Pesti Napló, 1888. március (39. évfolyam, 61-91. szám)
1888-03-03 / 63. szám
63. szám. Budapest, 1888. Szombat, márczius 3. Szerkesztési Iroda: Ferencziek tere, Athenatum-épiat. A lap szebemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kedd-hivatal: Ferenciek tere, Athenben m-é p aet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szem helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás: 39. évifolyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétezer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 30 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ea Mestt Medis pestet UlSaktUdSae kívántatik, postabálvecre bevontáét SS kr., évaegyedenkánt 1 forint folttlfUatendS. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A personál unió és Deák Ferencz. — márcz. 2. Közjogunk, állami önállóságunk, jól mondta tegnap ezt Beöthy Ákos, oly hitbizomány, melyet sértetlenül kell átadni utódainknak; kincs, mely fölött féltékenyen kell őrködnünk. És ha a román szerződés inkorrekt szövegezése ezt a hitbizományt, ezt a kincset állagában nem érinti, akkor ezt csak annak a vitának köszönhetjük, melyben az ellenzék a helyes közjogi elvek mellett síkra szállt, és a kormány és pártja azokat legalább nem tagadta, sőt elismerte, és egy desperátus ügy védelmének nehézségei által sem ragadtatta magát arra, hogy saját botlásának igazolására, Magyarország állami önállóságából valamit ledisputálni igyekezzék. Tartozunk ezzel a relatív elismeréssel a kormánypártnak, és magyar nyelvű sajtójának is. Annál sajnosabb, hogy a kormánypárt német lapja, a P. Lloyd, nem bír ennyi önuralommal, és megtámadja azokat az elveket, melyek eddig minden magyar ember közös krédóját képezték. Megtámadja gróf Apponyi Albertet azért, hogy az osztrák-magyar monarchia két állama közti kapcsolatnak gyökerét és alapját egyedül a dinasztia közösségében látja, és ezért ezt a viszonyt elvileg és alapjában personál-uniónak nevezi. Ferde pozicziónak nevezi a mérsékelt ellenzék harczát a közös osztrák-magyar határ eszméje ellen; múlékony aberrácziót akar ebben látni, mely a mérsékelt ellenzék politikai hírnevét kompromittálni fogja, melyet azonban komolyan venni egyátalán nem szükséges; felidézi, vagy fel akarja idézni Deák Ferencz szellemét, aki a P. Lloyd szerint, »legnehezebb és legdicsőbb harczait« éppen a személyes unió elmélete ellen vívta, és Deák Ferencz hagyományainak megtagadásával vádolja azt a mérsékelt ellenzéket, mely legnagyobb részt Deák Ferencz tanítványaiból áll! A P. Lloyd ráidézi az ellenzékre az 1867-diki XII. t.-cz.-nek a közös ügyekről szóló határozatait, és azután hozzáteszi, hogy az ekkér szabályozott viszony minden a világon lehet, csak tiszta personal unió nem. Valóban csodálkoznunk kell ennek az okoskodásnak naivitásán. Hát állította-e valaki a mérsékelt ellenzék soraiból, hogy közös ügyek nem léteznek ? hogy ezek nem képezik mai közjogunknak alkotó részeit ? hogy ma vagy bármikor a monarchia két állama közt más tényleges és törvényes érintkezési pontok a fejedelem közösségén kívül nem voltak? Az ellenzéknek álláspontja csupán az, hogy mindezeknek az érintkezési pontoknak egyedüli alapját és két forrását a dinasztia közössége képezi. A dinasztia közösségére vonatkozik a pragmatica sanctioban megállapított megoszthatlan és elválaszthatlan birtoklás, amit a »birtoklás« szó, félremagyarázhatlanul szubjektív jelentőségével világosan kifejez: a dinasztia ezen közös birtoklásán alapszik a közös védelem eszméje és ismét ebből, mint politikai szükség, folyik a