Pesti Napló, 1888. augusztus (39. évfolyam, 212-241. szám)

1888-08-02 / 213. szám

213. szám. Budapest, 1888. Csütörtök, augusztus 2. Szerkesztési iroda: Ferenciek­­tere, Athenaeu­m-é­p a 1­­­t. A­ lap jellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. Alap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás kör­ül panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás: 39. évi folyam. Előfizetési feltételek­­ A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestet kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 fr­t 50 kr. — 6 hónapra 8 frt Ha az esti kiadás postai küldök­üldése kívántatik, postabélyegre havonkánt 85 ks. évnegyedenként 1 forint felülel­ezendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések A »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Katonai nevelés. — aug. 1. Be kell látni mindenkinek, hogy a ka­tonai szolgálaton könnyíteni kell. Maga a kormány bevallja, hogy a faj romlik. Az ujon­­czozásnál évről-évre hitványabb ifjú nemze­dék kerül a mérték alá. A sorezredekbe nem bírnak némely vidéken elég alkalmas legény­séget kiválogatni a tömegből, a testi erő any­­nyira lehanyatlott máris. Ennek több oka lehet, legfőbb oka, hogy míg az erős férfiak a kaszárnyákba be vannak zárva, az otthon hagyott gyöngék, betegek és öregek szapo­rítják, mint apaállatok, a népet. Ebből már nem igen válik tökéletes ember. Egy másik fizikai, de még inkább er­kölcsi oldala a dolognak és oka az elcsenevé­­szesedésnek, a hosszú katonáskodás okozta sok vad házasság és törvénytelen gyermek. A papok hiába prédikálnak a házasság mellett, mikor a legényeknek nem lehet és nem sza­bad megházasodni. A törvénytelen gyerme­kek sorsa, ápolása, nagy halálozási aránya eléggé ismeretes. A vad házasságok bomlott­­sága, bizonytalan jövője, s a fattyú gyerme­kek nevelésének gyakori elhanyagolása szin­tén kétségtelen, az erkölcsi és jogi következ­ményektől ezúttal egészen eltekintve. De hát lehet-e, szabad-e a faj romlását és a társada­lom családi alapjainak elpusztulását tétlenül nézni és tűrni ? A katonai kormány belátva, hogy soro­­zási eredményei elégtelenek, úgy vél a bajon segíthetni, hogy 21 évről 22 évre teszi át a katonasort, ezáltal vélvén elérhetni, hogy fej­lettebb, tehát érettebb, erősebb, edzettebb és a strapában ellentállani képesebb elemeket kapjon. Helyes, de három évi aktív szolgálat mellett aztán még tovább tart a katonai coeli­­bátus és annak fent vázolt káros következmé­nyei még növekedni fognak. De hát a munka? A fiatal embereknek nemcsak katonáskodniok kell, hanem dol­gozni is. Izomerejük a nemzetgazdaságra nézve elveszett, míg a zászlók alatt szolgálnak. Csa­ládjaik, önmaguk, jövőjük megalapítására nézve is elveszett. Az állam pénzügyeire nézve is csak kiadás, semmi bevétel. Százezer ember napszámla évi három­száz munkanapra csak átlag ötven krajczár­­jával tizenöt millió forint, fél millió emberé már hetvenötmillió forint, ez a lucrum ces­sans, de mivel e katonákat a többi népnek tartani, etetni, ruházni kell, a damnum emer­gens hasonló összegre rug s a veszteség két­szer annyi. A hátramaradás, a defic­iteknek ez egyik fő oka. Mindezen bajokon segíteni kell, a finan­­cziális kalamitáson még az államférfiak is jajgatnak, mert az nekik égető. Oly katonai rendszert kell tehát kita­lálni, mely