Pesti Napló, 1888. október (39. évfolyam, 271-301. szám)
1888-10-01 / 271. szám
271. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségin, intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 2 kr. Budapest, 1888. Hétfő,október 11. Politikai napilap, 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 8 frt Ha a mU klftdis postai kültönküldése kívántatik, postahelyedre havonként 35 ke. évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések az Pesti 3STapló kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 2 kr. I Gróf Batthyány Lajosné. — szept. 30. Ma este érkezett meg a gyászhir, hogy gróf Batthyány Lajosné csaknem negyven évi özvegyi gyász után követte férjét, Magyarország legelső alkotmányos miniszterelnökét, a szabadságharcz vértanúját a megdicsőültek honába. A nemes özvegy, kinek fájdalma oly szent volt, hogy soha nem keresett ellene balzsamot sem a részvétben, sem a felejtésben; maga is mint egy szent élt, kire az egész nemzet áhítattal tekintett föl, úgy a bánat éjjelében, mint az alkotmányosság uj hajnalán. Negyven év óta mennyi minden változott meg! A nemzet fátyolt borított a múltra; ámde e fátyolból hiányzott az az özvegyi fátyol, melyet gróf Batthyány Lajosné halála órájáig hordott. Mennyi minden változott meg negyven év alatt! Csak egy nem változott soha: Az a szent fájdalom, melylyel gróf Batthyány Lajos özvegye férjének vértanúi halálát siratta. Lemondva a világ minden öröméről, elvonultan csak gyászának élt, és csak jótékonyságot gyakorolt. A szerencsétlenek, a szegények, az árvák és az özvegyek mint jó angyalhoz fordulhattak hozzá és soha sem fordultak hiába. Ő minden bánatnak könyét letörölte — mert az övét le nem törülhette senki. Mikor a koronázás volt 1867-ben, az egész nemzet örömmámorban úszott. De senkinek nem jutott eszébe megkívánni, hogy gróf Batthyány Lajosné osztozzék az öröm mámorában. De később, mikor a magyar királyfi ifjú nejével Stefániával felkereste Buda várát, egy hódolati feliraton olvasható volt a gróf Batthyány Lajosné neve is. Ez azt jelentette, hogy felejteni nem tudott, de megbocsátott. Úgy élt mint egy szent, és mint egy szent úgy költözött el a halálba. Legendaszerű alak gyanánt fog élni örökre. Életében oly dicső volt már, hogy a halál sem dicsőítheti meg jobban. S ugyanazzal a szent fájdalommal búcsúzunk el tőle, melyet szivében hordott, búcsúzunk a felejthetetlentől, a ki nem felejtett. A mennyi áldást ő árasztott, annyi áldás lebegjen porai felett! * A megdöbbentő gyászeset hire Veszprém megye egy félreeső csendes helyéről, Dalkáról, érkezik. A boldogult minden év nyarán ott keresett némi nyugalmat s ott hunyt el több mint két havi szenvedés után. Övéi aggodalommal lesték állapota minden fordulatát s már tegnap levél érkezett a fővárosba, hogy bárki tudakozódjék gróf Batthyányné állapota felől, csak azt feleljék, hogy nagyon aggasztó. De azért, mikor ma a halál hite a fővárosba érkezett, mélyen meglendített mindenkit, ki arról értesült. A boldogult életrajzi adatait a következőkben foglaljuk össze : Özv. gróf Batthyány Lajosné, szül. gróf Zichy Antónia, 1816. július 14-én született. Atyja gróf Zichy Károly, Vasmegye egykori főispáni helytartója volt, anyja pedig szül. gróf Batthyány Antónia, így a most elhunyt nemes hölgy unokája volt a dúsgazdag gróf Batthyány Jánosnak, kit a magyar Kroezusnak neveztek s rokona volt férjének is. A boldogult ugyanis anyja után harmadizbeni rokonságban állott férjével, Batthyány Lajossal. Nővérével, Karolinával, ki gróf Károlyi Györgyhöz ment nőül, együtt éveken át versenyzett a nemes tettekben s Magyarország minden embere egykor mint két jótékony nemzet együtt emlegette a két hölgyet. 