Pesti Napló, 1888. február (39. évfolyam, 32-60. szám)

1888-02-11 / 42. szám

42. szám. Budapest, 1888. Szombat, február 11­39. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt Ha as esti klAdja posti különküldése kívántatik, postabélyegre h­a­vonként 85 kr., ért egyedenként 1 forint felfi­rhtetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalaiba Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyen­szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Közoktatás. — febr. 10. A közoktatási minisztérium költségveté­sét általános részében, a szokott »menetrendi gyorsaságot­ is meghaladva, szinte sebtibe intézte el a képviselőház. A magyar kultúra épületével körülbelül oly sokat foglalkoztak, mintha csak egy új miniszteriális palota épí­téséről volna szó. Közoktatási kérdéseknél rendesen lehullnak a pártviszonyok sorompói: ki-ki a maga nézeteit vallja a tanügy czél­­szerű fejlesztésére nézve, a­nélkül, hogy párt­állása erre befolyna. A tegnapi és mai vita alkalmával is többféle kulturális és tanügyi kérdést szellőztettek, melyekre nézve ugyan­azon párttáborban is eltérő véleményekkel találkoztunk, míg ellenben egy függetlenségi párti képviselő nézetét egy kormánypárti szó­nok bővebb érveléssel megerősítette. Mi ezen­nel a vallásszabadság kérdését, melyet Irányi Dániel lankadatlan lelkesedéssel védett, mel­lőzve, a felmerült tanügyi problémákra irá­nyítjuk figyelmünket, sőt ezek közül is csu­pán az elvi jelentőségű kérdésekre akarunk reflektálni. Ha nem csalatkozunk, az egész tegnapi és mai vitatkozás alatt csupán két oly kér­dés taglaltatott, mely általános elvi jelentő­ségű. Az egyik az állami protekc­ió és a társadalom viszonyára, a másik az egységes középiskolára vonatko­zik. Az elsőt Benedek Elek rokonszenves szónoklatban vetette fel, midőn azt fejtegette, hogy az állam kötelessége volna a jó gyer­mekirodalmat tettleg előmozdítani, díjakkal megjutalmazni és a közoktatási tanácscsal megrostáltatni. E részben hivatkozott a fran­­czia akadémiára is, mely évenként a legjobb gyermekkönyveket megjutalmazza. A­mit Benedek Elek kimondott, az alapjában igen veszedelmes elv : az állami protekczió ki­­terjesztése szépirodalmi természetű köny­vekre is. Mi a szabad verseny barátai va­gyunk és nem fogadnánk el semmi állami monopóliumot vagy szellemi védvámot még az esetben sem, ha biztosítva volnánk, hogy az állam e részben nem fogja azt a protekc­iót alkalmazni, melylyel különben szokta kegyeit osztogatni. Nekünk magyaroknak öreg hibánk, hogy most, a XIX. század utolsó negyedében, min­dent az államtól várunk, minden felelősséget, minden kultúr­munkát az államra akarunk hárítani. Tehát, ha én belépek a könyvárus boltjába, hogy kis­fiamnak képes olvasóköny­vet vegyek, már ebbe is beleszólása legyen az államnak ? Benedek Elek felhozta, hogy van sok rossz gyermekkönyv. Az igaz, de nincs-e már elég jó is? Francziaországban és Németor­szágban is van sok haszontalan gyermek­könyv, de senki sem tartotta eddig szüksé­gesnek, hogy az állam vetőt mondjon ellenök. Az ízlés nagyon is különféle: az államnak nincs privilégiuma a j­ó ízlésre. Különben is igazságtalan Benedek ifjúsági irataink iránt; bátran állíthatni, hogy nincs irodalmunknak ága, mely az utóbbi 4—5 év alatt oly előnyö­sen fejlődött volna, mint gyermekirodalmunk. Mikszáth, Jókai, Bérczik, Győry Vilmos, Pósa Lajos, mind beálltak, hogy apró felebarátai­kat gyönyörködtessék; sőt van az ifjúsági írók közt egy, kinek műveit maga az indítvá­nyozó is teljesen méltányolni fogja: a »Szé­kely Tündérország« szerzője, Benedek Elek. Igaz, hogy a franczia akadémia évenként megjutalmazza a legjobb ifjúsági iratokat, de mi mindenre van a dúsgazdag franczia aka­démiának pénze! Évenkint száz meg száz di­ja van, újabban egy műtörténelmi monográ­fiára (a­milyenekre nálunk 50 —100 arany a jutalom) húszezer frankot tűzött ki. Van ezen­kívül vagy ötven erény­ dija (hogy le­gyen legalább egy nap az évben, melyen az erény is megkapja jutalmát.) Különben is megjegyezzük, hogy az ifjúsági irodalom ná­lunk a szerzőre nézve is aránylag elég jutal­mazó. A második elvi kérdés, mely a közokta­tási vita kissé zavaros hullámaiból fel-felme­rült, az egységes középiskola kér­dése. Hock és Holló, az egyik a kor­mánypárt, a másik az ellenzék padsoraiból fejtegette annak a szükségét, hogy jövőre ne legyen külön gimnázium és reáliskola, hanem a gimnáziumi iránynak hódoló egységes közép­iskola létesüljön. Holló képviselő különösen azt hangoztatta, hogy ily egységes középis­kola a nemzet­ »harmonikus művelődését« előmozdítaná. Őszinte véleményünk szerint ez a kérdés nagyon is megérdemelné, hogy­­ pihenjen. A­ki közoktatási viszonyaink fejlődését az utolsó két évtized alatt figyelem­mel kísérte, az nem tarthatja e tárgyat való­ban aktuálisnak. Középiskoláink fejlődésében épp az volt az egyik fő baj, hogy folyto­nos rendszer-és tantervváltozáson mentek keresztül. A középiskolák alatt folyton ingott a föld, minden évben más né­zetek kerültek uralkodásra, más-más felfogás adott a tanításnak irányt. Már-már azt gon­doltuk, hogy a magyar közép­iskolát pedagó­­giai laboratóriumok, hol a tanuló ifjúsággal és a tanárokkal rendszertelen módon experi­­mentálnak. Boldog-boldogtalan neki­esett a tanterveknek, hogy az óraszámok más mó­don való kombinálásával, vagy a tantár­gyaknak ide-oda tolásával a magyar kö­zépiskolát »reformálja.« A közönség szinte megzavarodott : annyira ingott a közép­iskolák jellege, hogy immár nem tudta, hová küldje fiait iskolába ? Ekkor végre meg­hozatott az 1883-iki középiskolai törvény, mely Trefort miniszternek — mi szívesen is­merjük el — legnagyobb és maradandó al­kotása. E törvény véglegesen megállapította, hogy Magyarországban kétféle középiskolák vannak: gimnáziumok és reális­kolák. Az első a klasszikus nyelvek útján, a második a modern nyelvek és természettudo­mányok segítségével iparkodik növendékeit magasabb műveltségre emelni. Ugyanezen törvény meghatározta egyszersmind e két rendbeli iskolák tantárgyait is. Ezen időtől fogva a kormánynál, a tanároknál, sőt a mű­velt közönség érdeklődő részénél is mind erő­sebbé válik az a meggyőződés, hogy a ma­gyar középiskolák reformja nem rendszerváltozásban rejlik; a kö­zépiskolákat a törvényadta kere­ten belül, a tanítás és tanár­képzés javításával kell emel­­n­i. Tantervek rajtunk nem segítenek; a közoktatás is végre embereken (tanítókon, tanárokon, igazgató és főigazgatókon) fordul meg, nem paragrafus-változtatásokon. Ha foly­ton bolygatjuk, izgatjuk a lassan-lassan fej­lődő és tökéletes­ülő középiskolákat, végtére oda jutnak, hogy közoktatásunk ama boh­ó­­zatbeli miniszterhez fog hasonlítani, ki, midőn kérdezik: »mit hord jobb kezében?« azt fele­li: rendeleteket! »Hát a bal kezében mit hord?« kérdezik ismét. Ellenrendele­­teket! A vita egyik legérdekesebb fázisa az államtitkár felszólalása volt. Világos, elegáns előadással, gyors áttekintéssel fejtegette a kormány álláspontját. Legyen szabad itt még beszédének lényeges részére két ellenészre­vételt koc­káztatni. »A minisztérium pro­­grammja, szólt az államtitkár, az 1883-diki közoktatási törvény pontos és gyors keresztül­vitele.