a lehető legnagyobb védképessé­­get, úgy a sereg létszámában, mint a katonák kiképzettségében, a lehető legkevesebb egyé­ni és pénzügyi áldozattal eléri. A miliezrendszer erre nem alkalmas, mert nem képez valódi katonákat. Anglia, Szerbia, Görögország bebizonyult katonai gyöngesége igazolják állításunkat. A miliez­rendszer csak olyan államnak jó, melyet,mint Svájczot, Norvégiát, Amerikát, nem fenyeget háború. Nekünk nem való, nekünk nagy ren­des hadsereg kell. Ha ez kell, akkor, hogy a terhet meg­­bírjuk és a vázolt hátrányokat — a népélet­ben űzött pazarlást, pusztítást és rablógazdál­kodást — elkerüljük, csak egy módja van a segítségnek : a szolgálati idő kevesbítése. Régi közkívánság ez, hogy az ifjak csak két évig vo­nassanak el a katonaszolgálat által életpályá­juktól, jövőjük, családjuk megalapításának megkezdésétől. De ez idáig lehetetlen volt, mert minden hadsereg tisztjei azt állították, hogy a betanításra, de még inkább a fegyel­mezésre s a katonai szellem beoltására két esztendő a mi parasztlegényeinknél egyálta­lán elégtelen s a három év a minimum. Hát ha ez így van, ezen is lehet segí­teni : hamarább kell a fiukat a katonásko­dásra megtanítani és begyakorolni; ha az ez­­redek, a tisztikar az újonczokban nem többé nyer­­ anyagot, hanem félgyártmányt kap, világos, hogy hamarabb csinálhat belőle jó katonát. Tessék a katonai nevelést a gyermekek­nél elkezdeni, az ifjaknál folytatni s a nagy­korúsággal bevégezni. Azután ne maradjon, csak a koronkinti gyakorlat és a honfikötelesség a hazát hábo­rúban megvédeni. Ha a gyermeket 12 — 16 éves korában a népiskolában katonai dolgokra tanítják, a legényt 16—22 éves koráig falujában a fegy­verrel bánásban és a katonai mozdulatokban begyakorolják, akkor a fiatalembernek 22— 24 éves korában két év elég lesz, hogy kitű­nő tisztek vezetése alatt kitűnő katonává váljék, így kellene megoldani a hadszervezet kérdését harczászati, pénzügyi, gazdasági, ne­­veléstani, családi, nemzeti és közerkölcsi­ségi szempontból egyaránt. Vajha a nemzet atyja és atyái ezt jól megfontolnák! Budapest, aug. 1. Kuhn báró és a félhivatalosak. Gráczból írják a Bud. Koh­rnak a következő sorokat, melyek bizo­nyára ama katonai körökből kerültek ki, melyek Kuhn báró iránt ellenszenvvel viseltettek. Az infor­­máczió valószínűleg a Kuhn mellett történt tünteté­sek utóhatása, kérdés azonban, hogy jó taktika-e ily módon adni kifejezést bizonyos körök elégületlensé­­gének s hogy jó taktika volna-e még abban az eset­ben is, ha az igazság azok részén állna, akik egy eltávozott jeles katonát utólag ily módon kommen­tálnak. A közlésnek bizonyos súlyt az ad, hogy a magyar kormány félhivatalos közlönye bocsátja vi­lággá és e szempontból tartjuk érdemesnek mi is a közlést. A közlemény így hangzik: A helybeli helyőrség tisztikarának minden­esetre fölötte szokatlan tüntetését Kuhn báró tá­borszernagy, eddigi hadtestparancsnok búcsúja alkal­mával a sajtó a lehető legkimerítőbben, részben na­gyon is kimerítően, mert túlozva írta le ; de nem lett megemlítve egy, szinte városszerte ismeretes tény, hogy t. i. a tisztek egy része, mely bár a ban­ketten természetesen szintén részt vett, nemcsak a tu­­lajdonképeni tüntetéstől teljesen távol tartotta ma­gát, hanem azt épp úgy katonai, mint fegyelmi szempontból rosszalta is. A