Pesti Napló, 1888. február (39. évfolyam, 32-60. szám)

1888-02-22 / 53. szám

30. szám. Budapest, 1888. Szerda, február 22 89. évi folyam. Szerttesztős iroda, Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­e­t. A lap szellemi rész­ét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza Kiadó-hivatal : Ferencziek­ tere, A­then­a­e­u­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 ín H. u­zitt kiadis postai különkt­ldése kívántatik, pontabilvetre havonként 16 kr., évnegyedenként 1 forint felflísssetendo. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-éptl­et, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Orosz kisértés. — febr. 21. »És ne vigy minket a kisértetbe,de sza­badíts meg a gonosztól« rebesgethető Kálnoky gróf, midőn Bariatinszky herczeg nála megje­lent. Az orosz propozicziókat hozta magával Bécsbe. De a király nem volt ott s nem is ment fel e miatt, s Bariatinszkynek sem volt a czártól levele a királyhoz, vagy külön kül­detése; az ünnepélyes formát kerülték, nem bizván a küldetés sikerében, s így Bab­a­tinszky sem jött le Budapestre, hanem csak Kálnoky hozta át a királynak a czár üze­netét. És most válponton állunk. Mit tartalmaz az orosz kormány indít­ványa ? Mit fog rá válaszolni Ausztria-Magyar­­ország ? E kérdésekben rejlik a jelen és jövő titka. A háború és béke koc­kái most rázat­­nak. Várjon, hogy fognak esni? *■ Azt hiszszük, az oroszok ajánlata nem ri­deg, nem túlkövetelő, inkább mérsékelt, enyhe és komoly. Mert fel kell tennünk az orosz diplomáczia eszélyességéről, hogy oly aján­latokat, tesz, melyek kecsegtetők és me­lyeket elfogadhatóknak tart, nem pedig, melyek elutasításáról előre biztos. Ennek nem sok értelme volna, a czár és Bismarck nyilat­kozatai után nem feltételezhető, hogy Orosz­ország a háborút forszírozni akarja. Megkí­sérli czélhoz jutni a nélkül. Felteszszük tehát róla még azt is, hogy túlzott hír, miszerint Ferdinánd bolgár feje­delem eltávolítását indítványozza a hatalmak­nak, mert ez felhívás erőszakra, ez feltételezi a beavatkozást, s ily felhívásra könnyű a ta­gadó válasz és bizonyos. Ezt bajos is volna a berlini szerződésből kiolvasni, hol a bolgár fejedelem szabad választásáról igen, de eltá­volításáról nincs szó és ily rendszabályhoz monarchiánk, Anglia és Olaszország, mint al­kotmányos államok, alig adhatnák beleegye­zésüket. Ezt jól tudják Szent-Pétervárott s azért ily nyers fellépéstől valószínűleg tartóz­kodnak. Kerülő uton igyekeznek ugyanazon czélt elérni. Meglehet, hogy az ajánlat arra szorítko­­zik, hogy a hatalmak együttesen jelentsék ki Ferdinánd bolgár fejedelemségének törvény­telenségét a szultánnál. Ebből kifolyólag tör­ténnének azután a további lépések. Minél szelídebb az orosz kormány aján­lata s mentül plauzibilisebb, annál félősebb, hogy becsül bennünket. Mert hogy diplomá­­cziai akc­iójának más czélja nincs, mint Ausztria-Magyarországot lejtőre vezetni és azután a német szövetségtől elválasztani, ab­ban nem kételkedünk. Vigyázzunk tehát na­gyon, az első lépésnél, nehogy hibát köves­sünk el, melyből a hibák lánczolata szárma­zik s elvégre oly helyzet, mely vagy Bulgá­riában, vagy Németországgal szemben nehe­zen reparálható. Elég, ha Oroszország meg­­hasítja a szövetséget, az éket majd beveri