Pesti Napló, 1887. június (38. évfolyam, 149-178. szám)

1887-06-02 / 150. szám

150. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenäen m-é p S1 e t. A Up szelemi rétjét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kladd-hivatal: Ferancziek-tere, Athenäen m-é p St­e­t. A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. 38. évi folyam. Budapest, 1887. Csütörtök, junius 2. Előfizetési föltételek­­ A ragged és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 írt 50 kr. — S hónapra 4 írt 50 kr. — 1 hónapra 9 firt. B* fi* úti ki*44« post*l kflldnkflldése kívántatik, postabélmrl­báronként 19 tar., évnegyedenként 1 forint felfiz­etendfl. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Fertsezlik-tszs, Athenaeum-épü­st, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ1* Előfizetési árak: Egy hónapra.......................... 1 frt 50 kr. Évnegyedre ........................... 4 frt 50 kr. flfiF* Az előfizetések Budapestre, a Pesti Napló kiadó­­hivatalába (Ferencziek­ tere Athenaeum-épü­let) legczélszerűb­­ben postai utalványnyal küldhetők. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, a bélyegre havonkint 35 kr., évnegyedenkint 1 forint felül­fizetendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala, Széll Kálmán beszéde. Mint sötét felhő árnya, úgy borul a sok kormánypárti beszéd hivalkodó csillogására azon komor felszólalás, melyet Széll Kálmán­tól választói hallottak. S a kormánypártra nézve e sötétség annál kínosabb lehet, mert világosság, a­mely e sötétségből kivezetne, e táborban ugyan nem pislog fel. Széll Kálmán nem az ellenzék híve. Sőt politikai rokonszenvei, mint ezt beszéde is elárulja, inkább a kormánypárthoz vonzzák őt, mint az ellenzékhez. A múlt országgyűlé­sen pártonkívü­li állást foglalt el, de sok fon­tos kérdésben a Tisza-kormánynyal szava­zott. Továbbá azon ambíczióval, hogy el akarja foglalni a miniszteri állást, alig fogják vádolni. Ő nemes önzetlenséggel, nem ragasz­kodva a hatalomhoz, le tudott mondani a miniszteri állásról, midőn Tisza Kálmán el­fogadta az okkupáczionális politikát, melybe Széll nem egyezhetett. S visszautassa az imént is a miniszteri tárczát, mert a körülmé­nyeket még nem látta olyanoknak, hogy a saját pénzügyi programmját valósíthassa. Ha valaki, úgy Széll Kálmán hivatott arra, hogy a Tisza-kormány pénzügyi eljá­rásáról és egész politikájáról ítéletet mond­jon. Széll Kálmán Deák Ferencz politikai tradiczióinak illetékes képviselője. A pénz­ügyek terén súlyos örökséget vett át s azt rendbe hozta. Ő alatta financziáink tetemesen javultak. Az országot nehéz áldozatokra bízta, de a­míg ő volt a pénzügyminiszter, nem hiába. Utána az okkupáczió, a kormány félszeg politikája, könnyelmű pazarlása ismét nemcsak megrosszabbította a helyzetet, de az országot a bukás szélére juttatta. S ma előáll Széll Kálmán és számon kéri a kormány sá­fárkodását. Úgy hallgatjuk, mint Magyaror­­szág lelkiismeretének szavát. W1 S mit mond Széll Kálmán ? v­ol . »A pénzügyi helyzet szignaturája — úgymond — 22—23 millió hiány az új köl­csönök kamataival a budgetben, 10—11 millió hiány az amortizácziók kölcsön általi fedezésé­re és 5,6 millió tőkefogyasztás államjószág­­eladásból, együtt tehát 40 millió krónikus de­­fic­it, óriásilag megnőtt kamatteherrel és ezen nagy defic­it még fennáll annak daczára, hogy a kiegyezés alkalmával 1878-ban teremtett, az azóta fejlődött és újonnan létesített állam­jövedelmi többlet milliói a budgetben szere­pelnek.