Pesti Napló, 1888. augusztus (39. évfolyam, 212-241. szám)
1888-08-02 / 213. szám
213. szám. Budapest, 1888. Csütörtök, augusztus 2. Szerkesztési iroda: Ferenciektere, Athenaeum-ép a 1t. A lap jellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. Alap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás: 39. évi folyam. Előfizetési feltételek A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestet kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 8 frt Ha az esti kiadás postai küldöküldése kívántatik, postabélyegre havonkánt 85 ks. évnegyedenként 1 forint felülelezendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések A »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Katonai nevelés. — aug. 1. Be kell látni mindenkinek, hogy a katonai szolgálaton könnyíteni kell. Maga a kormány bevallja, hogy a faj romlik. Az ujonczozásnál évről-évre hitványabb ifjú nemzedék kerül a mérték alá. A sorezredekbe nem bírnak némely vidéken elég alkalmas legénységet kiválogatni a tömegből, a testi erő anynyira lehanyatlott máris. Ennek több oka lehet, legfőbb oka, hogy míg az erős férfiak a kaszárnyákba be vannak zárva, az otthon hagyott gyöngék, betegek és öregek szaporítják, mint apaállatok, a népet. Ebből már nem igen válik tökéletes ember. Egy másik fizikai, de még inkább erkölcsi oldala a dolognak és oka az elcsenevészesedésnek, a hosszú katonáskodás okozta sok vad házasság és törvénytelen gyermek. A papok hiába prédikálnak a házasság mellett, mikor a legényeknek nem lehet és nem szabad megházasodni. A törvénytelen gyermekek sorsa, ápolása, nagy halálozási aránya eléggé ismeretes. A vad házasságok bomlottsága, bizonytalan jövője, s a fattyú gyermekek nevelésének gyakori elhanyagolása szintén kétségtelen, az erkölcsi és jogi következményektől ezúttal egészen eltekintve. De hát lehet-e, szabad-e a faj romlását és a társadalom családi alapjainak elpusztulását tétlenül nézni és tűrni ? A katonai kormány belátva, hogy sorozási eredményei elégtelenek, úgy vél a bajon segíthetni, hogy 21 évről 22 évre teszi át a katonasort, ezáltal vélvén elérhetni, hogy fejlettebb, tehát érettebb, erősebb, edzettebb és a strapában ellentállani képesebb elemeket kapjon. Helyes, de három évi aktív szolgálat mellett aztán még tovább tart a katonai coelibátus és annak fent vázolt káros következményei még növekedni fognak. De hát a munka? A fiatal embereknek nemcsak katonáskodniok kell, hanem dolgozni is. Izomerejük a nemzetgazdaságra nézve elveszett, míg a zászlók alatt szolgálnak. Családjaik, önmaguk, jövőjük megalapítására nézve is elveszett. Az állam pénzügyeire nézve is csak kiadás, semmi bevétel. Százezer ember napszámla évi háromszáz munkanapra csak átlag ötven krajczárjával tizenöt millió forint, fél millió emberé már hetvenötmillió forint, ez a lucrum cessans, de mivel e katonákat a többi népnek tartani, etetni, ruházni kell, a damnum emergens hasonló összegre rug s a veszteség kétszer annyi. A hátramaradás, a deficiteknek ez egyik fő oka. Mindezen bajokon segíteni kell, a financziális kalamitáson még az államférfiak is jajgatnak, mert az nekik égető. Oly katonai rendszert kell tehát kitalálni, mely a lehető legnagyobb védképességet, úgy a sereg létszámában, mint a katonák kiképzettségében, a lehető legkevesebb egyéni és pénzügyi áldozattal eléri. A miliezrendszer erre nem alkalmas, mert nem képez valódi katonákat. Anglia, Szerbia, Görögország bebizonyult katonai gyöngesége igazolják állításunkat. A miliezrendszer csak olyan államnak jó, melyet,mint Svájczot, Norvégiát, Amerikát, nem fenyeget háború. Nekünk nem való, nekünk nagy rendes hadsereg kell. Ha ez kell, akkor, hogy a terhet megbírjuk és a vázolt hátrányokat — a népéletben űzött