1834. deczember 3-án ment nőül gróf Zichy Antónia Magyarország leendő miniszterelnökéhez, gróf Batthyány Lajoshoz. Mi volt ő férjének, azt alig lehet kellőleg méltányolni. Egyik életrajzírója a következőkép jellemzi. Férjét határtalanul szerette, mint csak fenkölt lelkű nők tudnak szeretni oly férfiút, kit tisztelhetnek is s tökéletesen átértettek. Büszke volt annak észtehetségeire s még inkább jellemére, büszke a szerepre, melyet a fiatal mágnás, alig lépve fel a közélet terére, itt már betölteni kezdett s melyet előreláthatólag még teljesebben betöltendő volt. Köztudomás szerint Batthyány nem igen tudott jól magyarul ez időben , legalább annyira nem, hogy egyelőre nyilvános szónokul fölléphessen. A grófné teljesen magyar érzelmű volt, a rangjabeli hölgyeknél akkoriban nem éppen mindennapi dolog s magyar házat vitt, magyar társalgást és kört gyűjtött maga köré. Ha ily nyelvmestere van, kiből ne válnék szónok ? Először, hogy férjének segítsége legyen a politikai téren fölléphetnie s tevékenyen szerepelnie, majd lassan kint a megszokás és az eszmékhez való ragaszkodás hatalmánál fogva, a grófné valódi politikai tényezővé vált. Az ős szintoly lelkes és eszes nővére, gróf Károlyi Györgyné, szalonjaik gyapontjává lettek a szabadelvű s nemzeties érzelmű politikai társaságnak. S kiváltkép az 1839—40-iki pozsonyi országgyűlésen ők ketten tettek legtöbbet a főrendi ellenzék megalakulására, melynek feje és vezére Batthyány Lajos volt, de tulajdonképeni teremtője és összetartója főleg a két lelkes hölgy, kiktől a haza, szabadság s az eszmék kultuszát oly édes volt megtanulni a főrendiek ifjabb és öregebb nemzedékének. Szalonjaikban a bemeneti jegy, a szabadelvüség volt, aki az ellenzékhez nem tartozott, az oda semmi viszony, vagy családi előjog útján be nem léphetett. A konzervatívok ki voltak zárva. Teaasztalaik körül, szófáikon, szőnyeges elfogadó termeikben állapíttattak meg a párttaktika sakkbúzásai, terjesztettek és vitattak meg az uj szabadelvű eszmék s határoztatott el nem egy messze kiható cselekmény. Midőn a két Batthyány, Lajos és Kázmér s velük Kossuth kezdeményezésére a védegylet létrejött s a magyar hazai ipar még akkor oly kezdetleges termékeinek pártolása és ez által a hazai ipar uj lendületre emelése nem puszta divat, hanem valódi koreszme lett, a két dúsgazdag grófné az elsők közé tartozott, kik a fehér pettyes kék honi kelmét felöltik. Deli tagjaikon mily szépen állott az egyszerű karton: honi volt. Az ifjúság akkor rendkívüli lelkesedésében fáklyászenével tüntette ki a két főrangú hölgyet. Fölemelő hatású volt akkor az a lelkes ováczió s a két hölgy szerényen köszönte meg a kitüntetést. Fogadást tettek, hogy gyermekeiket hazaszeretetre fogják tanítani. Oly szép volt amaz ováczió, hogy Petőfit is mélyen megragadta s költeményt írt ez alkalomra, melyből a következő sorok a költő mély érzelmeinek adnak kifejezést: Ott álltak ők, mint égi jelenések, Szokatlan köztük ilyen látomány : Hahogy sokáig néztem volna őket, Szemfényemet vesztettem volna tán. S hallottam édes ajkaik zenéjét ; Hallottam őket halkan mondani, Mit tetteik rég fenszóval beszélnek, Hogy ők a honnak hű leányai. Miért nem voltam a lég ajkaiknál ? Hogy vittem volna szét e hangokat. Mint napvilágot, minden egy magyarhoz, Kit és környéket honfibú miatt, stb. Valóban kevés magyar nő volt, ki jobban szerette volna hazáját, mint gróf Batthyány Lajosné. Szerette nemcsak szóval, de