« De váljon valóban programm-e ez? A­mit Berzeviczy mondott, az­tán inkább a minisztérium kötelessége, nem épp programra jó. A keresztülvitel módja, a lebegő közoktatási kérdések eldöntése, újo­­nan mutatkozó reformok alkalmazása — csak ez lehet programm, nem pedig egy — bár nagyon fontos és üdvös — törvény végre­hajtása. A­mit az államtitkár a kulturális szük­ségletek megszorításáról a nemzet létalapjai­nak érdekében (értsd: katonai költségek érde­kében) szólt, bizonyos kételyekre ad alkalmat. Nem első létérdek-e a műveltség is? Művelt­ség és hatalom, annyira összeforr a nemzetek életében.­., hogy azokat elválasztani merő ka­­zuisztika. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Febr. 10. — SZEGÉNY EMBEREK ÚTJA. (Regény) [27) — Két kötetben. — Irta: TOLNAI LAJOS. Második kötet. ÖTÖDIK FEJEZET. Az a nap!... Erre oda kiáltott hozzám : — Ajánlom, amire, a töredelmes magábaszál­­lást. Ha valami okosat tehet, ez a legokosabb. — Nekem semmi okom sincs — és fölállottam — tekintetes polgármester úr, töredelmesen magamba szállani. — Kérem — ugrott fel az asztalnál a főigaz­gató — minden szemtelen hetykeséget jó lesz ezúttal mellőzni. — Bocsánatot kérek. Nem tudom, mit akarnak. — Oh azt meg fogja tudni. Intett a másodtitkárnak, ki csakugyan időköz­ben a törvényszéki elnök öcscse lett, hogy az ügyet adja elő. — Tolt — vágott a főigazgató úr a titkár sza­vába — volt az igazgatóság önmaga iránt annyi te­kintettel, hogy e hátrányos ügy elintézésére első atyai fórumul önmagát dekretálta. Nos, van ez ellen kifo­gása a doktor úrnak ? — Nem tudom, mit akar az igazgatóság, nem felelhetek. — Ez a dacz, ez a gőg, ez az aljasság, — te­­kintgetett Baranyai úr egyre jobban veresedő arczczal a bizottsági tag urak felé. — Megtudja. Kérem a titkár urat, előterjesz­téséhez fogni. Kormos Pál, a törvényszéki elnök öcscse, ki rőfös kereskedő volt valamikor, azután egy pálinka­depóban biztos, de igen sok furfanggal — köhögött előbb, s úgy fogott igen nagy hangon, mintha az elő­terjesztést a piaczon olvasná fel ezer meg ezer ember­nek — az előterjesztéshez. »Jelentés létetett a helyi rendőrség által nagysá­gos Hédervári Gusztáv orsz. képv. és takarékpénztári igazgató úrhoz, mely szerint a helyi takarékpénztár zálogosztályából egy ötszáz forintos melltü gyémán­tokkal, s két kisebb karperecz 100—100 frt értékben elsikkasztatott tegnap, az az *** 15-én, és hogy a gyanú Kardos Józsefre szállt. — Tisztelt . . eh, eh, kedves a . . . . . És járt, röpködött a főigazgató ur szemüvege a levegőben. Meg akart szólítani Hédervári ur, de nem tudta mindjárt, hogy szólítson meg egy olyan embert, a­kire nem­sokára a legmélyebb megalázta­tás vár. Végre mégis a lehető emberi hangon in­dult meg.­­ Tisztelt Kardos úr nagyon jól tudja, hogy itt mi önt mindnyájan őszintén szerettük, talán mond­hatnám : még szeretjük; ön igen jól tudja, hogy én határozottan ellene mondottam azon meggondolatlan óhajtásának mikép . . . — Igen — mozgolódott a helyén és feltűnő ide­gességgel Baranyai úr — én is határozottan kikötöt­tem, hogy ide magához, a mi terhünkre, az intézet ká­rára, semmiféle zipsaftot ne hozzon. — Mikép­p, folytatta a főigazgató úr lassú, édeskés hangsúlyozással, titkon engemet megnyerni kívánván — nagy szerencsétlenséget fogna az egy emelkedő ifjú emberre zúdítani — mikép, mikép... egy szóval... — Úgy van — dörgött a polgármester úr. — Nem lett volna