Pesti Napló, 1888. február (39. évfolyam, 32-60. szám)
1888-02-11 / 42. szám
42. szám. Budapest, 1888. Szombat, február 1139. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt Ha as esti klAdja posti különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 85 kr., ért egyedenként 1 forint felfirhtetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalaiba Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyenszám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Közoktatás. — febr. 10. A közoktatási minisztérium költségvetését általános részében, a szokott »menetrendi gyorsaságot is meghaladva, szinte sebtibe intézte el a képviselőház. A magyar kultúra épületével körülbelül oly sokat foglalkoztak, mintha csak egy új miniszteriális palota építéséről volna szó. Közoktatási kérdéseknél rendesen lehullnak a pártviszonyok sorompói: ki-ki a maga nézeteit vallja a tanügy czélszerű fejlesztésére nézve, anélkül, hogy pártállása erre befolyna. A tegnapi és mai vita alkalmával is többféle kulturális és tanügyi kérdést szellőztettek, melyekre nézve ugyanazon párttáborban is eltérő véleményekkel találkoztunk, míg ellenben egy függetlenségi párti képviselő nézetét egy kormánypárti szónok bővebb érveléssel megerősítette. Mi ezennel a vallásszabadság kérdését, melyet Irányi Dániel lankadatlan lelkesedéssel védett, mellőzve, a felmerült tanügyi problémákra irányítjuk figyelmünket, sőt ezek közül is csupán az elvi jelentőségű kérdésekre akarunk reflektálni. Ha nem csalatkozunk, az egész tegnapi és mai vitatkozás alatt csupán két oly kérdés taglaltatott, mely általános elvi jelentőségű. Az egyik az állami protekció és a társadalom viszonyára, a másik az egységes középiskolára vonatkozik. Az elsőt Benedek Elek rokonszenves szónoklatban vetette fel, midőn azt fejtegette, hogy az állam kötelessége volna a jó gyermekirodalmat tettleg előmozdítani, díjakkal megjutalmazni és a közoktatási tanácscsal megrostáltatni. E részben hivatkozott a franczia akadémiára is, mely évenként a legjobb gyermekkönyveket megjutalmazza. Amit Benedek Elek kimondott, az alapjában igen veszedelmes elv : az állami protekczió kiterjesztése szépirodalmi természetű könyvekre is. Mi a szabad verseny barátai vagyunk és nem fogadnánk el semmi állami monopóliumot vagy szellemi védvámot még az esetben sem, ha biztosítva volnánk, hogy az állam e részben nem fogja azt a protekciót alkalmazni, melylyel különben szokta kegyeit osztogatni. Nekünk magyaroknak öreg hibánk, hogy most, a XIX. század utolsó negyedében, mindent az államtól várunk, minden felelősséget, minden kultúrmunkát az államra akarunk hárítani. Tehát, ha én belépek a könyvárus boltjába, hogy kisfiamnak képes olvasókönyvet vegyek, már ebbe is beleszólása legyen az államnak ? Benedek Elek felhozta, hogy van sok rossz gyermekkönyv. Az igaz, de nincs-e már elég jó is? Francziaországban és Németországban is van sok haszontalan gyermekkönyv, de senki sem tartotta eddig szükségesnek, hogy az állam vetőt mondjon ellenök. Az ízlés nagyon is különféle: az államnak nincs privilégiuma a jó ízlésre. Különben is igazságtalan Benedek ifjúsági irataink iránt; bátran állíthatni, hogy nincs irodalmunknak ága, mely az utóbbi 4—5 év alatt oly előnyösen fejlődött volna, mint gyermekirodalmunk. Mikszáth, Jókai, Bérczik, Győry Vilmos, Pósa Lajos, mind beálltak, hogy apró felebarátaikat gyönyörködtessék; sőt van az ifjúsági írók közt egy, kinek műveit maga az indítványozó is teljesen