később; elég, ha Bulgáriában tarthatatlanná teszi a helyzetet, ő majd pozicziót foglal ott s a keleti kérdés majd kiforrja magát belőle. Mi pedig a Balkán- államok szabadságát épp azért akarjuk, hogy ne legyen keleti kérdés s a bolgár kérdést azért kerüljük, hogy ne legyen miatta Németországgal czivódásunk. Oroszország pedig Eris almájaként akarja Bulgáriát felhasználni, hogy a közép-európai szövetségesek közé dobja. Általa elszigetelni akar bennünket s hogy Németország előbb nehezteljen reánk, azután maradjon passzív. Mily előrelátást tanúsított gróf Andrássy Gyula a múlt delegáczióban, midőn kívánta, hogy nem törődve senkivel, Coburg Ferdi­­nándot Bulgária fejedelmének ismerjük el. Ha ezt akkor megcselekeszszük, helyzetünk Oroszországgal szemben rosszabb nem lehetne, mint most, ellenben két irányban jobban áll­nánk : egy az, hogy efféle lépre csaló alkudo­zásokkal senki nem jöhetne nekünk ; másik az, hogy a bolgár kérdés nem léteznék a dip­­lomácziában többé, hanem egy fait accompli állna fenn, melylyel szemben Oroszország saját elhatározásaira lenne szorítva. Ám a jó alkalom el volt mulasztva. Különben, hogy bolgár kérdés léteznék, tagadjuk, mert nem tudjuk, mi az? Bulgáriá­ban nincs kérdés. S ez csak a bolgár kérdés. Ott rend uralkodik, egy alkotmányos kor­mány és a szobranye által választott, feleskü­dött és a nép által uralkodókép tisztelt fejede­lem alatt. E fejedelem legalitásához legfelebb a szultán jóváhagyása, a ferman hiányzik, Európa elismerése nem lényeges kelléke a tör­vényességnek. Bolgár kérdés tehát nincs, csak orosz kérdés van: az t. i. hogy mit akar Orosz­ország ? Oroszország akarata azonban és érdeke nem lehet irányadó másokra, bolgárokra, por­tára és Európára nézve s igy nem értjük, hogy képzeli Oroszország, hogy érette és miatta Európa összes nagyhatalmasságai te­gyenek kollektív lépést a szultánnál Bulgária fejedelme ellen? Miért,ha nekik nincs kifogá­suk Bulgária és Ferdinánd ellen? Ha pedig volna, kiki megteheti maga, hogy a portánál előadja panaszát és tanácsait. S ez azon egyedüli korrekt út és mód, melyre Bismarck is utasította beszédében Oroszországot, hogy követeléseivel a szultán­hoz forduljon, melynek főhatósági jogai van­nak Bulgária felett, hogy e helyett ide fordul mi hozzánk, annak nincs semmi értelme. Mi nem vagyunk urai a bolgár­oknak, sem Ferdi­nánd fejedelemnek. Jog- és okszerűn mi Sán­dor czár kormányának egyebet nem is felel­hetnénk bármely ajánlatára, mint hogy nem vagyunk illetékesek arra érdemileg válaszolni, tessék a szultánhoz fordulni s csak ha a szultán kikérné tanácsunkat, akkor lesz okunk Bulgá­riára nézve nyilatkozni. Oroszország, midőn a hatalmak kollektív fellépését óhajtja a portugál bolgár Ferdinánd ellen, hogy ennek legalitá­sát a hatalmak együtt tagadják meg, egészen megfordítja a viszonyt és az utat, mert e te­kintetben nem a hatalmakat, hanem a szultánt illeti meg az inic­iativa. Világos, hogy Ferdinánd fejedelem le­galitásának kérdését Oroszország ha felveti, ebben a detronizáczió kérdése benne foglalta­tik. Csak ildomosabbnak és a szerződéshez il­lőbbnek néz igy ki a dolog. De nem ámíthat senkit, hogy ha az illegalitást Európa kimon­daná — quo iure? — ebből következnék, hogy Bulgáriában törvénytelen állapotok