Pesti Napló, 1888. július (39. évfolyam, 181-211. szám)

1888-07-26 / 206. szám

206. szám Budapest, 1888. Csütörtök, julius 26. ffiiigiwMMMir ~iTi ÍTi ii -TrmmwSMSSSBmm Szerkesztési iroda: Ferenoziek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. ▲ Up szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. K­­adó-leiratai: Ferenoziek-tere, Athenäen m-é p ü 1 e t. A Vp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás: 39. évi folyam. -------- -------------------- ■ £16 Az etéei feltételek­­ A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 60 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ü» m —A Kikelt« postai kitbonkü­ldése kívántatik, postabélyegra havonkánt 56 kr­­évnegyedenként 1 forint felt­­tetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »T­esti Napló» kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Kuhn búcsúja. — jul. 25. Nem ismerünk a közös hadseregre. Ilyet, elképzelni: a rendelkezési állományba áthe­lyezett Kuhn tábornok mellett — tehát azok ellen, kik okai elmozdittatásának, — az egész tisztikar, a tábornoktól le a hadnagyig, a le­génység csapatai, melyek csak vakon engedel­meskedni szoktak s a hadsereg körül a nép Grrácz utczáin tüntet. A máskor oly csöndes város ki van kelve képéből, fáklyák fényében ég, zene és ének hangzik utczáin, politikai beszédek tartatnak ellenzéki szellemben s ezen oppoziczió vezére Kuhn, s a kik követői, a tisztikar, kivont karddal. A poharak csengése közé vegyül a kard csörgése s mint győztest viszik a legyőzöttet vállaikon tisztjei a kocsi­hoz, s katonai egyenruhában uoszolják kocsi­ját haza lakására. Szent »hagyományos szel­lem,« ne hagyj el! így kisérték haza az elitélt Schönerert a bécsi diákok a törvényszéktől; de az egészen más tüntetés volt, ott bár sok illegális módon a »Wacht am Rheint« énekelték, itt pedig a trren leglegálisabb támaszai: a katonatisztek az »O du mein Oesterreich« hazafias dalt. Ha­nem külsőleg a demonstráczióban van hason­lat, ellenzéki szellem diktálja mind a kettőt a bécsi kormány intézkedései ellen. Azt nem szabad tenni, a­mit a tanulók tettek, mert az hűtlenség, az pedig hűség, mit a katonatisz­tek tettek és szabad, mert szolgálaton kívül történt és nem ütközik a szolgálati szabá­lyokba és mert egy, a felség által a legke­gyelmesebb szavakkal kitüntetett tábornokot tiszteltek így meg. Igen, de így­ ki hitte volna, hogy már a közös hadsereg is ily népies ? Mit szólnak Bécsben a gráczi tüntetések­hez, nem tudjuk, a hadügyminisztérium alig­ha nagyon örül nekik. Csakhogy nem igen tehet semmit, és okosabb is. Mi pedig regisztráljuk a tanúságot, hogy hiábavaló minden igyekezet, a hadsereg és annak tisztikara is belső elváltozásnak van alávetve, mióta az általános hadkötelezettség a sereg létszámát és lényegét átváltoztatta, néphadsereggé és mióta az alkotmányosság napról-napra hatással van a közérzületre és a közfelfogásra. Millió apró csatornán behat ezen új szellem a hadsereg testébe, mint lég­kör nyomása a pórusokba s nem lehet meg­gátolni, hogy a hadsereg ne hasonlítson a néphez, hanem maradjon légionárius szolda­­teszka. Ez tarthatatlan s jobb lenne nem is akarni fentartani. A gráczi tüntetés azonban nemcsak kül­sőségei, hanem belső tartalma miatt is neve­zetes. Kuhn tábornok beszédei adják meg neki a tartalmat. Kuhn tábornok beszédei egész katonai programmot tartalmaznak azon esetre,­­ha egyszer a koczka el lesz vetve s ő Felsége fegyverre szólít.