tettekkel, nemcsak szép napjaiban, de gyászában is. S még jobban szerette, midőn veszélyben volt a 48-as évben. S Batthyánynét, hogy nagysága még ragyogóbb színben tűnjék fel, a sors kérlelhetlenül sújtotta. Férje elfogatott és elhurczoltatott a hazából. Majd ismét visszahozták, mint fogolyt a hazába. Nem lehet leírni ama napok szenvedéseit. Batthyányné félelem és remény, kétségbeesés és hit közt, kis gyermekével imádkozott férjéért. Imája nem használt. Október ötödikén váratlanul jött a halál ítélet híre. Gróf Batthyányné megtett mindent, mit megtenni lehetett, hogy férje életét megmentse. Hiába volt. Ajtóról ajtóra járt, hatalmasakhoz fordult, mindenütt elutasították. A kétségbeesés erőfeszítése, a hitvesi szeretet minden kitartása eredménytelennek bizonyult. Végre megengedték neki, hogy férjét még egy perezre lássa. Ezt a jelenetet csak nagy költő írhatná le a maga tragikus fenségében. Valóban szép a vértanú utolsó levele, melyet a kivégzése előtti éjjelen nejéhez irt. E levélben kifejezésre jut az, mi volt gróf Batthyánynak neje. A kivégzés után az özvegy gondoskodott férje sírhelyéről s ő tudta titkos nyughelyét a Ferencziek zárdájában. Búcsút vett a drága halottól s gyermekeit keblére ölelve, külföldre ment hitvesi gyászával, honleágyi fájdalmával. Svájczban töltötte idejét, minden erejét gyermekei nevelésének szentelve. Három gyermeke volt: Emma, Ilona és Elemér. Az első 1837-ben született és Batthyány Gézához ment nőül, a másik 1839-ben született és neje Beniczky Gábornak. Harmadik gyermeke, Batthyány Elemér 1846-ban született. Az özvegy 1856-ban tért vissza Magyarországra s mit tett azóta a jótékonyság, a nevelés, a humanizmus terén, annak legékesebb bizonyítéka az a számos intézet, melynek alapítása neki köszönhető. Minden idejét a jótékonyságnak szentelte. 1863-ban és 1866- ban az országos ínség alkalmával mint védangyal jelent meg a szerencsétlenek közt. A magyar gazdasszonyok országos egyletén kívül számtalan intézménynek, árvaháznak, jótékony egyletnek volt létesítője. A mellett örökös visszavonultságban élt örökös gyászszal szivében. A fővárosban előbb a József-téren lakott, majd a Koronaherczeg-utczában s végül a Borz-utcza 10. számú házban. Ez emeletes épületben élt valódi magányban a főváros kellő közepén. Tartózkodott minden ünnepélytől s minden idejét a nyomor enyhítésére fordította. Ez év tavaszán, mint rendesen, a veszprém megyei Dálka községbe utazott birtokára. Ott két-három hónap előtt megbetegedett. Vesebajban és sárgaságban szenvedett, orvosa dr. Bakody mindent elkövetett, hogy életét megmentse. Fáradozása hiábavaló volt. Gróf Batthyányné, mint egy táviratunk jelenti, ma kiszenvedett. Fia, Batthyány Elemér, alighogy a baj aggasztó fordulatáról értesült, Dalkára utazott. A temetés Budapesten fog végbemenni s a boldogultat végakarata szerint férje mellé a Batthyány-mauzóleumban helyezik el. Budapest, szept. 30. Csemegi és a »Nemzet«. Megelégedéssel és jogosult elégtétellel fogadjuk azt a visszavonulást, melylyel a »Nemzet« az általa Csemegi Károly ellen intézett támadásra adott válaszunk után a küzdtérről nem nagy katonai preczizióval ugyan, de annál nagyobb gyorsasággal elmenekül. Éppen ezért azon sem csodálkozunk, hogy a »Nemzet« czikkíróját, ki pedig »Memor«-nak nevezi magát, még emlékezete is annyira cserbenhagyta, hogy a legeslegutolsó események kronologikus dátumaival sincs többé tisztában. Mert ha a »Nemzet« Memorja így szól: »Csemegi úr abbeli jogát, hogy szavazzon, ahogy akar, kétségbe sorainkban éppen nem vontuk, hanem teljes joga szerint