­­ Széll Kálmán a számításban csak az ál­landó krónikus defic­itet vette fel, nem pedig az ideit, mely előreláthatólag sokkal nagyobb összegre rúg. Részletezve az okokat, Széll Kálmán be­széde e pontjaiban inkább a kormány meg­gondolatlansága, mint politikai irányzatának tudja be a defic­itet, de beszéde további fo­lyamában, midőn a módokról szól, melyekkel financziáink javíthatók, a kormánynak néhány oly tanácsot ad, a­melyekbe burkolt vádak az ellenzék támadásainak alapjait képezik. Széll Kálmán ugyanis azt mondja, hogy takarékoskodni kell, még ha a takarékos­ság meg is nehezítené a parlamen­táris kormányzatot, de a redukczió, a takarékosság nélkülözhetetlen, és nem sza­bad félteni a hatalmat. Íme, velős rövidséggel feltüntetve és elítélve Tisza Kálmán teljes kormányzási rendszere! A mindenféle érdek kielégítése, a par­lamentáris kormányzás könnyebbé tétele : bizonyára ez képezi a kormány egyik leg­­nagyobb kortelfogását, mely az óriási defi­­c­itekhez elvezetett, és a hatalom fél­tése: ez bírja arra, hogy Ausztriával és az udvarral szemben mindig feláldozza a nem­zet érdekeit, ha ezek erőteljes érvényesítése megingathatná a kormány hatalmi állását. Üdvözöljük tehát Széll Kálmánt, hogy — bár elburkolt alakban — a Tisza-kormány­­ról e nagy és találó igazságokat ő is elmond, s csak fájlalhatjuk, hogy ennek daczára ő, mint kijelentő, egyetért a kormány általános politikai irányzatával és felajánlja annak a maga szavazatát, ha az elfogadja azt a pénz­ügyi programmot, melyet Széll Kálmán választói előtt kifejtett. E programmnak van egy pontja: a fo­gyasztási zárvonal, mely találkozik az ellen­zék programmjával. De a­míg az ellenzék, s különösen gr. Apponyi erre fekteti a fősúlyt, Széll Kálmán ezt csak mellékesen érinti, és a jövedelmi adó átalakítására, vala­mint egy új, úgynevezett italmérési adó behozatalára (a regaleváltsággal kap­csolatban) alapítja programmját, nem zárva ki az egyenes adóknak, mint ő mondja, bru­tális, perc­entuális emelését sem, bár ezt csak a legvégsőbb esetre tartja fenn. Meg vagyunk győződve, hogy a Tisza­­kormány csak ez utóbbi, a legkönnyebb (mert csak parlamenti többség és adóvégre­hajtó kell!) pontot tanulja el Széll Kálmán­tól, a többi nagy konc­epczió nem fér el a rövidlátású, hatalomféltő kormány politikájá­nak keretében. Széll Kálmán igen helyesen csata­­vesztésnek mondja a kormány pénzügyi politikáját. Az elveszett csata után ki fogná a hadjáratot ugyanazon ügyetlen, vagy rossz­­lelkű tábornokokra bízni ? A belügyminiszter a választások alkalmából körlevelet intézett az összes törvényhatóságokhoz. Utal arra, hogy a választási jog a polgárság legszebb jogainak egyike s megkövetelhető, hogy annak érvé­nyesítésében teljes szabadsága legyen. Felhívja a tör­vényhatóságokat arra, hogy a midőn a különböző vé­lemények szabad nyilvánítgatására felügyelni köteles­ségük, egyúttal kellő gondot fordítsanak arra, hogy az izgatásoknak útját vágják s egyátalán az illetéktelen véleménybefolyásolásnak idejében elejét vegyék. Az újvidéki szerb ellenzéki lapok Mocsáry Lajos újvidéki fogadtatásáról a legnagyobb lelkese­déssel írnak s programmbeszédét is nagy elismeréssel fogadják, a B r­a­n­­­k mégis a következő megjegyzé­sekkel kiséri: A mi