méltányolni fogja: a »Székely Tündérország« szerzője, Benedek Elek. Igaz, hogy a franczia akadémia évenként megjutalmazza a legjobb ifjúsági iratokat, de mi mindenre van a dúsgazdag franczia akadémiának pénze! Évenkint száz meg száz dija van, újabban egy műtörténelmi monográfiára (amilyenekre nálunk 50 —100 arany a jutalom) húszezer frankot tűzött ki. Van ezenkívül vagy ötven erény dija (hogy legyen legalább egy nap az évben, melyen az erény is megkapja jutalmát.) Különben is megjegyezzük, hogy az ifjúsági irodalom nálunk a szerzőre nézve is aránylag elég jutalmazó. A második elvi kérdés, mely a közoktatási vita kissé zavaros hullámaiból fel-felmerült, az egységes középiskola kérdése. Hock és Holló, az egyik a kormánypárt, a másik az ellenzék padsoraiból fejtegette annak a szükségét, hogy jövőre ne legyen külön gimnázium és reáliskola, hanem a gimnáziumi iránynak hódoló egységes középiskola létesüljön. Holló képviselő különösen azt hangoztatta, hogy ily egységes középiskola a nemzet »harmonikus művelődését« előmozdítaná. Őszinte véleményünk szerint ez a kérdés nagyon is megérdemelné, hogy pihenjen. Aki közoktatási viszonyaink fejlődését az utolsó két évtized alatt figyelemmel kísérte, az nem tarthatja e tárgyat valóban aktuálisnak. Középiskoláink fejlődésében épp az volt az egyik fő baj, hogy folytonos rendszer-és tantervváltozáson mentek keresztül. A középiskolák alatt folyton ingott a föld, minden évben más nézetek kerültek uralkodásra, más-más felfogás adott a tanításnak irányt. Már-már azt gondoltuk, hogy a magyar középiskolát pedagógiai laboratóriumok, hol a tanuló ifjúsággal és a tanárokkal rendszertelen módon experimentálnak. Boldog-boldogtalan nekiesett a tanterveknek, hogy az óraszámok más módon való kombinálásával, vagy a tantárgyaknak ide-oda tolásával a magyar középiskolát »reformálja.« A közönség szinte megzavarodott : annyira ingott a középiskolák jellege, hogy immár nem tudta, hová küldje fiait iskolába ? Ekkor végre meghozatott az 1883-iki középiskolai törvény, mely Trefort miniszternek — mi szívesen ismerjük el — legnagyobb és maradandó alkotása. E törvény véglegesen megállapította, hogy Magyarországban kétféle középiskolák vannak: gimnáziumok és reáliskolák. Az első a klasszikus nyelvek útján, a második a modern nyelvek és természettudományok segítségével iparkodik növendékeit magasabb műveltségre emelni. Ugyanezen törvény meghatározta egyszersmind e két rendbeli iskolák tantárgyait is. Ezen időtől fogva a kormánynál, a tanároknál, sőt a művelt közönség érdeklődő részénél is mind erősebbé válik az a meggyőződés, hogy a magyar középiskolák reformja nem rendszerváltozásban rejlik; a középiskolákat a törvényadta kereten belül, a tanítás és tanárképzés javításával kell emelni. Tantervek rajtunk nem segítenek; a közoktatás is végre embereken (tanítókon, tanárokon, igazgató és főigazgatókon) fordul meg, nem paragrafus-változtatásokon. Ha folyton bolygatjuk, izgatjuk a lassan-lassan fejlődő és tökéletesülő középiskolákat, végtére oda jutnak, hogy közoktatásunk ama bohózatbeli miniszterhez fog hasonlítani, ki, midőn kérdezik: »mit hord jobb kezében?« azt feleli: rendeleteket! »Hát a bal kezében mit hord?« kérdezik ismét. Ellenrendeleteket! A vita egyik legérdekesebb fázisa az államtitkár felszólalása volt. Világos, elegáns előadással, gyors áttekintéssel fejtegette a kormány álláspontját. Legyen szabad itt még beszédének lényeges részére két ellenészrevételt kockáztatni. »A minisztérium programmja, szólt az államtitkár, az 1883-diki közoktatási törvény pontos és gyors keresztülvitele.