« Mit kell szerinte tenni? Nemcsak a számra, a katona minőségére is kell súlyt, fektetni, »elébb neveld fel az em­bert s azután képezd belőle a katonát,« ez egészen más katonaképzés, mint az uralkodó cirill-rendszer, mely az ujonczokat csak be­gyakorolja s addig gyakorolja, mig egy gép érzéketlen pontosságával végzik teendőiket, a tiszteknél pedig az egyéniséget egészen el­menti a szolgálatban. Kuhn a hadsereg »er­kölcsi funkcziójáról« beszél, az erkölcsi elemet, a lelkesedést és bátorságot viszi, a csatába mint tényezőt; ez a puszta fegyelmi felfogásnak egyenes ellentéte. Súlyt fektet aztán »külö­nösen a hadsereg alapelemei: a század, lovas­­század és üteg megfelelő kiképzésére«, mert — úgymond — a jelenkor csatáiban gyak­ran­­az alosztályok döntenek.« Ezzel szem­ben a kormány katonai politikája éppen a tömeghatásra számít. íme az ellentét egyik alapja. Fő azonban, hogy Kuhn, mintegy főve­zérnek képzelvén magát, egyenesen kijelenti, hogy offenzív hadviselést kell foly­tatnunk jövőre, ha nem akarunk megve­retni, mint a múltban. A defenzív hadviselés­nek tulajdonítja az 1859-ki és 1866-ki vere­ségeket s állítja, hogy ő azokat a hadjárato­kat, megnyerte volna. Nagy szó, de egy ön­tudatos és illetékes férfiú szájából nem tűnik fel hiú kérkedésnek, de az események által igazolt kritikának. Jövőre tehát a Kuhn­­támadó rendszerét kell követni. Jövőre? Hiszen Kuhn visszavonul, a múlttól el­búcsúzik s a jövőr­e — várja ő Felsége pa­rancsát. Jövőre, hátha nem is lesz háború, csak valamikor messze, mikor már Kuhn talán nem is élő ? Vagy ha nem is hívják ? Irigyei és ellenségei­­kényelemszeretettel vádolták, mert az irodalomra adta magát«, igy panasz­kodik. Íme ismét egy ok, hogy mért mentet­ték őt fel. Másik ok, hogy »olykor, olykor egy élesebb szót elejtett.« A hagyományos szellemtelenség nem tűrhette Kuhnban a szellemet, ez az egész. De lehet-e csatákat nyerni szellem nél­kül? Veszteni okvetlen lehet. És ezért habár ingrata persona lett Kuhn a magas katonai körökben és búcsúbeszédei s a tiszti­kar pártállás­foglalása által ott fenn még inkább vesztett: a reményről nem te­szünk le, hogy a ki magáról állítani meri, hogy tud csatákat nyerni s ezt neki az egész tisztikar, nem csak a gráczi hiszi, hogy az ilyen vezért, ha eljön az idő, hogy »ő Felsége fegy­verre szólít«, mely jöhet hamarosan is, fel fog­ják keresni, akárhol van. Hej mert nagy dolog az a hadjárat. Azt elveszteni a dinasztia nem szeretné sehogyse. S olyat tábornokai között a király könnyen talál, ki elveszítheti, de a­ki a háborút meg­nyerje, ha rá kerül a sor, olyant keveset. Apprehendálnak Kuhnra? Majd nem apprehendálnak, ha rá­szorulnak. Addig is a gráczi katonatisztek tüntetése megmutatta a hadügyi kormányzatnak, mit tart az effajta apprehenziókról, melyek miatt a hadsereg már sok jeles vezérét elvesztette. A gráczi tisztikar és az egész hadsereg reméli, hogy Kuhnt még visszanyeri. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA — Július 25. — A m­á­l­t­a­i. A­ki a Földközi tenger medenc­éjében utazik, lehetetlen, hogy meg ne ismerkedjék a »máltai« név jelentőségével. Fog hallani róla az utazó hihetetlen rossz dolgokat s fog hallani róla bámulatos erényeket s megtanulja, hogy a máltai a jó és rossz elem bámu­latos vegyüléke. Az első máltai, a­kivel keleti utamban találkoz­tam, signor Cavazzi volt, trieszti kereskedő. Valami vétségéért kellett hirtelenében elhagynia Máltát. Tíz év óta nem volt ott, hanem beszél is róla lángoló sze­retettel. Ott fekszik az a kis sziklasziget a Földközi tenger medenczéjének kellő közepén, Tunisz és a vele kaczérkodó Olaszország közt. Roppantul meg van erősítve. Lakik ott olasz, arab és angol; ezek keve­­rednek össze egészen, nem lehet azt tudni, hogy a gyermekben mennyi van az egyikből, mennyi a má­sikból, mert a vegyülés évszázadok óta tart; de ez a három csak a főelem, sok ott a görög is, franczia is, mind életre való kalmárlélek; és ez jó a máltai­nak, mert ma első az anyagi exisztenczia. A máltai tehát keverék nép, az a vallása is; protestáns többnyire, hanem buzgó, mint a katholikus és fatalista, mint a muzulmán. Maga Cavazzi is mintaszerű máltai, üzleteiben bámulatosan óvatos és hidegvérű, mint az angol, családi körében roppant szenvedélyesen szerelmes a feleségébe, meg a gyer­mekeibe, mint az olasz és ezeken kívül bátor, vak­merő, a­ki évenkint bejárja a Balkánt és Kis-Ázsiát, neki megy minden veszedelemnek és ez már arab tulajdonság. A második máltait Brindisiben láttam, ez ha­jós volt. Azelőtt Málta egyik nagykereskedője volt, de a francziák okkupálták Tuniszt s kivették Málta kezéből a kereskedelmi közvetítést s akkor Fardben is tönkre ment. Egy felesége volt, mikor a csapás érte, a nő egy gyermeknek adott életet, de ő maga meghalt. A gyermek nem élt egy évig. A férfinek nem volt semmije, hanem azért nem esett kétségbe. Napszámra dolgozott s mikor egy kis pénze volt, vett egy kis vitorlást. Azzal aztán bejárta Tuniszt, Tripo­liszt, átkelt az otrantói szoroson, bejárta a görög szigettengert, elment Odesszáig. Ezalatt folyton szállított Odesszából fát Ale­xandriába, Montenegróból faszenet Tripolisz és Beng­­haziba, görög bort Krétából Máltába és így tovább. Később alkalmam volt átkutatni az illető kikötők douane-jelentéseit, melyekben a hajók kapitányai és a czikkek is, melyeket szállít, fel vannak jegyezve s meggyőződtem, hogy Fardhen igazat mondott. Hajó­ján él egészen és csak a hajózásnak. Azt is beszélik róla, hogy gazdag ember, sok vagyona van, de ő sze­rényen él, s nem kezd újra a kereskedelmi életbe; mikor a nejéről kérdeztem, elborult s felsóhajtott. Hej ! ha őt el nem vesztettem volna! Mikor utániból hazajöttem, egy angol folyóiratban találtam a nevét tudományos dolgozat szerzőjeként. Az ióni tenger hullámairól értekezik. Azt hittem, nem az én hajósom az, de a szerkesztő egy jegyzete erre vonatkozólag minden kétséget kizárt. Fardhenben ekkor az angol különc­séget fedeztem fel. Alexandriában ezer máltaival ismerkedtem meg egyszerre az­­ újságból. Alexandria és Abukir közt volt egy tó, az Abukir tava, mikor az Alexandriából Rosettebe vivő vasutat építették, ennek a tónak a nyílását, melyen keresztül a tó vize a tengerbe öm­lött, egy gáttal elzárták. A tó rövid néhány év alatt kiszáradt s az óriási területet a kultúrának lehetett átaludni. De ki művelje azt ? Egy élelmes máltai vállalkozott, hogy ha az egyiptomi kormány őket kellő kedvezményekben részesíti, ezer máltai családot hajlandó idetelepíteni, a­kik a földet művelés alá ve­szik, csatornázást létesítenek. A feltételekben a mál­taiak kikötötték, hogy a szállításról a kormány gon­doskodik