gyakorolt politikai szavazatáról, vagy inkább pártállás-változtatásáról, melyet maga Csemegi úr s az ellenzéki sajtó tett diskusszió tárgyává, megmondottuk a magunk véleményét«, — ez az állítás legalább is nagy emlékezetfogyatkozást árul el, amennyiben nem az ellenzéki sajtó, hanem a kormánypárt egyik orgánuma, a »Pester Lloyd«, volt az, amely Csemegi Károly »politikai szavazatát« rögtön a választás után nemcsak diskusszió tárgyává tette, hanem egyenesen megtámadta Csemegi Károlyt azért, hogy az ellenzék jelöltjére szavazott, amiben neki a »Nemzet« hiven szekundált. Hogy ez a támadás meghozta a megtámadottak részéről a jogosult és teljes sikerű retorziót, a fölött értjük a »Nemzet boszúságát. De ha t. laptársunk ennek folytán hátrafelé volt kénytelen fordítani a maga arczvonalát, azért ne higgye, hogy egyúttal megfordult az események kronologikus rendje is, mert éppenséggel nem változott meg az a tény, hogy a szóban forgó kérdést egy kormánypárti orgánum tette diskusszió tárgyává s nem azok, kiket a »Nemzet« ezért vádolni jónak lát. A legkomikusabb azonban az, hogy a »Nemzet« legelső czikkében azt állította, hogy Csemegi »oda áll egy politikai irány hívei közé,« mely az ő »személye« ellen is kicsinyes gyűlölködésben találta minden örömét s mely a »késig menő harczot« folytatta ellene s midőn mi ezzel szemben konstatáltuk azt, a mi egy csapással megdönti ezen állításnak igazságát, hogy éppen mi voltunk azok, kik Csemegi Károlyt hónapokkal a belvárosi választás előtt tudományos és egyéni érdemeiért megérdemelt méltatásban részesítettük, akkor a »Nemzet« az eklatáns cáfolatnak e sújtó erejével szemben nem tud mást felelni, mint hogy neki már »tollán volt«, hogy ezt is felemlítse, s csak azért nem említette fel, mert tudta, hogy »lesz még arra ideje« , ami annyit jelent, hogy a »Nemzet« czélszerűnek látta egyidejűleg nem említeni fel azt a tényt, melynek felemlítése egyszerűen lehetetlenné tette volna ellenünk azt a támadást, hogy mi Csemegi »személye« ellen nemcsak egyénileg gyűlölködő, hanem a »késig menő« harcot folytattunk. Végül még egyet. Mi tegnapi válaszunkban, reflektálva a »Nemzet« szavaira, azt mondtuk egyebek között: »nem igaz, hogy mi azt követeltük volna a bírótól, hogy ítéletében a közvéleménynek hódoljon« s hozzátettük, hogy aki a »Nemzet« által idézett sorainkat így értelmezi, az jogi kérdésekben a legnagyobb értelmetlenséget és tudatlanságot árulja el. Mit mond erre a »Nemzet?« Azt, hogy »ezelőtt egy évvel,« midőn a mi kérdéses czikkeink megjelentek, ő »azt a bizonyos — a »Pesti Napló« szerint nagy jogi értelmetlenséget és tudatlanságot tanúsító — informáczióit Csemegi Károlytól vette.« Vájjon a »Nemzet«, mely az ildom és tapintat parancsainak nem respektálásában ily szemen szedett példát nyújt, nem nullifikálta-e ez által jogát arra, hogy másokkal szemben tapintatról beszéljen, azt bátran merjük azokra bízni, kik tudják és érzik, mit parancsolnak az ildom és tapintat tekintetei,ül. Eristyes a königgrätzi csatáról. A szenzáczió, melyet III. Frigyes császár 1870 —i-ki naplóinak közzététele keltett, még legkevésbbé sem csökkent, s már is egy újabb részét publikálják az elhunyt császár irodalmi hagyatékának. A »Kieler Zig.