uralkodnak s tehát törvényesek létesítendők. Quod erat demonstrandum. Vigyázzon Kálnoky, nehogy oly elvi engedményeket tegyen Oroszországnak, m­e­lyekből ez nem késnék levonni a gyakorlati következtetéseket. Melyeket elképzelni könnyű. Egy az, hogy Bismarckot szaván fogná és rábeszélné, hogy nekünk magyarázza meg, hogy a­ki A-t mondott, annak B-t is kell mondani, s ha az­tán mi nem akarnánk engedni, mi volnánk felelősek s a háborúban Németország nem lenne köteles segíteni. Másik, hogy Bulgáriában a rend fen­­tartható nem volna, s ismét élőlről kezdődnék a bolgár kérdés, mely évek óta már Európát nyugtalanítja s mely csak úgy enyészhet el, ha Bulgária konszolidáltatik, nem pedig, ha a fejedelmi tekintély lerontatik. S ha Bulgá­riában anarchia lesz, Oroszország magának fogja követelni a rendcsinálás jogát. Mindezeket igen meg kell fontolni ak­kor, midőn Oroszország régen várt diplomá­­cziai akczióját megkezdi s éppen minket sze­rencséltet bizalmas ajánlataival. De az iránt is tisztában lehetünk, hogy bármi legyen a válasz, mit Oroszországnak adunk, azt szép szavakkal nem fogjuk meg­állítani és gátolni abban, hogy keleti politi­káját s bolgár üzelmeit folytassa. Ha beleegyezünk azokba, miket kíván, annál jobb neki, ha nem egyezünk bele, meg­kísérli nélkülünk, sőt ellenünk. De Bulgáriába nem mehet be, csak Ro­mánián keresztül. Romániában mi is ott leszünk. Találkoznak seregeink, s ha Romániá­ban foly a háború, Németország semleges nem maradhat. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 21. — A­­cigányok. . . . Nos a czigányok. . . Au ! isten­ csapása! Hogy velök annyi mindég a bajom. Arany János. Mohón nyertem ma minden lapot, mely Ponori Thewrewk Emil felolvasásáról szól az akadémiában. Hogy ne érdekelt volna, midőn József főher­­czeg »Czigány nyelvtana« volt a szőnyegen, melyről az előadó értekezett. Kit ne érdekelt volna már maga a fenséges szerző személye, kinek édes anyjáról, Dorottya főher­­czeg-asszonyról írva hagyták az 1825-ik évi magyar országgyűlés rendei, hogy : »példát ad a magyar dá­máknak, mint lehet a magyarokhoz, honi n­y­e­l­­v­e­n, a legérzékenyebben szólani!« és a ki erre azt válaszold a legzengzetesebb élő szóval magyar nyel­ven : »gyermekeimbe ugyanazon szeretetet fogom plán­tálni, mely engem a magyar nemzet iránt lelkesít!« Egy cseppet sem csodálkozom tehát akadémi­kusaink lelkesedésén, melylyel a főherczeg jelenlevő fiait, mint magát az értekezést, fogadták. Nem is ehez, hanem az »Irodalmi kalauz«hoz van egy-két szavam, mely a Thewrewk Emil ur müve s mely függelékül van a fenséges szerző müvéhez csatolva. Ez »Irodalmi kalauz« egyik fejezetének czime: »A magyar zene és a, czigány zene«. Ezen sem akadnék fenn, mert a »czim« igen helyesen van feltéve, ha az előadó értekezéséről ilyen jelentéseket­ nem olvasnék: «Liszt,jóhiszeműleg ugyan, egyenesen a czigányt tartotta a magyar zene terem­tőjének«. »Mikor már semmink se volt, csak a zenénk, akkor jött egy nagy művész, egy magyar művész, de a­ki akkor nem érzett velünk, és utolsó kincsünket is elvitatta. Liszt Ferencz volt ez! Liszt a magyar zenét czigány eredetűnek mondta. Nem is nevezték ezt magyar zenének ezelőtt, hanem mindig czigányzenének. A magyarok lemondtak a maguk zenéjéről s átengedték