Pesti Napló, 1888. június (39. évfolyam, 151-180. szám)

1888-06-03 / 153. szám

153. szám. Budapest, 1888. Vasárnp, junius 3. 89. évi folyam. Szerkesztési iroda: Farencziek-tere, Athenäen m-é p ft . a t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek esek ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal­­ Fersnesiek­ tere, Athenben m­é­g a 1 e fő­­­lap anyagi részét illető közlemények (elődzetési pénz, kiadás körüll panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 4 ter, Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy 3ndzp*stan kétszer házhoz hordva i Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 1 hónapra 1 frt, Sa SS ssQ Uadis postai kSlSnkUdSaa kívántatik, poatabálnfre havsakéd­ lé feje évnegyedenként » tort»* «siSViaeWaaS. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 1 1 p esti isTaplót kiadó-h­ivatal&tdf Budapest, Ferenczisk-tere, Athenaeum-épfllet, kttldeadők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kn Leleplezett rendeletek. — junius 2. Tiszát Széchenyi miniszter eg­riüvő Után annyiszor komprommittálta, hogy a kormány­­elnök valóban elmondhatja, hogy ezen barát­jától mentse őt meg az Isten — de minél hama­rább. Megeshetek különben meg, h­ogy Szé­­che­lyi Pál gróf buktatja meg Tisza Kálmánt. A párisi kiállítás ügye, mely Goblet be­széde után szinte elintézettnek látszott, nem­ fogy, hanem nő. A képviselőházban történt három újabb interpelláczió a kibontakozás útját egyengetné s a miniszterelnöknek alkal­mat szolgáltat szavait jól megfontolva kikor­rigálni: ekkor, egész váratlanul, az ügy új stádiumba lép a Neue Freie Tresse feltűnő leleplezései által, melyek a magyar kormány kat tagjának : Széchenyi Pál gróf kereskedelmi miniszternek és államtitkára Matlekovits Sán­dor úrnak a kereskedelmi kamarákhoz inté­zett két titkos rendeletét hozzák nyilvá­nosságra, olyan két rendeletet, mely a kor­mányt erkölcsileg súlyosan kompromittálja. Megfoghatatlannak találja mindenki, ho­gyan tehetnek ilyet? A politikai tisztesség érzéke, a józan ész, hogy nem tartóztatta őket vissza ? A politikában ravasznak lenni szabad, hamisnak lenni nem kivált alkotmányos or­szágban, hol a kormány alapja a közbizalom, a hamisság nemcsak illetlenség, hanem hiba. Mert mindig kitudódik és felsül. Előttünk fekszik a két rendelet, mint corpus delicti. Mindkettő titkos, a­mi mu­tatja, hogy a kereskedelmi minisztérium mes­terei érezték, hogy e rendeletekben olyasmi foglaltatik, a­mit nem való írni, a­mit nem lehet nyilvánosságra hozni, a­mi, ha kitudó­dik, a magyar kormányra nézve kompro­mittáló. Titkos rendeletek — alkotmányos or­szágban! Czifra szabadelvűség. S kihez in­tézve, bizalmi férfiakhoz talán, vagy rendőr­főnökökhöz? Igenis a főispánokhoz. De nem ­csak, hanem a kereskedelmi kamarákhoz is, melyek nem kormányhivatalok, a hivatalos titok megőrzésére esküt nem tesznek, melyek nyilvánosak, hol minden leirat, vagy bead­vány igtattatik és betekinthető, melyeknek nem hivatásuk rendőri megbízásokat kapni és rendőri szolgálatokat tenni a­­ a­t­­rómban, politikai szolgalelkűségben szen­vedő államférfiaknak. A Metternich és Bach korszakra emlé­keztető eljárás az, mely Széchenyi és Matle­kovits uraknak tetszett. Simplex reakczió, de gyönge, mert gyáva, annyira bátortalan, hogy Matlekovits úr elég naiv szomorú körrende­letét azzal fejezni be, hogy ezen »értesítés­nek a sajtó útján leendő közzété­tele mindenesetre kerülendő.