tisztikar zöme eme ta­lán még­sem időszerű és nehezen indokolható tünte­tésbe valósággal beleragadtatta magát. Míg arról volt szó, hogy a nagy hadvezérnek és nagyrabe­­csült parancsnoknak megtisztelő búcsuünnepélyt ren­dezzenek, ez ellen természetesen senki sem emelhetett szót, a­mint azonban ha előre nem is szándékolt tün­tetéssé vált a dolog a legfelsőbb hadúr ellen, tisztnek semmi szín alatt abban tovább résztvenni nem lehe­tett. Ez volt legalább a véleménye néhány nyugodtan gondolkozó tisztnek. Kuhn báró táborszernagy a leg­nagyobb elismerés és kitüntetés mellett lett rendel­kezési állományba helyezve, hogy azonban Kuhn bárónak hadtestparancsnoki állásától való felmentése nemsokára be fog következni, azt Gráczban min­den katona már régóta tudta. A 3. hadtest az egye­düli a monarchiában, mely egy sajátszerű, minden többitől eltérő minta szerint boldogittatott; meg­lehet, a hadtest kiképeztetése a legjobb és legalkal­masabb, de komoly esetben a hadtest egyes részeinek összműködése más csapatokkal könnyen adhatna al­kalmat félreértésekre és súrlódásokra, szóval a 3. had­test által esetleg megzavartatnék a hadsereg összes csapattestjeinek összevágó működése. Kuhn báró számára nem voltak más szabályok és intézkedések, mint a sajátjai, melyek a hadügyminisztérium részé­ről kiadottakkal nem mindenben egyeztek meg. Még nagyobb fennakadást okozott azonban az utolsó években, hogy Kuhn dr. táborszernagy — való­­színűleg a számára kicsiny hatáskör következtében, idejének csak csekély részét szentelte a hadtestnek. Kuhn báró nagy kedvét lelte csillagászati tanulmá­nyokban és ez időrabló foglalkozásnak, valamint más, irodalmi tanulmányoknak sok időt áldozott. Ily kö­rülmények között az irányadó köröknek okvetlen ama véleményre kellett jutniok, hogy a táborszernagynak nagy szívességet tesznek, ha alkalmat nyújta­nak neki, hogy teljesen tanulmányai­nak szentelje magát. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Augusztus 1. — A MÚLT. Eredeti regény. 20 Irta: Gosztonyiné Biró Kornélia. Oltár előtt. A régi kassai nagy templom színig megtelt ki­váncsi nézőkkel. Korán jöttek, hogy a násznép meg­érkezte előtt szemügyre vehessék a díszleteket. Midőn a virágokkal gazdagon ékített és fénye­sen kivilágított egyházba léptek, mindnyájukon ün­nepi hangulat vett erőt, úgy hogy néhány pillanatig szótlanul állott a tömeg. Végtelen ellentétben állt a mesterséges világí­tással a fel-felbukkanó napsugár, mely a magas bolt­íves ablakokon átszűrődve, gyorsan ide-oda cziká­­zott, míg végre a főoltárnál megállapodva, azt miként egy glóriával vette körül. A szent áhitat azonban, melylyel a közönség be­lépett, lassan kint unalommá és elégedetlenséggé vál­tozott , mert a násznép soká váratott magára........ Türelmetlenkedtek.... Ekkor megszólalt egy hang, (a legbátrabb,) valami megjegyzést koczkáztatva, s követte példáját gyorsan egy második, aztán egy har­madik hangosabb, míg végre egy egész társalgó te­remmé változott át az egyház. — Ki hitte volna, hogy Olga ily fényes partrét csináljon. — Mennyi vagyona lehet a grófnak ? — Blezinszkyné azzal tüntetett, hogy lánya ke­lengyéjét Kassán készíttette. — Legalább mindenki tudhatja, mily fényes és pazar kiállítású.