azt a czigánynak, stb. Ezt olvasván, szemem-szám elállott. A referen­sek maguktól mondják ezt, vagy Ponori Thewrewk Emil úr állítja ezeket ? Nem, ő nem állíthatja. Még Brassai sem állít ilyeneket, a ki pedig lúgba már­totta tollát, midőn Liszt: »Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie« (A czigányok és azok zenéje Magyarországon) czimű könyve ellen ama hires polé­miáját irta. Még ő sem állítja, hogy a »czigány a magyar zene teremtője« (hogy t. i. Liszt ezt vitatná) ; hogy Liszt, az 50-es években »nem érzett velünk« »utolsó kincsünket is elvitatta«, »a magyar zenét czi­gány eredetűnek mondotta«, »hogy azt a zenét nem is nevezték magyar, hanem mindig czigányzené­nek.« stb. Badarság, sőt méltatlanság is volna ilyet állíta­ni. Brassai legélesebb támadásában sem mond többet, és ezt is sarcalmasképen mondja, hogy Liszt szerint: »a magyar a mag­a zené­j­énél jobban meg­­szerette a czigányét!«a­mi nem egyértelmű azzal, hogy eredeti zenéjéről a magyar lemon­dott volna, hanem jobban tetszett az úgy neki, a­hogy a czigány — mint virtuóz — előadta. Mint ma is szélfiben hallunk ilyen kifejezéseket: »úgy ját­szik a zongorán, mint a czigány a hegedűjén«, azaz: geniálisan, és magyarosan! Ha Liszt a magyar zenét czigány zenének tar­totta volna, rhapsodiáit — melyek nem kevésbbé szépek, mint azok a népdalok, melyeket Blaháné éne­kel— »Magyar rhapsódiák« helyett czigány rhapsódiáknak nevezte volna! Ezt pedig sem Brassai, sem a referens urak kedvéért nem cseleked­te. Pedig hogy milyen odaadó ragaszkodással volt a »lángelmék« iránt, azt irodalmi művei és jótékony előadásai mutatják. Paganini közel egy milliót szer­zett vonójával és hagyott örökségül a fiára, de nem nagyobb összeget, mint a­mennyit Liszt, jótékony czél­­ra, hangversenyein szerzett. A magyar nemzeti szín­háznak sem azelőtt, sem azóta nem volt annyi tiszta jövedelme, mint mikor e nemzeti nyelvünk templomá­ban az a »hazafiatlan« Liszt, a pesti árvízkárosultak javára fellépett! De minek ezt emlegetni, mikor maga a virtuóz­­király azt írta legszívesebben, ha valaki tőle autog­­ráf emléksorokat kívánt: »zur nicht Erinnerug Liszt« (felejtsétek el Lisztet!) pedig nem szívesen irt néme­tül, azt szokta mentségül felhozni, hogy francziául gondolkozik, franczia nyelven tudja magát könnyű­séggel kifejezni, még a »Goethe-alapítvány«-ról írt műve is — melynek Németországon a művészet és művészi élet felbátorítása volt a czélja — eredetileg franczia nyelven van írva. De mire való azt emlegetni, hogy gyöngéd ér­zésű, vagy nemeslelkű ember volt. Le­vele a tarpéji szirtről, a szelekbe kell szórni hamvait, aki hazájának büszkesége! Ugyan miért ? Lássuk csak. Eddig azt vitatták a tudósok, hogy a czigányok Egyiptomból származnak. A­honnan az új-görög nyel­ven Yurto­ (egyiptomi), angolul gipsies, skótul j­i­p, spanyolul j­i­t­a­n­o nevezik a czigányokat, a mi ugyan­azt jelenti (csak a franczia mondja »cseh«-nek, bohé­­mien). Most, a József főherczeg könyvében is, Indiá­ból eredetieknek, s nyelvek, aszanszkrit nyelvhez h­o­z­ó nyelvnek mondatik. Hát a hindu hitrege szerint Pa­­godasin, Visnu egyik felesége, nem any­ától lett, hanem rózsabokorban találták. Gondolt-e, ezt olvasván Liszt, a magyar nép­dalra : »Nem anyától lettél, rózsafán termettél«, azt nem tudom, hanem annyit emlegetett könyvében »a czigányokról« olvasom, hogy ő, az ő »akusztikai megfigyelési rendszerében arra az ered­ményre jut, hogy az indus és magyar szerve­zetben épp annyi hasonlat és eltérés van, a­mennyi szükséges vala arra, hogy két — e törzsből sarjad­­zott — fajjal (t. i. a magyarral és czigánynyal), a Ganges szent partjairól, a Duna kék habjaihoz ho­zott egy és ugyanazon zenét fogadtassa el.