« Ha megtudná a közönség, hogy a kormány mit cselekszik, mit mondana? A tizenkilenczedik század végén, az alkotmányos Magyarorszá­gon, a szabadelvű kormány tagjai a sajtósza­badság alatt így irtóznak a nyilvánosságtól. A rendeletek tartalma épp oly botrá­­ny°8norint azok kibocsájtásának módja. ■um, írnak az urak, az államtitkár f évi április 16-án, a miniszter május 24-én? Párisban az ottani osztrák-magyar nagy­­követség tudtával, beleegyezésével és protek­­cziója alatt alakul egy bizottság »Comité ge­neral austro-hongroise de­­ exposition univer­selle« mely — miután hivatalosan monar­chiánk nem vesz részt és nem képviselteti magát a világkiállításon, de az iparosoknak m­egengedte, hogy mint magánemberek ki­állítsanak, hasonlóképpen mint mások, gon­doskodjék az osztrák és magyar osztály rendj­elezéséről, az iparosok érdekeiről s a kiállítók képviseletéről. E bizottság szükséges, hasz­nos és szabad munkát végez, működését el­­tiltani nem lehet. Erre nincs ok, nincs törvény. E bizottság levelez, felhívásokat küld szét, működik. Széchenyi és Matlekovits felteszik magukban, hogy ezen bizottságot czéljai kö­vetésében megakadályozzák, s mert ezt tenni törvényes joguk nincs, tit­kos rendeletek kibocsáj­tásához n­y­i­­­n­a­k. A megengedett dolgot meg nem enge­dett módon ellenzik. Egy kormány, mely saját orszá­­gáb­an egy magánjellegű bizottsággal szem­ben alakoskodik, mert igazságtalansága tudatában nyíltan fellépni nem mer! Egy ipar és kereskedelmi miniszter és államtitkár, kik az ipar érdekeit nemcsak hogy elő nem mozdítják, de hátramozditják. Sőt Széchenyi Pál gróf annyira megy, hogy titkon főispánoknak és kereskedelmi ka­maráknak meghagyja először azt, hogy »senkit se buzdítsanak a kiállításban rész­vételre s az egyes érdeklődőket« lebeszél­jék, de mi több, hogy rendőri szolgálatokat tegyenek neki és feljelentsék »azokat az elő­készületeket, melyeket a kamara ez ügyben esetleg már megtett és a mennyiben hozzáfo­gott volna már iparosainak buzdításához, szüntesse be ebbeli tevékenységét.« Más szó­val azok se állíthassanak ki, a­kik már dol­goztak, vagy dolgoznak és készülnek a párisi kiállításra. Ezek után lehet még Széchenyi Pál gróf magyar kereskedelmi mi­niszter? A kereskedők, az iparosok hogy bízhat­nának benne ? És hogy a nemzet ? De Tisza Kálmán bízhat-e ben­ne? A­kinek világos szavai elle­nére cselekedett így és okozott ezál­tal nagy bajt neki. Mert a miniszterelnök a párisi kiállításra vonatkozólag 1887. május 28-án igy szólt: Természetesen egyesek, a­kik a pá­risi kiállításban részt venni akarnak, ezt teljes szabadsággal tehetik és senki ez irányban őket gátolni nem fogja, sőt a mennyiben ez az államtól követelt áldozatok nélkül tehető, a magyar kormány őket szívesen fogja bizonyos pártfogásban is részesíteni.« Ezen ígéretet tette Tisza. Nem régen és semmi lényeges változás azóta nem történt. És hogyan váltotta be ezen ígéretet Szé­chenyi ? Titkon ellenezte, amit minisz­terelnöke nyíltan fogadott. Senki sem fogja gátolni az egyeseket részt v­enni a kiállításban, jelente ki Tisza. Senki, csak Széchenyi Pál miniszter és Matlekovits államtitkár az ő háta mögött. És mily szép módon! Kedves kollegák az ilyenek, azt meg kell adni. Már most az még a kérdés • szolida­ritást vall Tisza az ő tudta és bele­egyezése nélkül s korábbi hivata­los kijelentése daczára titkon ren­delkező minisztertársával, Széche­nyivel, vagy sem? Nem köteles vele, mert Széchenyi nyil­ván a saját szakállára cselekedett, Tisza ezt bizonyosan nem tanácsolta neki. Ám lássa Széchenyi, a­mint vetett, úgy arat. Ha nem vállal szolidaritást, logikailag csak Széchenyi­nek kell új életpályát keresni a miniszteri hivatás helyett. És ezzel punktum. Ha pedig, bármi okból, Tisza ezen ren­deletekért is szolidaritást, azaz felelősséget vállal, akkor magára vessen, ha azok neki és az egész kormánynak beszámíttatnak. Ezen esetben a szabadelvű párt törhe­tetlen bizalma kíséri ugyan Széchenyit to­vább miniszteri pályafutásán, de a közvéle­mény és a történetírás Tiszának és régimé­jének fogja betudni a hamis rendeleteket. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Junius 2. — Sinaia. — A Pesti Napló eredeti tárczája. — Az utolsó alagutat is elhagyván, megnyílik előtted a Prahova völgye. Oldalt látod a Bucsecs királyi bérczeit. Nem egyes csúcsot, mint eddig, de egész lánczolatát a szédítő, meredek ormoknak. Szürke, kopár szikla­hátak közt zegzugos szakadé­kokban vakítón csillog a hó, mint valami óriási vil­lám itt feledett nyoma. A kopár havas alján sötét­zöld, balzsamos, magasra nyúló fenyves, szemben, egy kölyök­hegyen, kecses lombú, világos zöl bükkös, al­jában szilajul tajtékzik a vad Prahova, görgetve köve­ket, szökellve szikláról-sziklára. S a hegyoldalon fenyőligetek közt modern fényűzéssel berendezett villák, nyári paloták, fürdőházak és svájczi komforttal kínálkozó vendéglők. Ez Sinaia a román udvar és arisztokraczia nyári hűselője. A Hotel Kirchner virágokkal hívogató, üveges csarnokán áthaladva, a hegyeknek veszed uta­dat, keresni a tündér­kastélyt. Utad sajátságos kis pavillonok közt visz el, mikről eszedbe jutnak a 85-iki kiállítás kedves, vidám napjai. Az egyik kivált ma­gára vonja figyelmedet: svajczias faragványokkal ékes, üveges kis rotunda. Tűnődés, mi lehet? Cursa­­lon ? Fürdő ? Még fogadtok is rá. — Egyszerű házikó kapujában horgas orrú, hegyes szakállu, kövér, kapa­­tos ember ül élete párjával. Nyilván zsidók. Megszó­lítod őket honi zengzetes német nyelven. A­mire a férfi a legszöbb kiejtéssel Moliére nyelvén adja érzésedre, hogy ő úgy nem ért. S hogy fran­­cziául ismétl­ed kérdésedet, még nagyobb ámulatodra felvilágosít, hogy az a »boucherie« uramfia mészár­szék ! És az ellentét törvényénél fogva magad előtt látod szülővárosod szennyes fabódéját, dongó légy­rajával még szennyesebb, fokhagymás, pajkeszes mészáros-zsidajával. »Én édes Alföldem, ha fogsz te hozzá czivilizálódni e barbár országhoz!« és sóhajtva megy tovább a tetőnek, a klastrom felé, a­mit több­­ század vihara tépett már meg, mint a mennyit ezer után írunk. A bekerített udvaron jó Guiden sinaiai maire, a­ki hozzád szegődik vezetőnek, erősen hado- rázik csontos kezével, eleget integet kecskeszakállú állával, eleget magyaráz az ő nyelvéig a miből persze te egy szót sem értesz, hacsak benszülött brassói ismerősöd meg nem könyörül, tört román tudományá­val segitve rajtad, így, harmadmagaddal, aztán meg­érted, hogy ott középen áll a templom, melyben a Hohenzollernek ifjabb ágát a román koronával f­el­ét­esitették, éppen ma 9 éve és ez örvendetes esemény emlékére ma itt hálaadó isteni tiszteletet tartanak, Bukarestben pedig nagy katonai parádét. Belépsz a román bazilikába, melynek égő csil­lárai a X., XI-ik századbeli görög iskolának aranyos alapra festett, nagyfejű, idomtalan szentjeit világít­ják meg. A­mint szemed körüljár a falakon, az egész bibliai történet elvonul­ott előtted, a szentek legen­dáival együtt, a mint a népek vallásos képzelete meg­alkotta s a természeti szépség iránt vak, rajongó barátok ecsete megérzékitette őket. A kirándulók tolongó, ácsorgó tömege