és hogy az első évben felszerelésekre segélyt kapnak. Már a szerződés minden pontját megbeszél­ték, mikor a »Phare d’Alexandrie« előáll egy neve­zetes czikkel, hogy honnan veszik az abukiri földmi­­velők az édes vizet ? A Mahmudije-csatornából nem vehetik, hiszen az nyáron még Alexandriának sem adhat elég vizet, s ezen fönnakadtak a további tár­gyalások. Ebből az esetből mégis kitűnik az, hogy a máltai nem riad vissza a földmíves munkától. Erről meggyőződtem Rosetteben is. Egy magát Osmannak nevező ember gazdaságát néztem meg. Azután beszélgettem vele; társalgási nyelvünk fran­czia volt; arabnak vallotta magát, de feltűnt nekem különösen szép olasz arcra; egyszer aztán megszólítom kalabriai olaszsággal; akkor aztán kiderült, hogy bi­zony ő máltai, a­ki öt év óta van itt, földet mivel s már van egy pár félrerakott font sterlingje; az arab nevet azért vette fel, mert igy a néppel jobban élhet együtt, jobban megismerheti s nem csinált abból sem titkot, hogy jobban kizsákmányolhatja. Kérdeztem, mi terve van a jövőben. Megmondta, hogy még öt évig dolgo­zik s akkor elmegy haza­­ Máltába; ott él a csa­ládja , az egyik fia vámhivatalnok, a másik kereskedő, a harmadik hajóskapitány. A szerves összefüggést ha­mar észrevettem: a­mit a kapitány behoz a kikötőbe, azt a vámhivatalnok szelíden beengedi vinni, hogy a kereskedő nyerhessen rajta. Családi összetartás! Egy kis csalás van a dologban, de hát a Keleten csalni csak akkor bűn, ha az ember ügyetlenül csinálja s rajta kapatja magát. Osman a földjét kitűnően gon­dozza, semmi befektetési áldozattól nem riad vissza s ő maga oly kevésből él, mint a fellah. Persze azért mindig jajgat, rossz a termés, kev­és a haszon, nagy az adó. Damietteben az arabok és görögök iszonyú dü­hösek egy Florio nevű máltaira. Ezeknek az embe­reknek fő hasznuk abból van, hogy a termést cserméi­­ken Alexandriába vagy Port Saidba szállítják. Az­előtt a közvetítést az arabok monopolizálták, azután jöttek a görögök, a verseny lenyomta a szállítási ára­kat, a görög kisebb haszonnal is beérte, az arab erre megharagudott, a szállításról lemondott s elment a Menzalék tavára halászni és madarászni; a görög azonban nem soká boldogult, eljött Florio s hallatlan olcsó árakat csinált a szállításra s most az főleg az ő­­ kezén megy át. Nyolcz év előtt egy dserméje volt, ma vagy harminczczal dolgozik. Hanem dolgozik éjjel­nappal. A görögöket azzal biztatja, hogy nem sokáig akarja őket a versenyben visszanyomni, mert ő vissza­­kivánkozik már­­ Máltába. Egyszer a görögök, hogy Floriot is magasabb árakra szorítsák, hírül hozták, hogy négy hajója elsülyedt, kifizette a gabna­­tulajdonosnak a kártérítést, a valódi érték három­negyedét megegyezés alapján­ vett tiz új hajót s a szállítási árt még lejebb nyomta. Egyszerre csak megjön a négy elveszettnek hitt hajó s vele a hir, hogy a gabna ára emelkedik. Florio a gabnán 50°/0-ot nyert s a görögök majd megpukkadtak mérgükben. Különben mindenki mérget venne rá, hogy Florio­n szélhámos. Kairóban a nemzetközi törvényszék egy aktája került a kezembe. Bonyodalmas nyomozás volt benne­­ leírva. Egy Faraszkuri lakos a­ki máltai születésű volt s óriás vagyon birtokosa, egyszer nyomtalanul eltűnt. A nyomozások eredménye ez volt: A Menza­léh tavát a tengertől keskeny földgát választja el, melynek egy szorosa van, a Dybehi, a­melyen az ivás