Mocsáry Lajost, mint politikust illeti, az ő beszédére több a megjegyezni valónk. Mi például nem elégszünk meg azzal, hogy Magyaror­szágban elég a polgárok jogegyenlősége, mi a népek jogegyenlőségét kívánjuk. Mi nem elégszünk meg a nemzetiségi törvénynek csak a végrehajtásával, a­mint Mocsáry mondja: »hogy az eddig és ne tovább,« mert ez ránk, mint nemzetre nézve — kevés. Mi nem tartjuk azt, hogy sokat veszítettünk volna az­ál­tal, hogy a municzipiumok megszüntettettek, mert mindaddig, míg azok nemzetiségek szerint nem arrándíroztatnak, a valódi önkormány­zatnak nem tűzhelyei. Mi nem tartjuk, hogy Magyar­­országnak egyedüli üdve a teljes függetlenségében fekszik, mivel az lehetetlen mindaddig, mig népei elé­gedetlenek. Végül azt tartjuk, hogy a Janszky-féle affaire nem volt »szégyenletes,« mert ő­­ a szerb hősök sírjait is megkoszorúzta. Mi te­hát Mocsárynak álláspontjával ki nem egyezhetünk, (örvendjen Mocsáry!) mely más, mint a mienk ; mi pusztán támogatjuk az ő, mint az ellenzék tagjának jelöltségét s nagyra becsüljük őt, mint a legjobb (!!) magyart. A­mikor mások nem adnak semmit, úgy tűnik fel, hogy Mocsáry sokat ad. A horvátországi szerb ellenzék folyó ha­t-dik napjára pártgyülést hivott össze Karlóczá­­ra, mely ott szervezkedni s pártállást foglalni óhajt a horvátországi szerb kormánypárttal szemben. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Borsodból. A választási mozgalmak javában folynak. Vá­rosokban és falvakban vigan lengenek a nemzeti szí­nű zászlók. Nincsenek köznapok többé, mert a jelöl­tek jönnek-mennek s mindenütt ünnep van, a­hol megállanak. És a­melyik megyében még frissen élnek a közélet tényezői, ott a választási mozgalmak a leg­élénkebbek. A­hol pedig teljesen elzsibbadtak a köz­élet tényezői s csak a bor, pálinka és zsold választa­nak, ott a leglármásabbak. De ha van megye az or­szágban, mely az előbbi kategóriához illik, Borsod­­megye mindenesetre az. E századnak szabadelvű mozgalmaiban e megye ott áll folyvást a zászlóvivők közt. Férfiai, kiket e megye szült és nevelt, országos hirt­ek. A Palócziak, Vayak, Szemerék, Borsodhoz fűzik érdemeiket. Ma is a közélet minden terén első rangú jelesei vannak. Borsodmegye egyaránt hires szabadelvüségéről s protestantizmusáról. Ámde a pro­testantizmus sehol sem szabadelvűbb, mint Bor­­sod megyében. — De »mi zaj riad, mi nép to­long« Miskolcz határain? A város egészen föl van lobogózva, harangok zugnak, taraczkok szoknak. Mi ez ? Mely képviselőjelölt az, a kit ily diszszel és lelkesedéssel fogadnak? A megyének és városnak majd minden notabilitása együtt s a nép ezrével to­long és örömet zajong. Valóban, a­mely képviselő­­jelöltet igy fogadnak, arra igazán el lehet mondani, hogy »megválasztatása több mint bizonyos«. De hát ez egyszer nem képviselőjelölt az, a kit igy várnak és igy fogadnak egy szabadelvű protestantizmusáról hi­res vármegyében, hanem egy k­a­t­h. főpap. S­a­­massa József az egri érsek megy bérmálni Bor­­sodmegyébe s neki szól az a sok zászló, diadalkapu, megyei és városi küldöttségek s tengernyi nép. Kü­lönös! Tulajdonképen semmi kiváló alkalomsze­­rűség nincs a tüntetésre és mégis, az a diadalme­net, melyben az érseket a városba beviszik, szinte tüntetésnek látszik. S ez történik május 21-kén s azóta csaknem tíz egész napon át nem csökken, nem fogy a lelkesedés iránta, hanem mindig nő és