« Ez a hipothézis a Liszt főbenjáró, hazaárulási vétke. »Halljátok, hol jár az esze ? Ázsiában, Születő földünkön, hajdani hazánkban, Eztet fújta­, mikor elindultunk onnan« — írja Petőfi »Lehel vezérről«, mikor úgy estenden a táborban, lágyan búgó vagy rivalgó kürtjét meg fújja. És tudtomra, senki se ve­szi rossz néven, hogy Ázsiából hoztuk magunknak azt a dalt! Azt se halottam, hogy dicső emlékezetű király­nénk, Mária Terézia, azon rendeletén valaki megbot­­ránkozott volna, melyben megparancsolja (a lehető legnemesebb intenczióval, hogy a czigányok gyerme­keiket iskolába küldjék), miszerint senki ne merje ez­után a czigányt czigányak nevezni, hanem »új magya­rok «-nak hívják. Mit vitat Liszt? Azt, hogy a »bohémé« is köl­tői kedély, sőt hogy költő is. Mikor ő, maga­ magának is tetszik, úgy hozza: »Virit már a kis nefelejcs« ké­nyesen veti oda: hejh a Martinovics nótája ez! Hogy a dal­motívumot a nép adja, kétségtelen ; de hogy a betyár legény, a­ki a nótát fütyöli, és a czigány, a­ki az első hangból az egész rhytmust elta­lálja, — egymásra utalvák, a magyar példabeszéd is igazolja: »miből élne a czigány, ha a magyarnak nem volna!« Valamint a madárnak rendeltetése, hogy éne­keljen, úgy a czigánynak a sorsa is, hogy zenéljen. India tropikus bősége, Golkonda gyémántjai, mind is­meretlenek ma már a czigány előtt, nemzete, a ma­gyar nemzeté, vallása a helységé, a hol sátrát felütötte. Kincseket nem hagy maga után, maga sem tudja azt megbecsülni, hanem rátanítja a fiát a hegedűre, klarinétra, czimbalomra, és ezt hagyja rá örökségül; mert mintapéldaszó mondja: »a czigány nem termett se hadra, se vadra,« neki csak érző szive van: Gai ma dsava duke Dukala miro dsi. (Ah ! ha tőled távozom, Fáj a szivem nagyon) —, akár a szeretőjét, akár a hegedűjét értse ez alatt! Ha érző szive nem volna, hogy tudná azokat a han­gokat egy hallásra visszaadni, melyeken a pásztor­síp hús trillái, a magános szív szerelmi panasza, a szen­vedély szilaj kitörései, a harcz ölő hatalma, a diadal, a gyász, vagy a mélázó és ezüst csengetyűi, a csilla­gok, szaporán változó akkordokban zengenek. Lisztről és művészetéről nem szólok. Plato, e bölcsek bölcse, nagyon haragudott a természetre, hogy a balkéz felett a jobbkéznek elsőbbséget adott. Gondolom, Liszt kritikusai is azért haragusznak Lisztre, mert ő nála meg a jobbkezet nem lehet vala megkülönböztetni a baltól, mind a kettő olyan vir­tuóz volt! Hanem azon utóvégre is csodálkozom, hogy Po­nori Thewrewk Emil, akadémiai felolvasásában, úgy ítélhetett Lisztről s nem tudom, hogy melyiknek higg­­yek ? Nem inkább annak a Thewrewk Emilnek-e, a ki »A magyar zene rhythmusa« czimü könyvében így ír: »A magyar zenének sajátságos volta, miben minden egyéb zenétől annyira különbözik: intervall­­jaiban, fium­turejeiben és rhythmusaiban áll.