idején a bömbösz halak szoktak a tóba nyomulni; a máltai szerződtetett 20 menzaléhi családot a legjobb halászokból, hogy az ikrát összeszedjék s feldolgozzák számára ; ez az ikra mint kaviár egész Egyiptomban a vízesésekig igen kedvelt étel; e szerződés azonban tönkretette a többi halásznak ezzel való foglalkozását, mert a versenyt nem tudták kiállani. A máltai minden ivási időszakban meglátogatta a Dybehi telepet; egy ily látogatás alkalmával leütötték és a tóba sülyesztették. Szuezban egy máltait ismertem meg, a­kit »pa­­pirlord«-nak neveztek. Egy földkörüli utazásból jött ide nejével s négy gyönyörű gyermekkel. Azt is meg­tudtam, hogy jutott a »papirlord« névhez. Afrika északi partvonalán Algírtól Cyirenaikáig egy külö­nös faféle a »halfa« terem, a­melyet néhány év óta óriás mennyiségben használnak a papírgyártásra, évenkint milliókra rúg e partvonal halfakivitele. A papirlord szegény máltai volt s egy napon átvitette magát a Tripoliszi partvonal egy kevésbbé ismert s a­ig látogatott pontjára, Miszatába. Itt félévig élt sá­tor alatt riz­zsel, datolyával és hallal táplálkozott és gyűjtötte a halfát; egy év múlva már faháza volt, öt év múlva ő maga átment Tripoliszba lakni s itt csak ügynökei dolgoztak; a halfát folyton vágatták és szállították Tripoliszba, hol az angolok rögtön meg­vették. Ezután még néhány év telt el, a »papirlord« dolgozott tovább s aztán egész váratlanul eladta iszo­nyú áron egész telepét, ő pedig megnősült s most tő­kéjének, mely az egy milliót meghaladja, kamat­jaiból él. Kairóban ma már elég jelentékeny gyáripar van. Ennek az alapját szintén a máltaiak vetették meg, a negyvenes években Bulakban volt az ipar fő­helye, amit csak egysz­erűen­­La Malta-nak hívtak, mert a munkások és vezetők nagy része mind máltai volt; azóta ezek óriás telepekké fejlődtek ki, hol éven­­kint több ezer munkás van alkalmazva s az is mind máltai. Ezeknek megalapitása egy lelkes máltainak Jumel-nek nevéhez fűződik. E gyárakban mindenütt bámulatos szorgalma, kitartása és takarékossága ál­tal tűnik ki. Végre aztán megismertem a máltait otthon — Máltában. Ott is szorgalmas, valóságos hangya­boly az, mindenki dolgozik, az idő mindenkinek drá­ga, iparos, kereskedő, hajós és mindenféle mestersé­get folytat, a munkát nem resteli és takarékos na­gyon. Ez a nép nagy veszedelem a Földközi tenger mellékén ; gyorsan szaporodik, mert egészséges faj; de gyorsan is terjed; ahol először megjelenik, sze­rény munkához lát s gazdagszik a benszülöttek rová­sára ; meggazdagodásának alapja az, hogy ahol meg­telepszik, nem a maga mesterségét folytatja, hanem valami olyat kezd, ami a benszülött lakosság főfog­lalkozásai közé tartozik és a versenyben szorgalma és takarékossága által győzi le benszülött versenytár­sait. A gyakorlati ész bámulatosan kifejlett benne, s természetére nézve nagyobb kereskedő, mint maga az angol. De nem kapzsi; a fényűző életet nem ked­veli s ha milliói is vannak, szerényen él, s főczélja, hogy végső napjait otthon, a kedves Máltában tölt­­hesse. A máltai, a­mig fiatal és nőtlen, nem valami túl szigoru erkölcsökben él; az égalj, meg vérének arab eleme hozza ezt magával, meg Máltának fek­vése ; mert Málta világkikötő; ott mindenféle nemzet embere megfordul, a kísértés nagyobb, mint bárhol másutt s ennek természetes következménye bizonyos erkölcsi lazaság; de azért