fokozó­dik. S végre kulminál pünkösd vasárnapján, hol egy diszebéden, melyet az érsek tiszteletére rendeznek, együtt van a főispántól kezdve minden közigazgatási tekintély, a ref. püspök, az ágostai lelkész, a hadsereg főtisztjei s a polgárság szine-java. S a kik felköszön­tőket mondanak, Lévay József, a koszorús költő és főjegyző, báró V­a­y Béla főispán, Soltész Kálmán miskolczi polgármester és K­u­n Bertalan, a ref. püs­pök. Mind a négy szónok protestáns é­s az egész társaság túlnyomó része az. Valamint hogy a városi és megyei küldöttségek közt, melyek már meg­előzőleg az egri érseknél tisztelegtek, ott voltak a ref. és ágostai hitközségek is. Valóban igaz, hogy egy kath. főpap irányában az etikett so­kat megparancsol, de azt, hogy más felekeze­tek elmenjenek hozzá tisztelegni, semmiféle eti­kett nem követelheti meg. Ez vagy önként és tiszta szívből jő — vagy nem jó sehogy. Politikai pártérdek sem lehet, mert akkor nem lenne minden politikai párt együtt, mint a­hogy együtt van minden vallásfelekezet. A magas egyházi állásnak fénye hát­térbe vonul itt az e­m­b­e­r lelkének és szívének fénye mellett. S ez benne a szép, ez a fölemelő. Mert hát ime meg van mutatva, be van bizonyítva,hogy a haza és nemzet ügyének tett igaz szolgálatok, a kötelesség hű és lankadatlan teljesítése, a jellem terhetlen szi­lárdsága és függetlensége, nem kősziklára vetett mag s nem pusztában elhangzó szó. S a meggyőződésnek igaz ereje, ha pillanatra ellenségeket szaporít is, de még az ellenfelekben is tiszteletet ébreszt. S a félre­­vonultság s az áldásos tevékenységnek zajtalansága nem jelent láthatatlanságot és elfelejtetést. S a va­lódi érdem jutalmát nem keresve, fölkerestetik általa. Ezt jelenti az egri érsek ü­nnepeltetése Borsodme­­gyében. Szép és történelmi nevezetességű napok ezek Borsodmegye életében, s hagyományként fognak fen­­maradni e napoknak szép és lélekemelő jelenetei, hagyományként az ajkakon és költők, politikusok, bölcsészek és festők fogják meríteni azokból tárgyai­kat. Mert a nagy kontrasztok összhangja (a legrit­kább jelenségei a közéletnek,) vonul azokon végig, s miként gyógyfű, orvosszert kínál a vallási és társa­dalmi ellentétek mérge ellen. Az egri érsek szavai, melyeket gyorsírók nem jegyeztek, mert semmi sem volt jelen abból az apparátusból, mely az ily »közér­dekű mozzanatokat« egész kiterjedésükben hírül adja, — csak a szivekbe vésődtek, de onnan sem idő, sem más ki nem törli. E szavakból visszatükröződik az egyházi férfi, a ki vallásához ragaszkodik, és a hazafi, a ki nemzetét szivéhez öleli. És mindenütt csak a kötelesség teljesítését hirdette, mint oly nagy hatalmat, melyet e földön semmi meg nem alázhat; hirdette, s az aranyhoz hasonlította a jellemtisztaságát, melyet bár mo­csárba dobjanak, ott sem foghatja meg a rozsda. A diszebéden ő kelt föl először s mikor pohár­­köszöntőjét mondani kezdte, a premisszák után mindenki kíváncsian leste, hogy kire fog szólni ? S kire szólt? Szólott a kötelességteljesítésnek egy szerény napszámosára, a házigazdára, Mis­kolcz város plébánosára. A plébános kézcsókra ment érsekéhez, aki még állott s poharát kezében tartotta; de az érsek nem engedte megcsókolni kezét, hanem megcsókolta a könyező plébános arczát. S a főpapi jóságnak és az emberi méltóságnak ez a jelenete, sok szembe könyeket csalt. S mikor az érsek ezután folytatta