« De váljon valóban programm-e ez? Amit Berzeviczy mondott, aztán inkább a minisztérium kötelessége, nem épp programra jó. A keresztülvitel módja, a lebegő közoktatási kérdések eldöntése, újonan mutatkozó reformok alkalmazása — csak ez lehet programm, nem pedig egy — bár nagyon fontos és üdvös — törvény végrehajtása. Amit az államtitkár a kulturális szükségletek megszorításáról a nemzet létalapjainak érdekében (értsd: katonai költségek érdekében) szólt, bizonyos kételyekre ad alkalmat. Nem első létérdek-e a műveltség is? Műveltség és hatalom, annyira összeforr a nemzetek életében.., hogy azokat elválasztani merő kazuisztika. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Febr. 10. — SZEGÉNY EMBEREK ÚTJA. (Regény) [27) — Két kötetben. — Irta: TOLNAI LAJOS. Második kötet. ÖTÖDIK FEJEZET. Az a nap!... Erre oda kiáltott hozzám : — Ajánlom, amire, a töredelmes magábaszállást. Ha valami okosat tehet, ez a legokosabb. — Nekem semmi okom sincs — és fölállottam — tekintetes polgármester úr, töredelmesen magamba szállani. — Kérem — ugrott fel az asztalnál a főigazgató — minden szemtelen hetykeséget jó lesz ezúttal mellőzni. — Bocsánatot kérek. Nem tudom, mit akarnak. — Oh azt meg fogja tudni. Intett a másodtitkárnak, ki csakugyan időközben a törvényszéki elnök öcscse lett, hogy az ügyet adja elő. — Tolt — vágott a főigazgató úr a titkár szavába — volt az igazgatóság önmaga iránt annyi tekintettel, hogy e hátrányos ügy elintézésére első atyai fórumul önmagát dekretálta. Nos, van ez ellen kifogása a doktor úrnak ? — Nem tudom, mit akar az igazgatóság, nem felelhetek. — Ez a dacz, ez a gőg, ez az aljasság, — tekintgetett Baranyai úr egyre jobban veresedő arczczal a bizottsági tag urak felé. — Megtudja. Kérem a titkár urat, előterjesztéséhez fogni. Kormos Pál, a törvényszéki elnök öcscse, ki rőfös kereskedő volt valamikor, azután egy pálinkadepóban biztos, de igen sok furfanggal — köhögött előbb, s úgy fogott igen nagy hangon, mintha az előterjesztést a piaczon olvasná fel ezer meg ezer embernek — az előterjesztéshez. »Jelentés létetett a helyi rendőrség által nagyságos Hédervári Gusztáv orsz. képv. és takarékpénztári igazgató úrhoz, mely szerint a helyi takarékpénztár zálogosztályából egy ötszáz forintos melltü gyémántokkal, s két kisebb karperecz 100—100 frt értékben elsikkasztatott tegnap, az az *** 15-én, és hogy a gyanú Kardos Józsefre szállt. — Tisztelt . . eh, eh, kedves a . . . . . És járt, röpködött a főigazgató ur szemüvege a levegőben. Meg akart szólítani Hédervári ur, de nem tudta mindjárt, hogy szólítson meg egy olyan embert, akire nemsokára a legmélyebb megaláztatás vár. Végre mégis a lehető emberi hangon indult meg. Tisztelt Kardos úr nagyon jól tudja, hogy itt mi önt mindnyájan őszintén szerettük, talán mondhatnám : még szeretjük; ön igen jól tudja, hogy én határozottan ellene mondottam azon meggondolatlan óhajtásának mikép . . . — Igen — mozgolódott a helyén és feltűnő idegességgel Baranyai úr — én is határozottan kikötöttem, hogy ide magához, a mi terhünkre, az intézet kárára, semmiféle zipsaftot ne hozzon. — Miképp, folytatta a főigazgató úr lassú, édeskés hangsúlyozással, titkon engemet megnyerni kívánván — nagy szerencsétlenséget fogna az egy emelkedő ifjú emberre zúdítani — mikép, mikép... egy szóval... — Úgy van — dörgött a polgármester úr. — Nem lett