Pesti Napló, 1888. június (39. évfolyam, 151-180. szám)
1888-06-03 / 153. szám
153. szám. Budapest, 1888. Vasárnp, junius 3. 89. évi folyam. Szerkesztési iroda: Farencziek-tere, Athenäen m-é p ft . a t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek esek ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal Fersnesiek tere, Athenben még a 1 e főlap anyagi részét illető közlemények (elődzetési pénz, kiadás körüll panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 4 ter, Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy 3ndzp*stan kétszer házhoz hordva i Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 1 hónapra 1 frt, Sa SS ssQ Uadis postai kSlSnkUdSaa kívántatik, poatabálnfre havsakéd lé feje évnegyedenként » tort»* «siSViaeWaaS. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 1 1 p esti isTaplót kiadó-hivatal&tdf Budapest, Ferenczisk-tere, Athenaeum-épfllet, kttldeadők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kn Leleplezett rendeletek. — junius 2. Tiszát Széchenyi miniszter egriüvő Után annyiszor komprommittálta, hogy a kormányelnök valóban elmondhatja, hogy ezen barátjától mentse őt meg az Isten — de minél hamarább. Megeshetek különben meg, hogy Széchelyi Pál gróf buktatja meg Tisza Kálmánt. A párisi kiállítás ügye, mely Goblet beszéde után szinte elintézettnek látszott, nem fogy, hanem nő. A képviselőházban történt három újabb interpelláczió a kibontakozás útját egyengetné s a miniszterelnöknek alkalmat szolgáltat szavait jól megfontolva kikorrigálni: ekkor, egész váratlanul, az ügy új stádiumba lép a Neue Freie Tresse feltűnő leleplezései által, melyek a magyar kormány kat tagjának : Széchenyi Pál gróf kereskedelmi miniszternek és államtitkára Matlekovits Sándor úrnak a kereskedelmi kamarákhoz intézett két titkos rendeletét hozzák nyilvánosságra, olyan két rendeletet, mely a kormányt erkölcsileg súlyosan kompromittálja. Megfoghatatlannak találja mindenki, hogyan tehetnek ilyet? A politikai tisztesség érzéke, a józan ész, hogy nem tartóztatta őket vissza ? A politikában ravasznak lenni szabad, hamisnak lenni nem kivált alkotmányos országban, hol a kormány alapja a közbizalom, a hamisság nemcsak illetlenség, hanem hiba. Mert mindig kitudódik és felsül. Előttünk fekszik a két rendelet, mint corpus delicti. Mindkettő titkos, ami mutatja, hogy a kereskedelmi minisztérium mesterei érezték, hogy e rendeletekben olyasmi foglaltatik, amit nem való írni, amit nem lehet nyilvánosságra hozni, ami, ha kitudódik, a magyar kormányra nézve kompromittáló. Titkos rendeletek — alkotmányos országban! Czifra szabadelvűség. S kihez intézve, bizalmi férfiakhoz talán, vagy rendőrfőnökökhöz? Igenis a főispánokhoz. De nem csak, hanem a kereskedelmi kamarákhoz is, melyek nem kormányhivatalok, a hivatalos titok megőrzésére esküt nem tesznek, melyek nyilvánosak, hol minden leirat, vagy beadvány igtattatik és betekinthető, melyeknek nem hivatásuk rendőri megbízásokat kapni és rendőri szolgálatokat tenni a atrómban, politikai szolgalelkűségben szenvedő államférfiaknak. A Metternich és Bach korszakra emlékeztető eljárás az, mely Széchenyi és Matlekovits uraknak tetszett. Simplex reakczió, de gyönge, mert gyáva, annyira bátortalan, hogy Matlekovits úr elég naiv szomorú körrendeletét azzal fejezni be, hogy ezen »értesítésnek a sajtó útján leendő közzététele mindenesetre kerülendő.