pohárköszöntőjét, itta azt a város és a me­gye összes polgáraira. Az érsek jobbján a főispán ült, báró Vay Béla, aki az 1869-ki országgyűlésen képviselőtársa volt az érseknek, s ki talán soha úgy meg nem mutatta, hogy nehéz helyzetekben föltalálni tudja magát, mint most. De a szerencse is kedvezett neki, mert a diszebéd éppen azon a napon volt, melyen 26 év előtt, 1861-ben, báró Vay Béla első beszédét tar­totta az országgyűlésen. E beszéd emlékéhez fűzte pohárköszöntőjét Borsodmegye főispánja és szelleme­sen emelte ki, hogy mily nagy és heves pártharczok folytak akkor,­­ pedig mind a két párt ugyanazt akarta; csakhogy egyik a határozat, a másik a felirat alakjában. S azzal végezte, hogy ám legye­nek párttusák, csak egy ne hiányozzék soha: a haza­­szeretet. Ennek a beszédnek ezélzásait is megértette mindenki s épp oly igaznak, mint tapintatosnak ta­lálta. De senki a helyzetnek oly hű és szerencsés ké­pét nem adta, mint a ref. püspök, Kun Bertalan, a ki az egri érseket oly férfiúhoz hasonlította, kiről P1­016 azt mondta volt: »még akkor is lehet tőle tanulni, mikor hallgat.« És hogy az ovácziókból semmi sem hiányozzék, pünkösd vasárnapján a miskolczi polgárság fáklyás zenével tisztelte meg az egri érseket és ezrekre ment azoknak száma, akik a mindszenti paplak előtti nagy térségen, akik ott el nem fértek, a szomszédos utczákban összegyűltek. Mint tengerzugás, úgy raj­zott a nép és mint mennydörgés, úgy hangzott foly­vást az érsek éltetése és egyszerre oly csönd lett, hogy a légy repülését is hallani lehetett volna, mikor az üdvözlő szónoklat megkezdődött az érsekhez, ki az első emeleten egy nyitott ablakban állt. Az üdvözlő szónoklatra az érsek válaszolt s hirdette, hogy boldog­ság csak a megelégedésben lehet, megelégedés pedig csak a kötelesség­teljesítésben és a jellem tisztaságá­ban. Neki,úgymond, mint papnak és embernek, nincs érdeme, mivel ő csak kötelességét teljesítette egész életében, de ha ő benne a kötelességteljesítés emberét ismerik el, fogadják szeretettel, ez jól esik neki, s boldoggá teszi, nem önmagáért, ha­nem a princzipiumért, mely benne él, s melyért él«. S megáldván ismét Miskolcz városának ösz­­s­z­e­s polgárait, elbocsátá őket, s újra felhangzott az éljenzések mennydörgése. Közbe-közbe egyes han­gok: »éljen Samassa érsek!« (erős »s«-ekkel; ezek biztosan kálvinista éljenek voltak.) S utánuk »éljen ő exczellencziája!« (ezek pedig katholikusok). Még kö­rülbelül egy negyed óráig hullámzott a népség, míg végre a fáklyák elvonultak, s a katonai zenekar szin­tén távozott, s egy negyed óra múlva csöndes és üres lett a térség, melyre szelíden világított a felhőkből kibontakozó hold. S másnap az egri érsek elhagyta Borsodmegyét, melyben felejthetetlen napokat töltött, melybe a valódi polgári érdemek tiszteletét, s a vallásfelekezetek közti szeretetet hagyta maga után. A két legnagyobb kincset, mely szabad, műveit és alkotmányos polgárok szivét és lel­két betöltheti! Egy modern könyvről (»K&pr&zatok* J­uath Zsigmonditól. A »Pallas« társaság kiadása.) *Általános a panasz, hogy a magyar társaság nem olvassa eléggé a magyar írókat. Azt állítják, hogy azon körök, melyek más országokban a tulajdon­­képeni mérvadó olvasóközönséget képezik, nálunk túl­­nyomólag külföldi termékekben keresik azt a szellemi tápot, melyre szükségük van. Bizonyos, hogy nálunk egy könyv megjelenése, legyen