volna önnek szabad a szüleit, a testvéreit, a leendő sógorait, a szeretőjét ide hozni. Ez a mohóság jellemzi a mai fiatalságot. Szülők eltartása, testvérek ruháztatása, szerető kitartása csekély fizetés mellett okvetetlen gyalázatos műveleteket von maga után. — Úgy van. — Ön minden boltba tartozik már, fordult felém főnököm. Azt hitte, mi ki kifizetjük ? Nagyszerű! Hirtelen beszereztem a kontókat. Deszkás Istvánnál posztó és fehérnemű, Bodanovics testvéreknél fűszer, kávé, czukor, Hajósnál vas és konyhaeszköz , Meskó György bútor kereskedésében bútorkontó. — Kérdem, miből akarta ön ezeket kifizetni. Azt hitte, mi kifizetjük ? Nagyszerű. Csókoltak — ölelte át gyöngéden a polgármestert — vannak itt özvegy Váry tanárné nevére is fizetetlen számlák. El nem tudom képzelni, hisz én is voltam fiatal ember, hogy egy----------A főigazgató intett, hogy beszélni akar. — A fiatal vér, a tapasztalatlan szív s a könynyen elbizakodásra hajló fönlengő lélek . .. — Csókollak, Guszti, óhheh szépen beszélsz — sugdosá Baranyai úr a főigazgató fülébe — gyönyörű képeket használsz. Csókolj . . . — A mai kor polipusa, a szereplési vágy, ezer szorító karral öleli át. — Oh be isteni, csókollak! — Már az igaz, remek jegy irály — intett a polgármester a helyettes titkár felé. — Szerencsétlen áldozatjait. Fiatal ember, kilátásokkal a legszebb jövőre, kérdem, mit tett ön ? Tekintetbe kívánom venni ifjú korát. — Bocsánatot kérek a főigazgató úr ő nagyságától — egy kérdést bátorkodnám . . .— Volt-e már ön büntetve ? De el ne tagadja, mert szigorú nyomozatokkal úgy is nyomára jövünk. — Igen — válaszolom. — Mindjárt láttam — csókoltak. — Itt a madár. Tudtam. — Párbaj vétségénél elítéltettem három napra. — És szeretném annak a párbajnak az okát tudni. Nagy a gyanúm------— Kérem — figyelmeztette a főigazgató úr társait, hogy még nem fejezte be. Nem célom, nem lehet intenczióm, hogy egy embert megsemmisítsek, ellenkezőleg, örömest nyújtanék önnek, ifjú ember, eszközöket a szabadulásra. — Csókollak, óh mily nagy lélek! — Mily irály! Én ő nagyságának csak a felséges irályát bámulom. Természetes, egy országos képviselő -------mily remek irály! suttogó folyvást ideoda a polgármester. Meglátszik, hogy a Pa rainesis ! — oh jaj! Mi ifjú korunkban könyv nélkül tudtuk a Parainesist. Hanem szivet csak is az ily remekművek képezhetnek. Hátra hajlott egy kissé és mert sokkal kevélyebb volt, sem hogy elbírta volna nyomni hiúságát — lassú hangon, mintegy a levegőnek, a falon függő bizottsági arczképeknek mormogta: »Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott, s érzeményeit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: oly kincset gyűjthetett magának, mely az élet minden szakában, a szerencsének minden változásai közt, gazdag táplálékot nyújt lelkének!« Haj, haj! »Sok szépet irának a bölcsek, és gyakran a nem éppen bölcsek is------- — Haj, haj — gazdag forrást... ? És elhallgatott. — Szeretném — fordult kissé melegebben felém a főigazgató úr— ha önben, tisztelt fiatal barátom, fel tudnám kelteni azt a nemes föllelkesülését a még meg nem romlott kedélynek. — Csókollak — óh be szép! — Remek hál-------is emelkedés, élmélség!... — Hogy kemény vallatások nélkül, melyek az öntudatot aláássák, itt föltárná ön előttünk szerencsétlen botlásait. Nem szeretném, ha hosszú vizsgálati fogság árnyat vetne komoly, humanisztikus intézetünkre, ha megbénítaná ez a közmorál működését. — Ohé, gondunk lesz arra! — Nem szeretném, ha