közt utat törsz magad­nak a templom belseje felé, melynek legbelső része — a régi zsinagógák módjára — el van re­­kesztve a profánusok előtt. Az a szentély, Ava­tatlan oda be nem léphet. A templom közepébe oltárnak asztalka van állitva, drága szőnyeggel lete­­ritve, rajta háromágú viaszgyertya, s egy nagy szent könyv, teleírva öreg czirill betűvel. Az oltár körül négy pap. Mind magas, prófétai alakok, földig érő nehéz, vont arany kaftánban, fejükön magas süveg, s azon övig leomló, hosszú fekete fátyol. Egyikük még ifjú. Arczéle szabályos, tiszta, mint az antik szobroké, fehér homloka majdnem szűzies, tekintete naiv, mint egy gyermeké, s hogy süvegét leemeli, elválasztott hosszú leomló sötét hajával, fényes göndör szakálával, szende arczával azt hiszed, az olasz mesterek Krisz­tusa áll előtted, s a­mint énekelni kezd, hangja sze­líd, lágyan csengő. A másik lehet vagy negyven éves, a férfikor teljében áll, szeme villog, orrszimpája re­meg, hangja átható, csupa energia; mintha harczolni is kész volna hitéért, a­melyet vall. — A harmadik őszbe csavarodott, parancsoló tekintetű hatvanas fér­fiú. Van benne valami a papi fejedelmek keménysé­géből ; deres szakálla mellét veri; mozgása, hangja nyugodt, kimért. — A negyedik ezüst szakállú, hajlott derekú aggastyán; szemének lassú, fáradt nézése mintha mondaná, hogy ő már eleget látott; megtört, reszketeg hangja nem szól parancsolón, mégis meg­hajolsz előtte és áhítattal nézel föl reá, mint a vihar­tépte százados fára, mely annyi idő részeivel birt daczolni. — Egyik pap a másiknak adja át az énekes könyvet; énekük szomorúan, bánatosan hangzik. A kis oláh paraszt leánykák kivarrott ingükben, s a fiuk zekéjükben, bocskorukban áhí­tattal szegzik csodálatosan nagy fekete szemüket a pópákra, a­kik nem ügyelve a könnyelmű turista­­­seregre, ünnepélyesen, komolyan hajtják végre szer­tartásaikat. Most egy vén, kopott kalóger kezd éne­kelni. Valami sajátságos, gyors rythmusú éneket, a­milyet még templomban nem hallottál. Szinte várod, hogy e papok tánczra kerekedjenek, mint egykor Dávid király a frigyszekrény körül. — Azonban a szertartásnak vége van. A négy pópa bemegy a szen­télybe. A gyertyákat kilátogatják, egy kaluger legye­zővel valami nedvet fecskendezvén reájuk. Te is el­hagyod a templomot. Kimentedben még meglátsz egy furcsa képet, a­mely tekintélyes férfiút ábrázol; mellette két nő, s egy­felől kilencz kis leány, más­felől kilencz kis fiú; valamennyi egyformára festve, minden egyéni vonás nélkül; egyik sem idomtala­­nabb a másiknál. Vezetőd aztán elmondja, hogy az a férfi Cantacuzene herczeg, a­ki egy pár száz évvel ezelőtt élt, jó fejedelem volt, kétszer házasodott, s volt az egyik feleségének kilencz fia, a másiknak kilencz lánya. Hálából aztán, nem is tudom, oltárt vagy kápolnát épített e helyen. A tágas udvaron áthaladva, alacsony, boltozott csarnokba érsz, melynek falából nagy kőmedenczébe felséges forrás jéghideg vize buzog, a kőpárkányon apró bögrék állnak, hogy a szomjas embernek legyen mivel menni a forrásból. Iszol te is egy jó italt. A­mint jönnél el e helyről, szemben találkozol a szives kalugerrel,a ki kristály üveg tányérkán zamatos málna­­befőttet kínál; az illatos hegyi málnát ájtatos delnek szép fehér keze rakta czukorba és elhozták ide, félig kedveskedésből, félig áldozatképen, mint a régi egyip­tomiak kedves csemegéiket az ő Apiszuknak. — A csarnok fala szentképekkel van tele aggatva, köztük a Veronika kendője; szinte felüdül szemed e plaszti­kus, eleven