közös ügyek megállapítása és a politikai czélszerűség szempontjai szerint azok kezelési formáinak meghatározása. De mindezeknek egyedüli közjogi alapját a közös uralkodó személye és minden országára nézve megállapított birtoklási joga képezi, tehát a perszonális unió így vélekedett és így vélekedik az egész magyar nemzet. És ekkér vélekedett Deák Ferencz is, akire nagyon meggondolatlanul hivatkozik a P. Lloyd, mert hála a gondviselésnek, megmaradtak Deák gondolkozásának halhatatlan tanúi, felirataiban és országgyűlési beszédeiben. Deák Ferencz vélekedését az Ausztria és Magyarország közt létező viszony közjogi természetéről legvilágosabban az 1861-ki feliratok tükrözik vissza, mert azon az országgyűlésen a kérdés mereven csak a jogi térre volt állítva, az alkotás, a megalkuvás lehetősége ki volt zárva, csupán az ország igazainak, a magyar közjog alaptételeinek kifejtése volt a feladat. Konstatálja ezt Deák Ferencz maga, midőn 1867-ki márczius 28-kán a kiegyezési törvények mellett mondott hires beszédében összehasonlította az 1861-ki és az 1865-ki országgyűlés feladatát és ezeket mondta: »Valamint az 1861. országgyűlésnek föladata volt kifejteni az ország jogait, bebizonyítani ügyünk igazságát, úgy a jelen országgyűlésnek feladata sikert szerezni az igaz ügynek, azáltal, hogy megmutassa, hogy alkotmányunk visszaállítása a birodalom fennállásával is összhangzásba hozható.« Ezek a szavak egyszersmind elejét veszik minden oly föltevésnek, mintha Deák Ferencz 1867-ben bármit is el akart volna ejteni abból,amit 1861-ben vallott és megirt. És miként nyilatkozik az 1861-ki első felirat a Magyarország és Ausztria közt a pragmatica sanctió által létesített viszony közjogi természetéről ? »Midőn egyrészről mind a Sanctio pragmaticában, mind egyéb törvényeinkben ily világosan ki van fejezve a közöttünk és az örökös tartományok között létező azon törvényes kapocs, mi az uralkodóház ugyanazonosságában áll, vagyis a persona i unio, ennél szorosabb kapcsolatnak, a valóságos reáluniónak nyoma törvényeinkben nincs, sőt a felhozottak kétségtelenné teszik,hogy reálunió közöttünk és közöttük nem is létezett, és azt létrehozni Magyarországnak szándéka soha sem volt.« Továbbá: »És ha bármikor megtörténnék, mi, ha talán a közeljövőben nem valószínű is, mégsem lehetetlen, hogy a most uralkodó ház nőágban is kihal. Magyarország királyválasztási joga a sanctio pragmatica értelmében a nemzetre ismét visszaszálland, s ha akkor Magyarország külön királyt választ, fölbomlik azon állam, melynek egységét az osztrák államférfiak Magyarország önállásának megsemmisítésével akarják most létrehozni. Fölbomlik erőszak nélkül, jogszerűen ; fölbomlik azért, mert az egyetlen kapocs, az uralkodóháznak ugyanazonossága, megszűnt. Pedig ha léteznék ezenkívül más kapocs is közöttünk és közöttük, az még fenmaradván, az egész államot összetartaná.« Kell-e ennél világosabb beszéd? És mit szól most a P. Lloyd azon olvasója, aki netalán a mai czikk folytán elhitte, hogy Deák Ferencz legdicsőségesebb harczait a perszonális unió közjogi elmélete ellen vívta. De menjünk tovább. Az 1861-ki országgyűlés első feliratára jött az 1861. július 21-én kelt királyi leirat, a Schmerling-rendszer válasza Deák Ferencz közjogi fejtegetéseire. A leirat hoszszasan iparkodik a reálunió létezését bebizonyítani. Kiemeljük belőle a következő mondatokat, mint amelyek a leirat észjárásának legmérsékeltebb kifejezését tartalmazzák : »A trón egysége, a közös hadsereg és a birodalom közös pénzügyeinek központi vezetése, a birodalom feloszthatlanságát és szétválhatlanságát szentesítő pragmatica sanctiónak természetes következményei.