Pesti Napló, 1888. július (39. évfolyam, 181-211. szám)

1888-07-10 / 190. szám

190. szám. Budapest, 1888. Kedd, julius 10. Szerkesztési iroda: Ferencnek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ít I e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiadó hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ít­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás: 39. évi folyam. Előfizetési feltételek . A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt U* o«U kiadás postai ktUraküldése kívántatik, postabélyegra havonként 15 kx. évnegyedenként 1 forint fel kifizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Űrnapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. A kievi ünnep. — julius 9. Az ősrégi Kiev, mely város öregebb Oroszországnál, öregebb, mint ezen nagy vi­dék története, melyet az ó­kori görögök és szittyák városának tartanak, mely a népván­dorlást átélte és túlélte s falai alatt skandi­náv waragerek, magyarok, besenyők, mongo­lok, tatárok, lithvánok, lengyelek és oroszok csatáit látta . Oroszország első fővárosa, Kiev legközelebb az orosz nemzet keresztény hitre való térítésének kilenczszázados ünnepét nagy pompával megülni készül. A Dnyeper folyó szélesen hömpölyög a hegyek alatt, melyek tetején várfalak mögött emelkedik az erős fekvésű város, jelenleg is Oroszország egyik védbástyája. Félszáz tem­plom tornyai és kupolái messzire hirdetik a város szentségét. A zarándokok ezrei járnak ide imádkozni a szentek sírjaihoz. Kolostorai a leghíresebbek Oroszországon s kincsekben és műemlékekben gazdagok. Történelmi érdekes­ségre Kiev vetekedik Moszkvával és Krakkó­val. S valóban vetekedhetik, mert méltán azt állítja, hogy őt illeti az elsőbbség, hogy ő az igazi orosz, a másik pedig muszka. De mióta 1660. évben I. Alexei Romanov Kievet el­vette János Kázmér lengyel királytól, a régi dicsőség puszta emlék s a muszka uralom vé­get vetett a különbségnek a tiszta és valódi oroszok s a mongolokkal és más fajokkal ve­gyült muszkák között. A magyar népnyelv megőrizte a különbséget az elnevezésben, a kievi beszéd és az ottani régi orosz irodalom is megtartotta még nemzeti sajátosságát, de a szentpétervári kormány ezen orosz nyelvet és irodalmat el nem ismeri, nem tűri, üldözi. Oroszországnak egységesnek kell lenni, szó­ban. írásban, hitben egyformának Kamcsat­kától a Visztuláig, a jeges és fekete tenger közt mindenütt. Ukrajna, Podolia, Volhinia s ezek ős fővárosa Kiev kivételt képezni ne merészeljenek. Ez a pánszlávizmus, melynek a birodalomban mindenütt érvényt kell sze­rezni és a birodalmon kívül lakó szlávok ál­tal el kell fogadtatni elvül és czélul. Nem tagadhatjuk, hogy ezen politikában van erő és öntudatosság, s a czári hatalomra támaszkodva, következetes támadó fellépésé­vel sokat elért már s Európára nagy és állan­dó veszedelem. A kievi ünnep a pánszlávizmus élesztő tüntetése akar lenni. Minden szláv törzs meg­hivatott s egyesek által képviselve lesz vala­mennyi, de nem csak a szlávok, az orthodox felekezetek is mind hivatalosak, görögök, örmé­nyek és abessziniaiak, kiknek követeik meg is érkeztek már Afrika közepiből Oroszországba. Az orosz egyház protektorátusa, a czár pápasága az összes keleti egyházak felett proklamáltassék és konstatáltassék. Szerb, bolgár, görög, oláh, örmény és abessziniai nemzeti keleti egyházak mind az orosz czárt ismerjék el fejüknek s az orosz egyház hege­móniája alá szegődjenek. Ezt dokumentálni az ünnepély rendezői ezúttal pekumeniai zsi­natot is szerettek volna tartani Kievben, de ezt nem sikerült összehozni a nemzeti egyhá­zak és püspökeik féltékenysége miatt. Az alkalom nincs rosszul választva. Az