pazarlást, pusztítást és rablógazdálkodást — elkerüljük, csak egy módja van a segítségnek : a szolgálati idő kevesbítése. Régi közkívánság ez, hogy az ifjak csak két évig vonassanak el a katonaszolgálat által életpályájuktól, jövőjük, családjuk megalapításának megkezdésétől. De ez idáig lehetetlen volt, mert minden hadsereg tisztjei azt állították, hogy a betanításra, de még inkább a fegyelmezésre s a katonai szellem beoltására két esztendő a mi parasztlegényeinknél egyáltalán elégtelen s a három év a minimum. Hát ha ez így van, ezen is lehet segíteni : hamarább kell a fiukat a katonáskodásra megtanítani és begyakorolni; ha az ezredek, a tisztikar az újonczokban nem többé nyer anyagot, hanem félgyártmányt kap, világos, hogy hamarabb csinálhat belőle jó katonát. Tessék a katonai nevelést a gyermekeknél elkezdeni, az ifjaknál folytatni s a nagykorúsággal bevégezni. Azután ne maradjon, csak a koronkinti gyakorlat és a honfikötelesség a hazát háborúban megvédeni. Ha a gyermeket 12 — 16 éves korában a népiskolában katonai dolgokra tanítják, a legényt 16—22 éves koráig falujában a fegyverrel bánásban és a katonai mozdulatokban begyakorolják, akkor a fiatalembernek 22— 24 éves korában két év elég lesz, hogy kitűnő tisztek vezetése alatt kitűnő katonává váljék, így kellene megoldani a hadszervezet kérdését harczászati, pénzügyi, gazdasági, neveléstani, családi, nemzeti és közerkölcsiségi szempontból egyaránt. Vajha a nemzet atyja és atyái ezt jól megfontolnák! Budapest, aug. 1. Kuhn báró és a félhivatalosak. Gráczból írják a Bud. Kohrnak a következő sorokat, melyek bizonyára ama katonai körökből kerültek ki, melyek Kuhn báró iránt ellenszenvvel viseltettek. Az informáczió valószínűleg a Kuhn mellett történt tüntetések utóhatása, kérdés azonban, hogy jó taktika-e ily módon adni kifejezést bizonyos körök elégületlenségének s hogy jó taktika volna-e még abban az esetben is, ha az igazság azok részén állna, akik egy eltávozott jeles katonát utólag ily módon kommentálnak. A közlésnek bizonyos súlyt az ad, hogy a magyar kormány félhivatalos közlönye bocsátja világgá és e szempontból tartjuk érdemesnek mi is a közlést. A közlemény így hangzik: A helybeli helyőrség tisztikarának mindenesetre fölötte szokatlan tüntetését Kuhn báró táborszernagy, eddigi hadtestparancsnok búcsúja alkalmával a sajtó a lehető legkimerítőbben, részben nagyon is kimerítően, mert túlozva írta le ; de nem lett megemlítve egy, szinte városszerte ismeretes tény, hogy t. i. a tisztek egy része, mely bár a banketten természetesen szintén részt vett, nemcsak a tulajdonképeni tüntetéstől teljesen távol tartotta magát, hanem azt épp úgy katonai, mint fegyelmi szempontból rosszalta is. A tisztikar zöme eme talán mégsem időszerű és nehezen indokolható tüntetésbe valósággal beleragadtatta magát. Míg arról volt szó, hogy a nagy hadvezérnek és nagyrabecsült parancsnoknak megtisztelő búcsuünnepélyt rendezzenek, ez ellen természetesen senki sem emelhetett szót, amint azonban ha előre nem is szándékolt tüntetéssé vált a dolog a legfelsőbb hadúr ellen, tisztnek semmi szín alatt abban tovább résztvenni nem lehetett. Ez volt legalább a véleménye néhány nyugodtan gondolkozó tisztnek. Kuhn báró táborszernagy a legnagyobb elismerés és kitüntetés mellett lett rendelkezési állományba helyezve, hogy azonban Kuhn bárónak hadtestparancsnoki állásától való felmentése nemsokára be fog következni, azt Gráczban minden katona már régóta tudta. A 3. hadtest az egyedüli a monarchiában, mely egy sajátszerű, minden többitől eltérő minta szerint boldogittatott; meglehet, a hadtest kiképeztetése a legjobb és legalkalmasabb, de komoly esetben a hadtest egyes részeinek összműködése más csapatokkal könnyen adhatna