­­ — Dehogy! borzasztó egyszerű. Csodálom, hogy a grófné nem restelt leányának oly szegényes kelen­gyét adni. Jól tette: a grófné igen praktikus, miért verje magát adósságba ? Kissé genante volna vejét felkérni a számlák kiegyenlítésére; de tudja ő jól, hogy leánya alig hogy férjhez ment, félre dobja e ron­gyokat és híres párisi szabóknál fog dolgoztatni. — Hisz mesés gazdag ez a Szentimrey. —­ De jó lesz Olgának! Naponta új ruhát visel­het, képzelem, mily fényűző lesz! — De boldog, de jó neki! — szólt egy fiatal leány, ki csupán azért kosarazta ki kérőjét, mert ki­számította, hogy ha neje lesz, már nem rendelheti többé ruháit a fővárosban. — Bizony az oly helyzetben, mint Olgáé volt, ez nagy szerencse! Ugyan mi lett volna belőle, ha anyja meghal ? — Nevelőnő. — Társalkodónő. — Vájjon kié? — rikácsolt egy rové. — Én tudtam — szólt a csipős­ nyelvű Iréné, minden szót erősen hangsúlyozva, — hogy csupán idegen veheti el Olgát. — Miért ? — kérdő temérdek kiváncsi hang, de kocsik robaja hirdette a násznép érkeztét, és véget vetett a sok feltevések és kommentároknak. A násznép csupán a szükséges tagokból állott. Ez a publikumnál már visszatetszést keltett. Miért oly gazdag Szentimrey és miért »gróf«, ha még tisz­­teséges násznépről sem tud gondoskodni! Ők többet vártak e mulatságtól. Midőn a mátkapár belépett, a tetszés moraja futott át a tömegen. . . Még soha ily szép párt nem láttak. Mily jól illettek össze. Szentimrey magas ter­mete, fellépésének fesztelen elegancziája nagyon im­ponált a közönségnek. Karjára támaszkodott Olgának brüsszeli csipkék által betakart magas karcsú alakja. Mindkettőnek egyforma büszke magatartása volt. Minden menyasszonyról azt szokták állítani hogy »s­z­é­p.« Maga az aktus oly magasztos, oly meg­ható, meg az a fehér öltözék úgy kiemeli a legpará­nyibb bájt, hogy minden mennyasszonynak követke­zésképen szépnek kell lennie. Olga pedig éppen ifjú bájainak teljes világában mosolygó boldog arczával elragadó szép látványt nyújtott. És mennyi irigy te­kintet függött most a szerencsés mennyasszonyon,hisz a sok rossz akaratú megjegyzések mind az irigység ki­folyásai voltak. Fején fris narancsvirágkoszorú, hosz­­szú selyem uszályát majdnem egészen elfedő a csipke fátyol, melyet az oltárhoz érve könnyed mozdulattal hátra vetett. Nem volt rajta más ékszer, mint egy sor rend­kívüli nagyságú gyöngy.­­ Kettőjük közül Tibor volt a meghatottabb. Olga elvitázhatlan boldogságá­nak tudatában büszkén állott oldala mellett, mo­solygó tekintetét reá emelvén. Blezinszkyné vonásain sem volt olvasható más, mint elégültség és boldogság, sőt ma oly jól nézett ki, oly ruganyos léptekkel moz­gott, hogy senki sem ismerte volna fel benne, a törő­dött beteges asszonyt. Midőn az esküt kimondották, Olga határozott csengő hangja tisztán visszhangzott a templom ha­jójában , míg Tiboré halk volt az övéhez képest. — Hossz jel — suga egy öreg asszony szom­­szédnéjának — soha sem jó, ha a nő hangja túlhar­­sogja a férfiét. — Miért ? — kérdé egy tudnivágyó leányzó. .. Egy másik hang így suttogott : »Blezinszkyné csak elég öreg arra, hogy tudhatná, hogy menyasz­­szonynak gyöngyöt nem akasztunk nyakára.« — »A hány gyöngy, annyi köny!