Pesti Napló, 1888. február (39. évfolyam, 32-60. szám)
1888-02-22 / 53. szám
30. szám. Budapest, 1888. Szerda, február 22 89. évi folyam. Szerttesztős iroda, Ferencziek tere, Athenaeum-épüet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza Kiadó-hivatal : Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 ín H. uzitt kiadis postai különktldése kívántatik, pontabilvetre havonként 16 kr., évnegyedenként 1 forint felflísssetendo. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-éptlet, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Orosz kisértés. — febr. 21. »És ne vigy minket a kisértetbe,de szabadíts meg a gonosztól« rebesgethető Kálnoky gróf, midőn Bariatinszky herczeg nála megjelent. Az orosz propozicziókat hozta magával Bécsbe. De a király nem volt ott s nem is ment fel e miatt, s Bariatinszkynek sem volt a czártól levele a királyhoz, vagy külön küldetése; az ünnepélyes formát kerülték, nem bizván a küldetés sikerében, s így Babatinszky sem jött le Budapestre, hanem csak Kálnoky hozta át a királynak a czár üzenetét. És most válponton állunk. Mit tartalmaz az orosz kormány indítványa ? Mit fog rá válaszolni Ausztria-Magyarország ? E kérdésekben rejlik a jelen és jövő titka. A háború és béke kockái most rázatnak. Várjon, hogy fognak esni? *■ Azt hiszszük, az oroszok ajánlata nem rideg, nem túlkövetelő, inkább mérsékelt, enyhe és komoly. Mert fel kell tennünk az orosz diplomáczia eszélyességéről, hogy oly ajánlatokat, tesz, melyek kecsegtetők és melyeket elfogadhatóknak tart, nem pedig, melyek elutasításáról előre biztos. Ennek nem sok értelme volna, a czár és Bismarck nyilatkozatai után nem feltételezhető, hogy Oroszország a háborút forszírozni akarja. Megkísérli czélhoz jutni a nélkül. Felteszszük tehát róla még azt is, hogy túlzott hír, miszerint Ferdinánd bolgár fejedelem eltávolítását indítványozza a hatalmaknak, mert ez felhívás erőszakra, ez feltételezi a beavatkozást, s ily felhívásra könnyű a tagadó válasz és bizonyos. Ezt bajos is volna a berlini szerződésből kiolvasni, hol a bolgár fejedelem szabad választásáról igen, de eltávolításáról nincs szó és ily rendszabályhoz monarchiánk, Anglia és Olaszország, mint alkotmányos államok, alig adhatnák beleegyezésüket. Ezt jól tudják Szent-Pétervárott s azért ily nyers fellépéstől valószínűleg tartózkodnak. Kerülő uton igyekeznek ugyanazon czélt elérni. Meglehet, hogy az ajánlat arra szorítkozik, hogy a hatalmak együttesen jelentsék ki Ferdinánd bolgár fejedelemségének törvénytelenségét a szultánnál. Ebből kifolyólag történnének azután a további lépések. Minél szelídebb az orosz kormány ajánlata s mentül plauzibilisebb, annál félősebb, hogy becsül bennünket. Mert hogy diplomácziai akciójának más czélja nincs, mint Ausztria-Magyarországot lejtőre vezetni és azután a német szövetségtől elválasztani, abban nem kételkedünk. Vigyázzunk tehát nagyon, az első lépésnél, nehogy hibát kövessünk el, melyből a hibák lánczolata származik s elvégre oly helyzet, mely vagy Bulgáriában, vagy Németországgal szemben nehezen reparálható. Elég, ha Oroszország meghasítja a szövetséget, az éket majd beveri később; elég, ha Bulgáriában tarthatatlanná teszi a helyzetet, ő majd pozicziót foglal ott s a keleti kérdés majd kiforrja magát belőle. Mi pedig a Balkán- államok szabadságát épp azért akarjuk, hogy ne legyen keleti kérdés s a bolgár kérdést azért kerüljük, hogy ne legyen miatta Németországgal czivódásunk. Oroszország pedig Eris almájaként akarja Bulgáriát felhasználni, hogy a közép-európai szövetségesek közé dobja. Általa elszigetelni akar bennünket s hogy Németország előbb nehezteljen reánk, azután maradjon