ebből a szerencsétlen perből hosszú per lenne. Már is vannak itt »saját tudósítók« a fővárosból, hogy az egész ország egyszerre vegyen hírt a botrányról. Tehát tisztelteh, eh — kedves a a — Kardos úr beszélje el nekünk, mikép érezte magát indíttatva, hogy gróf Feketehegyi Edith ötszáz ezüst forintos gyémánt ékszerét, majd több karpereczeket, gyűrűket, klenódiumokat, mentőkötőket — — Ah! óh ! — Kávés kanalakat — — Jezzus! Kanalakat is ! No ez már aljasság! Kanalakat! ? — Eltulajdonkezeljen ? Nem jutott önnek eszébe, hogy egy magas irányú intézet oly szentség, mely ellen a legkisebb elkövetett bűn is súlyos büntetést von maga után ? Lássa, ez a folyománya annak, ha valaki gyermekes szimpathiákat ápol méltatlan egyének iránt, ez a következmény, ez a katasztrófa — — Halljuk, halljuk! — Hagyta volna ön szüleit magukra, most nem állanánk egy tragédia expozicziója előtt. — Csókollak, óh be nagyszerű! — Remek bál. Én mindig bámulója voltam ő nagyságának. — Mert kérdem, mi vár most önre. Tagad ? csak fogságát hosszabbítja — — Vallani fog, ezt hozza magával a hála, — akart rám hatni a polgármester úr. Fölállottam. — Bocsánatot kérek a nagyságos főigazgató úrtól, az egész vád nem engem illet, hanem------Elakadtam. — Nos? — A bűntársakat. — Ki velők. — Haladék nélkül. — Hanem persze nincsenek. — Óh, óh! így kezdik azt. Csakhogy máskép végezzük. — Ha van önnek alapos gyanúja, de jegyezze meg: a költött gyanú becsületsértés és nagyon szigorú fogsággal jár — ha van önnek alapos gyanúja, kérjük. Mi nem akarjuk ön elől elzárni a becsület útját. — Annyit mondhatok csak------— Halljuk, Halljuk! — Hogy tegnap délután 3 és 4 óra között néhány látogató jött hozzám a zálogosztályba — — És? — Nos? — Halljuk. — Tehát ? mi nem akarjuk elzárni ön elől a becsület útját. Szóljon. Ne kíméljen senkit. Küzdöttem magammal. Kit vádoljak ? Tetten senkit se kaptam. A szolgát vádoljam, ki az alkalmat fölhasználhatta ? Vagy azt a három fiatal embert, kikre becstelenítőt sohasem halottam ? Garas Albertet ? De ha nem kaptam tetten ? A világ egy sötét ponttá vált előttem. Arra ébredtem föl mély elaléltságomból, hogy ráznak, és két zsandár nyers, erős hangon követeli, hogy előre. — Mi ezennel átadjuk önt — szólt a főigazgató úr élesen, ahogy velem még sohasem beszélt — az igazság és törvény büntető kezébe. Sajnáljuk, hogy az őszinteséget nem tette ön a hazug megátalkodottság elébe, és akkor, amikor töredelmes vallomása által a kellemetlen per lefolyását megrövidíthette volna, nem volt önben annyi férfiasság, hogy így szóljon : igen, én tettem! Kényszerített erre a szegénység, szüleim, testvéreim vétkes könnyelműsége; belehajtott őrült szenvedélyem egy özvegy tanárné iránt, kit ide csak nagy családjával nekem kellett tartanom; és mert csekély — mert persze ily kedveletek sok pénzt elnyelnek — fizetésemből ezeket nem födözhettem: töredelmes szívvel jelentem ki, hogy a kérdéses tárgyak eltulajdonítója én vagyok. Nos, még van ideje önnek-------talán mellőzni lehetne a lánczot. Kérem, várjunk még. Nos, mire határozta önmagát. — Ártatlan vagyok! — Fel azokkal a lánczokkal. Kímélet nélkül. Gazember — dühöngött a polgármester úr. Ekkorra már megteltek a takarékpénztár helyiségei tomboló, kiabáló nőkkel, férfiakkal. (Folyt. köv.) — Kérem! — febr. 10. Horváth Gyula orsz. képviselő a Nemzet mai esti lapjában a következő nyilatkozatot teszi: A szabadelvű párt keddi értekezletén előfordultakra vonatkozólag a lapok által több közlemény