« Zárjel alatt nem mulaszthatjuk el ide iktatni a Pester Lloyd tegnapelőtti czikkének egy mondatát, azon feltűnő lelki rokonság miatt, melyben a Schmerling-féle leirat észjárásával áll. A Pester Lloyd igy szól: »aber dauernd und unabänderlich sind die gemeinsamen Angelegenheiten selbst, die Gemeinsamkeit der Wehrkraft und der Auswärtigen Politik, und diese, für alle Zeiten festgestellt, bilden ja doch wohl noch eine andere Verbindung zwischen Oesterreich und Ungarn als die blosse Gemeinsamkeit des Monarchen.« íme hova jutnak »Deák Ferencz tanítványai« a »közös határ« védelmének »ferde pozicziója« következtében ! Az 1861-ki leiratból még a következő mondatot idézzük: »A személyes uniónak életbeléptetése az 1848-i törvények által jön megkísértve.« És mit válaszolt ezekre Deák Ferencz az 1861-ki második feliratban? Részletesen cáfolja azokat, amiket a kir. leirat a reálunió bebizonyítására felhozott. Kifejti, hogy a »trón egysége« csak akkép érthető, hogy ugyanaz a személy foglaljael a magyar ék az osztrák trónt, de az országlás föltételei és módja különböznek a két államban; hogy a hadseregre és a pénzügyre nézve a magyar országgyűlés mindenkor szabadon gyakorolta a törvényhozás jogait és hogy a küiügy közös vezetése csak abból foly, hogy Magyarországot éppúgy mint Ausztriát kifelé a fejedelem képviseli, a ki egy és ugyanaz mindkét államban. A leiratnak a 48. törvényekre vonatkozó idézett passzusát pedig a következő szavakkal utasítja vissza: »De a személyes uniót nem az 1848-iki törvények hozták be, hanem az a sanctio pragmaticának világos értelmében mindig fennállott, s nem ismerünk törvényt, mely a szorosabb reáluniót valaha meghatározta volna.« De menjünk tovább. Az 1865-ki országgyűlés feladata, Deák Ferencznek fentebb idézett szavai szerint, nem volt teljesen azonos az 1861-ki országgyűlés feladatával. A királyi trónbeszéd szakított a jogvesztés elméletével, és a pragmatica sanctiót jelölte meg közös kiindulási pont gyanánt. Az országgyűlés megfelelő közeledést tanúsít, és már nem csupán a pragmatica sanctió által létesített kapcsolat közjogi természetének megvilágításával, hanem ezen kapcsolat politikai következményeinek meghatározásával, belemegy a közös ügyek megállapításába, és teszi ezt első feliratának következő szavaival: »Elismerjük mi, hogy léteznek oly viszonyok, melyek Magyarországot a Felséged uralkodása alatt álló többi országokkal közösen érdeklik s igyekezetünk oda lesz irányozva, hogy e viszonyok megállapítása és mikénti kezelésére nézve oly határozatok jöjjenek létre, melyek alkotmányos önállásunk és törvényes függetlenségünk veszélye nélkül e czélnak megfeleljenek.« Tehát világos, hogy a fejedelem egységén kívül minden közös ügy nem jogilag, de csak a politikai szükség alapján származik le a pragmatica sanctióból (»érdeklik«) — és hogy ezek nem adott viszonyt képeznek, hanem még csak »megállapítandók. Az országgyűlés további kontroverziói a provizórius kormánynyal nem az unió természetére, hanem a jogfolytonosság elvének életbeléptetésére vonatkoznak, és azért e helyen minket kevésbbé érdekelnek. Midőn azonban az ismert nehézségek és küzdelmek után a kiegyezés, az 1867-ki XII. t. sz. törvényjavaslat alakjában a képviselőház asztalára került, Deák Ferencz egy örökké emlékezetes beszédben újra kifejti, hogy a pragmatica sanctió által létesített kapocs personális unió, és hogy az általa ajánlott kiegyezési mit, a kapocsnak ezen közjogi