« Ha megtudná a közönség, hogy a kormány mit cselekszik, mit mondana? A tizenkilenczedik század végén, az alkotmányos Magyarországon, a szabadelvű kormány tagjai a sajtószabadság alatt így irtóznak a nyilvánosságtól. A rendeletek tartalma épp oly botrány°8norint azok kibocsájtásának módja. ■um, írnak az urak, az államtitkár f évi április 16-án, a miniszter május 24-én? Párisban az ottani osztrák-magyar nagykövetség tudtával, beleegyezésével és protekcziója alatt alakul egy bizottság »Comité general austro-hongroise de exposition universelle« mely — miután hivatalosan monarchiánk nem vesz részt és nem képviselteti magát a világkiállításon, de az iparosoknak megengedte, hogy mint magánemberek kiállítsanak, hasonlóképpen mint mások, gondoskodjék az osztrák és magyar osztály rendjelezéséről, az iparosok érdekeiről s a kiállítók képviseletéről. E bizottság szükséges, hasznos és szabad munkát végez, működését eltiltani nem lehet. Erre nincs ok, nincs törvény. E bizottság levelez, felhívásokat küld szét, működik. Széchenyi és Matlekovits felteszik magukban, hogy ezen bizottságot czéljai követésében megakadályozzák, s mert ezt tenni törvényes joguk nincs, titkos rendeletek kibocsájtásához nyinak. A megengedett dolgot meg nem engedett módon ellenzik. Egy kormány, mely saját országában egy magánjellegű bizottsággal szemben alakoskodik, mert igazságtalansága tudatában nyíltan fellépni nem mer! Egy ipar és kereskedelmi miniszter és államtitkár, kik az ipar érdekeit nemcsak hogy elő nem mozdítják, de hátramozditják. Sőt Széchenyi Pál gróf annyira megy, hogy titkon főispánoknak és kereskedelmi kamaráknak meghagyja először azt, hogy »senkit se buzdítsanak a kiállításban részvételre s az egyes érdeklődőket« lebeszéljék, de mi több, hogy rendőri szolgálatokat tegyenek neki és feljelentsék »azokat az előkészületeket, melyeket a kamara ez ügyben esetleg már megtett és a mennyiben hozzáfogott volna már iparosainak buzdításához, szüntesse be ebbeli tevékenységét.« Más szóval azok se állíthassanak ki, akik már dolgoztak, vagy dolgoznak és készülnek a párisi kiállításra. Ezek után lehet még Széchenyi Pál gróf magyar kereskedelmi miniszter? A kereskedők, az iparosok hogy bízhatnának benne ? És hogy a nemzet ? De Tisza Kálmán bízhat-e benne? Akinek világos szavai ellenére cselekedett így és okozott ezáltal nagy bajt neki. Mert a miniszterelnök a párisi kiállításra vonatkozólag 1887. május 28-án igy szólt: Természetesen egyesek, akik a párisi kiállításban részt venni akarnak, ezt teljes szabadsággal tehetik és senki ez irányban őket gátolni nem fogja, sőt a mennyiben ez az államtól követelt áldozatok nélkül tehető, a magyar kormány őket szívesen fogja bizonyos pártfogásban is részesíteni.« Ezen ígéretet tette Tisza. Nem régen és semmi lényeges változás azóta nem történt. És hogyan váltotta be ezen ígéretet Széchenyi ? Titkon ellenezte, amit miniszterelnöke nyíltan fogadott. Senki sem fogja gátolni az egyeseket részt venni a kiállításban, jelente ki Tisza. Senki, csak Széchenyi Pál miniszter és Matlekovits államtitkár az ő háta mögött. És mily szép módon! Kedves kollegák az ilyenek, azt meg kell adni. Már most az még a kérdés • szolidaritást vall Tisza az ő tudta és beleegyezése nélkül s korábbi hivatalos kijelentése daczára titkon rendelkező minisztertársával, Széchenyivel, vagy sem? Nem köteles vele, mert Széchenyi nyilván a saját szakállára cselekedett, Tisza ezt bizonyosan nem tanácsolta neki. Ám lássa Széchenyi, amint vetett, úgy arat. Ha nem vállal szolidaritást, logikailag csak Széchenyinek kell új életpályát keresni a miniszteri hivatás helyett. És ezzel punktum. Ha pedig, bármi okból, Tisza ezen rendeletekért is szolidaritást, azaz felelősséget vállal, akkor magára vessen, ha azok neki és az egész kormánynak beszámíttatnak. Ezen esetben a szabadelvű párt törhetetlen bizalma kíséri ugyan Széchenyit tovább miniszteri pályafutásán, de a közvélemény és a történetírás Tiszának és régiméjének fogja betudni a hamis rendeleteket. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Junius 2. — Sinaia. — A Pesti Napló eredeti tárczája. — Az utolsó alagutat is elhagyván, megnyílik előtted a Prahova völgye. Oldalt látod a Bucsecs királyi bérczeit. Nem egyes csúcsot, mint eddig, de egész lánczolatát a szédítő, meredek ormoknak. Szürke, kopár sziklahátak közt zegzugos szakadékokban vakítón csillog a hó, mint valami óriási villám itt feledett nyoma. A kopár havas alján sötétzöld, balzsamos, magasra nyúló fenyves, szemben, egy kölyökhegyen, kecses lombú, világos zöl bükkös, aljában szilajul tajtékzik a vad Prahova, görgetve köveket, szökellve szikláról-sziklára. S a hegyoldalon fenyőligetek közt modern fényűzéssel berendezett villák, nyári paloták, fürdőházak és svájczi komforttal kínálkozó vendéglők. Ez Sinaia a román udvar és arisztokraczia nyári hűselője. A Hotel Kirchner virágokkal hívogató, üveges csarnokán áthaladva, a hegyeknek veszed utadat, keresni a tündérkastélyt. Utad sajátságos kis pavillonok közt visz el, mikről eszedbe jutnak a 85-iki kiállítás kedves, vidám napjai. Az egyik kivált magára vonja figyelmedet: svajczias faragványokkal ékes, üveges kis rotunda. Tűnődés, mi lehet? Cursalon ? Fürdő ? Még fogadtok is rá. — Egyszerű házikó kapujában horgas orrú, hegyes szakállu, kövér, kapatos ember ül élete párjával. Nyilván zsidók. Megszólítod őket honi zengzetes német nyelven. Amire a férfi a legszöbb kiejtéssel Moliére nyelvén adja érzésedre, hogy ő úgy nem ért. S hogy francziául ismétled kérdésedet, még nagyobb ámulatodra felvilágosít, hogy az a »boucherie« uramfia mészárszék ! És az ellentét törvényénél fogva magad előtt látod szülővárosod szennyes fabódéját, dongó légyrajával még szennyesebb, fokhagymás, pajkeszes mészáros-zsidajával. »Én édes Alföldem, ha fogsz te hozzá czivilizálódni e barbár országhoz!« és sóhajtva megy tovább a tetőnek, a klastrom felé, amit több század vihara tépett már meg, mint a mennyit ezer után írunk. A bekerített udvaron jó Guiden sinaiai maire, aki hozzád szegődik vezetőnek, erősen hado- rázik csontos kezével, eleget integet kecskeszakállú állával, eleget magyaráz az ő nyelvéig a miből persze te egy szót sem értesz, hacsak benszülött brassói ismerősöd meg nem könyörül, tört román tudományával segitve rajtad, így, harmadmagaddal, aztán megérted, hogy ott középen áll a templom, melyben a Hohenzollernek ifjabb ágát a román koronával felétesitették, éppen ma 9 éve és ez örvendetes esemény emlékére ma itt hálaadó isteni tiszteletet tartanak, Bukarestben pedig nagy katonai parádét. Belépsz a román bazilikába, melynek égő csillárai a X., XI-ik századbeli görög iskolának aranyos alapra festett, nagyfejű, idomtalan szentjeit világítják meg. Amint szemed körüljár a falakon, az egész bibliai történet elvonulott előtted, a szentek legendáival együtt, a mint a népek vallásos képzelete megalkotta s a természeti szépség iránt vak, rajongó barátok ecsete megérzékitette őket. A kirándulók tolongó, ácsorgó tömege közt utat törsz magadnak a