alkalmat félreértésekre és súrlódásokra, szóval a 3. hadtest által esetleg megzavartatnék a hadsereg összes csapattestjeinek összevágó működése. Kuhn báró számára nem voltak más szabályok és intézkedések, mint a sajátjai, melyek a hadügyminisztérium részéről kiadottakkal nem mindenben egyeztek meg. Még nagyobb fennakadást okozott azonban az utolsó években, hogy Kuhn dr. táborszernagy — valószínűleg a számára kicsiny hatáskör következtében, idejének csak csekély részét szentelte a hadtestnek. Kuhn báró nagy kedvét lelte csillagászati tanulmányokban és ez időrabló foglalkozásnak, valamint más, irodalmi tanulmányoknak sok időt áldozott. Ily körülmények között az irányadó köröknek okvetlen ama véleményre kellett jutniok, hogy a táborszernagynak nagy szívességet tesznek, ha alkalmat nyújtanak neki, hogy teljesen tanulmányainak szentelje magát. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Augusztus 1. — A MÚLT. Eredeti regény. 20 Irta: Gosztonyiné Biró Kornélia. Oltár előtt. A régi kassai nagy templom színig megtelt kiváncsi nézőkkel. Korán jöttek, hogy a násznép megérkezte előtt szemügyre vehessék a díszleteket. Midőn a virágokkal gazdagon ékített és fényesen kivilágított egyházba léptek, mindnyájukon ünnepi hangulat vett erőt, úgy hogy néhány pillanatig szótlanul állott a tömeg. Végtelen ellentétben állt a mesterséges világítással a fel-felbukkanó napsugár, mely a magas boltíves ablakokon átszűrődve, gyorsan ide-oda czikázott, míg végre a főoltárnál megállapodva, azt miként egy glóriával vette körül. A szent áhitat azonban, melylyel a közönség belépett, lassan kint unalommá és elégedetlenséggé változott , mert a násznép soká váratott magára........ Türelmetlenkedtek.... Ekkor megszólalt egy hang, (a legbátrabb,) valami megjegyzést koczkáztatva, s követte példáját gyorsan egy második, aztán egy harmadik hangosabb, míg végre egy egész társalgó teremmé változott át az egyház. — Ki hitte volna, hogy Olga ily fényes partrét csináljon. — Mennyi vagyona lehet a grófnak ? — Blezinszkyné azzal tüntetett, hogy lánya kelengyéjét Kassán készíttette. — Legalább mindenki tudhatja, mily fényes és pazar kiállítású. — Dehogy! borzasztó egyszerű. Csodálom, hogy a grófné nem restelt leányának oly szegényes kelengyét adni. Jól tette: a grófné igen praktikus, miért verje magát adósságba ? Kissé genante volna vejét felkérni a számlák kiegyenlítésére; de tudja ő jól, hogy leánya alig hogy férjhez ment, félre dobja e rongyokat és híres párisi szabóknál fog dolgoztatni. — Hisz mesés gazdag ez a Szentimrey. — De jó lesz Olgának! Naponta új ruhát viselhet, képzelem, mily fényűző lesz! — De boldog, de jó neki! — szólt egy fiatal leány, ki csupán azért kosarazta ki kérőjét, mert kiszámította, hogy ha neje lesz, már nem rendelheti többé ruháit a fővárosban. — Bizony az oly helyzetben, mint Olgáé volt, ez nagy szerencse! Ugyan mi lett volna belőle, ha anyja meghal ? — Nevelőnő. — Társalkodónő. — Vájjon kié? — rikácsolt egy rové. — Én tudtam — szólt a csipős nyelvű Iréné, minden szót erősen hangsúlyozva, — hogy csupán idegen veheti el Olgát. — Miért ? — kérdő temérdek kiváncsi hang, de kocsik robaja hirdette a násznép érkeztét, és véget vetett a sok feltevések és kommentároknak. A násznép csupán a szükséges tagokból állott. Ez a publikumnál már visszatetszést keltett. Miért oly gazdag Szentimrey és miért »gróf«, ha még tiszteséges násznépről sem tud gondoskodni! Ők többet vártak e mulatságtól. Midőn a mátkapár belépett, a tetszés moraja futott át a tömegen. . . Még soha ily szép párt nem láttak. Mily jól illettek össze. Szentimrey magas termete, fellépésének fesztelen elegancziája nagyon imponált a közönségnek. Karjára támaszkodott Olgának brüsszeli csipkék által betakart magas karcsú alakja. Mindkettőnek egyforma büszke magatartása volt. Minden menyasszonyról azt szokták állítani hogy »szép.