Pesti Napló, 1888. január (39. évfolyam, 1-31. szám)
1888-01-14 / 14. szám
14. szám. , Szerkesztési iroda: f Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségim.. intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Budapest, 1888. Szombat, január 14. 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt ha az esti kiadás postai különküldőne kívántatik, postabélyegre Uayottkent kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint, előfizetések a »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Reggeli kiadás. Rendőrség és rendetlenség. — jan. 13. A balesetek sorában, melyek mindennap történnek és az újságokban olvashatók, egy szegény kis leány szerencsétlen halála tűnt fel, kit a gróf Csekonics-ház tetejéről lecsúszott hótömeg agyonütött. A boldogtalan szülők bánata közrészvétet keltett. Egy ártatlan, nyolcz éves leányka jókedvűen távozik hazulról, és halva viszik haza. S más emberek kötelességmulasztása vagy hanyagsága okozta halálát. — Mindenki megrémül erre, mert mindenki vagy a saját gyermekére gondol, vagy rokonainak, barátainak gyermekeire. És nem tud kibékülni azzal a gondolattal, hogy a közrészvét és a közfájdalom más elégtételt ne kaphasson, mint a felejtést. Pedig fog-e kapni? — avagy kaphat-e mást? — Hisz azt sem fogják eldönteni, hogy ki a hibás? — Csekonics? Ki gondolna erre! — Egy nagy úr té tessék felelőssé, hogy rendben van-e a háza teteje? — A házfelügyelő? — Az talál kifogást eleget. — A házmester, vagy a kapus? — Mindegyik másra beszéli ki magát? — A rendőrség? Az azt mondja, nem jár a háztetőkön. — A városi hatóság? Az bizonyára hivatkozhatik helyes és okos rendeletekre. Mindenki, ha az utóbbi hetekben Budapest utczáin végigment, látta a hólavinákat feje felett s nincs ember a fővárosban, ki feltekintve, olykor ne gondolta volna magában, hogy ha az a sok hó most onnét a magasból reá esnék, rögtön vége volna. Mégsem vigyázott senki; míg egy ártatlan iskolás gyermek áldozatul nem esett, addig semmi felügyelet nem volt az általános életveszélyre, mely Budapest lakóit fenyegette. Minden elemi csapás, viz vagy tűzveszély, földrengés vagy zivatar, nagy hó vagy erős fagy emberéletet pusztító szokott lenni. E kemény télen is szerte az országban megfagytak a hajléktalanok s elpusztultak, kik a hózivatarokban eltévedtek. A hókalamitás is Budapesten nem egy ember vesztét okozta, egy leesett a tetőről és szörnyet halt, megfagyva találtak többeket. A törvény tanalma megkülönbözteti az emberhalált és súlyos testi sértést, melyet a puszta véletlen okoz attól, melyben a vétkes hanyagságnak része van. Ámazért nem felel senki, ezért kérdőre vonatik az, kit a mulasztás avagy gondatlanság terhel. Ha építésnél valamely munkás megbotlik és lezuhan, azért nem büntetnek meg senkit, de ha a fal beomlik, vagy az állvány letörik, az vizsgálat és ítélet tárgyát képezi. Más országokban, hol rend és rendőrség létezik, az élet biztonságára hatóságilag is gondot viselnek, mihelyt a körülmények különös éberséget parancsolnak; nálunk András úr török flegmával várja az utczasarkon, hogy neki mi a kötelessége ? Elég, ha a rendelet a papíron kiadatik és kiragasztatik, a végrehajtásra ügyelni nem szokás. A hatóságok a felelősség alól mentve érzik