képmástól, a sok hegyesorru, nyomorék alak nézése után. — A magas kőfal mentén még egy sor ódon, alacsony csarnok, kápolna, miket sok szá­zad vallásos buzgósága díszített fel a maga néha naiv, otromba ízlése szerint. — Vezetőd most a czellákhoz visz. A­mint belépsz, rettenetes állott sajt-szag üti meg az orrodat, szemed meg is leli a korpusz delik­­tit, ott van az asztalon felvágva. Egyébiránt ez a szoba nem askéták számára van berendezve. A sarokban rendes ágy körös-körül szőnyeggel leterített ládák, a falon temérdek szentkép , sőt van ott egy akkora tü­kör is, hogy akármelyik bálba menő kis leány meg­nézhetné magát benne. — A többi czella aztán egy­szerűbb. A­mint kijössz, a küszöbön kopott aggas­tyán kuczorog, durva szőrcsuhában, az udvaron is piszkos kalógerek lézengenek, faczipőjük végig­kopog a kövön. Mindannyi részvétlenül, közömbösen bámul maga elé. Elborzadsz , hát ez is élet, a­mit ezek itt eltöltenek, nem törődve, nem is sejtve, hogy mások kint a világban milyen eszmékért küzdenek! — Még az iskolába vetsz egy pillantást, szép, vilá­gos termek , a modern szemléleti oktatás min­den kellékével felszerelve. — A falon a király és királyné képe. E szép, komoly arc­ot nem néz­heted megilletődés nélkül. Tisztelet e nőnek, a­ki oda hagyta boldog hazáját, hogy a műveltség áldásait hintegesse e barbár nép közt, mint az ősrégi időkben a gyermekét kereső Ceres; csakhogy a kalászthordó istenasszony meglelte leányát, a szép tavaszt, de Ro­mánia királynéja meghalt kis leányát hiába keresi, ma már az Orkus nem adja vissza áldozatait. A klastromból a Strada Carmen Sylva tajtékzó vízesések mellett visz fel az újkori Sappho tündérkastélyához. Nézed e gyönyörű helyet, a­hol a természet fenséges és vad szépségét a luxus és ízlés minden raffinériája fokozza; nézed és sajnálod azt a sajátságos nőt, a­ki költőnek született, a kit istene megáldott azzal a tehetséggel, hogy szeme ne csak a felszínt lássa, hanem a mélyét is, belső életét, össze­függését minden dolgoknak s a mindennél mélyebb emberi léleknek; de a kit balsorsa olyan magasra he­lyezett, hogy onnan az igazi életet nem látva, nem is a valót írja le, csak képzeletének nemes, de hamis útját követi. Váljon a korona fénye, a gazdagság felér­e neki az igazsággal, a­mitől amazoknak az ára gyanánt zárta őt el a sors ? Kik az életben nagyon magasan állanak, ritkán látják azt a maga valódisá­gában, hanem rútabbnak vagy szebbnek, a­mint hely­­helyzetük nekik jól vagy rosszulesést okoz. Maga a kastély bizarr stilkeveréket mutat. Míg a földszint derült, füzéres renaissanceban ékeskedik, az első emelet valami modern stílben van tartva ; a második emelet nyers téglafala közé rakott gerendái­val a tisza Hollandiába viszi az embert, míg a tető­zet fa­faragványai Svájczot juttatják eszedbe. Ugyan­ilyen szilkeverék lep meg belül is. Káprázatos fény és pompa, a merre csak fordulsz. Süppedékes szmir­­nai szőnyegek a lábad alatt, művészi freskók a fejed fölött, velenczei tükrök, fényesre csiszolt márványtáb­lák körülötte­. Pompás márványkandallók párká­nyán antik órák, szobrok ; a falakon ódon fegyverze­tek , minden zugban műbecsü régiségek, csodaszép majolika- és bronztárgyak. Minden darab egy-egy remekmű. Minden egyes szobaberendezés harmonikus egész. Mégis, ha végigmegy e pompás csarnokokon, e fényes termekért, miknek egyike a renaissance kecses vonalaival gyönyörködtet, másika a roccoco-stil min­den furcsaságát tárja fel előtted, majd az ó-német ízlés masszív formáit mutatja, vagy a modern