« Maga az aktus oly magasztos, oly megható, meg az a fehér öltözék úgy kiemeli a legparányibb bájt, hogy minden mennyasszonynak következésképen szépnek kell lennie. Olga pedig éppen ifjú bájainak teljes világában mosolygó boldog arczával elragadó szép látványt nyújtott. És mennyi irigy tekintet függött most a szerencsés mennyasszonyon,hisz a sok rossz akaratú megjegyzések mind az irigység kifolyásai voltak. Fején fris narancsvirágkoszorú, hoszszú selyem uszályát majdnem egészen elfedő a csipke fátyol, melyet az oltárhoz érve könnyed mozdulattal hátra vetett. Nem volt rajta más ékszer, mint egy sor rendkívüli nagyságú gyöngy. Kettőjük közül Tibor volt a meghatottabb. Olga elvitázhatlan boldogságának tudatában büszkén állott oldala mellett, mosolygó tekintetét reá emelvén. Blezinszkyné vonásain sem volt olvasható más, mint elégültség és boldogság, sőt ma oly jól nézett ki, oly ruganyos léptekkel mozgott, hogy senki sem ismerte volna fel benne, a törődött beteges asszonyt. Midőn az esküt kimondották, Olga határozott csengő hangja tisztán visszhangzott a templom hajójában , míg Tiboré halk volt az övéhez képest. — Hossz jel — suga egy öreg asszony szomszédnéjának — soha sem jó, ha a nő hangja túlharsogja a férfiét. — Miért ? — kérdé egy tudnivágyó leányzó. .. Egy másik hang így suttogott : »Blezinszkyné csak elég öreg arra, hogy tudhatná, hogy menyaszszonynak gyöngyöt nem akasztunk nyakára.« — »A hány gyöngy, annyi köny!« — No meg az megjárja, mert akkor nem sok könnyet hullat a szép leány, ki ma úgy néz ki, mintha sírni sem tudna, persze azt hiszi, hogy elérhetetlen magasságra lépett. — Hm ! de nagyok a gyöngyök ! e szerint nagyok vagyis inkább keserűek lesznek a könyek ! — Blezinszkyné már oly biztos leánya boldogságáról, hogy még a gyöngyök predilekcziójában sem hisz , hisz Olga Szentimrey grófné marad mindig ; ez a fődolog ; a többi nevetséges, mellékes. — Várjon, hogy is sikerült az öregasszonynak Szentimreyt befonni ? most lesz még csak büszke !!— Úgy látszik, azóta egészen megfiatalodott, hja ! kezéig a vénasszonyok nyara ! — Betegségének még nyoma sem látszik. És valóban Blezinszkyné, aki oly nyugodt, oly boldog volt, teljes biztonsággal tévő leánya kezét Szentimréjébe. E pillanatban érzi, hogy betölti hivatását. Leányának nem lesz többé reá szüksége. Most már nyugodtan meghalhat. Leányát vezetni, az ő boldogságára őrködni nem volt többé az ő feladata; átruházta azt vejére. Ami pedig a szereplőket illeti, kikkel a közönség oly buzgón foglalkozott, azok nem igen törődtek az egész közönséggel. Azt talán észrevették, hogy a templom tömve van, de hogy kik voltak azok, akik siettek Olgát, mint fiatal asszonyt üdvözölni azt valóban meg sem figyelték. Olga egyaránt mosolygott mindegyikre, mert végtére ma, csak mosolyogni tudott, és e mosolylyal mindenki megelégedett, hisz már nem a szegény Blezinszky Olga, de a mindenható gazdag Szentimrey grófné volt, ki bár némán, de annál barátságosabban nyújtá elibek kezét!---------És egy óra múlva tova robogott a vonat, mely az ifjú párt Zemplén megyébe vitte, hol Olga állandó otthont keresett! A coupé, melybe szállt, gazdagon virágokkal ékitett szalonná volt alakítva, hisz Tibor mondá, hogy ezentúl az ő élete virágpázsiton át fog vezetni, és amit ő mondott, abban Olga hitt, és Blezynszkyné bízott. Anya és leány közt rövid és egyszerű volt a búcsú, kerültek minden hiábavaló ömlengést és frázist : a nő vakon követte férjét az anya átruházta reá védelmező jogait. Az elfojtott köny. A boldog embereknek nincsen történetök. Ha a kérdés egyszer meg van oldva, minek azzal