magukat, ha a rendeletre hivatkozhatnak, a kivitelért való felelősséget nem ismerik. Nagyon »erélyesek« kivételesen, éppen, mint a szultán hivatalnokai, de az erély folytonossága hiányzik. Ez az, mit kötelességérzetnek neveznek a poroszok. E kötelességérzetet ott az állami adminisztráczió honosította meg, előbb a saját közegeinek eljárásában, onnét átszármazott ez erény az egész népre. , Ha Berlinben, vagy csak Bécsben is, van ily nagy hóesés, rögtön mindenki tudja, mit tartozik tenni és azonnal hozzálát; a háztulajdonosok a havat lehányatják és az udvarokból kihordatják, a házmesterek ügyelnek, söprenek, tisztogatnak, kőport hintenek, a város egész erővel az utczák és terekről viteti el, a rendőrök pedig mindenik a maga kerületében gondosan vigyáz, hogy a munka rendesen végeztessék, zavar ne legyen és a bajok és veszélyek mielőbb elháríttassanak. Nem is történik ott ilyen baleset. Ott nem fogják kötél nélkül bocsátani a munkást ki a tetőre havat lapátolni, hogy a saját és mások életét kockáztassa, ott nem fogják bevárni az olvadást, hogy hógörgetegek keletkezzenek, ott nem lesz a letaposott és összefagyott hó felett víz, az átjárókon sár, az ereszek alatt csurgás, mert mire a hó olvad, legnagyobb része már el van takarítva. Nálunk ellenkezőleg az a nézet uralkodik, hogy rá kell hagyni a hómunkát a napsugarakra, azok legolcsóbban elvégzik. A város csak a főközlekedési akadályok elhárítására gondol, a háziurak pedig — csekély kivétellel — a napszám és a fuvar megtakarítását tekintik főnek s hogy ne kellessék a cserepesnek fizetni a hó lehányásért a tetőkről; a mi pedig a házmester urakat illeti, ők ilyenkor igen koszosak s mindenik azt teszi, a mi neki tetszik, csak birságot ne kellessék fizetni, a hó meg a közönség egész közömbös előttük s a járókelőkre tekintettel lenni a legkisebb gondjuk. De mindez máskép lenne, ha a rendőrség szigorúbban ügyelne, ha utána nézne, hogy szabályai s utasításai megtartatnak-e, ha a házfedelekre egy pillantást vetne sétái közben s ahol hófúvást vesz észre, a házmestereket azok eltávolítására s a közönség intésére utasítaná, szóval ha rendes volna a rendőrség, rendes volna a közönség. E rendőrség elég pénzbe kerül, hogy tőle rendtartást követelhessünk. Ha preventív szorgalma lenne, nem kellene represszív szigorúnak lenni. De hisz ez sincs. És bárha a rendőrség az utóbbi évek alatt sokat javult, az előbbihez képest, mégis még mindig igen sokat kell még javulnia, mig nevét megérdemli. Mikor majd kötelességért teszik a kötelességet, nem pedig ijedtségből, vagy hiúságból, vagy nagy muszájból. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 13. — SZEGÉNY EMBEREK ÚTJA. (Regény.) in') — Két kötetben. — Irta: TOLNAI LAJOS. HATODIK FEJEZET. Garas Albert meddig vitte már. Mivel messzebbre ható czélja volt Albertnek velem, gúnyos válaszát elnyomta s csak egy szánó mosollyal fejezte ki, hogy : óh be nagy gyerek vagy is a leghizelgőbb simasággal fordult hozzám. — Tegnap egész este a legfényesebb úri társaságban, ahol együtt volt a város színe-java, csak tégedet magasztaltalak, reményem, hogy mikor Baranyai urték haza érkeztek, tapasztaltad is őszinte barátságom hatását. Én itt már jó előre haladtam. Nem képzeled, mily nagyszerűen lehet az