templom belseje felé, melynek legbelső része — a régi zsinagógák módjára — el van rekesztve a profánusok előtt. Az a szentély, Avatatlan oda be nem léphet. A templom közepébe oltárnak asztalka van állitva, drága szőnyeggel leteritve, rajta háromágú viaszgyertya, s egy nagy szent könyv, teleírva öreg czirill betűvel. Az oltár körül négy pap. Mind magas, prófétai alakok, földig érő nehéz, vont arany kaftánban, fejükön magas süveg, s azon övig leomló, hosszú fekete fátyol. Egyikük még ifjú. Arczéle szabályos, tiszta, mint az antik szobroké, fehér homloka majdnem szűzies, tekintete naiv, mint egy gyermeké, s hogy süvegét leemeli, elválasztott hosszú leomló sötét hajával, fényes göndör szakálával, szende arczával azt hiszed, az olasz mesterek Krisztusa áll előtted, s amint énekelni kezd, hangja szelíd, lágyan csengő. A másik lehet vagy negyven éves, a férfikor teljében áll, szeme villog, orrszimpája remeg, hangja átható, csupa energia; mintha harczolni is kész volna hitéért, amelyet vall. — A harmadik őszbe csavarodott, parancsoló tekintetű hatvanas férfiú. Van benne valami a papi fejedelmek keménységéből ; deres szakálla mellét veri; mozgása, hangja nyugodt, kimért. — A negyedik ezüst szakállú, hajlott derekú aggastyán; szemének lassú, fáradt nézése mintha mondaná, hogy ő már eleget látott; megtört, reszketeg hangja nem szól parancsolón, mégis meghajolsz előtte és áhítattal nézel föl reá, mint a vihartépte százados fára, mely annyi idő részeivel birt daczolni. — Egyik pap a másiknak adja át az énekes könyvet; énekük szomorúan, bánatosan hangzik. A kis oláh paraszt leánykák kivarrott ingükben, s a fiuk zekéjükben, bocskorukban áhítattal szegzik csodálatosan nagy fekete szemüket a pópákra, akik nem ügyelve a könnyelmű turistaseregre, ünnepélyesen, komolyan hajtják végre szertartásaikat. Most egy vén, kopott kalóger kezd énekelni. Valami sajátságos, gyors rythmusú éneket, amilyet még templomban nem hallottál. Szinte várod, hogy e papok tánczra kerekedjenek, mint egykor Dávid király a frigyszekrény körül. — Azonban a szertartásnak vége van. A négy pópa bemegy a szentélybe. A gyertyákat kilátogatják, egy kaluger legyezővel valami nedvet fecskendezvén reájuk. Te is elhagyod a templomot. Kimentedben még meglátsz egy furcsa képet, amely tekintélyes férfiút ábrázol; mellette két nő, s egyfelől kilencz kis leány, másfelől kilencz kis fiú; valamennyi egyformára festve, minden egyéni vonás nélkül; egyik sem idomtalanabb a másiknál. Vezetőd aztán elmondja, hogy az a férfi Cantacuzene herczeg, aki egy pár száz évvel ezelőtt élt, jó fejedelem volt, kétszer házasodott, s volt az egyik feleségének kilencz fia, a másiknak kilencz lánya. Hálából aztán, nem is tudom, oltárt vagy kápolnát épített e helyen. A tágas udvaron áthaladva, alacsony, boltozott csarnokba érsz, melynek falából nagy kőmedenczébe felséges forrás jéghideg vize buzog, a kőpárkányon apró bögrék állnak, hogy a szomjas embernek legyen mivel menni a forrásból. Iszol te is egy jó italt. Amint jönnél el e helyről, szemben találkozol a szives kalugerrel,a ki kristály üveg tányérkán zamatos málnabefőttet kínál; az illatos hegyi málnát ájtatos delnek szép fehér keze rakta czukorba és elhozták ide, félig kedveskedésből, félig áldozatképen, mint a régi egyiptomiak kedves csemegéiket az ő Apiszuknak. — A csarnok fala szentképekkel van tele aggatva, köztük a Veronika kendője; szinte felüdül szemed e plasztikus, eleven képmástól, a sok