istenfélő, vallásos, mint az olasz, ki kalapjaiba szedi össze a szenteket és vágja a földhöz, de ő maga siet a templomba s bámulatos áj­tatossággal imádkozik addig, mig meg nem lát egy szép­­ nőt. Akkor aztán megint a régi ördög. De ha a máltai megnősül, egészen megváltozik ; erényes s nagyon szigorú erkölcsű életet él. A máltai nők közt is van sok jó és sok rossz, mind a kettő azonban szen­vedélyes és szép. Akármelyikkel érintkezik az ember, veszedelem , a jóért kész rossz lenni, a roszszal még több rosszat csinál. Ez is azonban csak addig tart, míg férjhez nem mennek. A családi élet igen benső s alig van eset a válásra, de nem egyszer hallottam,­­hogy öreg párok oly őrült szerelemmel szeretik egy­mást, mintha vőlegény és menyasszony volnának. A máltai egyike a legérdekesebb emberi rasz­­szoknak, melyek a történelmi korban állottak elő Észak és Dél, Kelet és Nyugat olvadt benne össze, s hogy életképes és erős, bizonyítja gyors elterjedése. Ifj. Jankó János, Belgrád, július 24. — Saját levelezőnktől. — (Hisztics János álnoksága. — A trónörökös otthon. — A szkupstina. — A szerb külügyminiszter lemondása.) Általános a megbotránkozás udvari és kor­mánykörökben Risztics János volt miniszterel­nök és külügyminiszternek nagyon is kétszinű eljá­rása miatt. Mást mond a királynak, mást mond Szt.­Pétervártt és Moszkvában, mást mond a külügy­miniszternek és mást mond saját lapjában, a Srbski Nezavisnostban. Risztics János a király előtt kijelentette, hogy rosszalja a királyné makacs eljárását és teljes meg­győződésből igazat ad a király eljárásának és he­lyesli azt. Zimonyból pedig azt sürgönyözteti a ra­vasz, de különben kitűnő államférfin Szt.-Pétervárra és Moszkvába a lapoknak, hogy e hírek csak arra vannak szánva, hogy az ő tekintélyét Oroszországban gyengítsék. Ő a királyné pártján van, sajnálja a sze­gény szerencsétlen nőt, kivel férje, a király és a kor­mány oly égbekiáltón igazságtalanul bánnak. Risztics, mielőtt a rohitsi fürdőre elutazott vol­na, meglátogatta Mijatovics Cedomir külügyminisz­tert és kijelentette előtte, hogy ha ő lenne most kormányelnök és külügyminiszter, hát ő bizony nagyon kurtán járna el a ki­rálynéval, kinek az eljárását nem tudja magának m­á­s­k­é­n­t magyarázni, mint­hogy Oroszországtól kapja a tanácso­kat e makacs ellen­állásra. Sőt még azt is egész határozottan kijelentette Risztics Mijatovics előtt, hogy rendkívül sajnálja azt, hogy éveken keresztül a királynét t­ámo­gatta, de most meggyőződött, hogy Natália királyné soha nem érzett Szerbiával őszintén, hanem igenis szívvel és lélekkel szolgálta az orosz politikát. És azt, a­mit Szerbiáért tett, nem szive sugallata, hanem az orosz udvar parancsolata szerint tette. És ez a Risz­tics saját lapjában a király mellett még csak egy szót sem íratott, sőt mi több, határozottan tagadja, hogy az orosz lapok Milán király ellen írnának, hanem az, a­mi az orosz lapokban áll a szerb udvar ellen, az mind egyedül Garasanint illeti. Igaz, Risztics nem időzik jelenleg Belgrád falai közt, hanem a szép és kies Robitsban fürdőzik, de itt vannak legmeghittebb barátjai: Avakumovics és Alampia Vasziljevics (volt miniszterek), kik a lap vezérei és az ő uruk és parancsol­ójuk, Risztics János rendelete szerint szerkesztik a lapot. A felelősség egyedül Riszticset illeti. A belgrádi orosz követség által terjesztett ama hír, hogy a