az bármilyen ismert írótól, nem esemény. Míg Feuillet, Daudet, Ouida vagy Walter Besant minden új kötete a franczia és angol szalonok várva-várt, élénken megvitatott újdon­sága, a magyar szalonban, ha könyvről beszélnek, az a könyv vajmi ritkán magyar könyv. Ezt annál inkább lehet fájlalni, mert a panasz, hogy irodalmi produkcziónk egyoldalú, hogy csak a népiest karolja fel, és nagyobb társadalmi problémákat kerül, már régen nem igaz. Egyre-másra megjelennek a művek, melyek bi­zonyos magas­ színvonalat foglalnak el, és ezek sorába tartozik egy ifjú írónak, Justh Zsigmondnak azon műve is, melynek czímét fentebb leírtuk. A négy elbeszélés, mit az író »Káprázatok« czímmel összefoglal, élénk tollal van írva és már a feldolgozott tárgyak és a színhely változatossága és érdeke által is előnyösen különbözik könyvpiaczunk rendes termékeitől. Hasonlatosság csak annyiban van a négy elbeszélés között, hogy valamennyi — a­mi különösen a könyv czíméből is kitűnik — az élet szem­fényvesztéseivel foglalkozik. Az első: »Taedium vitae« (életundor) egy tönkrement viveur utolsó óráinak sikerült leírása, író itt egészen magyar tárgyat választott (van-e magyarabb tárgy a végzett földesurnál?), de azt úgy dolgozta fel, hogy minden nyelven meg fog­ják érteni. Nem is új alak a gróf Belényessy Kálmáné. Sőt inkább! Már az ősrómai birodalom hanyatlásának idejében is létezett egy Belényesy Kálmán, Lucullus ama barátja, ki megölte magát, mert óriási vagyonából csak százezer szesztercziája maradt. A Taedium vitae hősének »utolsó fillére« hatvanezer forint, annyi tőke, mint amennyi jövedelme volt eddig. Ez kevés az élvezetre, Belényesy Kálmán pedig csak az élvezet szempontjából értékeli az életet. Nem akar elzülleni, azon pedig, hogy sorsán fölül­emelkedjék, nincsen ereje. Ezen konfliktus, melynek nem lehet más megoldása, mint a méregpohár, élet­­híven van feltüntetve. Szinte látjuk: e gyenge lélek mint lesz fokról fokra gyengébb, míg végre elvész a semmiségben. Szerző e rajzban nyilván azt akarta ki­fejezni, hogy az élet csak annyit ér, mint a­mennyit magunk teszünk belé. Ha nem tettünk bele semmit 63 külső előnyeink elenyésznek , csődöt mondunk. A másik elbeszélés »A fehér lap« már kevésbbé tisztán tárja elénk szerző szándékát. Eredeti eszme­eredeti kivitelben, de töredékes és nem eléggé világos a dedukczióban.Hogy töredékes, az magában véve épen nem hiba. Az élet is töredékes. De mit akar e töredék mondani ? Főalakja Mariette grófné, az előkelő nők . * * x A Rouvier-kormány. Az első csatán már átesett az új franczia kormány. Nem mondhatni, hogy megnyerte, de azt sem, hogy a harczban elesett volna, mint ellenségei remélték. Sajátszerű jellem­vonása Francziaország belpolitikai helyzeté­nek, hogy Rouvier ellenségei éppen a köz­­társasági táborból kerültek ki. És milyen engesztelhetetlen, vak gyűlölettől eltelt ellen­ségek ezek! A monarchisták még soha sem támadtak oly kíméletlenül bemutatója alkal­mával egy köztársasági kabinetre, mint ezt kedden a republikánusok szélsőbal szárnya tette. Hogy rögtön minden részletre kiterjedő programmot követeltek, hogy az egyes mi­niszterektől, kik éppen pár órával azelőtt je­lentek meg először hivatalos helyiségeikben, a legaprólékosabb ügyekről kívántak felvilá­gosítást, az még némileg a kicsinyes boszan­­tások rovására írható. De a radikálisok szó­nokai tovább