apostoli I. Vladimir (980—1014) az egész akkori Oroszország felett uralkodott a finn öböltől a Fekete-tengerig s fővárosa volt Kiev. Anyja Olga 955-ben Konstantinápoly­ban felvette a keresztséget, ő maga nőül vette Vazul görög császár nővérét, Annát, ke­leti hitre tért és behozta országába a keleti kereszténységet. A kievi érsekség volt a leg­első Oroszországban. Görög műveltség, ízlés és szokások, görög tudósok, papok és mester­emberek hivattak be. Mint kortársa, Szent­ István, kit Adalbert prágai püspök 994 táján keresztelt meg Esztergomban, hasonlóan cse­lekedett Wladimir, csakhogy amaz a római nyugati n emez a görög keleti egyházhoz csat­lakozott, Byzancz közelsége, befolyása és csa­ládi összeköttetései alapján. S ezzel megvonta az éles határvonalat Oroszország és a nyugati czivilizáczió között. S az ellentét is megszü­letett : Lengyelország, melyet I. Mirziszlav 966-ban térített át, és Magyarország a ka­­tholiczizmushoz szegődtek s a latin czivilizá­­czióhoz. Oroszország a görög hitet és szokáso­kat vette fel s terjeszté tovább. Ha most a panszlávok e felekezeti különbséget és ellen­tétet annyira kiélesítik, ez is politika, de fele­dik, hogy ezzel voltaképen eltaszítják ma­guktól örökre a lengyeleket, cseheket, h­orvá­­tokat, stb. s egyszersmind végkép különvál­nak Európától. A különös azonban az, hogy a kievi bi­rodalom a tatár pusztítás után végleg Len­gyelországgal egyesülvén, századokig lengyel befolyás alatt állott s ez idő alatt katholikus hitre tért, úgy hogy jelenleg is Kiev és kör­nyékének lakossága túlnyomó részben nem gör. keleti, hanem gör. katholikus vallású. A pánszlávok tehát, midőn Kievben ülik meg a görög kereszténység Oroszországba be­hozatalának 900 éves fordulóját, történelmi­leg egész korrektül választották ugyan a he­lyet, de voltaképpen katholikus nép közt lesznek, mely­­vonakodik a keleti hitre vissza­térni, melyre a hatóságok kényszerítik. De hiszen az ünnepély éppen propaganda akar lenni, arra való, hogy az ukrajnai oroszok A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA — Julius 9. — Stefánia trónörökösné nyaralóhelye. (A Koháry-Coburg kastély Szent-Antalon.) — Saját levelezőnktől. — A Selmeczbánya városától mintegy négy kilo­méternyi távolságban fekvő és a herczeg Coburg család tulajdonát képező szent-antali kas­tély egyike a legérdekesebbeknek az egész ország­ban. Nemcsak szép fekvése, árnyas sétányai s óriási kiterjedésű parkjánál fogva, hanem még inkább ritka fényű, gyönyörű berendezése miatt. Maga a kastély Szentantal falu közvetlen szom­szédságában egy dombtetőn fekszik és egy nagy egyen­­szárú négyszöget képez, melynek belsejében terül el a tágas udvar. Két oldalt vezetnek föl a széles lépcsők, me­lyek mentén plasztikus szépségű szobrok állanak. A kastélynak a falu felé eső része egy emeletes, holott a park felé eső része földszintes, mit a domb fekvése, melyen a kastély épült, okoz.. A földszintes részen egy nagy terrassz nyúlik a parkba ki gyönyörű délszaki növényekkel megrakva. Nem messze innét van a mesterséges vízesés, mely a halastavakból zuhog le a tarka pázsit szőnyegre s a földalatt lesz elvezet­ve. A halas tavak fölött áll egy csinosan épült svájczi ház, honnét felséges kilátás nyilik a dél felé mindin­kább zónává változó tájra és a négyezer láb magas Szitnya hegy sziklafalas ormája. Balra az erdőben in­nét van egy remetelak lombos lugasokkal körülvéve,me­lyekből a csalogányok dallama messzire elhallatszik. Maga a kastély belseje a képzelhető legnagyobb fénynyel van berendezve. Legérdekesebbek: azon lakosztály, melyben Mária Terézia királyné lakott, ki herczeg Koháry vendége volt s kinek egy díszes