« — No meg az megjárja, mert akkor nem sok könnyet hullat a szép leány, ki ma úgy néz ki, mint­ha sírni sem tudna, persze azt hiszi, hogy elérhetet­len magasságra lépett. — Hm ! de nagyok a gyöngyök ! e szerint na­gyok vagyis inkább keserűek lesznek a könyek ! — Blezinszkyné már oly biztos leánya boldog­ságáról, hogy még a gyöngyök predilekcziójában sem hisz , hisz Olga Szentimrey grófné marad mindig ; ez a fődolog ; a többi nevetséges, mellékes. — Várjon, hogy is sikerült az öreg­asszonynak Szentimreyt befonni ? most lesz még csak büszke !­­!— Úgy látszik, azóta egészen megfiatalodott, hja ! kezéig a vénasszonyok nyara ! — Betegségének még nyoma sem látszik. És valóban Blezinszkyné, a­ki oly nyugodt, oly boldog volt, teljes biztonsággal tévő leánya kezét Szentimréjébe. E pillanatban érzi, hogy betölti hi­vatását. Leányának nem lesz többé reá szüksége. Most már nyugodtan meghalhat. Leányát vezetni, az ő boldogságára őrködni nem volt többé az ő feladata; átruházta azt vejére. A­mi pedig a szereplőket illeti, kikkel a közön­ség oly buzgón foglalkozott, azok nem igen törődtek az egész közönséggel. Azt talán észrevették, hogy a templom tömve van, de hogy kik voltak azok, akik siettek Olgát, mint fiatal asszonyt üdvözölni azt való­ban meg sem figyelték. Olga egyaránt mosolygott mindegyikre, mert végtére ma, csak mosolyogni tudott, és e mosolylyal mindenki megelégedett, hisz már nem a szegény Blezinszky Olga, de a mindenható gazdag Szentimrey grófné volt, ki bár némán, de annál ba­rátságosabban nyújtá elibek kezét!---------­És egy óra múlva tova robogott a vonat, mely az ifjú párt Zemplén megyébe vitte, hol Olga állandó otthont keresett! A coupé, melybe szállt, gazda­gon virágokkal ékitett szalonná volt alakítva, hisz Tibor mondá, hogy ezentúl az ő élete virágpázsiton át fog vezetni, és a­mit ő mondott, abban Olga hitt, és Blezynszkyné bízott. Anya és leány közt rövid és egyszerű volt a búcsú, kerültek minden hiábavaló ömlengést és frá­zist : a nő vakon követte férjét az anya átruházta reá védelmező jogait. Az elfojtott köny. A boldog embereknek nincsen történetök. Ha a kérdés egyszer meg van oldva, minek azzal tovább foglalkozni ? Csakhogy a vígjáték házassággal vég­ződik, míg a dráma házassággal kezdődik. Szentimrey házassága annak idején nagy port vert. Lorodynak tökéletes igaza volt, hogy »a nagy világ«, már t. i. a Tibor köre rossz néven veendi, de ő nem sokat törődött elégedetlenségükkel, inkább igyekezett önön magát is elfelejtetni s ha talán legalább csak rövid időre, de teljesen elvonta magát e társaságtól, mely bálványa volt és mely az ő szeszélyeinek oly szivesen hódolt egykoron. Csodálatra méltó dolog az, hogy a boldog emberek mind rejtőznek! Miért ? Fél­tik talán boldogságukat ? Oly kevéssé szilárd alapok­ra építettek-e, hogy azt oly könnyen megingathatná valamely társadalmi mozgás ? Olyan-e az emberi boldogság mint a franczia köztársaság, vagy legalább annak elnöke, hogy nem tudják mely pillanatban válik tarthatatlanná? — Annyi bizonyos, hogy a­kiről a világ nem beszél, kivel nem tartja érdemesnek foglalkozni, az a »szerencsét­len« csak igazán boldog. De a­mint megrendül e kártyaház, mindjárt ott terem a »résztvevő kö­zönség,« a »közvélemé­n­y« személyében apróra meghányva azt, a­minek szentnek kellene lenni : a családi tűzhely legféltettebb titkait! Hiába kiáltják : »Entre l’arbre et Técorée ne mettait pas le doigt« , jó ez közmondásnak, de keve­set ér az alkalmazásban. Az ifjú pár oly boldog volt, mint csupán a mesebeli herczeg és herczegné lehetett, sőt a keret, melyben mozogtak, a szentimrei kastély is jobban emlékeztetett a tündérmesékre, mint a valóságra. És miért nem tarthatna ez örökké így ? Hiszen szeret­ték egymást, és az oltárnál örök hűséget is esküdtek egymásnak! Aztán Olga százszorta elragadóbb hit­ves volt, mint menyasszony, Tibor meg előzékenyebb férj, mint vőlegény. (No ez utóbbi megjegyzéssel tör­ténetem hasonlóbb lett még a »meséhez.