emberek közt előre haladni, ha van kitartásunk. Én most az öreg báró mellett vagyok titkár, reményem, nem sokáig maradok ott, akkor a helyemet egy feltétel alatt átadom. Ott temérdeket tanulhatsz, tudományszomjadat tökéletesen kielégítheted. Fiú, úgy nézz rám, én géniuszod lehetek, vagy ha jobban tetszik, ördögöd. — Ki kell jelentenem, hogy semmiféle fenyegetéstől nem szoktam megijedni. — Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy fenyegetlek ; akin én hoszat akarok állani, annak egy szót se szólok. Nekünk szövetségbe kell lépnünk. Most másodszor kínállak meg. Ebben a városban legalább is létezik negyven-ötven kisebb szövetség. Felhívlak, hogy állt a mi szövetségünkbe. Heten vagyunk fiatal emberek, nekünk pályát kell törnünk a megyén, a városban. A posztokat kiosztottuk. Aki velünk, azt dicsérjük égre földre; a ki ellenünk, azt minden kigondolható eszközzel eltiporjuk. Legjobb szövetségesek a nők, s ezek közt is a rosszak és a vének. A főerő itt van Baranyaiéknál: ez a franczia nő. Mi akarsz lenni ? szólj. Rendőrfőnök, polgármester, árvaszéki elnök, takarékpénztári igazgató, minden lehetsz, csak megyei főjegyző nem. Az én akarok lenni. Most lesznek a választások. Három év múlva üdvözölhetsz, mint alispánt. Tíz év múlva itt mi leszünk az urak. Józsi, elfelejtettem, amit velem tettél, kevélységed vitt a sértésre, de nem szíved. A múlt elmúlt. És a franczia nő itt egy kis isten , rabságban tartja Baranyait; Baranyai kezében a takarékpénztár; s a hol a pénz, ott a hatalom. Ahány embernek pénzre van szüksége, az mind Baranyai előtt hajlik meg és az összesben meghajlik Baranyai a földig a franczia nő előtt. Érted már, mért siettem oly lelkiismeretesen hozzád. Mikor akarod, hogy bemutassam társaimat ? Rendezünk egy kis ismerkedési estélyt. Ma, barátom, minden szövetségkötés ezzel kezdődik. Ott föltárjuk azokat a házakat, családokat, ahova s akikhez járnunk kell. A dalárdát mi vezetjük, a vigalmi bizottságot mi vezetjük; a jégklubot mi vezetjük; a műkedvelő társaság vezérei mi vagyunk; a templomok előtt ünnepnapokon mi állunk s a mi embereink; a piaczon, a sétatéren azok a hölgyek jönnek divatba, a kikre mi szavazunk; a jövő vasmarkáinkban van. — Az én jövőm más, és ez a jövő nincs senki markában. — Te nem akarsz hajolni ? Ha a magad akaratát követed, magadra maradsz, és értéktelen lesz. — Mindig tudni fogok módot találni, hogy akaratomat érvényesítsem. — Bevetted-e számításodba a helyi lapokat ? Egyikbe már beadtam a hírt, hogy »Dr. Kardos József, jelesképzettségű fiatal barátunk megérkezett Kapuhelyre, és benne a takarékpénztár egy rendkívül lelkiismeretes, művelt, szakavatott tisztviselőt nyer, míg társasköreink csak gratulálhatnak maguknak e sokoldalú aquizíczióhoz.« Nos, barátod vagyok-e vagy ellenséged ? Javadat akarom-e vagy károdat? Jer, lépj a mi utunkra. Nekünk, szegény fiuknak, ez a lajtorjánk. Természetesen megkoronázza az egész műveletet egy nagyszerű házasság. Mindenütt melletted állok — egy feltétel alatt. Elfogadod ? Várj, te neked most még nincs pénzed: itt a tárczám, addig rendelkezzél vele. — Egyelőre semmi szükségem a pénzre. — Kérlek, ne légy sem együgyü, sem bolond. A büszkeség ész nélkül mit sem ér. Reális világban élünk. Ne