trónörökös nehéz beteg, (epileptikus) tel­jesen levegőből kapott rosszakaratú koholmány. A trónörökös teljesen egészséges, élénk, üde és jókedvű, naponta látom őt vagy kilovagolni vagy kikocsikázni. Jó kedvvel beszélget környezetével. És határozottan állíthatom azt is, — mivel volt alkalmam legfelsőbb helyen nyert engedély folytán meggyőződni, — hogy igen jó étvágygyal eszik, a nagy kertben tornázik, egy szóval betegségnek, vagy levertségnek még nyomát sem látni a trónörökös kedves üde arczán. Az is valótlan, hogy megtiltották a trónörökös­nek azt, hogy édes­anyjának írjon, éppen tegnap ka­pott tőle levelet és ő Felsége parancsából azonnal válaszolni is kelletett neki. Beszélik, hogy az elnapolt szkupstinát leg­közelebb egy rendkívüli ülésszakra fogják összehívni. A tanácskozás egyedüli tár­gyát a királyi pár válási ügye képezné. A szkup­­stinának, mely, 16 liberális képviselőt kivéve, csupa radikális képviselőkből áll, feladata lenne a válópert állami aktusnak nyilvánítani és az egyházat értesí­teni, hogy e válóperben nem a konzisztórium, hanem a szinódus van egyedül hivatva dönteni, illetve a tel­jes elválást kihirdetni, mivel a törvényhozó testület már előzetesen teljesen felbontottnak fogja a házas­ságot nyilvánítani. Tegnap este óta tartja magát az a hír, hogy Mijatovics külügyminiszter a közte és Milán király közt felmerült nézetel­térés miatt beadta lemondását. Tekintve a mai fölötte komoly helyzetet, nagyon is kívánatos, hogy Mijatovics megmaradjon a külügyek élén és mi részünkről nem is képzelhetünk magunknak differen­­cziát Mijatovics miniszter és királya közt. De egyál­talában, bár a legkomolyabb politikusok és Mijato­vics személyes és elvbarátjai beszélik, nem tudunk hi­telt adni annak, hogy most, a legkomolyabb pillanat­ban adta volna be lemondását éppen az a miniszter, ki a király teljes bizalmát és minisztertársai osztat­lan szeretetét bírja. Legközelebb még egy hivatalos jellegű lap fog megjelenni, mely inkább a király, mint a kormány közlönye lesz. A király váló pere. (Külön tudósítónktól.) Belgrád, jul. 24. A szerb királyi válóper ügyében, mióta a trón­örököst atyjához haza­hozták, mi sem került nyil­vánosságra. A Neue Freie Presse és más hirlapok állítólagos jól értesültsége, midőn a legvariánsabb híreknek közrebocsátásába belementek, csak tudósí­tóik fantáziájára támaszkodhatott. Nem hozták pedig nyilvánosságra az ügynek állását azért, mert a bel­grádi konokból a trónörökös hazahozatala után is megtettek minden kísérletet, hogy egy modus vivendit találhassanak. A királynénak új ajánlatokat tettek, melyekben érintetlenül meghagya­­tott a régi, már publikált propozícziók­­nak a műpont­ja, mely szerint a trónörö­kös nagykorúságáig anyja mellett ma­radna és csakis szünidejét töltené atyja oldalánál. A királyné azonban most is mereven visszauta­sított minden békü­lékeny ajánlatot. Marussi herczeg­­nőnek a Temps levelezőjével folytatott beszélgetése után nyomára jöttek, hogy a királyné ezen, a meg­­másithatlan körülmények között teljesen indokolatlan makacsságra Szerbiából lett fölbiztatva. Kitűnt — mint az már nyilvánosságra is került, — hogy külö­nösen Horvátovics tábornok exponálta magát ez intrigyák érdekében. Hogy azonban Riszticsnek, a volt miniszterelnöknek keze sem tiszta e kérdésben, kitűnt­­már abból is, hogy itthon a király előtt feltétlenül