önnek szabad a szüleit, a testvéreit, a leendő sógorait, a szeretőjét ide hozni. Ez a mohóság jellemzi a mai fiatalságot. Szülők el­tartása, testvérek ruháztatása, szerető kitartása cse­kély fizetés mellett okvetetlen gyalázatos műveleteket von maga után. — Úgy van. — Ön minden boltba tartozik már, fordult felém főnököm. Azt hitte, mi ki kifizetjük ? Nagyszerű! Hirte­len beszereztem a kontókat. Deszkás Istvánnál posztó és fehérnemű, Bodanovics testvéreknél fűszer, kávé, czukor, Hajósnál vas és konyhaeszköz , Meskó György bútor kereskedésében bútorkontó. — Kérdem, miből akarta ön ezeket kifizetni. Azt hitte, mi kifizetjük ? Nagyszerű. Csókoltak — ölelte át gyöngéden a pol­gármestert — vannak itt özvegy Váry tanárné ne­vére is fizetetlen számlák. El nem tudom képzelni, hisz én is voltam fiatal ember, hogy egy----------­A főigazgató intett, hogy beszélni akar. — A fiatal vér, a tapasztalatlan szív s a köny­­nyen elbizakodásra hajló fönlengő lélek . .. — Csókollak, Guszti, óh­heh szépen beszélsz — sugdosá Baranyai úr a főigazgató fülébe — gyönyörű képeket használsz. Csókolj . . . — A mai kor polipusa, a szereplési vágy, ezer szorító karral öleli át. — Oh be isteni, csókollak! — Már az igaz, remek jegy irály — intett a polgármester a helyettes titkár felé. — Szerencsétlen áldozatjait. Fiatal ember, ki­látásokkal a legszebb jövőre, kérdem, mit tett ön ? Tekintetbe kívánom venni ifjú korát. — Bocsánatot kérek a főigazgató úr ő nagysá­gától — egy kérdést bátorkodnám . . .­­— Volt-e már ön büntetve ? De el ne tagadja, mert szigorú nyomozatokkal úgy is nyomára jövünk. — Igen — válaszolom. — Mindjárt láttam — csókoltak. — Itt a madár. Tudtam. — Párbaj vétségénél elítéltettem három napra. — És szeretném annak a párbajnak az okát tudni. Nagy a gyanúm------­— Kérem — figyelmeztette a főigazgató úr társait, hogy még nem fejezte be. Nem c­élom, nem lehet intenczióm, hogy egy embert megsemmisítsek, ellenkezőleg, örömest nyújtanék önnek, ifjú ember, eszközöket a szabadulásra. — Csókollak, óh mily nagy lélek! — Mily irály! Én ő nagyságának csak a felsé­ges irályát bámulom. Természetes, egy országos kép­viselő -------mily remek irály! suttogó folyvást ide­oda a polgármester. Meglátszik, hogy a P­a r­a­i­n­e­­s­i­s ! — oh jaj! Mi ifjú korunkban könyv nélkül tud­tuk a Parainesist. Hanem szivet csak is az ily remek­művek képezhetnek. Hátra hajlott egy kissé és mert sokkal kevé­­lyebb volt, sem hogy elbírta volna nyomni hiúságát — lassú hangon, mintegy a levegőnek, a falon függő bizottsági arczképeknek mormogta: »Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott, s érzeményeit és gondo­latait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: oly kin­cset gyűjthetett magának, mely az élet minden sza­kában, a szerencsének minden változásai közt, gazdag táplálékot nyújt lelkének!« Haj, haj! »Sok szépet irának a bölcsek, és gyakran a nem éppen böl­csek is------- — Haj, haj — gazdag forrást... ? És elhall­gatott. — Szeretném — fordult kissé melegebben fe­lém a főigazgató úr­­— ha önben, tisztelt fiatal bará­tom, fel tudnám kelteni azt a nemes föllelkesülését a még meg nem romlott kedélynek. — Csókollak — óh be szép! — Remek h­ál-------is emelkedés, él­mélség!... — Hogy kemény vallatások nélkül, melyek az öntudatot aláássák, itt föltárná ön előttünk szeren­csétlen botlásait. Nem szeretném, ha hosszú vizsgá­lati fogság árnyat vetne komoly, humanisztikus inté­zetünkre, ha megbénítaná ez a közmorál működését. — Ohé, gondunk lesz arra! — Nem