hidd, hogy az emberek gazemberek, csak élni akarnak, s ehhez, azt hiszem, van joguk. Most igalld feltételemet, s előbb egy őszinte vallomásomat. Én Helén kiasszonyba őrülésig szerelmes vagyok, nekem őt minden áron bírnom kell. S vannak kapcsaim, hatalmas kapcsaim. — El akarod venni ? kérdem oly izgatottan, hogy Albert fölkaczagott. — Ah, mit beszélsz ? Hogy vágnám én be az utamat ? De az fölötte emelné tekintélyemet, ha a városnak tudomására jutna, hogy Garas Albert az isteni Helént meghódította. Egy csapással a legmagasabb körök kegyencze lennék. Te neked oly bő alkalmad nyílik itt e háznál, rólam a legszebbeket mondani, ha akarod javamat, hogy----------— Semmibe ilyenbe nem elegyedem. — Szerencsétlen, hát már beleszerettél volna Helén kisasszonyba ? Akkor innen elpusztulsz. Ott van Baranyainé, ott kínálkozik a legszebb pálya. Egy pár évig viszonyban élsz vele — semmi nehézség, ész nélkül rajong a csinosabb férfiakért, aztán megkapod Nellikét, s nyitva az út előtted a legszebb és legmagasabb hivatalokhoz. Nyersen visszautasítottam Garas Albertet, s alig bírtam fékezni indulatomat, hogy e kis hetyke vörös emberkét a kerítésen át ne hajítsam. — Jó, — kiabált rekedten — Philippinel találkozunk ! HETEDIK FEJEZET. Bemegyek a kapuhelyi világba és a »kohóban« meglátom, hogy mivé kell lennem. A tágas veranda vadszőlőlugasának kellemes árnyékában ült a nagy úri bőséggel és fénynyel felszolgált reggelihez a Baranyai-család. Mindenkinek volt egy nyájas szava hozzám, egyedül a franczia nő nem akart észrevenni. — Titkár úr — állott fel az igazgató úr, egy finom szivart nyújtva át, hágjon a nyakára előbb annak a sonkának, mert rögtön beállítjuk a munkába minden czeremónia nélkül. Viszem a kohóba. Erdők között, sötét vad rengetegben, fenyvesek homályában, távol a várostól, kies helyen, képzeltem a kohót, melyben félmeztelen marezona alakok, verejtékben csurgó orczával, óriás kalapácsokkal verik az izzó vasat, olvasztják a kábító hőségü érczet. — Ez a kohó, a mi kohónk, tekintett szét három-négy füstös, alacsony, repedezett bolthajtású teremben, gyorsan idébb-odább járva a kapuhelyi takarékpénztár igazgatója. Mosolygott és szép piros arczát, — melyen időnkint, mint a kiélt embereknél, viaszsárga szín jelent meg — nyájasan fordította felém. Nézett reám, nagy vizes fekete szemeivel és látszott, hogy igen szeretné, ha én csodálkozásomat fejezném ki a kohó nevezet fölött és nem haboznám nyilatkozni, miszerint nem hittem volna, hogy a kohó ilyen legyen. Hanem én sokkal jobban örvendeztem azon szerencsének, hogy e hatalmas helyiségbe jutottam, semhogy egyébre gondoltam volna is, mint hogy szüleim mennyire boldogok most. Titkon néztem a Wertheim-szekrényeket. - Azok a modern trójai falovak. A legvastagabb várfalakon röpülve átmegyünk rajtuk. És a vállaimra tette az igazgató úr finom fehér kezét, mintha figyelmeztetni akart volna, hogy szívem sánczain is gyermekjáték neki e lovakkal áthatolnia. Látva e vasalkotmányokat, rágondoltam arra a sok szerencsétlenségre, melynek rejtélyei a leghidegebb elmét is bánattal járják át. Nem tudtam szabadulni bizonyos fojtó nyomástól, hörgést, pisztolydurranást hallottam és vért láttam. A naponkinti postai sikkasztások, melyeknek kezdete nagy