú barátom, egy szánandó élőképe a nyomornak, hitvány, rendkí­vül kopott katonaköpenyegben, foltos, rongyos ba­kancsban ! Halvány szenvedő arczán a szabadulás s viszontlátás öröme derengett, szemeiből pedig egyre omolt a könyv, úgy, hogy szóhoz jutni sem bírt egyha­mar. Nem egy 23 éves ifjút, de egy összetört agyot öleltem keblemre, a­kinek nem régen szép barna haja most már csaknem egészen hófehérré változott! »Nem barátim! — igy kiáltott fel ekkor csüggedező reménynyel — a katonai pálya nem filozófusnak va­ló ! Ha élni maradnék, tudnám mit tennék még egy­szer hasonló körülmények között!« Pesten néhány napot töltvén, testvérbátyjához vonult, mint remélé, pihenni s gyógyulni, Zala megyében Zánkára, a Ba­laton partjára. Ott az első napokban nagyon izgatott és kedvetlen volt; utóbb kibékültnek és nyugodtnak látszott. Le-lejárt a Balatonra dűlő kertbe s gyönyör­ködött, sőt pepecselt is a kert növényein. De baja egyre súlyosbodott. Bátyja Füredre akarta vinni, azonban ő gyógyításról hallani sem akart, sőt javulásról be­szélt, midőn az orvosok már életbenmaradásához semmi reményt nem nyújtottak. Csak június 23-ra éjjelén panaszkodott rosszullétéről. Másnap, június 24-én, délutáni egy órakor végkép megszűntek szenvedései. * Ifjú korom emlékének s az ő emlékének hozok áldozatot, midőn e hagyományokat közzé teszem. A mi ezen lépésemben talán az önzés, elfogultság, vagy ke­gyelet rovására esnék, azt hiszem, mentséget talál né­mileg magában a művek értékében is... Verseit Boz­zai, nagyobb részt, serdülő ifjúságában irta. Sokat még az iskola falai között, majd onnan kilépte első évében, néhányat osztrák katonaságának súlyos két éve alatt. Nem léphetnek hát ezek fel egy érett, kifor­rott tehetség igényeivel, de azért oly világos jeleit mutatják a hivatásnak, a költői emelkedett érzelem­nek, képzelődésnek és kifejezésbeli erőnek, hogy így is némi élvezettel olvashatni ezeket. Szerencsésebb körülmények között, hosszabb, csendesebb idő alatt ízes gyümölcsökkel ajándékozhatta volna meg irodal­munkat ez a szép tehetség, mely most alig egy-két bimbót és virágot hajtva, oly korán elhervadott. Leveleit katonasága éveiben én hozzám írogatta. Egészen magán természetűek azok, éppen nem oly czélzattal írva, hogy valaha világot lássanak. De én azt hiszem, hogy az ő benső világát, egyéniségét s részben költészetét is semmivel sem ismertethetném meg közvetlenebbül és meghatóbban, mintha e levele­ket is bemutatom művei kíséretében. Báró Eötvös József, kinek kezében egykor a gyűjtemény kézirata megfordult, ezen sorok mellett küldé azt nekem vissza: »Küldöm az egész kéziratot, kijelentve egyszersmind azt, hogy annak kinyomatá­­sát igen óhajtom. Az elhunytnak művei, melyek jeles tehetségének világos bizonyítványait foglalják magok­ban, bizonyosan másokra is épp oly mély benyomást fognak tenni, mint reám s ez egyik fő oka, miért én sokkal jobban óhajtanám, ha e hagyományok egész­ben (nem részletenként) jöhetnének ki.C­íme egészben veszi tehát ezt az olvasó közön­ség. Egy halavány sugár ama nagy időkből, melyek­nek küzdelmeit és dicsőségét, eredményét és tanúsá­gait vajba soha ne feledné és bölcsen használná a nemzet. Lévai József, államférfiú ezen találkozását B­o­s­z­n­i­a-Her­­czegovina annexiójának ügyével hozzák köz­vetlen kapcsolatba s utalnak arra, hogy Károly La­jos főherczeg éppen most állítólag szintén ez ügyben készül Pétervárra. Ha a föltevés igaz, úgy az annexio kérdése az ősz folyamán mégis csak napi­rendre ke­rül, noha félhivatalos részéről a hírt már ismételve dementálták. Az angol kormányválság. A legutóbb érkezett táviratok szerint lord Salisbury bízatott meg az új kabinet megalakításával. Érdekesnek tartjuk erre vo­natkozólag a Times nézeteit közölni, melyek élénken megvilágítják a politikai helyzetet Angliában. »Aligha tévedünk — így szól e lap — ha azt tételezzük fel, hogy Salisbury tágabb alapon kívánja az új kabinetet megalkotni. Kétségtelenül érintkezést fog keresni az unionista szabadelvűekkel, bár alig valószínű, hogy ezek vezérei hajlandók volnának tárc­át vállalni egy konzervatív kabinetben. De ha tisztán konzervatív kabinet is áll az ügyek élére, a fenforgó körülmények között egy időre ez is biztosítani fogja a nyugodt fej­lődést és állandóságra lehet kilátása. Lord Salisbury és társai jelentékeny diadalt arattak a választások alatt. A konzervatív párt 316 tagból áll és ily hatal­mas párt nem igen félhet komoly veszélytől, ha egy önmagában meghasonlott ellenzékkel áll szemben. Már pedig az ellenzék három-négy töredékből áll, melyek engesztelhetnek egyes kérdésekben egymás iránt. Nemcsak lord Hartington, hanem maga Cham­berlain is készségesen fogják támogatni a konzervatív kabinetet, ha ez Izlandra vonatkozólag megfontolt és czélszerű javaslatokat fog előterjeszteni és minden unionista szabadelvű képviselő, ha meggondolja, mi volt az eredménye az utolsóelőtti választásnak, mely Gladstonet ismét a kormány élére állította, kétszer is meg fogja gondolni, vájjon tanácsos-e újabb kormány­­válságot idézni elő ? A helyzet lényegesen megváltoznék, ha Glad­stone belátva a küzdelem sikertelenségét, visszavo­nulna ; de ezen esetben is kétségtelenül mindenki óva­kodnék a konzervatív kormány tekintélyét meggyen­­gíteni mindaddig, míg az oly mérsékelt szellemben vezetné az ügyeket, mint ezt a Salisbury-kormány a legutóbbi alkalommal tette. Jól meg kell fontolnunk azon kétségtelen tényt és ez képezi a legutóbbi válasz­tások eredményének legkiválóbb jellemvonását, hogy Parnell többé nem tartja kezében a parlamenti esélyek mérlegét. Az a hatalom, melyet Parnell a legutóbbi parlamentben gyakorolt, most Hartington és az unio­­nista­ szabadelvűek kezébe ment át és mindenki ir­tózni fog attól, hogy ez a hatalom ismét Parnell ke­zébe jusson. Szerbek és bolgárok. A mitnowi Alig. ztg. bécsi officziozusa Írja július 20-iki ketettel: A szerb front­onizárt és fontos nyilatkozatnak mutat­kozik. Szószerinti szövege még nem került nyilvános­ságra, s azért a végleges ítélettel egyelőre még várni kell. De az a kivonat is, melyet a távíró hozott tudo­másunkra, feljogosít egynémely megjegyzésre, annál is inkább, mert — úgy látszik — a külföldet érdeklő ré­szét a trónbeszédnek meglehetősen kimeríti. S itt mindjárt eleve megjegyezzük, hogy azok a lapok, me­lyek szerették volna, ha a trónbeszéd kissé barátsá­gosabban nyilatkozik Bulgáriával szemben, nem kí­vánnak méltánytalant. De az igazság okáért tekin­tetbe kell venni, hogy Sándor fejedelem trónbeszéde, melylyel a bolgár szobranjét megnyitotta, szintén tar­talmazott egy pontot, mely éppenséggel nem érinthette valami kellemesen Szerbiát. Ha ezzel szemben azt hozná fel valaki, hogy hát Bulgária volt a győztes és Szerbia a legyőzött, azzal lehetne visszavágni, hogy éppen győzteshez illik nagylelkűnek lenni. Igaz, hogy itt olyan nyilatkozatokkal állunk szemben, melyek általában kelet népeihez vannak intézve. Ez áll úgy a bolgár, mint a szerb trónbeszéd­ről, mely utóbbit a közvélemény egy része s talán nem is alaptalanul, az elsőre adott válasznak tekinti. S minthogy a keleti viszonyokat nem lehet a nyuga­tiakkal egy mérték szerint megítélni, a Balkán fiatal­­ parlamenti testületeinek nyilatkozatait sem szabad a­­ nagy, európai parlamenteké mellé állítani. Hogy Szerbia és Bulgária a háború óta nem léptek valami bensőbb barátságra, az a­nisi és szófiai trónbeszédek nélkül is nyilvánvaló volt s ha e trónbeszédek arra emlékeztetnek, hogy a Balkán népei között folyton vannak súrlódások, azzal sem mondanak valami újat. Az európai békét pedig egyik sem veszélyezteti, míg a nagyhatalmak között nem merül fel valami ok, mely a békét