«) Még Blezynszkyné is meggyőződött, hogy leánya boldog­sága határtalan, sőt hogy veje tökéletes. Ez való­ban a hihetetlenségek közé tartozik, de végre is igaz volt. Mi háboríthatná e megelégedést? Hisz nekik kívánni valójuk nem is maradt! Eltelt három hó, biztosan a legrövidebbek kö­zül való, miután a boldogság napjai mindig a legrö­videbbek : a sóhaj minden pillanathoz hozzáfűz még egyet, míg a mosoly levonja belőle felét: Íme a kü­lönbség a napok hosszúsága, avagy rövidsége között. Ezen rövid három hó után érkezett egy levélke Blezinszkynétől : »Drága gyermekem, jöjj, látogass meg, nagyon szeretnélek látni.« A levél egyszerű és rövid volt, semmi ömlengés, semmi hiábavaló frázis, még csak sü­rgetős sem volt a hívás. Minek? Jól tudta Blezinszkyné, hogy Olga egy szavára is engedelmeskedni fog. És csakugyan rögtön utaztak is. Midőn Kassára megérkeztek és a jól ismert szobába léptek, minden a régiben volt, semmi szokat­lant sem vettek észre. Ott ült Blezinszkyné a hímzett takaróval lábain, a régi fauteuilben, akár azon estve, midőn Olgával a villachi utat tervezték. Sem arczán, sem hangján feltűnő változás nem volt; nyugodt vi­dám kedélylyel várta leánya érkeztét. Semmi türel­metlenség vagy könyhullatás. Olga is, csakúgy mint régente, a kis zsámolyra ült anyja lábaihoz, és azzal a keresetlen egyszerűséggel és őszinteséggel, mely fő jellemvonása volt, beszélte el életét... Minden sza­vából boldogság és megelégedés tűnt ki, és midőn te­kintete olykor-olykor Tiborra tévedt, olyankor látta az anya is, hogy leánya boldogságán kétkednie nem lehet. Kis idő múlva elégedett mosolylyal lépett be az orvos, egy tisztes öreg úr. A szokásos köszöntés után felületesen kérdezősködött Blezinszkyné egész­ségéről, aztán egész nyugodtan mondá : — Minden rendben van. — Minden rendben van. — ismétlé a grófné, háladatosan tekintve ég felé, mig kezeit leánya fején nyugtatá. Oly kedélyesen beszélgettek mind a négyen. Az öreg doktor bácsi szivesen enyelgett Olgával, mig ez mindig kész volt a találó válaszszal. (Folyt, köv.) * * * Vilmos császár újabb látogatásai. Vilmos csá­szár csak ma érkezik haza s a lapok máris tervek részint őszi útiterveivel, részint pedig az eddigi láto­gatásai viszonzására vonatkozó kombinácziókkal- Ma merül fel először az a hír, hogy Vilmos császár közelebb nagyanyjával, Viktória ki­rálynővel is találkozni fog. Eddig szó sem volt ilyesmiről s főleg Pétervárott, de Berlin azon köreiben is, melyek Oroszországgal rokonszenveznek, mint a napokban említettük, »nagy elégtétellel« kon­statálták, hogy mindama hírek sorában, melyek Vilmos császár további utazásairól keringenek, a Viktória királynővel való találkozás eddig még soha meg sem említtetett. Ma végre két verzióban is föl­merül ez a hír. Az egyik szerint a császár és a királynő az őszszel német területen, Baden-Badenben fognak találkozni. A másik