« »Első, ki a magyar zenének e jellemző tulajdon­ságait, nemcsak bámulatos művészetével, hanem ra­gyogó szavával is (a czigányokról irt könyvében) or­szágvilágnak tolmácsolta s vele halhatatlan ér­demeket szerzett magának, Liszt Fe­rencz.« »Liszt a magyar zenét a maga elevensé­gében, megkapó hatásában, mint egészet érzi s a szerint jellemzi. Ő mint művész, mint lelkesült költő szól!« Székely József, — febr. 21. Gróf Kálnoky külügyminiszter épp úgy, mint ma reggeli lapunkban megírtuk, reggel érkezett Buda­pestre és az esti vonattal visszautazott Bécsbe. A po­litikai körökből igen sokan óhajtottak volna találkozni a külügyminiszterrel, de a­­gyors visszautazás miatt ez nem vált lehetségessé, így Kálnoky idézése tisztán a hivatalos érintkezésekre szorítkozott, s a mai nap eseményeiről csak a félhivatalos Bud. Corr. értesíté­séből meríthetünk tájékozást. A Bud. Corr. a követ­kezőket írja : Kálnoky gróf külügyminiszter a külügyminisz­térium egy titkárával és egy fogalmazójával ma reg­gel Budapestre érkezett. A délelőtt folyamában hosz­­szas kihallgatáson fogadtatott ő Felsége által. Dél­ben a külügyminiszter egy órán át Tisza Kálmán miniszterelnökkel tanácskozott. Délután Kálnoky gróf újra fogadtatott ő Felsége által, este pedig visszauta­zott Bécsbe. A külügyminiszter a közelebbi időben esetleg újra lejön egy-két napra Budapestre. Abból, hogy a Bud. Korr. szerint a külügy­miniszter a közelebbi időben ismét Budapestre vára­­tik, azt az impressziót merítjük, hogy — ha csak­ugyan az orosz propozíc­iókról volt szó,­­ sem végleges elutasítás, sem végleges hoz­zájárulás nem történt. Minden valószínűség szerint a bizalmasan megkezdett tárgyalások oly feltételekhez köttettek, amelyek Oroszország ré­széről újabb utasításokat és üzenetet tesznek szüksé­gessé. Nem lehet azonban eltagadni Bismarck her­­czeg lapjának, a Norddeutsche Allgemeine Zeitung­nak ama kétségkívül inspirált jelentését, hogy ma már bizonyosra vehető, hogy »a kormányok közt a bolgár kérdésben a tárgyalások meg­indultak s a helyzet változatlansága iránti aggodalmak elestek.« E kijelentés előttünk szándékos optimizmust árul el, s ha nem az a czélja, hogy Oroszországot beédesgesse egy oly helyzetbe, mely Oroszországra nézve a szakítást megnehezíti, úgy előttünk a helyzet mivoltára még aggodalmasabb, mint az eddigi volt. — Mert eddig a helyzet úgy állt, hogy Oroszország tekinthette kegyelemnek, ha szá­mára a diplomácziai út nyitva hagyatik , és nagyon különös fordulat lenne, ha most már a szövetséges hatalmak tekintenék kegynek és szerencsének, hogy Oroszországnak méltóztatott a diplomácziai útra lép­ni. S így a helyzet, ha pillanatra nem is oly feszült, mint volt, de mindenesetre sokkal érdekfeszítőbb. A franczia kormányra csütörtökön ismét kelle­metlen viták várakoznak a képviselőházban. Akkor fogják a belügyi költségvetésben a dispositions-fondot, a rendelkezési alapra fölvett összeget tárgyalni. Ezt a kérdést akarják a különböző töredékek a kormány megbuktatására felhasználni. A radikálisok azon né­zetben vannak, hogy ha a minisztérium a kívánt ösz­­szeget bizalmi szavazatképen óhajtja, a párt­nak, mely tudvalevőleg nem nagyon rajong a kormány­ért, a tételt megszavaznia nem lehet. Másrészt a leg­újabb táviratok szerint