természetét meg nem változtatja. Deák Ferencz szavai a következők: »Azt mondják némelyek : a pragmatica sanctio köztünk és ő Felsége többi országai közt csak personal-uniót hozott létre és ez nem terjed ki egyébre, mint egyedül a trónöröklés megállapítására ; közös ügyek tehát nem léteznek. Igenis personál-unió az, melyet a pragmatica sanctio létrehozott, de a trón öröklésén kívül még az is benfoglaltatik ezen ünnepélyes alapszerződésben, hogy mind Magyarország és az ahhoz kapcsolt részek és országok, mind ő Felségének többi országai és tartományai ugyanazon közös uralkodó által föloszthatlanul és elválaszthatatlanul együtt birtokolandók. Midőn az ország ezen elvet kimondotta, magára vállalta egyszersmind azon kötelezettséget, hogy ezen feloszthatlan és elválaszthatlan birtoklást fenn is fogja tartani, különben ezen elvnek kimondása csak üres szó lett volna. A feloszthatlanság és elválaszthatlanság föntartása pedig magában foglalja annak, ha megtámadtatik, fegyveres megvédését is. A pragmatica sanctio tehát, midőn a trónörökléshez kötve, az elválaszthatlanság és föloszthatlanság elvét kimondotta, kimondotta egyszersmind a védelmi kötelezettséget. Nevezze bárki, ha tetszik, ezen kötelezettséget nem personál , hanem reáluniónak, én azt a personálunióhoz kötött és most kifejtett föltétel egyenes következésének tartom. Ezek a szavak kell, hogy képezzék mindazoknak bibliáját, akik az 1867-iki közjogi alapon állva, azt Deák Ferencz szellemében akarják fentartani. És akik az 1867-iki kiegyezésben nem a pragmatica sanctio által létesített personál unió gyakorlati konzekvencziáinak kodifikáczióját, hanem a personál unió elvének megtagadását látják, azok meghamisítják Deák Ferencz alkotásának szellemét és meghazudtolják Deák Ferencz szavait. Szerencse azonban, hogy az a közjogi homály, melybe a Pester Lloyd belefutott, midőn az ellenzéket minden áron Deák Ferencz hagyományainak elejtésével vádolni iparkodott, ezen lap hasábjain túl nem terjedhet. A magyar sajtóban a Pester Lloyd ez esetben egyedül maradt. A képviselőházban egy képviselő, aki reáluniónak nevezte Ausztriához való viszonyunkat, a ház igen tisztelt elnöke részéről általános lelkes helyeslés közt, mely az egész országban viszhangozni fog, helyreigazítást nyert. Az elméletileg helyes felfogások tehát még ki nem vesztek. De azért résen kell állanunk, mert a buzgalom, a féltékenység azok gyakorlati érvényesítésében, sajnos, lehanyatlott. Szóban feldicsérjük közjogunk alapelveit, tettben azokat érvényesíteni nem mindig tudjuk. Helyesen és szépen idézte Beöthy Ákos Byronnak e szavait: Még meg van a pirrhusi táncz, Hej de hol van a pirrhusi hatezrend ? Feledésbe a kettő közül Mért éppen a nemesebb ment ? Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Marczius 2. Mikor hal már meg? (Rajz a riporter-világból.) Uruguay állam hadügyminisztere és pénzügyminisztere közt régóta feszült viszony uralkodott. A hadügyminiszternek pénz kellett, kollegája azonban nem akart adni, hivatkozva a nép borzasztó állapotára. — Mit nekem a nép ? Nekem katonákra van szükségem. — Mit nekem a katonaság ? Nekem nép kell. Ez ellentét egyszer annyira elmérgesedett, hogy a hadügyminiszter sértő szavakkal illeté kollegáját, miből párbaj keletkezett. A második golyóváltásnál a pénzügyminiszter golyója a hadügyér hasába fúródott. Az eszméletlen állapotban lévő sebesültet — mint a hírlapok »különkiadásban« megírták — az orvosok azonnal ápolás alá vették s az Uruguay mentőtársulat kiküldöttei lakására szállították. A lakás előtt tíz riporter