hegyesorru, nyomorék alak nézése után. — A magas kőfal mentén még egy sor ódon, alacsony csarnok, kápolna, miket sok század vallásos buzgósága díszített fel a maga néha naiv, otromba ízlése szerint. — Vezetőd most a czellákhoz visz. Amint belépsz, rettenetes állott sajt-szag üti meg az orrodat, szemed meg is leli a korpusz deliktit, ott van az asztalon felvágva. Egyébiránt ez a szoba nem askéták számára van berendezve. A sarokban rendes ágy körös-körül szőnyeggel leterített ládák, a falon temérdek szentkép , sőt van ott egy akkora tükör is, hogy akármelyik bálba menő kis leány megnézhetné magát benne. — A többi czella aztán egyszerűbb. Amint kijössz, a küszöbön kopott aggastyán kuczorog, durva szőrcsuhában, az udvaron is piszkos kalógerek lézengenek, faczipőjük végigkopog a kövön. Mindannyi részvétlenül, közömbösen bámul maga elé. Elborzadsz , hát ez is élet, amit ezek itt eltöltenek, nem törődve, nem is sejtve, hogy mások kint a világban milyen eszmékért küzdenek! — Még az iskolába vetsz egy pillantást, szép, világos termek , a modern szemléleti oktatás minden kellékével felszerelve. — A falon a király és királyné képe. E szép, komoly arcot nem nézheted megilletődés nélkül. Tisztelet e nőnek, aki oda hagyta boldog hazáját, hogy a műveltség áldásait hintegesse e barbár nép közt, mint az ősrégi időkben a gyermekét kereső Ceres; csakhogy a kalászthordó istenasszony meglelte leányát, a szép tavaszt, de Románia királynéja meghalt kis leányát hiába keresi, ma már az Orkus nem adja vissza áldozatait. A klastromból a Strada Carmen Sylva tajtékzó vízesések mellett visz fel az újkori Sappho tündérkastélyához. Nézed e gyönyörű helyet, ahol a természet fenséges és vad szépségét a luxus és ízlés minden raffinériája fokozza; nézed és sajnálod azt a sajátságos nőt, aki költőnek született, a kit istene megáldott azzal a tehetséggel, hogy szeme ne csak a felszínt lássa, hanem a mélyét is, belső életét, összefüggését minden dolgoknak s a mindennél mélyebb emberi léleknek; de a kit balsorsa olyan magasra helyezett, hogy onnan az igazi életet nem látva, nem is a valót írja le, csak képzeletének nemes, de hamis útját követi. Váljon a korona fénye, a gazdagság felére neki az igazsággal, amitől amazoknak az ára gyanánt zárta őt el a sors ? Kik az életben nagyon magasan állanak, ritkán látják azt a maga valódiságában, hanem rútabbnak vagy szebbnek, amint helyhelyzetük nekik jól vagy rosszulesést okoz. Maga a kastély bizarr stilkeveréket mutat. Míg a földszint derült, füzéres renaissanceban ékeskedik, az első emelet valami modern stílben van tartva ; a második emelet nyers téglafala közé rakott gerendáival a tisza Hollandiába viszi az embert, míg a tetőzet fafaragványai Svájczot juttatják eszedbe. Ugyanilyen szilkeverék lep meg belül is. Káprázatos fény és pompa, a merre csak fordulsz. Süppedékes szmirnai szőnyegek a lábad alatt, művészi freskók a fejed fölött, velenczei tükrök, fényesre csiszolt márványtáblák körülötte. Pompás márványkandallók párkányán antik órák, szobrok ; a falakon ódon fegyverzetek , minden zugban műbecsü régiségek, csodaszép majolika- és bronztárgyak. Minden darab egy-egy remekmű. Minden egyes szobaberendezés harmonikus egész. Mégis, ha végigmegy e pompás csarnokokon, e fényes termekért, miknek egyike a renaissance kecses vonalaival gyönyörködtet, másika a roccoco-stil minden furcsaságát tárja fel előtted, majd az ó-német ízlés masszív formáit mutatja, vagy a modern stilnélküliséget; ha