« tegnapi számában Frigyes naplójegyzeteinek egy másik részét, az 1866-ki poroszosztrák háború legkiválóbb eseményére, a königgrätzi csatára vonatkozó részt közli. Az 1866. július 3-ai emlékezetes napra vonatkozólag a császár — akkor porosz trónörökös — ezeket írja: »Éjjel sokat esett, hajnalban a hadtestekhez küldött parancsaim értelmében az elindulásnak reggeli félkilencz óra tájban kellett történnie. Ez időben a gárdahadtest zöméhez csatlakoztam s vele tettem meg a rendkívül fárasztó menetet, szakadó esőben, az Elba meredek partjain s a mögöttük levő magaslatokon át. A feneketlenné lett utak az összes fegyvernemek előnyomulását rettentően hátráltatták s a legnagyobb mértékben nehezítették. Nem igen hittem egy nagyobb vállalat lehetőségében, mert nem képzeltem, hogy az osztrákok, háttal az Elbára támaszkodva, csatát fogadhatnának el. Az a jelentés érkezett, hogy Bransecky tábornok az ő hetedik hadosztályával a mi jobb szárnyunkon áll, nehéz a helyzete s tüzérségi erősbítést kér. A gárda-hadtest tartaléktüzérsége nyomban kirendeltetett. Éppen előttünk félórányira Horencowes falu magaslatán egy roppant nagy, magányos fa állott. Ezt tűztem ki a hadtest számára főiránypontnak, mert úgy látszott, hogy ott egy ellenséges tüzérosztály nagy hatással foglalt állást s egyenesen beleékelte magát a mi első hadseregünkbe. A tűz ott gyakran szünetelt ugyan, de azután ismét fokozottan működött s tért látszott hódítani. Egész feladatomat nyomban— mikor a fensikra értem s főleg mikor Zizelevesnél álltam — abban ismertem meg, hogy az ellenséget jobb hátában ragadjam meg s ott felgombolyítsam. Ezt kiáltottam oda az egyes oszlopoknak, mikor előttem elvonultak s nem egy derekas válasz a sorból azt bizonyította, hogy megértettek. Iszonyú volt a talaj, mely minden gyors mozgást gátolt s a lovakról nagyon hamar leszakította a vasat. Sehol sem lehetett kedvező pontot a tájék áttekintésére nyerni. A nyirkos, esőlevegő nagyon megtévesztett bennünket a távolságokra nézve is, úgy hogy a nagy fa egyáltalán nem akart közeledni hozzánk. Sebesülteket szállítottak el előttünk, halottak hevertek szanaszét. Jobbra tőlünk több falu teljes lángban állt. Még mindig ágyuszó hangzott onnan. Nagyon sokszor szétnéztünk az 1. hadtest után, melynek két és fél órai utat kellett ugyan tennie, de két órakor már a csatatéren volt. Steinmetz tábornok, kit 5. hadtestével ma mint tartalékot rendeltem magam után, azt a parancsot vette, hogy közvetlenül csatlakozzék a 6. hadtesthez. Találkoztam annak gyalog és lovas oszlopaival. Élénk hurrával fogadtak, midőn a nap jelentőségére figyelmeztetve értesittettem őket: »királyunk jelen van s a hadsereget személyesen vezeti.« Blumenthai tábornok, mihelyt a jelentékeny ágyutüzet észrevettük, rögtön azt mondta nekem : Ez a döntő csata is ez reánk nézve negyed óráról negyed órára egyre inkább valósággá lett. Az én hadseregem közbe lépése az ellenség jobb szárnyát megingatta s alkalmat adott az első hadseregnek az offenzivára térni át; mióta a csatatérre léptem, minden ismét előnyomulásban volt, miután az a hír keringett, hogy kevéssel megérkeztünk előtt megadatott a parancs a visszavonulásra, mert az első hadseregnél órákon át nem haladt előre az ütközet. Sokáig beszéltem a 27. gyalogezred legénységével. Egy emberként mondották nekem: »Hogy önnek ma meg kell jönnie, mint tudtuk, nehéz állásunk volt az erdőben Szadovánál, míg egyszerre azt hallottuk: Itt jön Ő! Itt van Ő! Akkor azután minden jól ment, de nagy ideje volt, hogy ön megjöjjön!« Egy csatatérre lépni iszonyatos s egyáltalán le sem írhatni a borzasztó megcsonkításokat, melyek szemünk elé tárulnak. A háború mégis csak rettenetes valami s az, aki a tmmmma.........