passzív. Mily előrelátást tanúsított gróf Andrássy Gyula a múlt delegáczióban, midőn kívánta, hogy nem törődve senkivel, Coburg Ferdinándot Bulgária fejedelmének ismerjük el. Ha ezt akkor megcselekeszszük, helyzetünk Oroszországgal szemben rosszabb nem lehetne, mint most, ellenben két irányban jobban állnánk : egy az, hogy efféle lépre csaló alkudozásokkal senki nem jöhetne nekünk ; másik az, hogy a bolgár kérdés nem léteznék a diplomácziában többé, hanem egy fait accompli állna fenn, melylyel szemben Oroszország saját elhatározásaira lenne szorítva. Ám a jó alkalom el volt mulasztva. Különben, hogy bolgár kérdés léteznék, tagadjuk, mert nem tudjuk, mi az? Bulgáriában nincs kérdés. S ez csak a bolgár kérdés. Ott rend uralkodik, egy alkotmányos kormány és a szobranye által választott, felesküdött és a nép által uralkodókép tisztelt fejedelem alatt. E fejedelem legalitásához legfelebb a szultán jóváhagyása, a ferman hiányzik, Európa elismerése nem lényeges kelléke a törvényességnek. Bolgár kérdés tehát nincs, csak orosz kérdés van: az t. i. hogy mit akar Oroszország ? Oroszország akarata azonban és érdeke nem lehet irányadó másokra, bolgárokra, portára és Európára nézve s igy nem értjük, hogy képzeli Oroszország, hogy érette és miatta Európa összes nagyhatalmasságai tegyenek kollektív lépést a szultánnál Bulgária fejedelme ellen? Miért,ha nekik nincs kifogásuk Bulgária és Ferdinánd ellen? Ha pedig volna, kiki megteheti maga, hogy a portánál előadja panaszát és tanácsait. S ez azon egyedüli korrekt út és mód, melyre Bismarck is utasította beszédében Oroszországot, hogy követeléseivel a szultánhoz forduljon, melynek főhatósági jogai vannak Bulgária felett, hogy e helyett ide fordul mi hozzánk, annak nincs semmi értelme. Mi nem vagyunk urai a bolgároknak, sem Ferdinánd fejedelemnek. Jog- és okszerűn mi Sándor czár kormányának egyebet nem is felelhetnénk bármely ajánlatára, mint hogy nem vagyunk illetékesek arra érdemileg válaszolni, tessék a szultánhoz fordulni s csak ha a szultán kikérné tanácsunkat, akkor lesz okunk Bulgáriára nézve nyilatkozni. Oroszország, midőn a hatalmak kollektív fellépését óhajtja a portugál bolgár Ferdinánd ellen, hogy ennek legalitását a hatalmak együtt tagadják meg, egészen megfordítja a viszonyt és az utat, mert e tekintetben nem a hatalmakat, hanem a szultánt illeti meg az iniciativa. Világos, hogy Ferdinánd fejedelem legalitásának kérdését Oroszország ha felveti, ebben a detronizáczió kérdése benne foglaltatik. Csak ildomosabbnak és a szerződéshez illőbbnek néz igy ki a dolog. De nem ámíthat senkit, hogy ha az illegalitást Európa kimondaná — quo iure? — ebből következnék, hogy Bulgáriában törvénytelen állapotok uralkodnak s tehát törvényesek létesítendők. Quod erat demonstrandum. Vigyázzon Kálnoky, nehogy oly elvi engedményeket tegyen Oroszországnak, melyekből ez nem késnék levonni a gyakorlati következtetéseket. Melyeket elképzelni könnyű. Egy az, hogy Bismarckot szaván fogná és rábeszélné, hogy nekünk magyarázza meg, hogy aki A-t mondott, annak B-t is kell mondani, s ha aztán mi nem akarnánk engedni, mi volnánk felelősek s a háborúban Németország nem lenne köteles segíteni. Másik, hogy Bulgáriában a rend fentartható nem volna, s ismét élőlről kezdődnék a bolgár kérdés, mely évek óta már Európát nyugtalanítja s mely csak úgy enyészhet el, ha Bulgária konszolidáltatik, nem pedig, ha a fejedelmi tekintély lerontatik. S ha Bulgáriában anarchia lesz, Oroszország magának fogja követelni a rendcsinálás jogát. Mindezeket igen meg kell fontolni akkor, midőn Oroszország régen várt diplomácziai akczióját megkezdi s éppen minket szerencséltet bizalmas ajánlataival. De az iránt is tisztában lehetünk, hogy bármi legyen a válasz, mit Oroszországnak adunk, azt szép szavakkal nem fogjuk megállítani és gátolni abban, hogy keleti politikáját s bolgár üzelmeit folytassa. Ha beleegyezünk azokba, miket kíván, annál jobb neki, ha nem egyezünk bele, megkísérli nélkülünk, sőt ellenünk. De Bulgáriába nem mehet be, csak Románián keresztül. Romániában mi is ott leszünk. Találkoznak seregeink, s ha Romániában foly a háború, Németország semleges nem maradhat. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 21. — Acigányok. . . . Nos a czigányok. . . Au ! isten csapása! Hogy velök annyi mindég a bajom. Arany János. Mohón nyertem ma minden lapot, mely Ponori Thewrewk Emil felolvasásáról szól az akadémiában. Hogy ne érdekelt volna, midőn József főherczeg »Czigány nyelvtana« volt a szőnyegen, melyről az előadó értekezett. Kit ne érdekelt volna már maga a fenséges szerző személye, kinek édes anyjáról, Dorottya főherczeg-asszonyról írva hagyták az 1825-ik évi magyar országgyűlés rendei, hogy : »példát ad a magyar dámáknak, mint lehet a magyarokhoz, honi nyelven, a legérzékenyebben szólani!« és a ki erre azt válaszold a legzengzetesebb élő szóval magyar nyelven : »gyermekeimbe ugyanazon szeretetet fogom plántálni, mely engem a magyar nemzet iránt lelkesít!« Egy cseppet sem csodálkozom tehát akadémikusaink lelkesedésén, melylyel a főherczeg jelenlevő fiait, mint magát az értekezést, fogadták. Nem is ehez, hanem az »Irodalmi kalauz«hoz van egy-két szavam, mely a Thewrewk Emil ur müve s mely függelékül van a fenséges szerző müvéhez csatolva. Ez »Irodalmi kalauz« egyik fejezetének czime: »A magyar zene és a, czigány zene«. Ezen sem akadnék fenn, mert a »czim« igen helyesen van feltéve, ha az előadó értekezéséről ilyen jelentéseket nem olvasnék: «Liszt,jóhiszeműleg ugyan, egyenesen a czigányt tartotta a magyar zene teremtőjének«. »Mikor már semmink se volt, csak a zenénk, akkor jött egy nagy művész, egy magyar művész, de aki akkor nem érzett velünk, és utolsó kincsünket is elvitatta. Liszt Ferencz volt ez! Liszt a magyar zenét czigány eredetűnek mondta. Nem is nevezték ezt magyar zenének ezelőtt, hanem mindig czigányzenének. A magyarok lemondtak a maguk zenéjéről s átengedték azt a czigánynak, stb. Ezt olvasván, szemem-szám elállott. A referensek maguktól mondják ezt, vagy Ponori Thewrewk Emil úr állítja ezeket ? Nem, ő nem állíthatja. Még Brassai sem állít ilyeneket, a ki pedig lúgba mártotta tollát, midőn Liszt: »Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie« (A czigányok és azok zenéje Magyarországon) czimű könyve ellen ama hires polémiáját irta. Még ő sem állítja, hogy a »czigány a magyar zene teremtője« (hogy t. i. Liszt ezt vitatná) ; hogy Liszt, az 50-es években »nem érzett velünk« »utolsó kincsünket is elvitatta«, »a magyar zenét czigány eredetűnek mondotta«, »hogy azt a zenét nem is nevezték magyar, hanem mindig czigányzenének.« stb. Badarság, sőt méltatlanság is volna ilyet állítani. Brassai legélesebb támadásában sem mond többet, és ezt is sarcalmasképen mondja, hogy Liszt szerint: »a magyar a maga zenéjénél jobban megszerette a czigányét!