látod az újdonatúj tárgyakat a régiségek mellett; az ólomkarikás ablakot a roccocotükör szomszédjában ; ezen a német pánczélos fegyverzeteket bájos Watteau-képekkel váltakozva, a múlt századbeli, gyöngyházkirakású, keskeny clavicordiumot a pompás konczertzongora mellett; ha látod e fényes berendezésű kis udvari színházat, amelyben parfümös, selyemben, bársonyban suhogó delnők játszanak franczia darabokat ; ha látod e gazdag könyvtárt, ahol együtt találod a modern és klasszikus irodalom minden kiválóbb termékét s a festett üvegablakon kitekintve, pillantásod az őrt álló katonára esik, arra a fél vad, állatias tekintetű emberre: úgy érzed, megérted, ami oly kevéssé összehangzónak tűnik fel körülötted ; e sokféle kincset oly lény szedte össze, aki egyedül érzi magát félvadak közt, és mutatóba gyűjtött ide valamicskét mindenből, ami lelkét régi hazájában megragadta kegyeletből tartja itt talán azt a bosszúfejű, szőke körszakállas északnémet Cerberust is, aki hazájából csak egy érzést hozott ide magával: az imádatszerű odaadást királynője iránt, no meg a pedantériát. Mikor egyik teremben a hangszerek sokféleségén elcsodálkozva, azt találod kérdezni, ki játszik rajtuk? — egészen megbotránkozva mondja, hogy ki más, mint a juádje Konijin, a ki mindenben művész s a mint poroszos akczentusát hallva, megkérded, északnémet e? — csodálkozva veti oda nagy önérzetesen: natürlich! És kicsinylőleg pillant le reád, hogy még ennyivel sem vagy tisztában. Még egy kiváncsi pillantást vetsz a királyné lakosztálya felé, amit ez a szőke kincsőrző sárkány meg nem mutat földi halandónak, aztán becsukódik mögötted a tündérkastély remekbefaragott, czimeres ajtaja; megnézed a czimerpajzsok feliratát, egyikre »viribus unit is,« másikra »nihil sine Deo« van felvésve.— A kastély előtt két ágyú bronztorka ásit a hegyek felé. Az ágyú végén feliratos tábla. Olvasod »Pr e v na.« A hős Ozmántól vette el Károly király, mikor a griviczai erődöt elfoglalta. Neki ez a két ágyú kedves emlék, ezzel szerezte a királyi koronát. Az ágyuk körül takarosan gúlába rakva egy pár száz ágyúgolyó; egy része még a régi, gömbölyű fajtából való, meg is feketedett már a régiségtől; ott szedték össze azt is a plevnai csatatéren ; másik része újabb idő készítménye, úgy néz ki, mint egy méhkas: a golyót kúppá gyúrták, hogy jobban pusztítson. G. S. —-'■'■un—a——a Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva* A mai interpellácziók. — június 2. Minden érv vagy ürügy, mely felhozható volt a mellett, hogy Tisza Kálmán nyilatkozatait Francziaországról tervszerűség vagy politikai raison sugalta, eltűnt; a tények, melyeket e nyilatkozatok okoztak s melyek logikai rendben követték egymást, megmutatták,hogy Tisza Kálmán nyilatkozatai semmi egyebet nem jelentenek, mint csupán egy szerencsétlen pillanat meggodolatlanságát. A legerősebb érv, melyet Tisza Kálmán miniszterelnök védelmére felhozhattak, a német szövetségre való tekintet volt. Ezt az érvet tárgytalanná tette gróf Kálnoky külügyminiszter nyilatkozata , melyben a bekövetkezett dolgok felett sajnálatát fejezte ki. Gróf Kálnoky bizonyára sokkal tisztábban látja a német szövetségből folyó állásfoglalások modorának szükségét, hogysem őt azzal lehetne gyanúsítani,hogy a német szövetség politikai exigencziái iránt tapintatlanságot vagy mulasztást követhetne el És ha gróf Kálnoky sajnálatát fejezte ki Francziaország sértődése felett, ezzel két dolgot ismer el. Egyik, hogy a sértődésre