hozatott. Miután úgy akkor, mint most, módomban állana, ha szükségesnek tartanám, az ott elmondottakat nyilvánosságra hozni , hogy ezt nem teszem, ennek egyszerű oka az, mert, mint párttagnak, jogomban áll magamnak a tájékozást a párt körében is megszerezni, s hogy az ott fölvetett kérdéseket tovább fűzzem-e, ez egyszerűen egyéni elhatározásomtól függ. Azonban a Nemzetben közlött statisztikai összeállításra vonatkozólag a valóságos ténynek megfelelő azon kijelentésem van, hogy én az említett párt értekezletén sem többet, sem kevesebbet e tárgyra vonatkozólag nem mondottam, mint ahogy egyátalában nem áll szándékomban az igazságügyminisztérium által eszközölt kinevezések statisztikai összeállítását sem felekezeti, sem nemzetiségi, sem a szolgálati idő szempontjából bírálat alá venni.« Hogy ezzel szemben az evangélikus kinevezett bírák sorozata tartatott szükségesnek közöltetni, erre nekem nincsen semmi megjegyzésem. A Pesti Napló azon föltevésével szemben pedig, mintha én a képviselők befolyásának érvényesítését óhajtanám a kinevezéseknél, ki kell, hogy jelentsem, hogy én a kinevezésnél alapul szolgáló elvi és irányszempontok után tudakozódtam; ezeknek fennállása mellett pedig a különböző befolyások, ha teljesen ki nem záratnak is, de legalább csökkentetnek. E nyilatkozatnak reánk vonatkozó soraira azt jegyezzük meg, hogy mi összes fejtegetéseinket csak azon fentartással tettük, ha t. i. »az idézett tudósítások megfelelnek a valóságnak.« Tehát, ha az elvi kérdésekben, melyek a Horváth Gyula felszólalása által napirendre kerültek, nézeteinket elmondottuk, tettük ezt minden személyes vonatkozás nélkül rá. S különben is, a dolognak elvi része mellett, van egy másik oldala is; az a tény, hogy Horváth Gyula, teljes nyíltsággal és függetlenséggel mondta el nézeteit a kormánypárt értekezletén. S még ha az általa fölvetett elvi kérdésekben nézeteltérések is lehetnek köztünk, ez éppen nem zárja ki, hogy Horváth Gyula eljárását, a megillető rokonszenvvel és elismeréssel fogadjuk. Amit meg is tettünk. Mert Horváth Gyula anélkül, hogy ezrendőrséget jelentene, mint párti ember is kétségtelenül a független és önálló gondolkozást képviseli. Andrássy Gyula gróf és a német szerződés. Azon alkalomból, hogy a reichsrathban a német szövetségszerződés beczikkelyezését indítványozták, a N. Fr. Pr.-nek Budapestről jelentik, hogy mikor annak idején Bismarck herczeg a beczikkelyezést ajánlotta, Andrássy gróf ellenezte azt és pedig két fő okból Az egyik ok az volt, hogy Ausztriában a szerződés közzététele és beczikkelyezése a nemzetiségi viszonyok miatt sokféle kellemetlen vitára adhatna alkalmat s minthogy állami alaptörvényről van szó, a reichszabban a beczikkelyezéshez kétharmad többség szükséges, minek elérése esetleg szintén nehézségekbe ütközhetik. A másik fő ok az volt, hogy a szerződés a békéről s háborúról szól, ez pedig a korona előjoga, melyet a parlamenti szavazat csak csorbíthatna. Akkor Bismarck elfogadta az érvelést s most sem kívánja többé a beczikkelyezést. Hogy a berlini szerződés beczikkelyeztetett, az erre vonatkozólag nem képezhet analógiát, mert a berlini szerződés a boszniai mandátummal, Ada Kaleh és Spizza bekebelezésével egész más irányban vette igénybe a monarchiát, mint a német szövetség. (Részünkről teljesen valószínűtlennek tartjuk e közleményt. Szerk.) A pánszlávok Szerbiában. (Saját levelezőnktől.) Belgrád, február 9. A Nova Ustavnost (Risztics közlönye) vasárnapi vezérczikke, mely