stil­­nélküliséget; ha látod az újdonatúj tárgyakat a ré­giségek mellett; az ólomkarikás ablakot a roccoco­­tükör szomszédjában ; ezen a­ német pánczélos fegy­verzeteket bájos Watteau-képekkel váltakozva, a múlt századbeli, gyöngyházkirakású, keskeny clavi­­cordiumot a pompás konczertzongora mellett; ha lá­tod e fényes berendezésű kis udvari színházat, a­melyben parfümös, selyemben, bársonyban suhogó delnők játszanak franczia darabokat ; ha látod e gaz­dag könyvtárt, a­hol együtt találod a modern és klasszi­kus irodalom minden kiválóbb termékét s a festett üveg­ablakon kitekintve, pillantásod az őrt álló katonára esik, arra a fél vad, állatias tekintetű emberre: úgy érzed, megérted, a­mi oly kevéssé összehangzónak tűnik fel kö­rülötted ; e sokféle kincset oly lény szedte össze, a­ki egyedül érzi magát félvadak közt, és mutatóba gyűj­tött ide valamicskét mindenből, a­mi lelkét régi hazájában megragadta kegyeletből tartja itt talán azt a bosszúfejű, szőke körszakállas északnémet Cerberust is, a­ki hazájából csak egy érzést hozott ide magával: az imádatszerű odaadást királynője iránt, no meg a pedantériát. Mikor egyik terem­ben a hangszerek sokféleségén elcsodálkozva, azt találod kérdezni, ki játszik rajtuk? — egészen megbotránkozva mondja, hogy ki más, mint a juádje Konijin, a ki mindenben művész s a mint poroszos akczentusát hallva, megkérded, északnémet e? — csodálkozva veti oda nagy önérzetesen: natürlich! És kicsinylőleg pillant le reád, hogy még ennyivel sem vagy tisztában. Még egy kiváncsi pillantást vetsz a királyné lakosztálya felé, a­mit ez a szőke kincsőrző sárkány meg nem mutat földi halandónak, aztán becsukódik mögötted a tündérkastély remekbefaragott, czime­­res ajtaja; megnézed a czimerpajzsok feliratát, egyik­re »viribus unit is,« másikra »nihil sine Deo« van felvésve.— A kastély előtt két ágyú bronz­torka ásit a hegyek felé. Az ágyú végén feliratos tábla. Olvasod »Pr e v n­a.« A hős Ozmántól vette el Károly király, mikor a griviczai erődöt elfoglalta. Neki ez a két ágyú kedves emlék, ezzel szerezte a királyi koronát. Az ágyuk körül takarosan gúlába rakva egy pár száz ágyúgolyó; egy része még a régi, gömbölyű fajtából való, meg is feketedett már a régiségtől; ott szedték össze azt is a plevnai csatatéren ; másik része újabb idő készítménye, úgy néz ki, mint egy méhkas: a go­lyót kúppá gyúrták, hogy jobban pusztítson. G. S. —-'■'■un—a——a­­ Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva* A mai interpellácziók. — június 2. Minden érv vagy ürügy, mely felho­zható volt a mellett, hogy Tisza Kálmán nyilatkozatait Franczia­­országról tervszerűség vagy politikai raison sugalta, eltűnt; a tények, melyeket e nyilatkozatok okoztak s melyek logikai rendben követték egymást, megmu­tatták,hogy Tisza Kálmán nyilatkozatai semmi egyebet nem jelentenek, mint csupán egy szerencsétlen pilla­nat meggodolatlanságát. A legerősebb érv, me­lyet Tisza Kálmán miniszterelnök védelmére felhozhattak, a német szövetségre való tekintet volt. Ezt az érvet tárgytalanná tette gróf Kál­­noky külügyminiszter nyilatkozata , melyben a bekövetkezett dolgok felett sajnálatát fejezte ki. Gróf Kálnoky bizonyára sokkal tisztábban látja a német szövetségből folyó állásfoglalások modorának szüksé­gét, hogysem őt azzal lehetne gyanúsítani,hogy a német szövetség politikai exigencziái iránt tapintatlanságot vagy mulasztást követhetne el És ha gróf Kálnoky saj­nálatát fejezte ki Francziaország sértődése felett, ezzel két dolgot ismer el. Egyik, hogy