verzió szerint azon­ban Vilmos császár, mint a többi uralkodókat, Viktória királynőt is saját fővárosában fogja meglá­togatni, még­pedig már augusztus hó végén. Bármi­lyen alakban fog a jelzett terv valósulni, mindenesetre nagy megnyugvást fog kelteni mindazok körében, kik a közép-európai szövetség és Anglia jó viszonyában látják a béke egyik lényeges zálogát. Ma Vilmos csá­szár római látogatásáról is újabb részletek terjesztet­nek. Ezek szerint a császár, ki a német nagykövetség palotájában fog lakni, Leó pápát is megláto­gatja. Berlini lapok ez ügygyel hozzák kapcsolatba Schlözer vatikáni porosz követ bécsi látogatását. Schlözer állítólag Galimberti pápai nuncziussal hosszabb tárgyalásokat folytatott Vilmos császár ró­mai időzése iránt. Sőt a berlini hírek szerint Dunder pozelli érsek is, ki szintén Bécsben járt, részt vett az alkudozásokban, melyek, a­mint mondják, teljes sikerre vezettek. Azt állítják, hogy Leó pápa szívesen fo­gadja a császári vendéget s csak azt a feltételt köti ki, hogy előbb tegyen nála látogatást, mint Umberto királynál. Jeleztük azt is, hogy az olaszok némi nyugtalansággal kisérték Vilmos császár peter­­hofi látogatását. Most a Nordd. Alig. Ztg. római officziózusa is foglalkozik ez ügygyel s azt állítja, hogy ama körök táplálták a nyugtalanságot, melyek Olaszországot arra akarnák birni, lépjen ki a közép­európai szövetségből s csatlakozzék Francziaország­­hoz. Minden elfogulatlan olasz politikus, mondja az offic­iózus, abban, hogy Német- és Oroszország jó barátságban él, nemcsak veszélyt nem lát Olasz­országra, hanem azt az európai béke kezességének te­kinti. — Oroszországhoz közeledést keresve — folytatja a római levél — s ezzel Oroszország és Francziaország szövetségének veszélyét elhárítva, II. Vilmos császár a legszembetűnőbben bebizonyí­totta, hogy a béke fenntartását akarja s távol állva minden harczias velleitástól el igyekszik távolítani mindent, mi a béke zavartalan fenntartását gátol­hatná. Olaszország szövetsége a közép­európai hatalmakkal nem csupán írott szerződéseken, hanem kölcsönös érde­keken nyugszik s annyit tenne, mint Né­metország lojalitásában, sőt egyene­sen józan politikai felfogásában kétel­­kedni, ha fel akarnék tételezni, hogy Pétervárott valami olyan határozta­­tott volna el, a­mi az Olasz-, Német- és A­u­s­z­t­r­i­a-M­agyarországok közt meg­állapított elhatározásokkal ellenkez­nék, vagy az a hatalmak részéről köve­tett békepolitikát a legkevésbbé is csorbíthatná. Crispi a diplomáczia tagjaival szemben ismételve határozottan kijelentette, hogy Olaszország s a középeurópai hatalmak közt a szövet­ség változatlanul fennáll, így a radikális üzelmek, mondja végül a levél, teljesen sikertelenek maradtak. Valóban rosszul is választották meg hozzájuk az időt, mert a Franczia­ és Olaszország közt legújabban föl­merült igen komoly viszályok mellett csakugyan le­hetetlen Olaszországot a francziák érdekében eddigi szövetségeseitől elvonni. A kievi ünnepélyek, mint ismételve említettük, mindenféle pánszláv üzelmek leplezgetésére szolgálnak. Bizonyos figyelmet kelt, hogy az 1883-as szerbiai lázadás összes szervezői és vezetői, Pasics Miklós, Lyotics, Protics Stoján s nyolcz más akkori lázadófőnök jelen voltak a kievi ünnepélyeken. Azt hiszik, hogy Ignatievvel s Mihály belgrádi