tovább foglalkozni ? Csakhogy a vígjáték házassággal végződik, míg a dráma házassággal kezdődik. Szentimrey házassága annak idején nagy port vert. Lorodynak tökéletes igaza volt, hogy »a nagy világ«, már t. i. a Tibor köre rossz néven veendi, de ő nem sokat törődött elégedetlenségükkel, inkább igyekezett önön magát is elfelejtetni s ha talán legalább csak rövid időre, de teljesen elvonta magát e társaságtól, mely bálványa volt és mely az ő szeszélyeinek oly szivesen hódolt egykoron. Csodálatra méltó dolog az, hogy a boldog emberek mind rejtőznek! Miért ? Féltik talán boldogságukat ? Oly kevéssé szilárd alapokra építettek-e, hogy azt oly könnyen megingathatná valamely társadalmi mozgás ? Olyan-e az emberi boldogság mint a franczia köztársaság, vagy legalább annak elnöke, hogy nem tudják mely pillanatban válik tarthatatlanná? — Annyi bizonyos, hogy akiről a világ nem beszél, kivel nem tartja érdemesnek foglalkozni, az a »szerencsétlen« csak igazán boldog. De amint megrendül e kártyaház, mindjárt ott terem a »résztvevő közönség,« a »közvélemény« személyében apróra meghányva azt, aminek szentnek kellene lenni : a családi tűzhely legféltettebb titkait! Hiába kiáltják : »Entre l’arbre et Técorée ne mettait pas le doigt« , jó ez közmondásnak, de keveset ér az alkalmazásban. Az ifjú pár oly boldog volt, mint csupán a mesebeli herczeg és herczegné lehetett, sőt a keret, melyben mozogtak, a szentimrei kastély is jobban emlékeztetett a tündérmesékre, mint a valóságra. És miért nem tarthatna ez örökké így ? Hiszen szerették egymást, és az oltárnál örök hűséget is esküdtek egymásnak! Aztán Olga százszorta elragadóbb hitves volt, mint menyasszony, Tibor meg előzékenyebb férj, mint vőlegény. (No ez utóbbi megjegyzéssel történetem hasonlóbb lett még a »meséhez.«) Még Blezynszkyné is meggyőződött, hogy leánya boldogsága határtalan, sőt hogy veje tökéletes. Ez valóban a hihetetlenségek közé tartozik, de végre is igaz volt. Mi háboríthatná e megelégedést? Hisz nekik kívánni valójuk nem is maradt! Eltelt három hó, biztosan a legrövidebbek közül való, miután a boldogság napjai mindig a legrövidebbek : a sóhaj minden pillanathoz hozzáfűz még egyet, míg a mosoly levonja belőle felét: Íme a különbség a napok hosszúsága, avagy rövidsége között. Ezen rövid három hó után érkezett egy levélke Blezinszkynétől : »Drága gyermekem, jöjj, látogass meg, nagyon szeretnélek látni.« A levél egyszerű és rövid volt, semmi ömlengés, semmi hiábavaló frázis, még csak sürgetős sem volt a hívás. Minek? Jól tudta Blezinszkyné, hogy Olga egy szavára is engedelmeskedni fog. És csakugyan rögtön utaztak is. Midőn Kassára megérkeztek és a jól ismert szobába léptek, minden a régiben volt, semmi szokatlant sem vettek észre. Ott ült Blezinszkyné a hímzett takaróval lábain, a régi fauteuilben, akár azon estve, midőn Olgával a villachi utat tervezték. Sem arczán, sem hangján feltűnő változás nem volt; nyugodt vidám kedélylyel várta leánya érkeztét. Semmi türelmetlenség vagy könyhullatás. Olga is, csakúgy mint régente, a kis zsámolyra ült anyja lábaihoz, és azzal a keresetlen egyszerűséggel és őszinteséggel, mely fő jellemvonása volt, beszélte el életét... Minden szavából boldogság és megelégedés tűnt ki, és midőn tekintete olykor-olykor Tiborra tévedt, olyankor látta az anya is, hogy leánya boldogságán kétkednie nem lehet. Kis idő múlva elégedett mosolylyal lépett be az orvos, egy tisztes öreg úr. A szokásos köszöntés után felületesen kérdezősködött Blezinszkyné egészségéről, aztán egész nyugodtan mondá : — Minden rendben van. — Minden rendben van. — ismétlé a grófné, háladatosan tekintve ég felé, mig kezeit leánya fején nyugtatá. Oly kedélyesen beszélgettek mind a négyen. Az öreg