koronával ellátott mennyezetes ágyát még most is kegyelettel őrzik ; továbbá az úgynevezett tükörszoba, melynek falai mind kristályos tükrökből vannak összeállítva; továbbá a khinai berendezésű terem díszes kárpitjaival s pagodáival;­­továbbá a valóban felséges és óriási értéket képviselő drágakövekből kirakott mozaik asztalok és búto­rokkal berendezett terem; valamint a Koháry­­család őseinek és a török háborúkban szerepelt rokon­ságnak képeivel kirakott két nagy terem, e képek közül különösen érdekes a török fogságba esett két Kohárynak egymás mellett függő képe, két ha­talmas, szakálas alak vasra verve s Rembrand­féle sötét színben tartva; épp ily érdekes azután az egyik szobában látható metszett női alak, baljában bögrét, jobbjában pedig kanalat tartva s utána egy macskával (Vezetőm állítása szerint a Koháry­­a­k egyik szakácsnőjét ábrázolja) egy czigány leánynak gyönyörű képe, kiről a népbeszéd sok érde­kes dolgokat tud mesélni s ki állítólag a múlt század­ban Szentantal falu végén lakó czigány­ok közül került igen fiatal korában a kastélyba, hogy ott gyorsan elhervadjon, mert szabadságát nem akarták visszaadni; végül a sok, már a Coburgok által újon­nan nagy fényűzéssel berendezett pompás lakosztá­lyok stb. E kastélyban lakik jelenleg Stefánia k­or­á­n a h­er­c­z­e­g­nő­n­k, mint a Coburg herczegi család vendége s kit a szentantali nép »fiatal királynőnknek« ne­vez. Elég alkalma fog nyílni innét e gyönyörű vidéket a maga különleges érdekességeivel megszemlélni, mint a milyenek közé az évezredes bányaművek tartoznak, melyekben, mint lapunk más helyén emlitjük), ma járt. Kies felvidékünknek általa lett eme első látoga­tásánál legyen üdvözölve. Sz. R. E. A MÚLT. Eredeti regény. 7 Irta: Gosztonyiné Bíró Kornélia. A férj. A gróf csodálkozva tekintett utána, Sórody pedig szívélyesen fűzte karját barátjáéba s igy szólt: — Látod Tibor, te túlságos szigorú voltál nőd iránt. Az ily büszke lélek nem feledi a megaláztatást. Évek múltán is visszaemlékezik­ egy keserű pillanatra, miért is csepegtetsz kelyhébe mérget, midőn ő a tár­saság, a zajos élet után vágyik. Lehet-e neki rossz néven venni, hogy megszokott életmódja annyira vonzó, hogy feledé neked tett ígéretét ? Először életében volt Tibornak terhére Gábor beavatkozása Miért beszélt ő ily könnyedén Olgáról ? Mindamellett elfojta a pillanatnyi fellobbanást és hallgatagon folytatta útját a vendéglő felé. Nem részesültek azonban oly szívélyes fogadta­tásban,mint várták. Mindenkit lehangolt Szentimreyné elmaradása, mindenki csak Olgáról beszélt, őt dicsőí­tette­­ Tibor, bár őszintén örvendett ez estének, mit gyermekkori pajtásaival tölthetett, mégis lehangolt maradt. Folytonosan fülébe csengtek neje végszavai, nem volt azokban már többé gúny, csupán egy rég el­fojtott fájdalom kifakadása. E pillanatban majdnem megsajnálta őt. — Azután meg mindennel elégedetlen volt. Az amerikai steak kemény volt, a pezsgő nem elég see, barátai kézszorítása hideg, a nők megjegy­zései ügyetlenek, a társalgás színtelen, Lorody túl­áradó ékesszólása már éppen kiállhatatlan volt. És hogy rossz kedvét senkivel sem éreztethető, ez még elé­gedetlenebbé tette. Mindezek után nem lehetett cso­dálni, hogy hamarább vonult szobájába, mintsem eleinte gondolta.