lábon élés és szerelmi kalandok hajbászása, vége öngyilkosság, vitték e szomorú tárgyra figyelmemet. — Csak nézzen körül, titkár úr, szeretem ha a fiatal ember szemes. Nézi azokat a képeket? Gyalázatos képmániát élünk. Minden biztosítótársaság, dalárda, tűzoltóegylet, árvaegylet, tanszövetség leakarja festetni elnökeit, bizottsági vezértagjait, akik legtöbbször mást érdemelnének a lelkiismeretlen hanyagságuk és önző üzelmeik miatt. Nem mindenkiben él az a lélek, ami bennem, és mégis alig-alig bírtam kieszközölni, hogy az én életnagyságú arczképem is illő helyre kerüljön. Már kész, egy híres pesti arczképfestő festette, csak nem szeretem rajta a kardot, kucsmát, mentőkötőt, övét. Igen szegényes. Drágaköveim közül a legszebbeket nem látom ott. Ünnepélylyel fogják leleplezni a jövő csütörtökön, mely éppen születésem napja. Itt lesz a megye, királyi törvényszék, adóhivatal, katonai és minden polgári hatóság, itt lesznek az egyházak papjaikkal, harmincz egylet jelentette be megjelenését. Igen ki akarnak tüntetni. Tegyék, előttem mindez nem sok jelentőséggel bír, előttem főegyletünk virágzása. Mindent meg kellett néznem, ami egy takarékpénztári helyiségben csak látható volt, hogy lássam, milyen a valódi virágzás, a pénz virága, mely télen, nyáron, őszön, tavaszon egy iránt pompázik e füstös, alacsony, pókhálós szobákban. Az igazgató úr kétségkívül azt olvashatta le arczomról, hogy én érzem, mikép életemben ily hatalmas helyiségben még nem voltam, mert nagy nyájassággal átölelt és folytatta felvilágosító magyarázatait. Az egész megye ebben a kohóban ül, és ha van oly szerencsétlen, aki még nem juthatott kötelékünkbe, az nem nyugszik, míg egy váltóval csolnakját pánczélos hajónkhoz nem köti. Nagyon természetes kívánság. Ugyanis, tisztelt barátom, a polgármester innen kerül, mi kandidáljuk, választjuk sokszor a leghaszontalanabb matériából, de elvünk, hogy a polgármesteri széken a mi emberünk parancsoljon. A főkapitány innen lép ki hatáskörébe, a mandátumot mi adjuk neki. Természetesen az ily egyén nem lehet más, mint feltétlenül a mi szolgánk. A tanácsnokok, jegyzők, pénztárnok, ellenőr, mind a takarékpénztár alázatos kreatúrája. Papot, tanítót mi adunk; egyházi képviselőket mi adunk; tovább megyünk, mi proklamáljuk az országos képviselőket, és az egész megyei tisztikart. Hogy ? nagyon egyszerűen. Minden váltót felmondunk, amelynek gazdája benczegni mer. Három négy léptes ketreczhez vezetett. Akkorák voltak, hogy egy ember s egy asztal férhetett el bennök. — Ez itt a pénztáros szobája, numero 1 ; ez itt az ellenőré, numero 2 ; ez a sarokhelyiség a könyvelőé, numero 3 ; ott mellettem, kissé távolabb az ajtó és ruhatartó között, az ön asztala. Az az előnye van, hogy ott nem igen látják önt, míg ön mindenkit kényelmesen megfigyelhet. Legyen szemes, okos és ha jó barátságban kíván velem lenni, nekem mindent elreferál. Korán tanulja meg tisztelt barátom: kéz kezet mos, s a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyért. Látszólag legyen mindenki iránt nyájas, szolgálatkész, de mikor arra kerül a sor, hogy egy ingadozó váltót meg kell mentenünk , a Jézus Krisztus esedezésére se hallgasson. Irgalom, az a mi szótárunkban nem létezik. Majd ha meggazdagodtunk, akkor