mentek, árulással vádolták az új kormányt, gyanúsítottak, rágalmaztak minden egyes minisztert s mikor mindez nem használt, este olyan tüntetést rendeztek, mi­nőt másfél évtized óta nem látott a franczia főváros. A radikálisok a késig menő küzdelmet proklamálták a Rouvier-kabinet ellen s hogy ez mégis megállta helyét, azt egyedül a monarchisták hazafias támogatásának kö­szönheti. Minthogy Francziaországnak végre is kormányra van szüksége s Rouvier az egyedüli, ki a sok vállalkozó közül kabinetet bírt alakítani, az ellenzék dicséretes tapintat­tal sorakozott az új minisztérium körés meg­védte őt a köztársaságiak vad rohama ellen. A programm, melyben az új kormány politikai hitvallását kifejtő, teljesen megfelel a legsürgősebb szükségleteknek. A budget miatt buktatta meg a többség a Groblet-kabi­­netet, melyet nem tartott elég takarékosnak . Rouvier a pénzügyi helyzet javítását, az államháztartás egyensúlyának visszaállítását írta programmjának élére. Azt teszi tehát, a­mit a kamara szavazatával a minisztériumtól követelt. Nyomban megígérte, hogy hatvan millió­­val fogja a kiadásokat mérsékelni s a jövő évi előirányzatra már most elvállalta a köte­lezettséget, hogy az kiadási rovataiban sem lesz magasabb annál, melyet a kamara az idénre maga megszavazott. Beköszöntőnek ez mindenesetre elég s ha a kormány ellenségei csakugyan a pénzügyi helyzet rendezését vi­selnék szívükön, a­mint hirdetik, teljes biza­lommal támogathatnák a most alakult minisz­tériumot. De a pénzügyi helyzet, a takarékos­ság s más igen népszerű jelszavak alatt egé­szen más törekvések rejtőzködnek a franczia pártéletben. A radikálisok végre elérkezettnek látják az időt, hogy Francziaország­t nekik szolgáltattassék ki. Clémenceau és hívei már megunták, hogy mindig csak támogassák a kormányt. Végre maguk akarnak kormá­nyozni , a hatalom húsos­ fazekai mellé vá­gyakoznak s hogy óhajuk nem teljesült, azért annál inkább haragusznak, mert éppen most véltek czélhoz juthatni Boulanger tábornok segélyével. Őt használták eszközül saját emel­kedésük érdekében. Egy népszerű katona volt kiszemelve, hogy kezükre játszsza a hatalmat, melyre olyan régen áhítoznak. Azért ragaszkodnak annyira e férfiúhoz, azért igyekeznek minden áron fokozni népszerűségét, hogy általa jut­hassanak el a hatalom és dicsőség ígéret­­földére. Most egyszerre vége van a sok szép re­ménynek. Grévy nem Clémenceaura bízta a kabinetalakítást, Boulanger nem miniszter többé s aligha lesz újra az, mig a revanche hősei hatalomra nem vergődnek. Mindez a Rouvier műve s azért a radikálisok ha­lálos haragot táplálnak iránta. A gyűlölet engesztelhetetlen, kibékülés a két fél közt nem képzelhető s igy a miniszterelnök azon óhaja, hogy a köztársaságiak összes töredé­keit maga köré egyesítse, nem fog teljesülni soha. Rouvier mindig azokra lesz utalva, kik tegnap csupa kíméletből, hazafias és józan politikai tekintetekből megmentették. De képzelhető-e, hogy a monarchisták sokáig támogassanak egy köztársasági kor­mányt, főleg olyat, mint a mostani, melynek igen határozott, részben radikális jellege van? A jó programm még sohasem tartott fenn egy minisztériumot, ha az szilárd és erős többségre nem támaszkodott. E többsége pedig nincs meg Rouviernek s a­mely pillanatban a mon­archisták elvesztik jó kedvöket, azonnal meg­buktatják a mostani minisztériumot. Egy ideig talán nem feledik