Pesti Napló, 1888. november (39. évfolyam, 302-331. szám)
1888-11-08 / 309. szám
309. szám. Budapest, 1888. Csütörtök, november 8. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaaum-4 p ae t. ▲ lap Bzerezni ríszét illató minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Bladdhivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Politikai napilap. 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra i frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai külíinküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr. évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések ... szintúgy mint előfizetések a 13 Pesti Napló* kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A birói fizetések lefoglalása. Rendkívül kínos tárgyról kell megemlékeznünk, melyet a birói fegyelmi törvényjavaslatnak egyik rendelkezése ad tollunkra. E javaslat 10. §-a a fegyelmi vétséggel egyenlőnek nyilvánítja azt, ha a bíró, vagy bírósági hivatalnok járandóságai könnyelmű és pazar életmód miatt egy évi javadalmazását meghaladó összeg erejéig egyhuzamban hat hónapnál tovább bírói foglalás alatt állanak,s a javaslat 16. §-a ez esetben feltétlenül alkalmazandónak rendeli a hivatalvesztés büntetését. Mindenki helyeselni fogja azt a czélt, melyet a törvényjavaslat e rendelkezés által elérni kíván. A bírói testületet annak a gyanúnak még árnyékától is meg akarja óvni, hogy anyagi érdekek is hathatnak reá, midőn az enyém és tied, midőn a polgári becsület és egyéni szabadság fölött hoz ítéletet. De e szempontból elvileg kizártnak kellene lennie annak, hogy a bírónak fizetése foglalás által egyáltalán terhelve legyen. A törvényjavaslat azonban nem vonja le ezt az egész konzequencziát; bizonyára azért, mert azon nyomorult fizetések mellett, melyeket a bírák és bírósági hivatalnokok élveznek, ezt a konzequencziát levonni nálunk egyszerűen lehetségesnek sem tartotta. Hanem felvette a törvényjavaslatba az idézett rendelkezést, s felvett ebben oly kompromisszumot, melyet ebben az alakban egyenesen megengedhetlennek kell nyilvánítanunk. Nem akarunk szólni arról, hogy a bírósági hivatalnokok egész kategóriáinak fizetése nem is éri el azon összeget, melyen alul a hivatali fizetés a végrehajtási törvény értelmében egyáltalában le sem foglalható. Hogy pedig egyfelől ne is lehessen még lefoglalni sem egy 800 irtot élvező s könnyelmű életet folytató bírósági hivatalnoknak hivatali járandóságait s igy még kevésbbé lehessen szó arról, hogy ezen hivatalnokok a 16-ik §. alapján hivatalvesztésre ítéltethessenek; másfelől azonban egy egész exisztencziát, sok esetben családostul tönkre tevő könyörtelen büntetéssel legyen sújtható az előbbiekkel együtt szolgáló bírósági hivatalnok és bíró csak azért, mert fizetése meghaladja a végrehajtási törvényben megszabott minimumot, ez ellen oly principiális tekintetek szólanak, hogy már ezek miatt a törvényjavaslatnak ezt a rendelkezését abban az alakban, amint az felvétetett, elfogadni nem szabad. Nekünk azonban az egész rendelkezés ellen, meg kell jegyeznünk, nem csupán azért van komoly kifogásunk, mert a bíróságok szervezése után majd két évtized lefolyása után terveztetik, aminek egyik következése az, hogy a törvényjavaslat is három évi időt kénytelen adni a rendezés végett azoknak, kiknek fizetése a törvény hatályba léptét megelőzőleg lett