várta a sebesültet. Mindannyi papírt és czeruzát tartott kezében. Megragadták az orvosokat s tiz szájról hangzott a kérdés: — Meghalt? — Nem! — De az ég szerelmére, hagyjanak uraim. — Meg fog-e halni ? Hol, hogy, mint, mikor, mi által sebesült meg ? Kik a segédek, mik a föltételek, mi az ok, stb. ? Az egyik orvos könyörögve nyújtotta kezét, a másik nagy nehezen kiszakította magát a tudósítók kezei közül. — Mindenre, ami szent meghal a sebesültünk, ha el nem eresztenek. Később mindent megmondunk, csak egy kicsit hagyjanak!----Felvitték a sebesültet lakosztályába s ezalatt a riporterek jobbra-balra sietve, szaladva a kérdések kereszttüzébe fogtak az inastól s házmestertől kezdve minden élőlényt a palotában. Denique a hadügyminiszter egyelőre semmi hajlandóságot sem mutatott az elhalálozás iránt. Állapota ugyan rendkívül aggasztó jelleget öltött — írták az uruguayi külön kiadású lapok — de a katasztrófa bekövetkezése egyelőre nem volt várható. Az orvosok által kiadott bulletinek pontosan megjelentek a közlönyökben, csakhogy oly mély értelemmel voltak tartva, hogy inkább az olvasó elméjére bízták a beteg állapotának kitalálását.Az »Uruguayi Hírszaladár« nyomán közlöm itt az egyik orvosi jelentést: »A beteg állapota a viszonyokhoz mérten s tekintve a vérveszteség általi gyöngeségi tüneteket nem igen mutat olyatén jelleget, melyből bárminemű következtetések volnának vonhatók. A hőmérséklet lényeges változáson nem ment át s az átérverésben, eltekintve némely mozzanatoktól, a tegnapi szimptomákkal szemben, említésre méltóbb eltérés alig mutatkozik. Annál többet mondók voltak azonban a külön kiadású lapok saját értesülései, melyeknek szerzői a hadügyminiszteri palota közelében lévő korcsmában vertek sátort és röpítették világgá a saját külön bulletineket. Egyik nap múlt a másik után, a beteg állapota egyre aggasztóbbá vált. A riporterek nemcsak ettekittak a korcsmában, hanem ott is aludtak és lázas izgatottsággal várták a katasztrófa bekövetkezését. — Mikor hal már meg ? sóhajtá az »Uruguay Hírszaladár« fáradt tudósítója. — Én azt hiszem, hogy a déli lapok számára fog meghalni, válaszolt rezignáczióval az »Esti Kürt« tudósítója. — Bizonyos vagyok abban, hogy számunkra hal meg, szólt határozott hangon a »Reggeli Telefon« riportere. Hajnali fél 4 óráig várunk a nyomtatással s addig okvetlen meghal. — Hány mellékletet adtok ? — Kettőt. Már ki van szedve gyászkeretben. A vezérczikk, tárcza is készen van. — De hátha nem akar meghalni! — Csak bizzunk az orvosokban. — Barátom, azok lehető bosszúra nyújtják. — De hisz nincs mentség. Éppen 8/*12 órát konditott a harang s a déli lap tudósítója átment a palotába, hogy lapja zárta előtt jelentést tegyen a redukczióba, nem halt-e meg a sebesült. Belépett az előszobába, hol inas fogadta. — Meghalt az exczellencziás ur ? kérdés czeruzát vett ki zsebéből. — Hova gondol ? volt az inas válasza. — S mit gondol, meddig húzza még ? kérdé a tudósító türelmetlenül. Ekkor kilépett az előszobába a hadügyér kisirt szemű neje s a riporter hozzá rohant. — Méltóságos asszonyom, egy szóra ... — Mi tetszik ? — Néhány adatot kérnék az exczellencziás úr előéletéről. A miniszternő, mint aki nem ért semmit, bámult a riporterre. — Mily viszonyban éltek önök egymással ? Ismételt hallgatás. —Boldog volt-e a házaséletük? Folytatólagos ámulás. — Sohasem czivakodtak önök egymással ? A miniszterné hátat fordítva távozott s a Déli Világposta tudósítója rohant, a redukczióba, hogy megírja ez intervievet. A miniszter úr állapota pedig egyre aggasztóbbá vált. Hetekig tartott betegsége s a tudósítók nappal-éjjel lesték halálát. Kész nekrológok, nagy gyászkeretek, álmos nyomdászok s még álmosabb riporterek várták türelmetlenül a katasztrófa bekövetkezését. A »Reggeli Telefon« szerkesztőségében megszólalt a telefon : — Halló! — A hadügyminiszter végre meghalt.