a sértődésre oly inczi­­dens merült fel, mely félremagyarázható volt és mint ilyen,a sértődésre okot adhatott. A másik, hogy Német­­szág nem érzi magát bántva azáltal, ha Ausztria- Magyarország külügyminisztere sajnálatát fejezi ki Francziaországgal szemben, mert a barátságos vi­szonyból következő szívélyesség, habár egy pillanatra is, kétségessé tétetett. Ha Tisza Kálmán nyilatkozatai a német szövetség logikájából folytak volna, akkor Kál­noky Francziaországnak csakis kitérő választ ad­hatott volna, de sajnálatát semmi esetre sem fe­jezhette volna ki. A kitérő válasz lehetett volna szóról-szóra az, ami a Tisza Kálmán mai nyilatko­zata Volt, hogy t. i. a magyar miniszterelnök Fran­­cziaországot sérteni nem akarta. Ez is válasz lett volna; ebben is lett volna annyi elégtétel, amennyi szükséges, hogy a nyílt hadi­láb be ne álljon, de nem lett volna kiegyenlítés. Ámde gróf Kálnoky nem adott kitérő választ, hanem megtette a diplomá­­cziai lépést a teljes kiegyenlítéshez, s midőn sajnála­tának kifejezést adott, konstatálta, hogy a német és osztrák-magyar szövetségből kifolyólag nem áll elő szüksége, sem czélszerűsége annak, hogy Franczia­ország kétes kifejezések kényes értelmezése által sértve érezhesse magát. Mondták azt is, vagy a félhivatalos jól értesült­­ség titokszerű fátyolán át engedték csillámlani, mintha Tisza Kálmán nyilatkozatait Berlinből inspi­rálták volna.. Ez a föltevés eleve képtelenségnek tűnt föl mindenki előtt, a­ki Bismarckot ismeri. De miután a politikában a könnyen hívők, a kik, minél nagyobb képtelenség valami, annál inkább elhiszik,­­ igen sokan vannak : tehát ez az abszurd föltevés is tartotta magát és talán tartaná ma is, ha a gróf Kálnoky sajnálkozása ennek létét is el nem fújta volna. Ámde a Kálnoky sajnálkozása merőben kizárja, hogy Bis­marcknak bármi része is lett volna a Tisza nyilatko­zataiban , mert ha csak a legparányibb része is lett volna, nem állhatott volna elő az a helyzet, hogy Francziaország a külügyminiszter által nyerhetett ekklatáns elégtételt. Semmi titokszerűség és semmi glória nem veszi hát körül többé Tisza Kálmán külügyi akc­ióját. Ott áll az ma már egész Európa előtt a maga mezte­lenségében, mint Tisza Kálmán személyes ténye. És az az európai reputáczió, melynek Tisza sok éven át birtokosa volt, ma megtépve áll egész Európa szemei előtt. És hiába van meg a majoritás, azt a kérdést, melyet Tisza maga alkotott és bocsátott az európai közvélemény kritikája elé, sem tudom­ás­vétellel, sem szavazással nem lehet eldönteni. Éppen nem csodálhatjuk tehát a szarkazmus­nak azt a hangját, mely Tisza Kálmán miniszter­­elnökkel szemben ma a Pázmándy Dénes és Ugron Gábor beszédein elömlött. Sőt legkevés­bé csodáltuk volna azt is, ha gróf A­p­p­o­n­y­i Albert ugyanezt a hangot és modort választotta volna Tisza Kálmán pozicziójának jellemzésére. De hogy Appo­­nyi nem azt a modort választotta, ez ő tőle valódi államférfim­­ény volt, és az összhang az Apponyi és az Ugron Gábor kitűnő interpellácziója közt csak így lehetett teljes. Apponyi az objektivitás tükrét tárta a miniszterelnök elé, és hű maradt ahhoz az elvhez, mely egész politikai pályáján kimagaslik, méltányosnak és kíméletesnek lenni azok iránt, a­kik gyöngébb poziczióban vannak. E méltányosság­gal és nagylelkűséggel, s egyszersmind a hazafiság­­nak és a nemzet érdekeinek önzetlen szolgálatával Apponyi már egy ízben segélyére sietett Tiszának a Janszky-affaire alkalmával. De bár Tisza Kálmán ezt Apponyi részéről talán nem tekintette