«ami nem egyértelmű azzal, hogy eredeti zenéjéről a magyar lemondott volna, hanem jobban tetszett az úgy neki, ahogy a czigány — mint virtuóz — előadta. Mint ma is szélfiben hallunk ilyen kifejezéseket: »úgy játszik a zongorán, mint a czigány a hegedűjén«, azaz: geniálisan, és magyarosan! Ha Liszt a magyar zenét czigány zenének tartotta volna, rhapsodiáit — melyek nem kevésbbé szépek, mint azok a népdalok, melyeket Blaháné énekel— »Magyar rhapsódiák« helyett czigány rhapsódiáknak nevezte volna! Ezt pedig sem Brassai, sem a referens urak kedvéért nem cselekedte. Pedig hogy milyen odaadó ragaszkodással volt a »lángelmék« iránt, azt irodalmi művei és jótékony előadásai mutatják. Paganini közel egy milliót szerzett vonójával és hagyott örökségül a fiára, de nem nagyobb összeget, mint amennyit Liszt, jótékony czélra, hangversenyein szerzett. A magyar nemzeti színháznak sem azelőtt, sem azóta nem volt annyi tiszta jövedelme, mint mikor e nemzeti nyelvünk templomában az a »hazafiatlan« Liszt, a pesti árvízkárosultak javára fellépett! De minek ezt emlegetni, mikor maga a virtuózkirály azt írta legszívesebben, ha valaki tőle autográf emléksorokat kívánt: »zur nicht Erinnerug Liszt« (felejtsétek el Lisztet!) pedig nem szívesen irt németül, azt szokta mentségül felhozni, hogy francziául gondolkozik, franczia nyelven tudja magát könnyűséggel kifejezni, még a »Goethe-alapítvány«-ról írt műve is — melynek Németországon a művészet és művészi élet felbátorítása volt a czélja — eredetileg franczia nyelven van írva. De mire való azt emlegetni, hogy gyöngéd érzésű, vagy nemeslelkű ember volt. Levele a tarpéji szirtről, a szelekbe kell szórni hamvait, aki hazájának büszkesége! Ugyan miért ? Lássuk csak. Eddig azt vitatták a tudósok, hogy a czigányok Egyiptomból származnak. Ahonnan az új-görög nyelven Yurto (egyiptomi), angolul gipsies, skótul jip, spanyolul jitano nevezik a czigányokat, a mi ugyanazt jelenti (csak a franczia mondja »cseh«-nek, bohémien). Most, a József főherczeg könyvében is, Indiából eredetieknek, s nyelvek, aszanszkrit nyelvhez hozó nyelvnek mondatik. Hát a hindu hitrege szerint Pagodasin, Visnu egyik felesége, nem anyától lett, hanem rózsabokorban találták. Gondolt-e, ezt olvasván Liszt, a magyar népdalra : »Nem anyától lettél, rózsafán termettél«, azt nem tudom, hanem annyit emlegetett könyvében »a czigányokról« olvasom, hogy ő, az ő »akusztikai megfigyelési rendszerében arra az eredményre jut, hogy az indus és magyar szervezetben épp annyi hasonlat és eltérés van, amennyi szükséges vala arra, hogy két — e törzsből sarjadzott — fajjal (t. i. a magyarral és czigánynyal), a Ganges szent partjairól, a Duna kék habjaihoz hozott egy és ugyanazon zenét fogadtassa el.« Ez a hipothézis a Liszt főbenjáró, hazaárulási vétke. »Halljátok, hol jár az esze ? Ázsiában, Születő földünkön, hajdani hazánkban, Eztet fújta, mikor elindultunk onnan« — írja Petőfi »Lehel vezérről«, mikor úgy estenden a táborban, lágyan búgó vagy rivalgó kürtjét meg fújja. És tudtomra, senki se veszi rossz néven, hogy Ázsiából hoztuk magunknak azt a dalt! Azt se halottam, hogy dicső emlékezetű királynénk, Mária Terézia, azon rendeletén valaki megbotránkozott volna, melyben megparancsolja (a lehető legnemesebb intenczióval, hogy a czigányok gyermekeiket iskolába küldjék), miszerint senki ne merje ezután a czigányt czigányak nevezni, hanem »új magyarok «-nak hívják. Mit vitat Liszt? Azt, hogy a »bohémé« is költői kedély, sőt hogy költő is. Mikor ő, maga magának is tetszik, úgy hozza: »Virit már a kis nefelejcs« kényesen veti oda: hejh a Martinovics nótája ez! Hogy a dalmotívumot a nép adja, kétségtelen ; de hogy a betyár legény, aki a nótát fütyöli, és a czigány, aki az első hangból az egész rhytmust eltalálja, — egymásra utalvák, a magyar példabeszéd is igazolja: »miből élne a czigány, ha a magyarnak nem volna!