— Halló! Ki mondja ? De hiába volt minden csengetés, nem lehetett a hír beküldőjét megtudni. A szerkesztőség tehát félve a felültetéstől, egy másik szerkesztőségbe, ez meg egy harmadikba stb. telefonozott. Néhány percz múlva az egész uruguay-i köztársaság a hadügyér haláláról beszélt. Egy negyed óra múlva mind az előre elkészített koszorúk ott voltak a hadügyér palotájában s ugyanekkor már egy hadügyérjelölt látogatást tett a köztársaság elnökénél. Elsőknek érkeztek meg a helyszínre a riporterek , de a miniszter még élt. Az ugyanakkor kiadott bulletin igy hangzott: »A beteg állapota uj fordulatot vett. A krízis elmúlt, veszély nem forog fenn.« Másnap az orvosok, kik e bulletint kiadták, egy sereg névtelen levelet kaptak mind ily tartalommal: »Szédelgők!« — »Kontárok!« — S ezek közt volt több fenyegető levél is, — mely hasonló csíny ismétlődésének esetén — az orvosokat fenyegeti halállal. Mert ha már tiz riporter várja a halált, akkor valakinek okvetlenül meg kell halni. S ha a beteg nem, — akkor haljon meg az orvos. —is. Magyarország helynevei. (Történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben. Irta Pesty Frigyes. Első kötet. Budapest 1888. Kiadja a m. tud. akadémia történelmi bizottsága.) A helynevek nagy történeti fontosságát nálunk már sokan és régóta hangsúlyozták, de csupán most tesz nagy arányú kísérletet egyik legalaposabb szaktudósunk, Pesty Frigyes, hogy helyneveinket megmagyarázza, legrégibb diplomatikai alakjukat megállapítsa s azon változásokat kiderítse, a melyeket a századok folyamán szenvedtek. Igen találóan írja, hogy a századok vasfoga nemcsak a várfalakat rongálja, hanem rombolást visz véghez a szellemi javakban, a nyelvben is. Amaz időtől fogva, mikor valamely helység nevet kapott, addig, mig e név irásbelileg megállapittatik, néha századok múlnak el, sőt a név még azután is változik s az okmányokban sokféle variánsban szerepel úgy, hogy valóban alapos szaktudomány, erős történelmi érzék s a mellett megfelelő nyelvészeti szakismeret kell hozzá, hogy a khaoszban eligazodjunk. Pesty Frigyesben mind e tulajdonságok szerencsésen egyesülnek s kiegészítést nyernek a tudomány iránti igazán véghetetlen odaadásban, a bámulatos kitartásban és türelemben, melyet roppant terjedelmü feladatának megoldásában kifejtett. A ritka alapossághoz Pesty Frigyesnél a kitartó szorgalom járul. Már évtizedekkel ezelőtt megkezdte az anyaggyűjtést, melynek egy részét nagy művének most megjelent első kötetében áttekinthetően feldolgozva teszi közzé. Ez az első kötet alfabetikus sorrendben 1596 kisebb-nagyobb czikket tartalmaz ugyanannyi helynév teljes magyarázatával. Némelyik egész nagy és részletes tanulmány, mely az illető helység történetéről hiteles s néha egészen felhasználatlan levéltári anyagon nyugvó áttekintést ad. A kötet maga teljesen befejezett egész, mert végig megy az alfabet minden betűjén. De természetesen nem öleli föl az egész anyagot s több kötetre van tervezve, amelyek mindegyike befejezett egészet fog alkotni. E helyes rendszer csak emeli a könyv becsét, mely politikai és művelődési viszonyaink fejlődésére igen érdekes világot vet, Magyarország régi történeti földrajzának megállapítása és megírása szempontjából pedig egyenesen