oly inczidens merült fel, mely félremagyarázható volt és mint ilyen,a sértődésre okot adhatott. A másik, hogy Németszág nem érzi magát bántva azáltal, ha Ausztria- Magyarország külügyminisztere sajnálatát fejezi ki Francziaországgal szemben, mert a barátságos viszonyból következő szívélyesség, habár egy pillanatra is, kétségessé tétetett. Ha Tisza Kálmán nyilatkozatai a német szövetség logikájából folytak volna, akkor Kálnoky Francziaországnak csakis kitérő választ adhatott volna, de sajnálatát semmi esetre sem fejezhette volna ki. A kitérő válasz lehetett volna szóról-szóra az, ami a Tisza Kálmán mai nyilatkozata Volt, hogy t. i. a magyar miniszterelnök Francziaországot sérteni nem akarta. Ez is válasz lett volna; ebben is lett volna annyi elégtétel, amennyi szükséges, hogy a nyílt hadiláb be ne álljon, de nem lett volna kiegyenlítés. Ámde gróf Kálnoky nem adott kitérő választ, hanem megtette a diplomácziai lépést a teljes kiegyenlítéshez, s midőn sajnálatának kifejezést adott, konstatálta, hogy a német és osztrák-magyar szövetségből kifolyólag nem áll elő szüksége, sem czélszerűsége annak, hogy Francziaország kétes kifejezések kényes értelmezése által sértve érezhesse magát. Mondták azt is, vagy a félhivatalos jól értesültség titokszerű fátyolán át engedték csillámlani, mintha Tisza Kálmán nyilatkozatait Berlinből inspirálták volna.. Ez a föltevés eleve képtelenségnek tűnt föl mindenki előtt, aki Bismarckot ismeri. De miután a politikában a könnyen hívők, a kik, minél nagyobb képtelenség valami, annál inkább elhiszik, igen sokan vannak : tehát ez az abszurd föltevés is tartotta magát és talán tartaná ma is, ha a gróf Kálnoky sajnálkozása ennek létét is el nem fújta volna. Ámde a Kálnoky sajnálkozása merőben kizárja, hogy Bismarcknak bármi része is lett volna a Tisza nyilatkozataiban , mert ha csak a legparányibb része is lett volna, nem állhatott volna elő az a helyzet, hogy Francziaország a külügyminiszter által nyerhetett ekklatáns elégtételt. Semmi titokszerűség és semmi glória nem veszi hát körül többé Tisza Kálmán külügyi akcióját. Ott áll az ma már egész Európa előtt a maga meztelenségében, mint Tisza Kálmán személyes ténye. És az az európai reputáczió, melynek Tisza sok éven át birtokosa volt, ma megtépve áll egész Európa szemei előtt. És hiába van meg a majoritás, azt a kérdést, melyet Tisza maga alkotott és bocsátott az európai közvélemény kritikája elé, sem tudomásvétellel, sem szavazással nem lehet eldönteni. Éppen nem csodálhatjuk tehát a szarkazmusnak azt a hangját, mely Tisza Kálmán miniszterelnökkel szemben ma a Pázmándy Dénes és Ugron Gábor beszédein elömlött. Sőt legkevésbé csodáltuk volna azt is, ha gróf Apponyi Albert ugyanezt a hangot és modort választotta volna Tisza Kálmán pozicziójának jellemzésére. De hogy Apponyi nem azt a modort választotta, ez ő tőle valódi államférfimény volt, és az összhang az Apponyi és az Ugron Gábor kitűnő interpellácziója közt csak így lehetett teljes. Apponyi az objektivitás tükrét tárta a miniszterelnök elé, és hű maradt ahhoz az elvhez, mely egész politikai pályáján kimagaslik, méltányosnak és kíméletesnek lenni azok iránt, akik gyöngébb poziczióban vannak. E méltányossággal és nagylelkűséggel, s egyszersmind a hazafiságnak és a nemzet érdekeinek önzetlen szolgálatával Apponyi már egy ízben segélyére sietett Tiszának a Janszky-affaire alkalmával. De bár Tisza Kálmán ezt Apponyi részéről talán nem tekintette egyébnek