helyeselte a király el­járását, rögtön utánna pedig orosz és horvát lapok­ban dementáltatta saját eljárását. Meghiúsulván ekkér minden közvetítő kísérlet, nem maradhatott más hátra, mint az elválás végleges és megmásu­hatlan el­­határozása. E czélból a király legkö­zelebb a szinódus elé egy memorandu­mot fog beterjeszteni, melyben közjogi és kánonjogi okok alapján a szinódus illetékességét minden kétséget kizáró világításba fogja helyezni. A görög-keleti egyház kánonai ugyanis egy esetleges királyi válóperre vonatkozólag semmi hatá­rozatot nem tartalmaznak. Az minden kétségen felül áll, hogy a közönséges válási esetekben a konzisztóri­um, mint a váló felek illetékes püspöki megyéjének gyülekezete bír a döntés jogával. Ámde a szerb alkotmány III. fejezete értelmé­ben a király kötelezve van ugyan állandóan Szerbia területén lakni, de Szerbia területén belül egy külö­nös székhely számára kijelölve nincs. A király tar­tózkodási helyéről tehát, mint más válási esetben, nem lehet a konzisztórium illetékességét megállapítani, mert melyik konzisztórium, melyik püspöki megye választassák ki számára az ország püspökségei közül ? A királyra vonatkozólag nem lehet illetékes egyetlen püspöki megye, rája nézve az egész ország területe mérvadó. Tehát nem egy püspökség gyülekezete, hanem az összes püspököké, vagyis a zsinat. Különben is a király házasságkötése állami aktus lévén, kell hogy házasságának felbontása is a szerb autokephal egyház főnökének, a metropolitának közbenjárásával menjen végbe. És ez csakis a zsinat illetékessége útján történhetik. Ámbár ez okokból — mint látható — a szinó­­dus esetleges ítélete ellen megállható kifogást föl­hozni nem is lehetne, a király mindamellett emlék­iratában ki fogja nyilvánítani, hogy — mivel a ki­rályné a szinódus illetékessége ellen protestált — ő (a király) még árnyékát sem akarja annak megtűrni, hogy a válás menetében a legcsekélyebb szabályelle­nesség is történt volna és beleegyezik a kon­zisztórium illetékességébe. Kereskedelmi egyezmény Törökország és Szerbia közt. — július 25. Belgrádi tudósítónk ma küldte be hoz­zánk a Törökország és Szerbia közt létrejött díj kereskedelmi egyezmény hiteles szövegét, melyet alább egész terjedelmében közlünk. Ama közvetlen kapcsolat következ­tében, mely Magyarország és a keleti államok közt gazdasági tekintetben, már földrajzi helyzetünknél fogva, fennáll, reánk nézve nagy érdekkel bír ama viszony, mely a Balkán-államok egymás közt való gazda­sági összeköttetését szabályozza, mert kivite­lünk főletéteményese és iránya a Kelet lé­vén, ez a viszony végső eredményben a ma­gyar gazdasági mérleg alakulását is lényege­sen befolyásolja. A múlt hónapban aláírt egyezmény a török-szerb forgalmat a kivitel, bevitel és át­vitel tekintetében teljes preczízióval szabá­lyozza s általános jellege az, hogy a két álla­mot egymással szemben amaz előnyökben részesíti vámpolitikai tekintetben, a­melyeket a legkedvezményesebb viszony biztosít a szerződéses európai államoknak. E főszabály alól csak az állatoknak az ottomán terü­letről Szerbiába való bevitele vagy Szerbián való keresztülvitele képez kivételt, a­mi amaz egészségügyi szerződéssel függ ösz­­sze, melyet Szerbia Ausztria-Magyar­országgal tudvalevőleg 1881. április 24-én kötött. A mi monarchiánknak a két államhoz való kereskedelmi viszonyát illeti : az szerző-

Next