egyébnek akkor, mint nagylelkűségből származó hibának, mégis Apponyinak semmi oka sem volt megbánni azt, mert ama be­esés királyi kézirat, mely az akkori félreértést kiegyenlítette, fényes kárpótlást nyújthatott Apponyi­nak, mint a ki kétségtelenül nagyban hozzájárult ahoz, hogy az a kir. kézirat kiadatott. Éppúgy nem lesz soha oka megbánni Apponyinak azt sem, a mi mai felszólalá­sában ténynyé lett; annak daczára, hogy Tisza Kál­mán talán a mai dilemmából is éppen azon a hídon fog kijuthatni, melyet gróf Apponyi Albert készített számára. De ám tegye ezt Tisza Kálmán, örülni fogunk rajta, ha meg fogja találni a módot, a saját hibáját úgy korrigálni, hogy abból a nemzetre nézve semmi kellemetlen utósz ne maradjon. Örülni fogunk rajta, mert bár a hiba, melyet elkövetett, Tisza Kálmánnak személyes ténye csupán, de a kö­vetkezmények, melyeket az szült, nem csupán a Tisza Kálmán fejére esnek vissza. Nem tagadhatjuk meg azonban magunktól azt az elégtételt, hogy mi az első pillanattól kezdve tisztán lát­tuk a helyzetet és nem engedtük magunkat semmiféle félhivatalos misztifikáczió által megtévesztetni. És nem zárkózhatunk el ama rezultátum elől sem, hogy Tisza Kálmán nagy mértékben megrendítette a higgadtsá­gába és judic­iumába vetett hitet. De nemcsak ebben kulminál az eset, hanem abban is, hogy oly részleteket dobott felszínre, melyek mind erősebbé teszik azt a gyanút, hogy maga Tisza Kálmán is kellőnél na­gyobb mértékben hódol annak az iránynak, mely a parlamenten kívül álló tényezőket sokkal in­kább portálja, mint magát a parlamentet. Az a levél, melyet Tisza a franczia nagykövetnek írt, nem egyez össze egy parlamentáris miniszterelnök digni­­tásával. Tiszának, a­mely perezben arról értesült, hogy a parlamentben mondott szavai reklamácziókra adtak okot, rögtön és föltétlenül a parlamentben kel­lett volna a magyarázatot megadni. De az a mód, hogy a miniszterelnök privát leveleket ír és azok fél­homályban maradnak, az a mód az excusenek azt a fajtáját képviseli, melyhez alkotmányos miniszterek nem szoktak nyúlni. Mert tegyük föl, hogy Tisza a parlamentben oly nyilatkozatot tesz, mely nem Fran­cziaország, hanem más hatalmi faktorokra nézve kétes és kényes, vájjon nem lehetséges-e, hogy privát levelekben ezeknek is oly magyarázatot ad, mely lega­lább is eltér a közvéleménynek ama felfogásától, mely a parlamentben tett nyilatkozatot értelmezi. Nagyon természetes tehát, hogy mind Apponyi, mind Ugrón első­sorban azon levélnek szövegét köve­telik a miniszterelnöktől, melyet ő a franczia követhez itt. S éppoly természetes, hogy magyarázatot kérnek Tiszától aziránt is, hogy gróf Kálnoky külügyminisz­ter mily alakban fejezte ki sajnálkozását a franczia nagykövet előtt? Mert a magyar országgyűlés előtt nem lehet közönyös, hogy a magyar miniszterelnök mily világításban áll a franczia kormány előtt. A magyar miniszterelnök követhet el hibát Francziaország irányában és kívánatos, hogy e hiba a külügyminiszter által jóvá tétessék , de nem úgy, hogy hiba történjék a magyar miniszterelnök közjogi állása ellen , és ha a magyar miniszterelnök hibája jóvátétetik, ne történjék az akként, hogy arra azt le­hessen mondani : Medicina peror morbo. Nekünk magunk részéről semmi kételyünk nincs az iránt, hogy gróf Kálnoky e tekintetben teljesen korrektül járt el és hogy neki ez ügyben nem lehet tenni semmi szemrehányást. Ismerjük gróf Kálnoky­­nak alkotmányos skrupulozitását és tudjuk, hogy a román határ­rendezés ügyében sem ő rajta múlt, hogy

Next