el neki azon érdemét, hogy Boulangertől megmentette őket. A monarchis­ták ma határozottan a béke hívei. Az ő szí­vükben is él ugyan a revanche eszméje, de valósítását Francziaország majdani királyá­nak akarják fentartani. Különben sem hiszik még hazájokat elég erősnek egy uj háborúra s igy mindenképen ellenségei a köztársasági tábornoknak, ki a nép harczias hajlamait olyan ügyesen fel tudta a saját népszerűsége gyara­pítására használni. A monarchiának is szolgálatot tett Rou­vier, midőn volt erkölcsi bátorsága Bou­­langerrel szakítani s őt a hatalom éléről eltá­volítani. A­meddig elismerik ez érdemét, addig a Rouvier-kormány állását nem fenyegeti veszély. De mihelyt a Boulangerrel űzött komédia ismét háttérbe lép, s a monarchis­­táknak eszökbe jut, hogy tulajdonképen mégis ellenzéki pártot képeznek, a Rouvier-kabinetre bizonynyal le fog­ csapni a leszavaztatás Damokles kardja. Élete ellenségeinek szeszé­lyétől függ, mely pedig sokkal gyöngébb alap, semhogy tartósságot ígérne s egy öntu­datos kormánynak megadná a lehetőséget, hogy erélyesen és határozottan valósítson nagy politikai reformeszméket. Képviselőválasztási mozgalmak. A budapest-belvárosi szabadelvű­párt választói tegnap este 6 órakor a Hungária szálloda földszinti nagytermében, Kautz Gyula dr. elnöklete alatt, szép számmal egybegyűlt díszes közönség jelenlétében ér­tekezletet tartottak. Kautz elnök az értekezletet megnyitván, előadja, hogy a belvárosi szabadelvű párt intéző bizottsága szükségesnek látta az országszerte magas hullámokat vert választási moz­galmakkal szemben a párt tagjait összehívni, hogy a párt kép­viselőjelöltjét Trefort Ágost vallás- és közoktatás­­ügyi minisztert (Éljenzés) felkérjék arra, hogy kö­rükben megjelenve, politikai nézeteinek egyikét-má­­sikát a párt választóival közölje. Ezután elnök kül­döttséget jelöl ki, megkérendők jelöltüket körükben való szíves megjelenésre. A küldöttség tagjai Morfin Imre elnöklete alatt a következők: Huszár Kálmán, Takács Endre, Be­­recz Antal, Marton Alajos, Saczelláry György, Lech­­ner József, Máttyus Arisztid, dr. Vidéky Ferencz. A küldöttség elmenvén a jelöltért, ez időközben Kautz elnök javaslatba hozza, hogy 300 tagú választmány jelöltessék ki, a­kik megtegyenek mindent, a­mit az ügy érdekében és a választások sikeres kimenetelére nézve szükségesnek tartanak. Miután azonban e vá­lasztmány kijelölése hosszabb időt venne igénybe, kéri választókat, hogy hatalmaztassék fel az intéző bizott­ság 300 választmányi tagot javaslatba hozni. (He­lyeslés.) Rövid szünet után Trefort Ágost a választók élénk éljenzése közepett belépvén,a terembe, Krausz elnök üdvözölte őt, mire Trefort Ágoston a követke­zőleg válaszolt: Tisztelt uraim! Mondják és talán joggal mond­ják, hogy az öreg emberek unalmasak, mert százszor szokták elmondani ugyanazon dolgot. Én is azok so­rába tartozom és pedig azért, mert ha százszor el­mond az ember egy igazságot, végre mégis akadnak némelyek, a­kik azt elhiszik, (Derültség) és azért, mert nem szeretek kriákat csinálni, mint a­hogy azt sok képviselőjelölt tenni szokta és mert azt hiszem, hogy az igazságnak mindig csak egy kifejezése van. Midőn tehát szerencsém van, tisztelt választók, itt az önök körében megjelenni s önöket üdvözölni, én csak ismételhetem azt, a­mit már szerencsés vol­tam mondani azon tisztelt uraknak, kik szívesek vol

Next