* * * A Szentimreyék elutazásának napja borult reg­gellel köszöntött be. A tegnap esteli szokatlan meleg idő után követ­kezett éjszakai zápor annyira lehütötte a levegőt, hogy a pipálóban levő kandallóba tüzet gyújtottak. Lorody volt az első, ki oda belépett. Gondol­kodva nézett körül, mintha keresett volna valamit, hogy idejét el­töltse. Amint tekintetét a szobában körül hordozó, egy kis fénylő tárgy a padlón kelte fel figyelmét, lehajolt és felemelte. Ráismert... Olga medaillonja volt. Egy remek­mű, mely Párisban készült és annak idején ez sok fej­törést okozott Tibornak. Mennyi szerelmi kifakadást, mennyi üres frázist kellett Gábornak végig hall­gatnia ! Semmi sem volt elég szép, elég jó Olgának! A medaillon egyik oldalán gyémántokkal volt kirakva, míg a másik felén pic­iny, de tisztán kivehető betűk­kel állottak e nevek : »Olga,« »Tibor.« Eddig Szentimrey mindig kereste a különle­gességeket ; szerette a nem mindennapit, de mióta neje maga is oly exotikus apart plántának bizonyult, azóta Tibor teljesen megelégelte a különlegességeket. Lorody kinyitá a medaillon mindkét lapját; itt Tibor boldog mosolylyal tekintett reá, ott Olga megelége­dett arcza üdvözölte! Csakhogy idővel ez a mosoly fanyar és az az elégedett arcz fagyos lett! Sokáig szemlélte az arczokat. A múlt emlékei tisztán tűntek fel előtte. Ott látta maga előtt e két lényt bol­dogan és megelégedetten! Mintha szeme káprázott volna, vagy a másvi­lágról jelentek volna meg ez ismert alakok, kiket az idő úgy eltorzított; maga sem tudta, mennyit tudjon be az élet komédiájának, mennyit a valóságnak. Az a nő azzal a szende mosolylyal, és ábrándos szemekkel, volt-e egy pillanatig is őszinte vagy soha ? — S­zó­rody merengve tekintett maga elé. — És ha még mindig szeretné ? — kérdé ön­magától egy gonosz mosolylyal, s hirtelen így foly­tatta : Játszuk tehát a kegyes gondviselést ? — És ezzel ügyesen eltávolítá Tibor képét, lecsukta a me­­daillont, és ismét a földre helyező, a legelőnyösebb világításba, úgy hogy a belépőnek rögtön szemébe tűnjék. Ezzel megelégedetten távozott, beszívni azt az üde levegőt, melylyel egyaránt élteti a mindenható teremtő az igazat és a gonoszát! Alig hagyta el Lórody a szobát, már­is belépett Tibor az ellenkező ajtón, és az a kis csillogó tárgy rögtön szemébe ötlött. Még mindig az est benyomásai uralkodtak ben­ne, és az az álmatlan éj, melyet csupán torzalomké­pek népesítettek be. Nem volt nyugalma, sem ébren, sem alva! Az az érzés pedig, mely most háborgott szívében, veszedelmesen hasonlított a lelkifurda­láshoz; mert az a szerelem, mely éltének egyetlen nagy szenvedélye volt, most háttérbe szorítva az ész rideg okoskodásait, — a saját jogait követelte. — Szeretettel vizsgálta azt a kis tárgyat, melyet Olga viselt, csupán a kis karika, mely azt a nyakán lévő szűz Máriához és egyéb kedves em­lékekhez fűzte, tört el, nem lehetne-e ezt a ka­rikát oly szolidan vissza­erősíteni, hogy az soha el ne törhessen? Nem az Isten intő szava-e az, mely őt erre figyelmezteti? Egy megmagyarázhatlan érzelem gyors tettre indította. Nem habozott egy pillanatig sem! Lá­zas sietséggel vette ki zsebkönyvét, abból ideges kézzel egy papír szeletet hasított ki, és picziny, de tisztán olvasható betűkkel írta reá: »tégy töre­delmes vallomást.« A­ztán csinosan összehajtva a levélkét, azt a medaillon ama felén helyezte el, melyben Olga arczképe volt, s lecsukva a zárt, figye­lembe sem vette annak másik felét. Még a kezében volt a kis műtárgy, midőn könnyű léptek és ruha suhogás jelzék Olga jöttét. Tibor szive megdobbant, érze, mily végzetes lépésre határozta el magát. Olga egyszerű szürke úti ruhában teljesen felkészülve lépett be. Arcza még hidegebb volt a szokottnál. Közömbös fejbólintással üdvözölte a grófot, míg ez udvariasan hatta meg magát neje előtt. Még a szo­kásos »shake hands« sem dívott e különcz házas­párnál. Tibor egy pillanat alatt megbánta előbbi meg­indulását , de érzelmein uralkodni nem birt. Bármeny­nyire iparkodott izgatottságát elpalástolni, képtelen volt arra, pedig érezte