alapvető jelentőségű. Csak ez a munka, melynek további kötetei remélhetőleg, amennyire lehet, gyors egymásutánban fognak kiadatni, teszi egykor lehetővé hazánk ősi geográfiai beosztásának s azon változásoknak tisztázását, a melyeken az az idők folyamán átesett. A ritka becsű munkát két évre terjedő s épp oly vonzóan irt, mint rendkívül tanulságos bevezetés nyitja meg. A nagyérdemű tudós igen szépen fejtegeti s számos meglepő és jellemző példával illusztrálja a helynevek sokoldalú jelentőségét s ama tanúságokat, melyekkel a nevek eredeti alakjának kiderítése és az idők folyamán beállt változások megállapítása a történelem és a művelődés szempontjából jár. A névnek régi formája néha a helység egész történetére világot vet, sőt sokszor a név az egyedüli emlék, mely bizonyos viszonyokról hírt ad az utókornak. Mint a regékben és mondákban, úgy a személy- és helynevekben is a nép géniusza nyilatkozik s azért ez utóbbiak megvilágítása régi kultúréletünk homályait oszlatja el, sőt gyakran olyasmiről nyújt tájékozást, melyike nézve más történeti emlék egyáltalán nem létezik. A rendkívül érdekes fejtegetéseket szerző még azzal egészíti ki, hogy a helynévadás főbb forrásait és eszmeköreit áttekinthetően csoportosítsa. A valláson és a mithológián kívül a talaj és a föld minősége, a halászat, az erdészet, a gyümölcstermelés, az iparosok foglalkozásai s sok egyéb szolgáltak a helynévadás forrásául. De a népnevek, a nemzeti és a keresztény személynevek, kitűnő férfiak családnevei szintén bőven használtattak helyneveküt s ez különösen a keresztény szentekről mondható, kik jelenleg is összes helységeink egy harminczketted részénél, számszerűnt 535 helység nevében fordulnak elő. A szépen írott bevezetést követik betűrendben az egyes helységekre vonatkozó czikkek, melyekhez a tudós szerző már a hatvanas években kezdte meg az adatgyűjtést. Nemcsak a kinyomatott anyagot használta fel lelkiismeretesen, hanem széleskörű kutatásokat tett nagy országos és magán levéltárainkban s műve a legtöbb helység történetét uj világításba helyezi. A nagy munka múltúnk ismeretéhez igen becses és bő forrásokat nyit s a magyar tudományos alaposság egyik ékesen szóló bizonyítéka. —cs.— Belgrád, márczius 1. (Saját levelezőnktől.) Mint táviratilag már jelentettem, a török vasutak kezelésével a porta részéről ugyanazon társaság bízatott meg, amely a szerb vasutakat is kezeli és nagyon is valószínű, hogy a belgrádi igazgatóság (a főigazgatóság Párisban van) hatásköre Skopljéig, tehát nagy részben Törökország területére fog kiterjesztetni. Az itteni kereskedelmi és politikai körökben rendkívül jó hatást tett, hogy a kormánynak sikerült Törökországgal — egyelőre is — az ideiglenes kereskedelmi szerződést megkötni, ami arra enged következtetést, hogy a végleges szerződés létrejötte most már csak rövid idő kérdése. Azon hír, hogy dr. Vuits Mihály pénzügyminiszter és a kormány többi tagjai közt differencziák merültek fel, amelyek dr. Vuits állását megingatták, teljesen alaptalan. Dr. Vuits Mihály helyes pénzügyi politikájával nemcsak a király elismerését vívta ki, nemcsak minisztertársainak és pártjának bírja osztatlan bizalmát, hanem sikerült neki teljes mértékben megnyerni az egész ellenzék tiszteletét és elismerését is. Risztics János volt miniszterelnök úrral folytatott beszélgetésem alkalmával volt alkalmam ezen ellenzéki államférfiútól dr. Vuiis pénzügyminiszterről igen hízelgő nyilatkozatokat hallani. Éppúgy légből kapottak azon hírek, hogy Szerbiában bolgár menekültek titkos bizottságokat alaki-