madárfogó lépnek néhány rongyos száz forintocskát közczélra, árvákra, irodalomra, dalárdára — úgy ni, de csak módjával ! Nos ? — fordult egy kis alacsony, sovány, magyar ruhás emberkéhez, kinek ősz haja, apró villogó szemei, tüskés bajusza, tiszteletteljes apró köhécselései mellett is elárulták, hogy ebben a bárányhüvelyben egy serény, törekvő farkas lakozik. — Nos a főigazgató, megérkezett ? — Tegnap az éjféli vonattal. — Találta? — Már korán hivatott. — Pénz kell ? — Gondolom nyolcz, tízezer, de okvetlenül. — Nos, mit mondott,pénztáros úr? — Hogy-------a szája elé tette kezét és úgy mormogta, hogy: nincs. — És? — Hogy a levegőbe röpítik ezt a gyalázatos csárdát, ha pénzt nem teremtünk. Engemet elfogott a harag erre a szégyenítő megjegyzésre, de főnököm szép arcza csak meg se rándult. — Menjen, Domokos, még most nincs nyitás, beszéljen az ünneprendező bizottsággal. Nagyszerű ünnepélynek kell lenni. Ez a jelszó, kedves Domikám , mentál nagyobbszerűen ünnepelni Baranyai Károlyt, hogy eltörpüljön a Hédervári arczképleleplezés. Rendezzék a toasztokat, a virágbokréta óriási legyen, mert fent ez a divat. Óriási, óriási —orriássin . . . És mutatta a kitárt karjaival, hogy mekkora bokrétára számít a kamatozó tőkékből. Jöttek e közben a többi tisztviselők is, s mert a szolga elmondhatta nekik, hogy én már megérkeztem, s oda bent vagyok — szívesen köszöngettek felém, de ahogy a napszámosokat nem szokás egymásnak bemutogatni, az igazgató úr nálunk is mellőzött minden ilyen törvényt. (Folyt. köv.) Országbíró, — főrendiházi elnök. — jan. 13. A tegnapi miniszteri tanácson, mint jelentettük, fontos kinevezések beszéltettek meg s úgy látszik, a kormány az országbirói állás és főrendiházi elnökség betöltésének nemcsak elvi, hanem személyi oldalára nézve is megállapodásra jutott s a koronához teendő fölterjesztések, ha ugyan már eddig meg nem történtek, közelebbre várhatók. A felső tábla elnöke 1848 előtt a nádor volt; akadályoztatása esetére az országbíró, illetőleg a tárnokmester. Az 1848: IV. t.-czikk azt rendelte, hogy a főrendi tábla elnökét és másodelnökét a király nevezi ki; de a régi tradicziónál fogva elnökké az országbíró, másodelnökké a tárnokmester neveztettek ki. Így az országbírói méltóság közjogunk régibb elvei szerint kapcsolatban állott a bírói hivatás gyakorlásával s az országbíró a legfőbb bíróságnak tagja, illetőleg elnöke volt. Közjogi tradíció volt emellett az is, hogy a főrendiház elnökségével is az országbíró bizassék meg. E méltóságot csak az ulóbbi törvények választották el az előtti tényleges koroláriumaitól. Ami különösen a bírói szervezetet illeti, egész 1881-ig törvény által biztosított joga volt az országbírónak arra, hogy az ország legfelső bíróságának élén bírói hatalmat gyakoroljon. Az 1881-ik évi 59-ik t. czikk azonban már azt az elvet állította fel, hogy csupán a kúria újabb szervezéséig tartatnak fenn az e részben fennálló törvényes intézkedések; mig később az 1884-ik évi 38-ik t. czikk 1. §-a, daczára annak, hogy a kúria szervezése be nem következett, egyenesen kimondta, hogy az országbirói méltóság nem függ össze a kuriai elnökséggel. E változás tudvalevőleg Maáb György halála után következett be, ki még a fennállott semmitőszéknek s később, midőn a semmitősszék a lefet- -- oy -Erges Kúriának elnöke volt. Az 1884-dik évi 38. t.