nejének gúnyos tekintetét! — A grófné nem vigyáz ékszereire, — szólt Tibor majdnem remegő hangon, — ha valami idegen szolga találta volna meg a medaillont, talán sohasem került volna vissza. Olga fürkészőn tekintett férje szemeibe, és még mélyebbre ezeken keresztül. Nem tudta mire magya­rázni a gróf szokatlan, és sajátságos magaviseletét s ama ürügy alatt, hogy megkísérti visszahelyezni a medaillont, sietve egy ablak mélyedésbe húzódott, hogy a rejtély nyitját magában a medaillonban keresse. Vannak esetek, melyek majdnem arról győznek meg, hogy létezik ördög, ki néha néha beleártja ma­gát dolgunkba, és elrontja a legszebb játszmát. Luczi­­fer most is kaczagva nézi munkájának sikerét. — Mert Olga csakis azt a részét nyitotta ki a medaillon­­nak, a­honnan Tibor képe — hiányzott! Egy éles oldalpillantást vetve férjére, sötét szemei felvillogtak, ajkai alig észrevehetően vonaglottak, — és rögtön és hirtelen határozott léptekkel közeledett a kan­dallóhoz. — Képtelen vagyok megigazítani— szólt türel­metlenkedve. És miután hiányzik az összekötő kapocs, e tárgy értéktelenné vált. Szólt és ezzel a medaillont a tűzbe dobta.­ Szentimrey megdermedve tekintett Olgára. Mindent, csak ezt nem várta. Le volt hűtve tökélete­sen , s akár egy fagyos téli szél járta volna át tag­jait. De hangja nem reszketett többé, hanem ő is egy­szerre gúnyos flegmával szólt: — De kár, ez az ostobaság elég csinos volt ; meg vagyok győződve, hogy JPhilli komornájának örö­met szerzett volna. Azután egy lépést közelítve Ol­gához tréfás megbotránkozással folytatta: — Ön néha nagyon elhamarkodottan cselekszik; lássa ez a sze­gény leány férjhez megy, legalább én úgy értesültem, s mily alkalmas mennyasszonyi ajándék lett volna neki ! Olga, habár úgy érezte, hogy lelke mélyéig sért­ve van, mégis higgadtan válaszolt: — Feledi, hogy csupán elviselt ruháinkat és nem régi ékszereinket szoktuk cselédeinknek aján­dékozni ? — Igaz, az ékszer minél régibb, annál érté­kesebb. — Csakhogy e medaillon nem az ó­korból való volt, hanem hitvány modern munka. .. — Ebben már igaza van — szólt Tibor, kese­rűen kaczagva. — A mai korbeli munka sem lehet más, mint a mai ember. Hajlítható és töré­ke­n­y! És az a kis ostobaság, mely talán hivatva lett volna a két szív sorsát intézni, némán, némán olvadt szét a tűz lángjaiban, magával enyésztetve el azt az értékes okmányt, melyet Tibor helyezett el abban. Hisz a papiros türelmes és az írott betű nem tud panaszkodni! E pillanatban lépett be Lorody. Körültekintve látta, hogy nem vesztegette volt idejét haszontalanul. A fa busásan meghozta gyümölcsét. Nem kérdezett semmit, az a két arcz, melynek mása néhány pillanat előtt a múltat idézte fel előtte, most a jelen képét oly híven tükrözé vissza, hogy eleget tudott, így az első lépés is, mit e két lény egymáshoz való közele­désére tett, csak távolabb taszita egymástól őket. * * * Ismét előállott a fogat — ismét útnak indult a három személyből álló társaság! Mentek messze, a nagy világba, ki tudja hol állapodnak meg, vagy mi­kor fárasztja ki őket a folytonos utazás, bolyongás! A sok haszonleső pinczér, meg egyéb cselédség sóvár pillantással nézett utánok, sajnálkozva, hogy ily ha­mar távoznak azok, kiktől oly sokat reméltek, külön­ben e rövid idő alatt is megtettek minden megenged­­hetőt és meg nem engedhetőt, hogy minél többet zsa­roltak legyen tőlük. (Folyt, köv.) lássák be, hogy a czár vallását kell követni Oroszországban mindenkinek. S a követek ezt vigyék széjjel s a szláv sajtó hirdesse min­denütt. Hanem mivel az ünnep pánszláv lesz egészen, nem is lesz teljes. Lesznek ott min­denféle fajtából egyes példányok, de hivata­losan a külső