exmetropolitával értekeztek s nem látszik lehetetlennek, hogy újra valami forradalmi merényle­ten törik a fejeket. Ez annál kevésbbé van kizárva, mert a pánszláv sajtó már rég hirdeti, hogy most Szer­biára kerül a sor s hogy ez az ország tulajdonképen közelebbről érdekli Oroszországot,mint Bulgária. Az is figyelmet érdemel, hogy otthon Szerbiában is hallat­lan vakmerőséggel folytatja a pánszláv szelle­mű sajtó Ausztria-Magyarország ellen . BfiHIH ■ Mii 11 Vwr iwtT - TT'-r - ---- ^ a támadásokat. Esti lapunkban ismertettük Kisztics lapjának egy ilyen irányú dühöngését. A pánszláv táborban folyó sz üzelmek kétségkívül benső kapcsolatban állanak egymással. A szerb kormány azonban szemmel tartja e mozgalmakat ,s Krisztic­­ miniszterelnök kipróbált erélye elég kezességet nyújt az iránt, hogy nem fognak túlságosan veszélyesekké fajulni. Áruforgalmi­­nk t­anulságai. A lefolyt év áruforgalmának főbb ered­ményei megjelentek a kereskedelmi miniszter hivatalos közlönyében. Külkereskedelmünk mérlege állandóan szenvedő természetű, mivel 440.619.404 forintos behozatalunkkal csak 405.991.407 frtnyi kivitel áll szemben, a­mi annyit jelent, hogy 34.627.997 írttal többet fizettünk a külföldnek az általunk behozott árukért, mint a­mennyit tőle kivitt termé­nyeinkért kaptunk. Mindenesetre túlbecsüli a kiviteli statisztika egyenlegének értékét és bi­zonyító erejét az, a­ki pusztán annak a mértéké­vel bírálja valamely ország időről-időre való gazdasági fejlődését, vagy sülyedését, mivel maga a végeredmény oly számcsoportok viszo­nyából keletkezhetett, a­melyek külön-külön más szikiben tüntetik fel az egyes gazdasági ágak menetét és fejlettségi fokát, mint a végső szám, a­mely éppen a külforgalom­nál a rész­letek matematikai eredménye ugyan, de nem tükre is egyszersmind. A külkereskedelem felett való ítéletnek igazságos alapját tényleg csak a részletek képezhetik, s ezek reánk nézve a­mily tanulságosak, épp oly szo­morúak is. Szembe ötlik mindenekelőtt áruforgalmi statisztikánk egy sarkalatos hibája, a­mely abban gyökeredzik, hogy a külföldre irányuló küldeményeket természetük vizsgá­­lása nélkül a magyar árukivitel rovására írja, a­mi azután nemcsak az eredmény hely­telenségéhez vezet, de a beavatatlanokat vaj­mi könnyen megtévelyítheti, megnehezítve egyben a kritika feladatát is. Milliók vannak feltüntetve külforgalmunk most megjelent ki­mutatásában selyemáruk és egyes oly gyap­­júkelmék czímén, melyeket Magyarországon nem gyártanak most és nem gyártottak soha. Nyilván­való tehát, hogy ezek tisztán vissz­­küldemények, a­melyek a külföldről ho­zott, de itt el nem adott árukból keletkeztek, holott a statisztika tanúsága szerint a magyar árukivitelnek képezik tárgyait. Vannak a sta­tisztikának más óhatatlan hibái és héza­gosságai, de hogy egyszerű visszkü­ldemé­­nyek kivitel gyanánt tüntettessenek fel: az oly eljárás, mely a külforgalom mérlegét lát­szólag javíthatja ugyan, de a­melyet a sta­tisztika megbízhatósága és egyszersmind az ország ipari és kereskedelmi helyzetének he­lyesebb felismerhetése érdekében meg kell változtatni. Az egyes számcsoportok azután felderí­tik azt a régi tényt, hogy Magyarországnak nincs ipara, s hogy boldogulását kizárólag az anyaföldtől várja. S ez a régi tény most an­nál szomorúbb, mivel a nyerstermények ki-­ aug. 1.

Next