a monarchisták táborában a Tirard-kormány iránt ellenséges fordulat állott be s kimondották, hogy szavazatuk szabadságában nem befolyásoltatják többé magukat a netaláni miniszter­válság veszélyétől. Ha e hit igaz, ha monarchisták és radikálisok együtt szavaznak, akkor a csütörtö­ki nap végzetes lehet a minisztériumra. Ez érzi is a veszélyt, de férfias bátorsággal néz szemé­be s elhatározza, hogy vagy megkapja a bizalmi szavazatot vagy visszalép, de kicsinyes engedmé­nyekkel nem csorbítja tekintélyét. Felmerült ugyan­is az az eszme, hogy a kedélyek lecsöndesítésére talán czélszerű lenne a rendelkezési alapra az eredetileg megállapított összegnél kevesebbet kérni. De a kor­mány nem akar ily kicsinyes eszközökhöz folyamodni, hanem nyílt és őszinte szavazatot kér a képviselő­háztól. Egyébiránt nem lehetetlen, hogy a miniszté­rium ezúttal is megmenekül. Igen sok képviselő van a­ki egyáltalán nem rokonszenvez Tirarddal, de nem akarja őt a budgetvita közben megbuktatni, mert akkor az a szerencsétlen budget, melyen már három minisztérium szenvedett hajótörést, ismét elintézet­lenül s igy kellemetlen örökségképen fogna az új kabinetre átszállani. A­kik így gondolkodnak, azok mindenek előtt a költségvetési vita befejeztét sürge­tik. Mihelyt az megtörtént, e tekintetben tiszta lesz a helyzet, mire azután a Tirard-­kormányt bármily apró kérdésben meg lehet buktatni s helyét a várva várt új minisztérium foglalhatja el. Nem lehetette, hogy e tekintetek a budgetvita végéig meghosszabbít­ják a mostani kormány életét, ámbár az is bizonyos, hogy a türelmetlenebb elemek csütörtökön is roham­támadást intéznek ellene. Belgium semlegessége tudvalevőleg nemzetkö­zileg el van ismerve. Mindazonáltal egy kölni lap azon hírt hozta, hogy Belgium szintén csatlakozott a kö­zép-európai szövetséghez. A hír Belgiumban nagy feltűnést kelt s azt állítják, hogy, ha Belgium ilyen szerződést kötne, ezzel önmaga sértené meg a semle­gesség elvét. Az Ind. Belge múlhatatlanul szükséges­nek tartja, hogy a belga kormány e hírt hivatalosan megc­áfolja s azt hiszi, hogy az a dementi nem is fog elmaradni, mert különben a képviselőházban interpel­lálni fogják a kormányt. A képviselőház mentelmi bizottsága ma délután 5 órakor C­h­o­r­i­n Ferencz elnöklete alatt ülést tar­tott, melynek tárgyát V­a­d­n­a­y Andor, V­o­j­n­i­c­s István és Csatár Zsigmond képviselők mentel­mi ügyei és Szalay Imrének a mentelmi bizott­sághoz utasított indítványa képezték. A bizottság hosszas vita után V­a­d­n­a­y Andor mentelmi ü­gyére vonatkozólag a mentelmi jog fentartását, Vojnics és Csatár képviselők ügyeire vonatko­zólag a mentelmi jog felfüggesztését határozta javasolni. Szalay Imrének ezen bizottsághoz utasított indítványára vonatkozólag, melyet a képviselőház ja­nuár 27-én tartott ülésében bejelentett,­­hogy a ja­nuár 26-án lefolyt esküdtszéki tárgyalás alkalmával Vadnay Andor képviselő mentelmi joga megsértetett azáltal, hogy a bíróság elnöke Vadnayt, ki sajtóvétségért elsőfokúlag elítéltetett, csak kezesek állítása mellett hagyta szabadlábon,­ a bizottság érdemleges határozatot nem hozott, hanem a budapesti sajtóbíróságot meg fogja kérni, hogy az ez ügyre vonatkozó ügyiratokat a képviselő­házhoz küldje be. Az országgyűlési szabadelvű