lefoglalva. Pedig már maga az, hogy a lefolyt hosszú idő alatt a törvényhozás a köz- és magánalkalmazásban levő hivatalnokok fizetését fokozatosan emelkedő minimumig le nem foglalhatónak dekretálta, valóságos törvényhozási szarkazmust állít szembe a javaslat említett intézkedésével. Mert a törvényhozásnak a le nem foglalható fizetési minimum emelése tekintetében követett iránya, észszerű logikával nem oda vezet, ahova a törvényjavaslat eljutott, midőn a törvényhozás által keserű tapasztalatok árán és hosszú megfontolás után elfogadott ezt az irányt egyszerűen és pedig a közhivatalnokoknak csak egyik osztályára nézve dezavuálja, hanem vezet annak az egyedül indokolható elvnek elfogadására, hogy a hivatali fizetés le nem foglalhatósága mondassék ki, de azután a könnyelmű és pazar életmóddal kapcsolatos adósságcsinálás mint fegyelmi vétség a legszigorúbban bűntettessék. Ezt a büntetést azon előfeltétel alatt, ha a hivatali fizetés egyáltalán le nem foglalható, lehet indokolni, de megtartani azt a rendszert, hogy a hivatalnokok egyik kategóriájának fizetése nem foglalható le s hivatalvesztéssel büntetni azokat, kik e kategóriába nem tartoznak, viszont azonban ugyanazon cselekményért törvényileg büntelenséget biztosítani azoknak, kiknek fizetése egyáltalában le nem foglaható, ezt, bocsánatot kérünk, a törvény előtti egyenlőség szempontjából elfogadni nem lehet. De nézzük, mi lesz a következése annak, ha a törvényjavaslatnak ez a rendelkezése törvényerőre emelkedik ? Még csak érinteni sem akarjuk azt a kérdést, mily nehéz a határvonalat megvonni a könnyelmű és pazar életmód s a sors viszontagságai által okozott adósságok között s mily igazságtalanságokra vezethet egyes esetekben a törvény e rendelkezésének végrehajtása abban a formában, amint az a javaslatban kontempláltatik. Fogadjuk el, hogy megvannak a kellő garanciák arra, hogy a fegyelmi igazságszolgáltatás gyakorlását e térre is megnyugvással lehet kiterjeszteni. Kérdjük : számoltak-e a törvényjavaslat tervezői azzal, hogy ezen intézkedés nem fogja-e még jobban súlyosítani a bajokat s még nagyobb mértékben nem fogja-e előidézni azon visszásságokat, melyeket a törvényjavaslat egy csapással megszüntetni akar ? És gondoskodtak-e arról, hogy a fegyelmi igazságszolgáltatás megindítása mindenki ellen, kire nézve ily esetben forog, feltétlenül és objektív garanciák által biztosítva legyen? Gondoskodtak-e arról, hogy a határozni hivatott fegyelmi bíróság keze minden körülmény között és bizton elérje azt, aki az említett szakasz rendelkezése alá esik? Mind e kérdésekre határozottan nemmel kell válaszolnunk. Hogy a legutolsóval kezdjük, egyszerűen csak arra utalunk, hogy a fenforgó esetben magánfél panaszára a legritkább esetben lehet számítani. A foglalás által követelésére nézve biztosítékot nyert hitelezőnek, ha a hivatalvesztés büntetésétől, tehát követelése biztosítékának elvesztésétől kell félnie, mindenesetre a legsajátabb érdeke az, hogy panaszt ne emeljen. Fenmarad tehát az, hogy az illető hatóság fogja a közvádlót értesíteni. A 45. §. azonban nemcsak megadja a közvádlónak azt a jogot, hogy a hatósági feljelentést is alaptalannak nyilváníthassa, hanem e mellett egyedül és kizárólag az igazságügyminisztert jogosítja fel arra, hogy a fegyelmi eljárás megindítása, vagy mellőzése tárgyában határozzon; anélkül, hogy a feljelentés