doktor bácsi szivesen enyelgett Olgával, mig ez mindig kész volt a találó válaszszal. (Folyt, köv.) * * * Vilmos császár újabb látogatásai. Vilmos császár csak ma érkezik haza s a lapok máris tervek részint őszi útiterveivel, részint pedig az eddigi látogatásai viszonzására vonatkozó kombinácziókkal- Ma merül fel először az a hír, hogy Vilmos császár közelebb nagyanyjával, Viktória királynővel is találkozni fog. Eddig szó sem volt ilyesmiről s főleg Pétervárott, de Berlin azon köreiben is, melyek Oroszországgal rokonszenveznek, mint a napokban említettük, »nagy elégtétellel« konstatálták, hogy mindama hírek sorában, melyek Vilmos császár további utazásairól keringenek, a Viktória királynővel való találkozás eddig még soha meg sem említtetett. Ma végre két verzióban is fölmerül ez a hír. Az egyik szerint a császár és a királynő az őszszel német területen, Baden-Badenben fognak találkozni. A másik verzió szerint azonban Vilmos császár, mint a többi uralkodókat, Viktória királynőt is saját fővárosában fogja meglátogatni, mégpedig már augusztus hó végén. Bármilyen alakban fog a jelzett terv valósulni, mindenesetre nagy megnyugvást fog kelteni mindazok körében, kik a közép-európai szövetség és Anglia jó viszonyában látják a béke egyik lényeges zálogát. Ma Vilmos császár római látogatásáról is újabb részletek terjesztetnek. Ezek szerint a császár, ki a német nagykövetség palotájában fog lakni, Leó pápát is meglátogatja. Berlini lapok ez ügygyel hozzák kapcsolatba Schlözer vatikáni porosz követ bécsi látogatását. Schlözer állítólag Galimberti pápai nuncziussal hosszabb tárgyalásokat folytatott Vilmos császár római időzése iránt. Sőt a berlini hírek szerint Dunder pozelli érsek is, ki szintén Bécsben járt, részt vett az alkudozásokban, melyek, amint mondják, teljes sikerre vezettek. Azt állítják, hogy Leó pápa szívesen fogadja a császári vendéget s csak azt a feltételt köti ki, hogy előbb tegyen nála látogatást, mint Umberto királynál. Jeleztük azt is, hogy az olaszok némi nyugtalansággal kisérték Vilmos császár peterhofi látogatását. Most a Nordd. Alig. Ztg. római officziózusa is foglalkozik ez ügygyel s azt állítja, hogy ama körök táplálták a nyugtalanságot, melyek Olaszországot arra akarnák birni, lépjen ki a középeurópai szövetségből s csatlakozzék Francziaországhoz. Minden elfogulatlan olasz politikus, mondja az officiózus, abban, hogy Német- és Oroszország jó barátságban él, nemcsak veszélyt nem lát Olaszországra, hanem azt az európai béke kezességének tekinti. — Oroszországhoz közeledést keresve — folytatja a római levél — s ezzel Oroszország és Francziaország szövetségének veszélyét elhárítva, II. Vilmos császár a legszembetűnőbben bebizonyította, hogy a béke fenntartását akarja s távol állva minden harczias velleitástól el igyekszik távolítani mindent, mi a béke zavartalan fenntartását gátolhatná. Olaszország szövetsége a középeurópai hatalmakkal nem csupán írott szerződéseken, hanem kölcsönös érdekeken nyugszik s annyit tenne, mint Németország lojalitásában, sőt egyenesen józan politikai felfogásában kételkedni, ha fel akarnék tételezni, hogy Pétervárott valami olyan határoztatott volna el, ami az Olasz-, Német- és Ausztria-Magyarországok közt megállapított elhatározásokkal ellenkeznék, vagy az a hatalmak részéről követett békepolitikát a legkevésbbé is csorbíthatná. Crispi a diplomáczia tagjaival szemben ismételve határozottan kijelentette, hogy Olaszország s a középeurópai hatalmak közt a szövetség változatlanul fennáll, így a radikális üzelmek, mondja végül a levél, teljesen sikertelenek maradtak. Valóban rosszul is választották meg hozzájuk az időt, mert a Franczia és Olaszország közt legújabban fölmerült igen komoly viszályok