országok e politikai tüntetésre és összeesküvésre nem mennek el. Már Ro­mánia kimondta, hogy nem megy el, Szerbia is és Bulgária hivatalosan távol marad, a gö­rögök féltékenysége éppen nem megy oda s a galicziai oroszok kijelentették, hogy »poli­tikai okokból« ők sem lesznek jelen. Lehet hát pompa, fény, czár, miniszte­rek, főpapok és tömeg: érdekelni fogja az ünnepély a kiváncsi világot, de el fog múlni, reméljük, komoly következmények nélkül. Mint a­hogy Oroszország ezer éves fenn­állásának ünnepe Moszkvában elmúlt és fele­désbe ment. Budapest, július 9. Vilmos császár találkozása uralkodónkkal. A félhivatalos Bud. Korr. egy mai kommünikéje jelenti: Vonatkozással a német császár tervezett utazásaira a Németországgal szomszédos államokba, arról értesü­lünk, hogy Vilmos császár annak idején — egyide­jűleg ama tudósítással, hogy a czárt Oroszország­ban meg fogja látogatni — Ausztria-Magyarország szövetséges uralkodójának, a­ki akkor Budapesten tartózkodott, látogatását legkésőbb szep­temberre jelentette be. Hasonló értesítés akkor Rómába is ment és előbb a német és orosz császár tervezett összejövetele sem ismeretes, sem megállapítva nem volt. A hangulat Oroszországban. A Köln. Zrg pétervári levelezője azzal a fordulattal foglalkozik, mely az orosz közvéleményben egyszerre Németország javára beállott. Állítása szerint ez a változás nem lep­heti meg azt, ki az orosz viszonyokat ismeri. Az 1877/8-ks háború óta az orosz közéletben a pán­szláv irány került túlsúlyra, mely folyton azt híresz­­telte, hogy a háború sikereit Oroszország a német politika miatt nem aknázhatta ki. Ezzel a pánszláv párt nem eléged­ett meg ; fejei a Skobelevek, Obrutse­­vek, Ignatievek azzal is gyanúsították Németországot, hogy meg akarja támadni az orosz birodalmat. Még II. Sándor czárban, a németek régi barátjában is bi­zalmatlanságot tudott ily rágalmakkal kelteni, utóbb pedig III. Sándort rávette, hogy nagy katonai erőt vonjon össze a német és az osztrák határon. A vereség, melyet az orosz politika Bulgáriában szenvedett, a sajtónak nem pánszláv közlönyeit is Németország ellen hangolta s igy lassankint az egész orosz nép Németország ellen foglalt állást. II. Vilmos trónraléptével mindez hirtelen megválto­zott. Mi okozta e csodát, azt levelező sem magyarázza meg. Állítása szerint az oroszokat az nyugtatta meg, hogy most egy tetterős, fiatal egészséges férfiú ül a né­met trónon, kinek külpolitikája egészen Bismarck her­­czegre támaszkodik. Már­pedig ha II. Vilmos császár, a­ki határozottan akarja a békét, fentartja Bismarck politikáját, akkor — így okoskodnak a levelező állí­tása szerint Pétervártt — ez a politika előbb sem lehetett oroszellenes. Ha pedig nem volt oroszellenes, akkor mindaz, a­mit a pánszlávok évek óta híresztel­­tek Németország harczias szándékairól, szintén telje­sen alaptalan. E meggyőződéstől most annyira át van hatva az orosz közvélemény, hogy a legnagyobb lel­kesedéssel üdvözli az orosz-német barátságot. Belgrád, julius 8. — Saját levelezőnktől. — Az itteni összes politikai körök, pártkülönbség nélkül, kissé zokon vették, hogy éppen az osztrák­magyar sajtó az — a királyné makacs természetét ismernie kellene — mely a király és királyné közti viszályban túl messze megy a tanácsok osztogatásá­ban. A német sajtó — kivéve egy-két kis német lap kofáskodását — annyira delikát volt, hogy még csak a reprodukcziónak sem adott helyet. De most, midőn a családi titokkal már a sajtó is foglalkozik, kötelességemnek ismerem e lap tisztelt olvasóit a leghitelesebb forrásból merített informá­­cziók alapján e fölötte kényes ügy felől teljesen tájékozni. Milán király mint ember, atya