akkor, mint nagylelkűségből származó hibának, mégis Apponyinak semmi oka sem volt megbánni azt, mert ama beesés királyi kézirat, mely az akkori félreértést kiegyenlítette, fényes kárpótlást nyújthatott Apponyinak, mint a ki kétségtelenül nagyban hozzájárult ahoz, hogy az a kir. kézirat kiadatott. Éppúgy nem lesz soha oka megbánni Apponyinak azt sem, a mi mai felszólalásában ténynyé lett; annak daczára, hogy Tisza Kálmán talán a mai dilemmából is éppen azon a hídon fog kijuthatni, melyet gróf Apponyi Albert készített számára. De ám tegye ezt Tisza Kálmán, örülni fogunk rajta, ha meg fogja találni a módot, a saját hibáját úgy korrigálni, hogy abból a nemzetre nézve semmi kellemetlen utósz ne maradjon. Örülni fogunk rajta, mert bár a hiba, melyet elkövetett, Tisza Kálmánnak személyes ténye csupán, de a következmények, melyeket az szült, nem csupán a Tisza Kálmán fejére esnek vissza. Nem tagadhatjuk meg azonban magunktól azt az elégtételt, hogy mi az első pillanattól kezdve tisztán láttuk a helyzetet és nem engedtük magunkat semmiféle félhivatalos misztifikáczió által megtévesztetni. És nem zárkózhatunk el ama rezultátum elől sem, hogy Tisza Kálmán nagy mértékben megrendítette a higgadtságába és judiciumába vetett hitet. De nemcsak ebben kulminál az eset, hanem abban is, hogy oly részleteket dobott felszínre, melyek mind erősebbé teszik azt a gyanút, hogy maga Tisza Kálmán is kellőnél nagyobb mértékben hódol annak az iránynak, mely a parlamenten kívül álló tényezőket sokkal inkább portálja, mint magát a parlamentet. Az a levél, melyet Tisza a franczia nagykövetnek írt, nem egyez össze egy parlamentáris miniszterelnök dignitásával. Tiszának, amely perezben arról értesült, hogy a parlamentben mondott szavai reklamácziókra adtak okot, rögtön és föltétlenül a parlamentben kellett volna a magyarázatot megadni. De az a mód, hogy a miniszterelnök privát leveleket ír és azok félhomályban maradnak, az a mód az excusenek azt a fajtáját képviseli, melyhez alkotmányos miniszterek nem szoktak nyúlni. Mert tegyük föl, hogy Tisza a parlamentben oly nyilatkozatot tesz, mely nem Francziaország, hanem más hatalmi faktorokra nézve kétes és kényes, vájjon nem lehetséges-e, hogy privát levelekben ezeknek is oly magyarázatot ad, mely legalább is eltér a közvéleménynek ama felfogásától, mely a parlamentben tett nyilatkozatot értelmezi. Nagyon természetes tehát, hogy mind Apponyi, mind Ugrón elsősorban azon levélnek szövegét követelik a miniszterelnöktől, melyet ő a franczia követhez itt. S éppoly természetes, hogy magyarázatot kérnek Tiszától aziránt is, hogy gróf Kálnoky külügyminiszter mily alakban fejezte ki sajnálkozását a franczia nagykövet előtt? Mert a magyar országgyűlés előtt nem lehet közönyös, hogy a magyar miniszterelnök mily világításban áll a franczia kormány előtt. A magyar miniszterelnök követhet el hibát Francziaország irányában és kívánatos, hogy e hiba a külügyminiszter által jóvá tétessék , de nem úgy, hogy hiba történjék a magyar miniszterelnök közjogi állása ellen , és ha a magyar miniszterelnök hibája jóvátétetik, ne történjék az akként, hogy arra azt lehessen mondani : Medicina peror morbo. Nekünk magunk részéről semmi kételyünk nincs az iránt, hogy gróf Kálnoky e tekintetben teljesen korrektül járt el és hogy neki ez ügyben nem lehet tenni semmi szemrehányást. Ismerjük gróf Kálnokynak alkotmányos skrupulozitását és tudjuk, hogy a román határrendezés ügyében sem ő rajta múlt, hogy