—..... ........... A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Szeptember 80. — Az őszi tárlat. — A Pesti Napló eredeti tárczája. — A nagyközönség lassan kint egészen megszokja, hogy az őszi kiállítás első sorozatát csak előszónak, bevezetésnek tekintse, amelynek nem kell tulajdonítani semmi különösebb fontosságot. A tárlat csak második sorozatában válik előtte érdekessé; ezt várja, ha gyönyörködni akar s várja még inkább, ha talán az az elhatározása támad, hogy műtárgyakat vásároljon. Én legalább ezt a jelenséget látom már évek óta s nem egyszer sarkalt a vágy, hogy miatta művészeinknek szemrehányást tegyek. Mert hogy az őszi tárlat első sorozata rendesen az unalmasságig egyhangú, minden kétséget kizárólag az ő hibájuk. Alig van kiválóbb művészünk, aki mindjárt az első sorozatra beküldené műveit s még a fiatalabb nemzedék sem igen töri magát, mert jobban örül annak, ha jó társaságban szerepelhet — a már ismert nevű képírók és szobrászok közt, akik abban keresik az érdekességet, ha várakoztatnak maguk után. Talán mondani is felesleges, hogy ez a gyakorlat nagy kárára válik a fejlődő magyar művészetnek. Elszoktatja a közönséget attól, hogy folytonos érdeklődéssel kísérje a képzőművészet haladását, s utat nyit a selejtesebb külföldi műveiknek, mert hiszen a tárlat rendezői üresen nem hagyhatják a falakat, s jobbak hiányában olyan tárgyakat is kénytelenek akczeptálni, amelyeket csakis a túlságos engedékenység vonhat be a művészi termékek közé. Így találjuk ezt a holnap megnyitandó kiállításon is, s talán még kétségbeejtőbb arányokban, mint a megelőző években. A műbarát élénk érdeklődésével mentem végig a műcsarnok termein, de szemeim alig találtak vonzó, lebilincselő nyugpontot. Elsőrangú hazai művészeink közül csakis Benczúr Gyula szerepel egy nagyobb igényű arczképpel, külföldön tartózkodó hírneves művészeink, fájdalom, nem tekintették kötelességüknek, hogy ezúttal valamit küldjenek. Aki a mostani őszi tárlat után vonna következtetést a magyar képírókra és szobrászokra, furcsa fogalmaokat táplálhatna fiatal művészetünkről, s alig adna hitet a külföldi bírálatoknak, melyek újabb időkben csak elismeréssel szólanak a magyar szellem teremtő képességéről, s a magyar művészet nagy jövőjéről. A mostani őszi tárlat csak középszerű művekkel s a kiállításokon jóformán ismeretlen nevekkel kínálkozik a közönségnek. A szereplő hatvan magyar képíró közül alig tíznek van jobbhangzású neve, s e nevek is nagyobbára inspiráczió nélkül készített, konvenczionális színezetű képek alatt állanak. Nincs egyetlen alkotás, mely a tehetség nagyobb fényével ékeskednék, vagy biztosabb reményt keltene a jövő iránt. Közönséges, semmit nem mondó képek. Valóban sajnálkoznom kellene, ha ez a tárlat képviselné a magyar művészetet, melynek alig két évtizedre terjedő története a fényes nevek egész hosszú sorát adta át az utókornak s Európa becsülésének. Csaknem columbusi útra kell vállalkoznom, hogy a sok gyönge dolog közt valami érdemesebbet fölfedezzek, de megteszem az utat, mert szemléírói kötelességem. A kiállítás túlnyomó részét, mint rendesen, ezúttal is a tájképek teszik. A tájfestés nálunk a legtöbb képíró szemében olyan dolog, amelyet könnyű szerrel, játszva lehet végezni. A rajzolás tökélye, a tárlat titkainak ismerése sem szükséges hozzá; egy kis ég, néhány fa, víz vagy szikladarab, az előtérben Staffage gyanánt egy-két alak, s kész a tájkép, melyre jóakarattal könnyen rásütheti a barátságos érzületű kritika, hogy — hangulatos. S ha aztán ez a hangulat megvan, többet nem igen keresünk. Hogy a rajzban szabatosság, a természet ábrázolásában igazság, kedély és költészet nyilatkozzék, arra nagyon kevés képiró gondol. Nem igen gondoltak a mostani tárlat festői sem. Jól rosszul