és gavallér meg­tett mindent, mit egy becsületes ember és egy gyen­géd apa megtehet, hogy e fölötte kényes kérdést mindkét házas fél teljes megelégedésére oldja meg. Milán király egy új egyezményt óhajtott, egy egyezményt, melyet a metropolitának kellett volna megáldania, az összes mi­­nisztereknek és az államtanácsnak az állampecséttel ellátva­­ aláírnia. Ez egyezmény szerint a királyné minden, egy ki­­rálynét illető jogait visszanyerte volna s a trónörökös nála maradt volna, mig nagykorúságát el nem éri és csak a v­a­­kácziók idején látogatta volna meg édes atyját, a királyt. A királyné azon­ban csak a király egyenes meghivására jöhetett volna Belgrádba. De fájdalom, a királyné makacsságán megtör­tek a király nemes intencziói. A királyné ezen önfejűsége nagyon nyomasztóan hat az itteni politikai körökre ; legjobb híveit veszíti el ezáltal, tisztelői, kik oly őszinte ragaszkodással vi­seltettek volt irányában, meghidegültek teljesen; még Risztics János is sajnálatát fejezte ki a királyné e megmagyarázhatatlan makacssága fölött. Natália királyné, kit a szerb nép rajongásig szeretett, makacssága miatt izoláltan, teljesen elha­gyatva fog állani, s miért ? makacssága miatt. Midőn Milán király látta, hogy minden kísér­lete hiába volt, nem tehetett mást, mint elküldeni Wiesbadenbe úgy az ő, mint a szerb nemzet szeme­­fényéért, a kis trónörökösért. El is küldötte Pro­­t­i­c­s tábornok hadügyminisztert azzal a megbízással, hogy hozza haza a kis trónörököst, de a királyné ön­fejűsége miatt a trónörökös hazajövetelt is halasztást fog szenvedni. A polgármester a belügyminiszterhez. — július 9. A közigazgatási bizottság havi üléséről esti lapunkban közölt tudósításunkban rövi­den már megemlítettük, hogy a közigazgatási bizottság felterjesztést fog intézni a belügy­miniszterhez, felkérvén őt arra, hogy a ke­rületi elöljáróságok szervezése kérdésében minél előbb határozzon. A közigazgatási bizottság ez elhatározására a polgármester félévi jelentésének ama része szolgáltatott okot, a­melyben a polgármester, a kér­ elöljáróságok szervezése ügyében foly­tatott tárgyalásokra utalva, sajnálatának ad kifejezést a fölött, hogy a közgyűlés a tanács szervezési munkálatán oly módosításokat tett, a­melyek, nézete szerint, a czélba vett reformnak sikerét nemcsak kérdé­sessé teszik, hanem meghiúsítják. Ez alkalomból arról értesülünk, hogy Kamermayer Károly polgármester még a múlt hónapban a maga részéről is kimerítő előterjesztést intézett a belügyminiszterhez e kérdésben. A polgármester ugyanis a bel­ügyminiszter részéről hozzá intézett felhívás folytán jelentést tett nevezett miniszterhez a VII. kerületi elöljáróságnál előfordult sik­kasztások ügyében s e jelentésében azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy ezen sikkasztások oka legelső­sorban az elöljárósá­gok mostani szervezetének hiányaiban kere­sendő. E jelentést, amelyben az erre legilletéke­sebb egyén, a polgármester mond bírálatot az elöljáróságok működése felett s mond véle­ményt az elöljáróságok szervezése kérdésé­ben, érdekesnek tartjuk a­ következő kivonat­ban ismertetni: A VII. ker. elöljáróságnál, valamint a múlt év­ben a VI. ker. elöljáróságnál előfordult sikkasztások — úgymond a jelentés — újabb meggyőző érvet szol­gáltattak arra nézve, hogy a kér. elöljáróságok mos­tani szervezetükben nem képesek többé azon fontos feladatok megoldására, a­melyekre hivatvak. Az elöljáróságok ugyanis meg­szűntek már pusztán az önkormányzati igazgatás végrehajtó közeges lenni s hatáskörük kiterjesztése, ügyforgalmuk rohamos emel­kedése s a hatáskörükbe utalt ügyek sokoldalúsága feltétlenül megkövetelik, hogy azok a

Next