szeretném, ha ebből a szerencsétlen perből hosszú per lenne. Már is vannak itt »saját tudósítók« a fővárosból, hogy az egész ország egyszerre vegyen hírt a botrányról. Tehát tisztelt­eh, eh — kedves a a — Kardos úr beszélje el nekünk, mikép érezte magát indíttatva, hogy gróf Fekete­hegyi Edith ötszáz ezüst forintos gyémánt ékszerét, majd több karpereczeket, gyűrűket, klenódiumokat, mentőkötőket — — Ah! óh ! — Kávés kanalakat — — Jezzus! Kanalakat is ! No ez már aljasság! Kanalakat! ? — Eltulajdonkezeljen ? Nem jutott önnek eszé­be, hogy egy magas irányú intézet oly szentség, mely ellen a legkisebb elkövetett bűn is súlyos büntetést von maga után ? Lássa, ez a folyománya annak, ha valaki gyermekes szimpathiákat ápol méltatlan egyé­nek iránt, ez a következmény, ez a katasztrófa — — Halljuk, halljuk! — Hagyta volna ön szüleit magukra, most nem állanánk egy tragédia expozicziója előtt. — Csókollak, óh be nagyszerű! — Remek b­ál. Én mindig bámulója voltam ő nagyságának. — Mert kérdem, mi vár most önre. Tagad ? csak fogságát hosszabbítja — — Vallani fog, ezt hozza magával a hála, — akart rám hatni a polgármester úr. Fölállottam. — Bocsánatot kérek a nagyságos főigazgató úrtól, az egész vád nem engem illet, hanem------­Elakadtam. — Nos? — A bűntársakat. — Ki velők. — Haladék nélkül. — Hanem persze nincsenek. — Óh, óh! így kezdik azt. Csakhogy máskép végezzük. — Ha van önnek alapos gyanúja, de jegyezze meg: a költött gyanú becsületsértés és nagyon szi­gorú fogsággal jár — ha van önnek alapos gyanúja, kérjük. Mi nem akarjuk ön elől elzárni a becsü­let útját. — Annyit mondhatok csak------­— Halljuk, Halljuk! — Hogy tegnap délután 3 és 4 óra között né­hány látogató jött hozzám a zálogosztályba — — És? — Nos? — Halljuk. — Tehát ? mi nem akarjuk elzárni ön elől a becsület útját. Szóljon. Ne kíméljen senkit. Küzdöttem magammal. Kit vádoljak ? Tetten senkit se kaptam. A szolgát vádoljam, ki az alkalmat fölhasználhatta ? Vagy azt a három fiatal embert, kikre becstelenítőt sohasem halottam ? Garas Alber­tet ? De ha nem kaptam tetten ? A világ egy sötét ponttá vált előttem. Arra ébredtem föl mély elaléltságomból, hogy ráznak, és két zsandár nyers, erős hangon követeli, hogy előre. — Mi ezennel átadjuk önt — szólt a főigazgató úr élesen, a­hogy velem még sohasem beszélt — az igazság és törvény büntető kezébe. Sajnáljuk, hogy az őszinteséget nem tette ön a hazug megátalkodott­­ság elébe, és akkor, a­mikor töredelmes vallomása által a kellemetlen per lefolyását megrövidíthette volna, nem volt önben annyi férfiasság, hogy így szól­jon : igen, én tettem! Kényszerített erre a szegénység, szüleim, testvéreim vétkes könnyelműsége; belehaj­tott őrült szenvedélyem egy özvegy tanárné iránt, kit ide csak­ nagy családjával nekem kellett tartanom; és mert csekély — mert persze ily kedveletek sok pénzt elnyelnek — fizetésemből ezeket nem fö­­dözhettem: töredelmes szívvel jelentem ki, hogy a kérdéses tárgyak eltulajdonítója én vagyok. Nos, még van ideje önnek-------talán mellőzni lehetne a lán­czot. Kérem, várjunk még. Nos, mire határozta ön­magát. — Ártatlan vagyok! — Fel azokkal a lánczokkal. Kímélet nélkül. Gazember — dühöngött a polgármester úr. Ekkorra már megteltek a takarékpénztár he­­lyiségei tomboló, kiabáló nőkkel, férfiakkal. (Folyt. köv.) — Kérem!