alapossága, vagy alaptalansága iránt a fegyelmi bíróságnak egyáltalán módja volna meggyőződést szerezni és nyilatkozni, így állván a dolog, a fennforgó esetben teljesen az igazságügyminiszternek, tehát egy párt kormánytagjának tetszésére lesz bízva, melyik bíró és bírósági hivatalnok ellen tegye folyamatba az eljárást és melyikkel szemben mellőzze azt, amit ha valahol, úgy bizonyára ebben a kérdésben, hol annyira szubjektív faktoroktól függ a pazarlás és könnyelműség megállapítása s oly tág tere van az előzetes meg nem állapítás tekintetében az egyéni felfogásnak, a kormány valamely tagjára bízni messzeható elvi okoknál fogva nem szabad. Hol van itt egyáltalában az objektív garanczia arra, hogy a fegyelmi igazságszolgáltatás bizton elérje azt, akire nézve a hivatalvesztéssel egybekötött azon fegyelmi vétség fenforog, melyet a törvényjavaslat büntetni akar? Hol van az objektív garanczia arra, hogy fegyelmi igazságszolgáltatási és nem egyéb tekintetek fognak dominálni egy és más esetben, midőn az eljárás megindítása és megakasztása egyenesen a kormányhatalom tetszésére bizatik s hogy nem üldözés és nem protekczió fognak-e kikelni a politikai hatalom kezébe adott e félelmetes jogkörből? Mert ismételjük, arra kilátás a legritkább esetben lehet, hogy magánfél feljelentésével s az ez esetben létező korrektívumokkal találja szemben az igazságügyminiszter magát. De még tovább megyünk. Gondoltak a törvényjavaslat szerkesztői azzal, hogy mily megdöbbentő hatalmat adnak a rendelkezés törvénybe igtatásával a hitelezőnek, vagy mondjuk ki, egyenesen az uzsorának, — mert hiszen legnagyobb részben ebben fekszik a hivatalnoki fizetéseket terhelő óriási összegek magyarázata, — a birói hatalom letéteményesei fölött, midőn annak eddig csak a fizetés egyharmadát adta oda a törvény, de most a bírák és bírósági hivatalnokok egy részének egyenesen exisztencziáját, egész családok jövőjét akarják odadobni martalékul? Gondoltak-e a törvényjavaslat szerkesztői arra, miként fog ez lelketlenül kihasználtathatni alkalom adtán, hogy még nagyobbak legyenek az eddigieknél is a bajok s még szörnyűbb legyen a vagyoni ziláltság azoknál, kik kénytelenek lesznek mindent, mi tőlük a hitelező által követeltetik, megtenni, hogy a hivatalvesztés őket és családjukat legalább ne egyhamar érje utól? Vagy a törvényjavaslat szerkesztői nem ismerik azt a tanulságot, mely megmutatta, hogy az ily rendelkezések, ha nálunk törvénybe igtattatnak, vagy a legszörnyűbb bajokkal járnak, vagy egyáltalán végre nem hajtatnak? A képviselői fizetések, egy élő törvény értelmében, a mandátum elvesztésének terhe alatt, három hónál tovább jogérvényes határozaton alapuló foglalás alatt nem állhatnak. De ez a törvény nem hajtatik végre, mert úgy látszik azt tartják, hogy ezt a törvényt a mi viszonyaink között nem lehet végrehajtani. Kérdjük, várjon ily tanulság mellett meg van-e engedve, hogy éppen a bírákra és a bírósági hivatalnokokra alkalmaztassák ugyanily törvényes intézkedés, éspedig úgy, hogy annak végrehajtása senki egyébre, mint a kormány egyik tagjának önkényére legyen bízva, nagyobb dicsőségére annak a bírói függetlenségnek, melyet így akarunk megvédeni. Ismételjük, feltétlenül helyeseljük az eszmét, mely a törvényjavaslat említett intézkedésének kiindulási pontjául szolgál, de a lehető legszerencsétlenebbnek tartjuk a módot, melyen annak megvalósítása szándékoltatik. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — November 7. — Magyar költők szerelme. Irta: Ssaráth Ferencz. (Befejezés.) (III.) A miért Tompa sóhajtozott, azt csakhamar meg is találta egy hozzá illő,egyszerű, szerény, kedves nőben, ki a szeretett férj oldala mellett még akkor is boldognak és elégedettnek érzi magát, midőn — mint Tompa egy levelében panaszkodva írja Szemere Miklósnak — az egész családnak, gyermekkel és dajkával, csak egy szobája volt. (Abafi: Figyelő XII. k. 310.1.) Szerelme története menti minden regényességtől ; életírói alig tudnak felőle többet, minthogy szeretett, szerelme tárgyát nőül vette és boldog volt vele, míg a boldogságot utolsó éveiben oly nagy fokúvá kifejlett szívbetegsége rá nézve lehetetlenné nem téve; de az egyetlen enyhítő, még akkor is, neje arcza, mosolya, könnye volt. Benső szerelmének története 9—10 versben van megirva, melyeket halála előtt pár évvel maga kiválogatott s nejének átadott, hogy azok, írójuk elhalta után, enyhítsék, vigasztalják. Első nyoma a »Messziről” cziműben jelentkezik, melyet 48 tavaszán irt, midőn Graefenbergbe ment szemei gyógyítása végett, — de még egészen reménytelenül. Oh lányka! öröme s kinja gondjaimnak, Szemed hajnalcsillag, de est-hajnalcsillag ; S fájdalom, az nekem Nem hogy feljebb jönne, de mindig bele száll. "Végtére lemegyen. Hasonló reménytelenség nyilatkozik a» Graefenberghen“ czimüben is. Elgondolom, mi haszna volt Nemes tüzednek oh kebel ? Hogy lángjánál tenéleted S boldogságod perzselted el ! S kéri a hideg forrásokat, hogy fagyaszszák meg keblét. De hát ok nélküli volt a félelem s a kelemén papiak (a »megénekelt«) 1849. május 1-én kedves fiatal papnét fogadott falai közé. A boldogságot érzi, bírja, de fekrezzen a gondolatra, hogy azt el is lehet veszíteni: Boldog, kinek nincs mit félteni ! Boldog, akit senki sem szeret! (Oh ....!) Most vegyült-e a boldogság érzelmei közé a kételynek e pillanatnyi felvillanása, vagy később, a vers keltének idejét nem ismerve, nem tudjuk. Még egyszer nyilatkozik ez a felhő a boldogság egén, világosabban és érthetőbben, de egyszersmind azonnal el is űzve, a »Szeretlek” czimü szép reflektiv költeményben, melynek keletkezési okát, azt hiszszük, Szana nem helyén keresi. Az elvesztett fiú fölötti bánatról szó sincs az egész költeményben, de elég világosan megmondja maga, hogy miért íratott. Akik erősen, mintegy követelőleg, féltékenyen szeretik egymást, azoknál könnyebben előfordul a szerelem próbáratétele is, hogy az mennyit bir el, s némi elhanyagolás az egyik részen, fölkelti a kételyt a másikon. Hogy itt melyik volt az eset, elmondja a vers. Kezdődik a költő vallomásával, hogy most is úgy szereti nejét, mint hajdan, s vonatkozással erre, folytatja: Mosolyogsz . . . . tudom, mit tesz e mosoly : Mily szép, gyöngéd szavak! S szived nem érti, mint fér össze, hogy Szeretlek — s kinzalak ! Hogy egymástól forró érzelmivel Szivünk nem távolog : Mégis borongunk, mégis nem vagyunk Egészen boldogok ! Ne mond kedvet! — mi boldogok vagyunk ! Mert mi a szerelem ? Gyötrelmet és kéjt virító bokor Egy s azon gyökerén. S nem kérsz-e váltva zajt, cseidet, napot S élét, bár fekete ? E habzásban az élet üdve van S az üdvnek élete. A fény vakít s lezárni ösztönöz Setét pilláidat ... Nem vagyunk gyakran boldogok