annyiszor hangsúlyozza »a láthatatlan hatalmat Szerbiában,« minden tisztességes szerb körben a legnagyobb indignácziót keltette. Minden szerb tudja, hogy e czikk szerzője (habár Vasziljevics olimpia exminiszter van alája írva) senki más, mint Risztics János, az alig hat héttel ezelőtt elbocsátott miniszterelnök. Tudja azt is, hogy »a láthatatlan hatalom, ki Szerbiára annyi szerencsétlenséget hozott« kifejezések alatt Risztics úr Milán királyt érti. Risztics tehát még most sem hagyta abban az ármánykodást és izgatást, még saját királya személyét sem kíméli, noha iránta személyesen is a legnagyobb hálára lenne kötelezve. — Milán király a jelen esetben is ritka tapintattal viselte magát s a helyett, hogy Risztics és íródeákja ellen felségsértés miatt pert indíttatott volna, a tegnapelőtti udvari bál alkalmával, amint Vasziljevits Alimpia és Radivoj Milojkovics exminisztereket meglátta, oda lépett hozzájuk és csak ennyit mondott Vasziljevitsnek : »Szégyen, amit önök mi vernek és azt mondom, hogy ez legyen az utolsó haszontalan karczolás.« Egyet azonban Risztics szerencsésen elért, és pedig azt, hogy Szerbiában örökre eljátszotta szerepét. Úgy látszik, hogy ezt maga is igen jól tudja, mert amint beszélik, Oroszországba készül költözködni, hol gyermekeit neveltetni akarja és hol egyik egyetemen tanári állás van részére kilátásba helyezve. Elköltözési szándéka abban is kifejezést nyer, hogy itteni házát el akarja adni. A bírói kinevezések. — febr. 10. Alig van a bírói szervezet nagy kérdései között fontosabb, mint az, mely a bírói kinevezésekre és előléptetésekre vonatkozik. A politikai hatalom és a bíráskodás különválasztásának elve visszahat a bírói kinevezések szabályozására, sőt érvényesülésének éppen itt kell kezdődnie s aki a magisztratúra fejlődésének történetét Európában ismeri, igazat fog adni nekünk abban, hogy még a legdeszpotikusabb kormányformák alatt is a nemzeti közérzület, ha egyáltalában érvényesíteni tudta magát, a birák függetlenségében találta meg legbiztosabb, fájdalom, gyakran egyedüli szövetségesét s a jog hamisulatlan uralmának biztosításában kereste a polgári s ezzel együtt a nemzeti szabadságnak egyik legnélkülözhetlenebb előfeltételét. Nagy igazságot mond ki Tocqueville, midőnAncien Régime et la Révolution czimű munkájának negyedik kötetében azt a tételt állítja fel, hogy Francziaország politikai és adminisztratív intézményei által abszolút kormányformát nyert, de bírói intézményei által szabad nép maradt. És főleg Francziaországban látjuk, hogy az abszolutizmus legnagyobb korrupcziója idejében is azon férfiak, kik a nagy pecsét őrzésére hivattak meg, jogászi enerzeink egész uuézisesegevei titakoztak az ellen, hogy akkor, midőn birói kinevezésekről volt szó, a politika avatkozzék bele az igazságügyminiszter funkczióiba. A felmerült inczidens alkalmából érdekesnek tartjuk a második császárság egyik igazságügyminiszterének, Delanglenak a Journal Officiel 1859 aug. 3-diki számában megjelent rendeletére utalni, melyben a birói kineveztetést és előléptetést hajhászoknak megbélyegzése mellett a miniszter nyíltan visszautasít minden protekcziót és illetéktelen ajánlgatást. »Amint valamely birói állás megürül — így hangzik e rendelet — sőt gyakran, még mielőtt az illető birói állás halálozás, vagy nyugdíjazás folytán megürült volna, azon birák, kik azt hiszik, hogy igénynyel bírnak ezen állás elnyerésére, rögtön sietnek, némelyek személyesen, mások kérelmek és