-cz. meghozatala után Perczel Béla lett a kúria elnöke s az ezen állástól elválasztott országbirói méltósággal Sennyey Pál biruháztatott fel. Fenmaradt azonban még ekkor is az országbirói méltóságnak tradiczionális korolláriuma: a főrendiház elnöksége. Sennyey Pál b. még mint országbíró foglalta el a régi főrendiházban az elnöki széket, de ő volt az utolsó országbíró, kinek méltóságával a parlament e házának elnöksége együtt járt. Az ő elnöksége alatt hozatott meg a főrendiház szervezetének módosításáról szóló 1885-ik évi Vllik tvez., melynek 15-ik szakasza szakit ezzel a tradiczióval is, midőn kimondja, hogy »a főrendiház elnökét, a ház tagjai közül, ő Felsége a király nevezi ki«, —- s igy e törvény joghatályánál fogva a főrendiház elnökévé a ház bármely tagja kinevezhető. Ekként ma az országbírói méltóság sem a kúria, sem a főrendiház elnöki állásával nincs, mint régebben volt, közjogilag összefüggő kapcsolatban s mind a három méltóság egymástól teljesen függetlenül és különváltan adományozható. És ez, a kormány elvi megállapodása szerint, ezúttal így is fog megtörténni. S ha báró Vay Miklós lesz a főrendiház elnöke, első eset lesz, hogy a zászlós urak közül a koronaőr, kit rangban a többi zászlósok megelőznek, fog a főrendiházban elnökölni. A zászlós urakat az 1885. VII. t.-cz. 4. §-nak A) pontja igy osztályozza : a) az ország zászlósai (ezek alatt értendők: országbíró, horvát bán, tárnokmester, főlovászmester, főpohárnok, főkamarás, főasztalnok, főajtónálló, főudvarmester, testőrkapitány) és a pozsonyi gróf, b) a két koronaőr. Ugyanez a törvény ezekhez sorolja,ámbár a közjogi hagyomány szerint nem zászlósok) a fiumei kormányzót, és a kúria elnökeit. Ami pedig az országbírói, legmagasb zászlósúri méltóságot illeti, erre minden valószínűség szerint idősb Szögyényi Marich László fog kineveztetni, nemcsak azért, mivel ő mint tárnokmester legközelebb áll hozzá, (a horvát bán azért nem jöhet számításba, mert a horvát báni állás nemcsak méltóság, hanem tényleges hivatal is) hanem azért is, mert idősb Szögyényi Marich László volt az, aki mint a főrendiház elnöke, (s akkoriban főkamarásmester) ettől önkényt visszalépett, hogy a főrendiházi elnökséget dr. Sennyey Pálnak átengedje. Szögyényi akkor lett tárnokmester. Hogy a kormány a dr. Vay Miklós elnöki kinevezésével üresedésbe jövő alelnöki állásra kit fog kinevezni? erre nézve többféle kombinácziót hallunk , de a magunk részéről kombinácziókba ereszkedni nem akarunk. — jan. 13. Khuen-Héderváry gróf horvát bán, ki tegnap a fővárosba érkezett, ma Tisza miniszterelnökkel és több szakminiszterrel huzamosb ideig tanácskozott. Csodálatos dolognak tartjuk, hogy majd védereje felől a német sajtó még mindig oly tévesen lehet informálva, mint azt a berlini félhivatalos Post czikke mutatja, és még inkább csodáljuk azt, hogy a Postnak ezen tévedését a kőnyomatos Bud. Corr.nek kell eligazítania, holott külügyi kormányunk erre nézve alighanem nagyobb apparátussal rendelkezik, mint a Bud. Corr. — A pesti félhivatalos lap felvilágosító polémiája így szól: A berlini Post egy czikke, melyet távirati kivonatban vettünk, az osztrák-magyar