­­ — febr. 10. Horváth Gyula orsz. képviselő a Nemzet mai esti lapjában a következő nyilatkozatot teszi: A szabadelvű párt keddi értekezletén előfordul­­takra vonatkozólag a lapok által több közlemény ho­zatott. Miután úgy akkor, mint most, módomban ál­lana, ha szükségesnek tartanám, az ott elmondottakat nyilvánosságra hozni , hogy ezt nem teszem, ennek egyszerű oka az, mert, mint párttagnak, jogomban áll magamnak a tájékozást a párt körében is meg­szerezni, s hogy az ott fölvetett kérdéseket tovább fűzzem-e, ez egyszerűen egyéni elhatározásomtól függ. Azonban a Nemzet­ben közlött statisztikai össze­állításra vonatkozólag a valóságos ténynek meg­felelő azon kijelentésem van, hogy én az emlí­tett párt értekezletén sem többet, sem keveseb­bet e tárgyra vonatkozólag nem mondottam, mint ahogy egyátalában nem áll szándékomban az igazság­ügymini­sztérium által eszközölt kinevezések statiszti­kai összeállítását sem felekezeti, sem nemzetiségi, sem a szolgálati idő szempontjából bírálat alá venni.« Hogy ezzel szemben az evangélikus kinevezett bírák sorozata tartatott szükségesnek közöltetni, erre ne­kem nincsen semmi megjegyzésem. A Pesti Napló azon föltevésével szemben pedig, mintha én a képviselők befolyásának érvényesítését óhajtanám a kinevezéseknél, ki kell, hogy jelentsem, hogy én a kinevezésnél alapul szolgáló elvi és irány­szempon­tok után tudakozódtam; ezeknek fennállása mellett pedig a különböző befolyások, ha telje­sen ki nem záratnak is, de legalább csökkentetnek. E nyilatkozatnak reánk vonatkozó soraira azt jegyezzük meg, hogy mi összes fejtegetéseinket csak azon fentartással tettük, ha t. i. »az idézett tudósítá­sok megfelelnek a valóságnak.« Tehát, ha az elvi kérdésekben, melyek a Horváth Gyula felszólalása által napirendre kerültek, nézeteinket elmondottuk, tettük ezt minden személyes vonatkozás nélkül­­ rá. S különben is, a dolognak elvi része mellett, van egy másik oldala is; az a tény, hogy Horváth Gyula, tel­jes nyíltsággal és függetlenséggel mondta el nézeteit a kormánypárt értekezletén. S még ha az általa föl­vetett elvi kérdésekben nézeteltérések is lehetnek köztünk, ez éppen nem zárja ki, hogy Horváth Gyula eljárását, a megillető rokonszenvvel és elismeréssel fogadjuk. Amit meg is tettünk. Mert Horváth Gyula anélkül, hogy ez­­rendőrséget jelentene, mint párti ember is kétségtelenül a független és önálló gondol­kozást képviseli. Andrássy Gyula gróf és a német szerződés. Azon alkalomból, hogy a reichsrathban a német szövetség­szerződés beczikkelyezését indítványozták, a N. Fr. Pr.-nek Budapestről jelentik, hogy mikor annak idején Bismarck herczeg a beczikkelyezést ajánlotta, An­drássy gróf ellenezte azt és pedig két fő okból Az egyik ok az volt, hogy Ausztriában a szerződés közzé­tétele és beczikkelyezése a nemzetiségi viszonyok miatt sokféle kellemetlen vitára adhatna alkalmat s mint­hogy állami alaptörvényről van szó, a reichszab­­ban a beczikkelyezéshez kétharmad többség szükséges, minek elérése esetleg szintén nehézségekbe ütközhetik. A másik fő ok az volt, hogy a szerződés a békéről s háborúról szól, ez pedig a korona előjoga, melyet a parlamenti szavazat csak csorbíthatna. Akkor Bis­marck elfogadta az érvelést s most sem kívánja többé a beczikkelyezést. Hogy a berlini szerződés beczikke­­lyeztetett, az erre vonatkozólag nem képezhet analó­giát, mert a berlini s­z­erződés a boszniai mandátum­mal, Ada Kaleh és Spizza bekebelezésével egész más irányban vette igénybe a monarchiát, mint a német szövetség. (Részünkről teljesen valószínűtlennek tart­juk e közleményt. Szerk.) A pánszlávok Szerbiában. (Saját levelezőnktől.) B­e­l­g­r­á­d, február 9. A Nova Ustavnost (Risztics közlönye) vasárnapi vezérczikke, mely