másolták, a mi szemeik elé akadt, de az, hogy az igazat költészettel ábrázolják, kevés fejtörést okozott nekik. Ezért alig van a kiállításnak olyan magyar tájképe, amelyik előtt hoszszasabban megállapodhatnánk. Érdek nélkül haladunk el előttük, mert kedélyünket, érzelemvilágunkat nem foglalkoztatják. Ligeti Antal, tájképfestészeink veteránja, a nála szokásos gonddal és türelemmel festette meg Bihar megye egyik sziklás vidékét; a rajz kifogástalan, a tárgy eléggé érdekes, de képéből mégis hiányzik valami: a költészet lehellete. Ligeti apró részleteiben mindent annyira kimagyaráz, hogy képzelődésünknek nem marad tenni valója; hozzá tapadunk a képhez, ahelyett, hogy a csupán sejtetni engedett részletekkel, széles perspektívát nyitna meg előttünk. Úgy tesz, mint azok az elbeszélők, akik mindent elmondanak, holott a művészet titka igen sokszor éppen az elhallgatásban áll. Ezt az elhallgatást, ifjabb tájfestőink közül B. Mednyánszky László érti legjobban. Nincs olyan képe, melylyel meg ne ragadná érdeklődésünket, megindulást ne idézne elő kedélyünkben. Nála a természet rendesen költészetének egész titokteljességében jelenik meg, ezért képei annál érdekesebbek, minél hosszasabban szemléljük azokat. Szépségeik csak lassan bontakoznak ki előttünk. Úgy Őszi reggele, az erdő titokteljes homályával, mint Szélmalmai a mocsárban visszatükröződő fénynyel és árnyékokkal, költőileg hangolt meleg kedélyről s az ábrázolás ritka erejéről tesznek tanúságot. Nagy kár, hogy ez utóbbi képet a rendezőség olyan magasra függesztette, ahol már finomabb részletei csaknem egészen elvesznek ránk nézve. Ezt a megtiszteltetést örömest átengedtük volna Hummel képének, mely éppen alatta függ a jobb ízlés boszantására, s annak igazolásául, hogy a tapintatos rendezés még mindig nem tartozik a műcsarnok vezetőinek erényei közé. Ha Mednyánszky műveit megnézzük, a kiállítás többi tájképével könnyen végezhetünk. Brodszky és Molnár József ezúttal is hívek maradtak önmagukhoz. Vasárnapi díszbe öltöztetett, kinyalt tájképeik az országúti bódék olajnyomataival diadalmasan versenyezhetnek s legfölebb csak arra szolgálnak, hogy mellettük Telepy Károly, Györök Leó és mások műveit megbámuljuk. Aggházy Gyula ezúttal, szokása ellenére, sziklás vidékeket festett. Két képe közül a kisebb, noha nincs elég levegője, kellemes hatást tesz ránk; a második azonban már a távlat hiányait nagyon érezteti és színeiben sem eléggé igaz. A barnás-vöröses sziklatömbök elszórt bőrdaraboknak látszanak s egymásra nehezülnek, a helyett hogy távolba vesző képet mutatnának. Aggházy az alföld tájainak festője; jól teszi, ha jövőre is itt keres motívumokat. Nem volt szerencsésebb ezúttal Tölgyessy Arthur sem, akinek festő állványáról három kép került a kiállíttásba. Itt-ott megkap a táj misztikus hangulatával, de rajzban annyira gyönge, hogy csodálkoznunk kell botlásai felett. Staffage-alakjai önkénytelenül is mosolyt keltenek. Vecsey Tivadar Mészöly Géza erős hatása alatt áll. A fiatal nemzedék tagjai közül még legtisztességesebb munkát végzett Bruck Miksa, kinek Erdőrészlete a természet élénk megfigyeléséről s a tárgy iránt mutatott szeretetről tesz tanúságot. A tájképek mellett jelentékeny kontingenst az arczképek szolgáltatnak. Legértékesebb köztük Benczúrnak már fentebb is említett képe, mely Steiger Gyulát, az első hazai takarékpénztár igazgatóját, ábrázolja. A festmény híven visszatükrözi nagyhírű művészünk tehetségének minden fény- és árnyoldalát. Bámulatos bravourral van megfestve, a rajz és felfogás kifogástalan , de az arcz színei ezúttal