megzavarhatja. Francziák és németek. A franczia csapatok létszámának Francziaország keleti határán való sza­porítását sürgeti a Rep. Frangaise és ez intézkedés sürgősségét példával indokolja, felhozva, hogy míg Metzben 18.000 emberből áll a német helyőrség, Nancyban csak három franczia ezred gyalogság és 4 század lovasság állomásoz. A németországi lapok tudomást véve e czikkről, tendencziózusoknak mond­ják annak adatait és azok helyreigazítására szintén több, szerintük hiteles adatot sorolnak fel a franczia és német csapatoknak elhelyezéséről a határ mentén. Egy berlini lap ez ügyben ezt írja: Ha a 6. franczia és a 15. német hadtest kerületeiben elhelyezett csa­patokat állítjuk egymással szembe, akkor egész más képet fogunk nyerni. Megelégedhetünk azzal, ha csak e két hadtestet veszszük alapul, mert mindkettő erősen túllépte a hadtestek rendes szervezetét. De tekintve a szóban forgó területek földrajzi helyzetét és kiter­jedését, hibát követnénk el, ha csak Elzász-Lotharin­­giát vennék figyelembe, melynek területe sokkal ki­sebb, mint az a terület, melyen a 6. franczia hadtest csapatai vannak elhelyezve. Ebből az okból, és mert a 14. német hadtest csapatainak egy része is Elzász-Lotharingiában állo­másoz, ezt a hadtestet is tekintetbe kell vennünk és így még az arány ránk nézve kedvezőtlenebb, mivel német részről nagyobb területet vettünk. Az összeha­sonlító adatok a következők: a 6. franczia hadtestből a határon el van helyezve 65 zászlóalj gyalogság és vadász, 65 század lovasság, 34 üteg tábori tüzérség, 5 zászlóalj vártüzérség, 1 zászlóalj utász, 1 zászló­alj szekerész; a német határterületen állomásoz a 14. és 15. hadtestből 61 zászlóalj gyalogság és vadász, 60 század lovasság, 32 üteg tábori tüzérség, 6 zászló­alj vártüzérség, 3 zászlóalj utász és 2 zászlóalj szeke­rész. Látható tehát, hogy még a francziák vannak némi előnyben. Az Egyesült­ Államok és Anglia között, mint em­­lítettük, megállapodás jött létre a bűntettesek kölcsö­nös kiszolgáltatására nézve. Az új szerződési tervezet alapjául az 1842-diki szerződés szolgál, csakhogy az sok tekintetben kibővíttetett és különösen felvétettek abba az ingatlanok felrobbantása által elkövetett bün­tetendő cselekmények. Az ír dinamitardoknak eddig biztos menhelye volt Amerika, mert a fennálló szer­ződések értelmében nem lehetett őket kiszolgáltatni. A szerződési tervezet jelenleg az Egyesült­ Államok szenátusa előtt van s az angol lapok örömüket fejezik ki a fölött, hogy végre-valahára meg fog szűnni az a felháborító állapot, mely most fennáll, hogy az ír di­­namithősöket Amerikában nem érheti el a büntető igazságszolgáltatás keze. Közlekedési politikánk. Nevezetes eset az, hogy egy magán vas­­úti társulat, az osztrák-magyar államvasúti társaság magyar igazgatóságának kell föl­kérni a közlekedési minisztériumot, hogy hasson oda, miszerint a magyar államvasutak, valamint az állami kamatbiztosítást élvező s így a kormány tarifaszabási jogának teljesen alávetett északkeleti s kassa-oderbergi vas­utak járuljanak a gabonakivitelt elősegítő­ azon szállítási díjmérséklésekhez, melyeket az osztrák-magyar államvasuti társaság indítvá­nyozott. Szerelmek. Irta : 'I’ro­u.’betzk­ói ILv£é,m­a: II.erczegin.Da Francziából: Szalay-Szigethy Erzsi, üldözött szerelem. (Folytatás.) — Lásd a Pesti Napló julius 22-iki reggeli kiadását. Szemem egyszerre egy fiatal tiszten akad meg, ki fesztelen kecsességgel vezette lovát. A tiszt elragadó szép, s a vitéz, hős lovagokra emlékeztet. Szőke volt s nagy méla kék szemeinek bűvös tekinte­tével valóban érdekes alak. Mellén oly érdemkereszt csillog, minőt csupán a csatatér hősei kaphatnak. Az erkély alá érkezve, meglát, tekintetünk ta­lálkozik, lovát önkéntelenül megállítja és szemeit nem­­ bírja levenni rólam. Végre kénytelen lévén folytani.

Next