mellett csakugyan lehetetlen Olaszországot a francziák érdekében eddigi szövetségeseitől elvonni. A kievi ünnepélyek, mint ismételve említettük, mindenféle pánszláv üzelmek leplezgetésére szolgálnak. Bizonyos figyelmet kelt, hogy az 1883-as szerbiai lázadás összes szervezői és vezetői, Pasics Miklós, Lyotics, Protics Stoján s nyolcz más akkori lázadófőnök jelen voltak a kievi ünnepélyeken. Azt hiszik, hogy Ignatievvel s Mihály belgrádi exmetropolitával értekeztek s nem látszik lehetetlennek, hogy újra valami forradalmi merényleten törik a fejeket. Ez annál kevésbbé van kizárva, mert a pánszláv sajtó már rég hirdeti, hogy most Szerbiára kerül a sor s hogy ez az ország tulajdonképen közelebbről érdekli Oroszországot,mint Bulgária. Az is figyelmet érdemel, hogy otthon Szerbiában is hallatlan vakmerőséggel folytatja a pánszláv szellemű sajtó Ausztria-Magyarország ellen . BfiHIH ■ Mii 11 Vwr iwtT - TT'-r - ---- ^ a támadásokat. Esti lapunkban ismertettük Kisztics lapjának egy ilyen irányú dühöngését. A pánszláv táborban folyó sz üzelmek kétségkívül benső kapcsolatban állanak egymással. A szerb kormány azonban szemmel tartja e mozgalmakat ,s Krisztic miniszterelnök kipróbált erélye elég kezességet nyújt az iránt, hogy nem fognak túlságosan veszélyesekké fajulni. Áruforgalmink tanulságai. A lefolyt év áruforgalmának főbb eredményei megjelentek a kereskedelmi miniszter hivatalos közlönyében. Külkereskedelmünk mérlege állandóan szenvedő természetű, mivel 440.619.404 forintos behozatalunkkal csak 405.991.407 frtnyi kivitel áll szemben, ami annyit jelent, hogy 34.627.997 írttal többet fizettünk a külföldnek az általunk behozott árukért, mint amennyit tőle kivitt terményeinkért kaptunk. Mindenesetre túlbecsüli a kiviteli statisztika egyenlegének értékét és bizonyító erejét az, aki pusztán annak a mértékével bírálja valamely ország időről-időre való gazdasági fejlődését, vagy sülyedését, mivel maga a végeredmény oly számcsoportok viszonyából keletkezhetett, amelyek külön-külön más szikiben tüntetik fel az egyes gazdasági ágak menetét és fejlettségi fokát, mint a végső szám, amely éppen a külforgalomnál a részletek matematikai eredménye ugyan, de nem tükre is egyszersmind. A külkereskedelem felett való ítéletnek igazságos alapját tényleg csak a részletek képezhetik, s ezek reánk nézve amily tanulságosak, épp oly szomorúak is. Szembe ötlik mindenekelőtt áruforgalmi statisztikánk egy sarkalatos hibája, amely abban gyökeredzik, hogy a külföldre irányuló küldeményeket természetük vizsgálása nélkül a magyar árukivitel rovására írja, ami azután nemcsak az eredmény helytelenségéhez vezet, de a beavatatlanokat vajmi könnyen megtévelyítheti, megnehezítve egyben a kritika feladatát is. Milliók vannak feltüntetve külforgalmunk most megjelent kimutatásában selyemáruk és egyes oly gyapjúkelmék czímén, melyeket Magyarországon nem gyártanak most és nem gyártottak soha. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek tisztán visszküldemények, amelyek a külföldről hozott, de itt el nem adott árukból keletkeztek, holott a statisztika tanúsága szerint a magyar árukivitelnek képezik tárgyait. Vannak a statisztikának más óhatatlan hibái és hézagosságai, de hogy egyszerű visszküldemények kivitel gyanánt tüntettessenek fel: az oly eljárás, mely a külforgalom mérlegét látszólag javíthatja ugyan, de amelyet a statisztika megbízhatósága és egyszersmind az ország ipari és kereskedelmi helyzetének helyesebb felismerhetése érdekében meg kell változtatni. Az egyes számcsoportok azután felderítik azt a régi tényt, hogy Magyarországnak nincs ipara, s hogy boldogulását kizárólag az anyaföldtől várja. S ez a régi tény most annál szomorúbb, mivel a nyerstermények ki- aug. 1.