is konvenczionálisak s az apró részletek kidolgozására fordított gond inkább csökkenti, mint emeli a festmény hatását. Úgy látszik, hogy Benczúr vagy nem ismeri vagy nem becsüli eléggé az arczképfestészet újabb iskoláját, mely lényegesnek csak az arczát tekinti s a ruházatnak mindenkor alárendelt szerepet juttat. Benczúr palettején nincs meg a hús színeinek ama finom skálája, mely mindenkinél a vérmérséklet szerint szokott változni ; ő mindig ugyanazon festékekkel vagy legalább egymáshoz nagyon közel eső árnyalataikkal festi az emberi testet. Ezért arczképei egytől-egyig rokonságban állnak egymáshoz. Ez a rokonság különösen feltűnő a kezek ábrázolásánál. Nála valamennyi kéz egyforma ; nemcsak a színben, hanem igen sokszor a mozdulatban s a részek arányaiban is. Ez nem tűnik föl a laikusnak , de bántja azt, ki az újabb francziák és spanyolok műveit tanulmányozva, megszokta azt, hogy mindenben eredetit és jellemzetest keressen. Benczúr festménye mellett Csányi Gizella pasztell-képei érdemelnek legtöbb figyelmet. Könnyedség és ízlés nyilatkozik bennök, itt-ott a jellemzés erejével párosultam Roskovics Ignácz három hasonmása közül a gróf Török Napóleoné a legsikerültebb. Ebben lélekkel találkozunk, míg a másik kettő merev, mozdulatlan. Föl kell említenem még Kardos Gyula könnyed kezelést mutató, beszédes férfi arczképét s Tornai Gyula medvebőrön hentergő mosolygó arczú gyermekét, mely utóbbi már a genre-képekhez képez átmenetet. Mindketten figyelemre és elismerésre méltó tulajdonságokkal találkoztam. A genreképek közé sorozom a tehetséges Jendrassik Jenő Kinga kisasszonyát is. A fesztelen pose, az arcznak keresetlenül bájos kifejezése s az egész alakot környező természet az idol hatását gyakorolják rám. A festmény a fiatal képiró jó ízlését és folytonos haladását mutatja. Balló Ede »Vá ra k o z ás« czimmel a távolba fürkésző szemmel néző, fiatal paraszt leányt mutat be. Az alakon magán nincs semmi feltűnő, de a nyitott ajtón át látható napfényes tájkép igen sikerült. — Skuteczky Döme, a velenczei élet kedves ábrázolója, ezúttal csak két kisebb női tanulmányfőt küldött. Nagyobb képét, úgy látszik, ő is a második sorozatra tartogatja. Than Mór, a jelenleg Triesztben élő veterán képíró, Psyche czímű képével szerepel. Festménye a gonddal dolgozó, kellemes hatásokra törekvő régi iskola dicséretreméltó terméke. Van ezeken kívül még egy rakás kisebb genre-kép, de közülök jó lélekkel egyre sem hívhatom föl a néző érdeklődését. Legméltányosabb kritika velük szemben — a hallgatás. A szobrászok jó reputáczióját Strobl Alajos s a müncheni akadémia tehetséges növendéke, Sennyei Károly igyekeznek megmenteni. Az első érdekes tanulmányfőt állított ki, az utóbbi pedig apró genre-szobrokat, melyek bármely szalonnak is méltó díszeit képezhetnék, ha éretbe öntésüket lehetővé tenné a magyar közönség érdeklődése. Sennyei küldeményében technikájának könnyedségével s felfogásának eredetiségével válik ki az » Alvo Faust.« Ez az újabb olaszok jobb munkáira emlékeztet, anélkül, hogy csak távolról is utánzásnak volna nevezhető. Sennyei igen jól teszi, ha ebben az irányban képezi tovább tehetségét. A művészet nem alacsonyítja le magát, ha a közterekről a szalonokba vándorol, s nagy arányok helyett kisebbekkel is megelégszik. A régi görög művészet legbájosabb termékei magánházak építésére szolgáltak. A tárlat külföldi képeiről egy közelebbi tárczában fogok szólani. Ekkor emlékezem meg azokról a reformokról is, melyek kiállításaink rendezésénél, nézetem szerint, ma már elodázhatatlanok. Szájjá Tamás.