« Valamint a madárnak rendeltetése, hogy énekeljen, úgy a czigánynak a sorsa is, hogy zenéljen. India tropikus bősége, Golkonda gyémántjai, mind ismeretlenek ma már a czigány előtt, nemzete, a magyar nemzeté, vallása a helységé, a hol sátrát felütötte. Kincseket nem hagy maga után, maga sem tudja azt megbecsülni, hanem rátanítja a fiát a hegedűre, klarinétra, czimbalomra, és ezt hagyja rá örökségül; mert mintapéldaszó mondja: »a czigány nem termett se hadra, se vadra,« neki csak érző szive van: Gai ma dsava duke Dukala miro dsi. (Ah ! ha tőled távozom, Fáj a szivem nagyon) —, akár a szeretőjét, akár a hegedűjét értse ez alatt! Ha érző szive nem volna, hogy tudná azokat a hangokat egy hallásra visszaadni, melyeken a pásztorsíp hús trillái, a magános szív szerelmi panasza, a szenvedély szilaj kitörései, a harcz ölő hatalma, a diadal, a gyász, vagy a mélázó és ezüst csengetyűi, a csillagok, szaporán változó akkordokban zengenek. Lisztről és művészetéről nem szólok. Plato, e bölcsek bölcse, nagyon haragudott a természetre, hogy a balkéz felett a jobbkéznek elsőbbséget adott. Gondolom, Liszt kritikusai is azért haragusznak Lisztre, mert ő nála meg a jobbkezet nem lehet vala megkülönböztetni a baltól, mind a kettő olyan virtuóz volt! Hanem azon utóvégre is csodálkozom, hogy Ponori Thewrewk Emil, akadémiai felolvasásában, úgy ítélhetett Lisztről s nem tudom, hogy melyiknek higgyek ? Nem inkább annak a Thewrewk Emilnek-e, a ki »A magyar zene rhythmusa« czimü könyvében így ír: »A magyar zenének sajátságos volta, miben minden egyéb zenétől annyira különbözik: intervalljaiban, fiumturejeiben és rhythmusaiban áll.« »Első, ki a magyar zenének e jellemző tulajdonságait, nemcsak bámulatos művészetével, hanem ragyogó szavával is (a czigányokról irt könyvében) országvilágnak tolmácsolta s vele halhatatlan érdemeket szerzett magának, Liszt Ferencz.« »Liszt a magyar zenét a maga elevenségében, megkapó hatásában, mint egészet érzi s a szerint jellemzi. Ő mint művész, mint lelkesült költő szól!« Székely József, — febr. 21. Gróf Kálnoky külügyminiszter épp úgy, mint ma reggeli lapunkban megírtuk, reggel érkezett Budapestre és az esti vonattal visszautazott Bécsbe. A politikai körökből igen sokan óhajtottak volna találkozni a külügyminiszterrel, de agyors visszautazás miatt ez nem vált lehetségessé, így Kálnoky idézése tisztán a hivatalos érintkezésekre szorítkozott, s a mai nap eseményeiről csak a félhivatalos Bud. Corr. értesítéséből meríthetünk tájékozást. A Bud. Corr. a következőket írja : Kálnoky gróf külügyminiszter a külügyminisztérium egy titkárával és egy fogalmazójával ma reggel Budapestre érkezett. A délelőtt folyamában hoszszas kihallgatáson fogadtatott ő Felsége által. Délben a külügyminiszter egy órán át Tisza Kálmán miniszterelnökkel tanácskozott. Délután Kálnoky gróf újra fogadtatott ő Felsége által, este pedig visszautazott Bécsbe. A külügyminiszter a közelebbi időben esetleg újra lejön egy-két napra Budapestre. Abból, hogy a Bud. Korr. szerint a külügyminiszter a közelebbi időben ismét Budapestre váratik, azt az impressziót merítjük, hogy — ha csakugyan az orosz propozíciókról volt szó, sem végleges elutasítás, sem végleges hozzájárulás nem történt. Minden valószínűség szerint a bizalmasan megkezdett tárgyalások oly feltételekhez köttettek, amelyek Oroszország részéről újabb utasításokat és üzenetet tesznek szükségessé. Nem lehet azonban eltagadni Bismarck herczeg lapjának, a Norddeutsche Allgemeine Zeitungnak ama kétségkívül inspirált jelentését, hogy ma már bizonyosra vehető, hogy »a kormányok közt a bolgár kérdésben a tárgyalások megindultak s a helyzet változatlansága iránti aggodalmak elestek.