monarchia véderejéről szól és többek között megjegyzi, hogy a honvédség és a népfelkelők nem állanak a király feltétlen rendelkezése alatt és így támadó háború esetén nem vehetők számításba, továbbá, hogy a honvédség nem is teljesen megfelelő. E téves állítások ellenében utalnunk kell arra, hogy a törvény, különösen az 1868-iki 41. törvénycikk 3. §-a értelmében, a királynak határozottan jogában áll nemcsak a honvédhadsereg bármikori behívása és mozgósítása, hanem a kormány felelőssége alatt annak felhasználása is az ország határain túl, bárha a törvényhozás utólagos jóváhagyása kikérendő. Ha e határozatot mint megszorítást, vagy gátolást veszik, akkor a Post szerkesztőségének éppen fogalma sincs a magyar országgyűlés hazafiasságáról és áldozatkészségéről. Ami továbbá a honvédhadsereg képességét illeti, az utolsó évek nagy hadgyakorlatai, és különösen az utolsó őszi gyakorlatok Erdélyben, bebizonyították, hogy a honvédlovasság teljesen egyenrangú a közös hadsereg lovasságával és hogy a honvédgyalogság — kivéve a trainirozás alig észrevehetően kisebb fokát — szinte nem áll az állandó hadsereg csapatai mögött, daczára annak, hogy a honvédcsapatok kiképezése aránytalanul kisebb pénz- és időbeli áldozatokba került. A véderő bizottság ülése. A képviselőház véderő bizottsága ma tárgyalta a hadsereg tartalékosainak és a szabadságolt állományú honvédeknek behívását. E behívás czélja az üj lőfegyverrel leendő kiképeztetés hét napi gyakorlat alatt. Elnökölt Nagy István helyettes elnök. Az ülés kezdetén, az elnök leköszönése következtében, elnökválasztás volt és Tisza László választatott meg a bizottság elnökévé. Az ülés sokáig tartott és érdekessé vált azáltal, hogy az ismétlő fegyverek kérdését is belevonták a vitába, miután Bolgár Ferencz ama nézetének adott kifejezést, hogy a nyolc milliméteres Mannlicher-fegyvert még tömegesen nem próbálták ki, így tehát nem lehet mondani, hogy a Mannlicher-fegyver lesz-e a hadsereg jövő fegyvere ? Pedig a törvényjavaslatból egyenesen az olvasható ki, hogy a kormány már e fegyvert fogadta el a hadsereg új fegyvere gyanánt. Bolgár Ferencznek a törvényjavaslat ily irányú megváltoztatására vonatkozó indítványát nem fogadta el a többség. Czierer Ákos és vele együtt Bolgár Ferencz képviselők kijelentették, hogy jelesen a honvédségre nézve csakis a képviselőház illetékes határozai a fölött, miféle fegyver fogadtassék el, amit a miniszter határozottan tagadásba vett és kijelentette, hogy az 1868: 40. t.-cz. érték a magyar törvényhozás köte--4 • - • - - 1 • -............ a melyet a közös hadsereg használ. Czierer és Bolgár ezzel szemben azt vitatták, hogy a törvénycikk csak azt mondja, hogy a honvédség felfegyverzése egyenlő »lesz«, de nem azt, hogy egyenlőnek kell lennie. Érdekes volt a miniszter ama kijelentése is, hogy a mostan behívott brünni 10-dik és a josefstadti 9-dik hadtest magyarországi illetőségű tartalékosai nem hivatnak Brünnbe, illetőleg Josefstadtba, hanem az illetékes magyar hadkiegészítő kerületekben fognak az új lőfegyver bánásmódjára begyakoroltatni. Az ülés lefolyásáról szóló részletes tudósításunkat itt adjuk . Mindjárt a tárgyalás kezdetén Münnich előadó kívánatosnak tartván, hogy a katonák az új logjan. 13.