annyiszor hang­súlyozza »a láthatatlan hatalmat Szerbiában,« min­den tisztességes szerb körben a legnagyobb indigná­­cziót keltette. Minden szerb tudja, hogy e czikk szer­zője (habár Vasziljevics olimpia exminiszter van alája írva) senki más, mint Risztics János, az alig hat hét­tel ezelőtt elbocsátott miniszterelnök. Tudja azt is, hogy »a láthatatlan hatalom, ki Szerbiára annyi sze­rencsétlenséget hozott« kifejezések alatt Risztics úr Milán királyt érti. Risztics tehát még most sem hagyta abban az ármánykodást és izgatást, még saját királya személyét sem kíméli, noha iránta sze­mélyesen is a legnagyobb hálára lenne kötelez­ve. — Milán király a jelen esetben is ritka tapintat­tal viselte magát s a helyett, hogy Risztics és író­deákja ellen felségsértés miatt pert indíttatott volna, a tegnapelőtti udvari bál alkalmával, a­mint Vaszilje­­vits Alimpia és Radivoj Milojkovics exminisztereket meglátta, oda lépett hozzájuk és csak ennyit mon­dott Vasziljevitsnek : »Szégyen, a­mit önök mi vernek és azt mondom, hogy ez legyen az utolsó haszontalan karczolás.« Egyet azonban Risztics szerencsésen el­ért, és pedig azt, hogy Szerbiában örökre eljátszotta szerepét. Úgy látszik, hogy ezt maga is igen jól tudja, mert a­mint beszélik, Oroszországba készül költözködni, hol gyermekeit neveltetni akarja és hol egyik egyetemen tanári állás van részére kilá­tásba helyezve. Elköltözési szándéka abban is kifeje­zést nyer, hogy itteni házát el akarja adni. A bírói kinevezések. — febr. 10. Alig van a bírói szervezet nagy kérdései között fontosabb, mint az, mely a bírói kine­vezésekre és előléptetésekre vonatkozik. A politikai hatalom és a bíráskodás különvá­lasztásának elve visszahat a bírói kinevezések szabályozására, sőt érvényesülésének éppen itt kell kezdődnie s a­ki a magisztratúra fej­lődésének történetét Európában ismeri, igazat fog adni nekünk abban, hogy még a leg­­deszpotikusabb kormányformák alatt is a nem­zeti közérzület, ha egyáltalában érvényesíteni tudta magát, a birák függetlenségében találta meg legbiztosabb, fájdalom, gyakran egyedüli szövetségesét s a jog hamisu­latlan uralmának biztosításában kereste a polgári s ezzel együtt a nemzeti szabadságnak egyik legnélkülözhet­­lenebb előfeltételét. Nagy igazságot mond ki Tocqueville, midőn­­Ancien Régime et la Révolution czimű munkájának negyedik kötetében azt a tételt állítja fel, hogy Francziaország politi­kai és adminisztratív intézményei által abszolút kormányformát nyert, de bírói intézményei által szabad nép maradt. És főleg Franczia­országban látjuk, hogy az abszolutizmus leg­nagyobb korrupcziója idejében is azon férfiak, kik a nagy pecsét őrzésére hivattak meg, jogászi enerzein­k egész uuézis­esegevei titakoz­tak az ellen, hogy akkor, midőn birói kineve­zésekről volt szó, a politika avatkozzék bele az igazságügyminiszter funkczióiba. A felmerült inczidens alkalmából érde­kesnek tartjuk a második császárság egyik igazságügyminiszterének, Delanglenak a Jour­nal Officiel 1859 aug. 3-diki számában meg­jelent rendeletére utalni, melyben a birói ki­­neveztetést és előléptetést hajhászoknak meg­bélyegzése mellett a miniszter nyíltan vissza­utasít minden protekcziót és illetéktelen aj­ánl­­gatást. »A­mint valamely birói állás megürül — így hangzik e rendelet — sőt gyakran, még mielőtt az illető birói állás halálozás, vagy nyugdíjazás folytán megürült volna, azon birák, kik azt hiszik, hogy igénynyel bírnak ezen állás elnyerésére, rögtön sietnek, némelyek személyesen, mások kérelmek és

Next