« E kijelentés előttünk szándékos optimizmust árul el, s ha nem az a czélja, hogy Oroszországot beédesgesse egy oly helyzetbe, mely Oroszországra nézve a szakítást megnehezíti, úgy előttünk a helyzet mivoltára még aggodalmasabb, mint az eddigi volt. — Mert eddig a helyzet úgy állt, hogy Oroszország tekinthette kegyelemnek, ha számára a diplomácziai út nyitva hagyatik , és nagyon különös fordulat lenne, ha most már a szövetséges hatalmak tekintenék kegynek és szerencsének, hogy Oroszországnak méltóztatott a diplomácziai útra lépni. S így a helyzet, ha pillanatra nem is oly feszült, mint volt, de mindenesetre sokkal érdekfeszítőbb. A franczia kormányra csütörtökön ismét kellemetlen viták várakoznak a képviselőházban. Akkor fogják a belügyi költségvetésben a dispositions-fondot, a rendelkezési alapra fölvett összeget tárgyalni. Ezt a kérdést akarják a különböző töredékek a kormány megbuktatására felhasználni. A radikálisok azon nézetben vannak, hogy ha a minisztérium a kívánt öszszeget bizalmi szavazatképen óhajtja, a pártnak, mely tudvalevőleg nem nagyon rajong a kormányért, a tételt megszavaznia nem lehet. Másrészt a legújabb táviratok szerint a monarchisták táborában a Tirard-kormány iránt ellenséges fordulat állott be s kimondották, hogy szavazatuk szabadságában nem befolyásoltatják többé magukat a netaláni miniszterválság veszélyétől. Ha e hit igaz, ha monarchisták és radikálisok együtt szavaznak, akkor a csütörtöki nap végzetes lehet a minisztériumra. Ez érzi is a veszélyt, de férfias bátorsággal néz szemébe s elhatározza, hogy vagy megkapja a bizalmi szavazatot vagy visszalép, de kicsinyes engedményekkel nem csorbítja tekintélyét. Felmerült ugyanis az az eszme, hogy a kedélyek lecsöndesítésére talán czélszerű lenne a rendelkezési alapra az eredetileg megállapított összegnél kevesebbet kérni. De a kormány nem akar ily kicsinyes eszközökhöz folyamodni, hanem nyílt és őszinte szavazatot kér a képviselőháztól. Egyébiránt nem lehetetlen, hogy a minisztérium ezúttal is megmenekül. Igen sok képviselő van aki egyáltalán nem rokonszenvez Tirarddal, de nem akarja őt a budgetvita közben megbuktatni, mert akkor az a szerencsétlen budget, melyen már három minisztérium szenvedett hajótörést, ismét elintézetlenül s igy kellemetlen örökségképen fogna az új kabinetre átszállani. Akik így gondolkodnak, azok mindenek előtt a költségvetési vita befejeztét sürgetik. Mihelyt az megtörtént, e tekintetben tiszta lesz a helyzet, mire azután a Tirard-kormányt bármily apró kérdésben meg lehet buktatni s helyét a várva várt új minisztérium foglalhatja el. Nem lehetette, hogy e tekintetek a budgetvita végéig meghosszabbítják a mostani kormány életét, ámbár az is bizonyos, hogy a türelmetlenebb elemek csütörtökön is rohamtámadást intéznek ellene. Belgium semlegessége tudvalevőleg nemzetközileg el van ismerve. Mindazonáltal egy kölni lap azon hírt hozta, hogy Belgium szintén csatlakozott a közép-európai szövetséghez. A hír Belgiumban nagy feltűnést kelt s azt állítják, hogy, ha Belgium ilyen szerződést kötne, ezzel önmaga sértené meg a semlegesség elvét. Az Ind. Belge múlhatatlanul szükségesnek tartja, hogy a belga kormány e hírt hivatalosan megcáfolja s azt hiszi, hogy az a dementi nem is fog elmaradni, mert különben a képviselőházban interpellálni fogják a kormányt. A képviselőház mentelmi bizottsága ma délután 5 órakor Chorin Ferencz elnöklete alatt ülést tartott, melynek tárgyát Vadnay Andor, Vojnics István és Csatár Zsigmond képviselők mentelmi ügyei és Szalay Imrének a mentelmi bizottsághoz utasított indítványa képezték. A bizottság hosszas vita után Vadnay Andor mentelmi ügyére vonatkozólag a mentelmi jog fentartását, Vojnics és Csatár képviselők ügyeire vonatkozólag a mentelmi jog felfüggesztését határozta javasolni. Szalay Imrének ezen bizottsághoz utasított indítványára vonatkozólag, melyet a képviselőház január 27-én tartott