párt ma d. u. 6 órakor V­i­z­s­o­n­y­i Gusztáv elnöklete alatt értekez­letet tartott, melyen első­sorban kimondatott, hogy a párt hozzájárul a főrendiháznak az állat­egészségügyi törvényjavaslatban tett módosítá­saihoz. Ezután tárgyalás alá vették a tenger alatti kábelek védelméről kötött egyezményt, valamint a tengeralatti kábelek védelme iránti bün­tető határozatokat tárgyazó törvényjavasla­tokat, melyek Fabiny Teofil igazságügyminisz­ter tüzetes indokolása után vita nélkül elfogadtattak. Az értekezlet azután tudomásul vette a romániai határ­kiigazításra vonatkozó jelentést, mely­nek értelmében a javaslat bizonyos helynevek kiiga­zítása végett, a közigazgatási bizottsághoz utasítandó vissza. Ezzel a tanácskozás véget ért. Risztics politikája. (Saját tudósítónktól.) B­e­l­g­r­á­d, febr. 20. Risztics János, volt miniszterelnök lapja, a Srbska Nezavisznost holnapi száma, a­mint távirati­lag már jeleztem, Persiani orosz követ által sugalma­zott és Risztics által tollba mondott czikket fog kö­zölni, melynek czíme és szövege következő : Az osztrák-magyar-német szövetség. Az osztrák-magyar-német szövetség szövegének közzététele izgatottságot keltett az európai politikai körökben és több oldalról hangoztatták azon véle­ményt is, hogy ultimátumnak tekintendő és hogy a szövetséges hatalmak egyenesen háborúval fenyegetik Oroszországot, ha csapatösszpontosításait be nem szünteti. Ez olyféle nyilatkozatra bírta az osztrák­magyar és német hivatalos köröket, hogy a közzété­telre éppen ellenkezőleg a béke fentartása szolgált indokul és egyedüli czélja volt meggyőzni az orosz politikai köröket, hogy a szövetséges hatalmaknak semmiféle támadó szándékaik nincsenek. Részünkről nincsen semmi okunk kétkedni e nyilatkozat őszinteségében. Készek vagyunk elhinni az illető államférfiak­nak, hogy Oroszországot megtámadni nincs kedvük. Elhiszszük ezt nekik annál inkább, mert már maga azon körülmény, hogy orosz támadás esetén összes haderejökkel kötelesek egymást segíteni a szerződő felek — eléggé mutatja, hogy Oroszország ez állam­férfiak szemében is az, minek egykor egy német po­litikus elnevezte: »Die unbekannte Grösse im europäischen Gleichnisse, valamint hogy a szövetséges hatalmak egyike sem érzi magát elég erősnek arra, hogy Oroszországgal egyedül szem­be szálljon. Az osztrák-magyar és német diplomaták kü­lönben is jól tudják, hogy­ Oroszország, mely óriási területének 80°/0-át produktívnek mondja, népesség­­szaporodás tekintetében az első helyet foglalja el Eu­rópában ; természetadta számtalan és gazdag segély­­forrásait még távolról sem aknázta ki. És területén oly nép lakik, mely önfeláldozásával és vitézségével nem egyszer vívta ki csodálkozását az összes czivili­­zált világnak. Ezt az Oroszországot lehet egyes csatákban le­győzni, de eltiporni, tönkre tenni, e világon senki sem tudja! Elhiszszük a szövetséges hatalmak államférfiai­­nak továbbá még azért is, hogy nem akarnak háborút, mert a történelemből eléggé megtanulhatták, hogy eddigelé minden, akármily óriási hatalomnak táma­dásai is megtörtek az orosz nemzet lángoló hazasze­retetén. A világ legnagyobb hadvezérei akkor buktak meg, midőn Oroszorszá­­got megtámadni merészelték. Az Orosz­ország elleni támadás tönkretette XII.

Next