ülésében bejelentett,hogy a január 26-án lefolyt esküdtszéki tárgyalás alkalmával Vadnay Andor képviselő mentelmi joga megsértetett azáltal, hogy a bíróság elnöke Vadnayt, ki sajtóvétségért elsőfokúlag elítéltetett, csak kezesek állítása mellett hagyta szabadlábon, a bizottság érdemleges határozatot nem hozott, hanem a budapesti sajtóbíróságot meg fogja kérni, hogy az ez ügyre vonatkozó ügyiratokat a képviselőházhoz küldje be. Az országgyűlési szabadelvű párt ma d. u. 6 órakor Vizsonyi Gusztáv elnöklete alatt értekezletet tartott, melyen elsősorban kimondatott, hogy a párt hozzájárul a főrendiháznak az állategészségügyi törvényjavaslatban tett módosításaihoz. Ezután tárgyalás alá vették a tenger alatti kábelek védelméről kötött egyezményt, valamint a tengeralatti kábelek védelme iránti büntető határozatokat tárgyazó törvényjavaslatokat, melyek Fabiny Teofil igazságügyminiszter tüzetes indokolása után vita nélkül elfogadtattak. Az értekezlet azután tudomásul vette a romániai határkiigazításra vonatkozó jelentést, melynek értelmében a javaslat bizonyos helynevek kiigazítása végett, a közigazgatási bizottsághoz utasítandó vissza. Ezzel a tanácskozás véget ért. Risztics politikája. (Saját tudósítónktól.) Belgrád, febr. 20. Risztics János, volt miniszterelnök lapja, a Srbska Nezavisznost holnapi száma, amint táviratilag már jeleztem, Persiani orosz követ által sugalmazott és Risztics által tollba mondott czikket fog közölni, melynek czíme és szövege következő : Az osztrák-magyar-német szövetség. Az osztrák-magyar-német szövetség szövegének közzététele izgatottságot keltett az európai politikai körökben és több oldalról hangoztatták azon véleményt is, hogy ultimátumnak tekintendő és hogy a szövetséges hatalmak egyenesen háborúval fenyegetik Oroszországot, ha csapatösszpontosításait be nem szünteti. Ez olyféle nyilatkozatra bírta az osztrákmagyar és német hivatalos köröket, hogy a közzétételre éppen ellenkezőleg a béke fentartása szolgált indokul és egyedüli czélja volt meggyőzni az orosz politikai köröket, hogy a szövetséges hatalmaknak semmiféle támadó szándékaik nincsenek. Részünkről nincsen semmi okunk kétkedni e nyilatkozat őszinteségében. Készek vagyunk elhinni az illető államférfiaknak, hogy Oroszországot megtámadni nincs kedvük. Elhiszszük ezt nekik annál inkább, mert már maga azon körülmény, hogy orosz támadás esetén összes haderejökkel kötelesek egymást segíteni a szerződő felek — eléggé mutatja, hogy Oroszország ez államférfiak szemében is az, minek egykor egy német politikus elnevezte: »Die unbekannte Grösse im europäischen Gleichnisse, valamint hogy a szövetséges hatalmak egyike sem érzi magát elég erősnek arra, hogy Oroszországgal egyedül szembe szálljon. Az osztrák-magyar és német diplomaták különben is jól tudják, hogy Oroszország, mely óriási területének 80°/0-át produktívnek mondja, népességszaporodás tekintetében az első helyet foglalja el Európában ; természetadta számtalan és gazdag segélyforrásait még távolról sem aknázta ki. És területén oly nép lakik, mely önfeláldozásával és vitézségével nem egyszer vívta ki csodálkozását az összes czivilizált világnak. Ezt az Oroszországot lehet egyes csatákban legyőzni, de eltiporni, tönkre tenni, e világon senki sem tudja! Elhiszszük a szövetséges hatalmak államférfiainak továbbá még azért is, hogy nem akarnak háborút, mert a történelemből eléggé megtanulhatták, hogy eddigelé minden, akármily óriási hatalomnak támadásai is megtörtek az orosz nemzet lángoló hazaszeretetén. A világ legnagyobb hadvezérei akkor buktak meg, midőn Oroszországot megtámadni merészelték. Az Oroszország elleni támadás tönkretette XII.