maga A boldogság miatt! S valóban a költemény általunk adott magyarázatának erős támogatója azon Szemeréhez írott levél is, melyre föntebb hivatkoztunk. De mindez futó felhő volt csak a boldogság egén, a melynek igaz és benső voltáról tanúskodnak a többi költemények : „ Ifjúságom ha visszatérne, Bálványiért, hogy újra küzdjön, S ama gyors láng, mely véget éré, Csapjon fel még a hamvas üszkön ; S ekkor kisérte bájjal, e föld Mindannyi szépe rám mosolyogna : Az én szivem nem ejtené meg Hatalma e tündéri bájnak ; Éltem szelíd, hű társa, téged, Megint téged választanálak. »A Távolból,« »Nyári estén,« »Ne hagyj még itt, óh hölgyem*—, mind a tiszta, rezgő boldogság hangjai. De legbensőbb és legédesebb e hang az »Itthon vagyok* czimüben, melyet a kassai vizsgálati fogságból való hazatértekor irt, s mely mélység és bensőség tekintetében a magyar lyrai költészet egyik legszebb alkotása: Kinyílt a völgy ... a falucska ott van, ott van ! Dobogott a vándor szive hangosabban , Míg csókod forrt a belépő ajakára .... Itthon vagyok, haza jöttem valahára ! Házi üszköm melegítő lángja mellett, Keblemen a szomorú fagy úgy felenged ! Csordultig van az én szivem, annyit érzek, Örömében olyan boldog, olyan részeg ! S nem is tudom : félig alva, félig ébren Pihenek a szeretetnek hit élében . Két karomon a mi kedves, kis családom ; Mi reményem, vágyam van még a világon ? Első gyermekének születése egészen boldoggá teszi Tompát, de majd ennek, s még inkább a másodiknak elvesztése a bánat gyógyithatatlan sebét üti szivén s elégiáinak egyik nyitott forrásává válik. Utolsó verseit is nejéhez írja, meghatóan kötve össze hármójuk lelkét, ő, a távozni készülő az eltávozottal és az itt maradóval. De a szerelemnek legédesebb szavú, legnagyobb és legboldogabb dalnoka mégis a magyar költészetben Petőfi. Ismeri mindenki úgy dalait, mint szerelmének történetét. Milyen tisztán lobogó láng, mennyi tűz, bensőség, pajkos tréfa és édes gyönyör e szerelemben! Az idvezültek gyönyörében él már e földön (Egykor és most); múltjának minden nyomorúsága, fájdalma, hányatott volta, semmivé lesz, sőt megszépül és édessé válik a boldogság ezen magas hullámkől nézve; s mintegy félisteni pazarlásával a boldogságnak, de oly igazán mondja: Istenem, istenem, minek is teremted Olyan parányinak az emberi keblet ? Boldogságom nem fér úgy egészen belé. El kell tékozolnom, el kell sírnom felét. S valóban Petőfi ebben is, mint sok más egyébben, egyike volt a legszerencsésebb embereknek a földön. Meghalt dicsősége teljességében; olyan halállal, aminőt magának költői álmaiban kívánt és megálmodott (habár nem egészen úgy!) szerelemtől boldogítva utolsó lehelletéig, hitben, erőben, büszkeségben, boldogságban. Ezeknek ellenkezőit, melyeket az idő meg szokott hozni a föld fiainak, mind nem ismert. A nő, kinek nevét örökre halhatatlanná tette a magyar költészetben, több évvel azután, megtörve követé a sírba. Sokan kárhoztatták, hogy »eldobá az özvegyi fátyolt.« Talán eszményibb és magasabb lett volna, ha megtartja azt a sírig, mint voltak, a kik megtartották. De e pontnál nagyon kényes és nagyon nehéz az ítélés s ha valahova, ide illik a mondás: »Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.« Az, aki a szíveket vizsgálja, csak az tudhatja igazán, hogy mi miért történt. És adjuk meg ő neki is, ami az övé: Petőfit szerelmével olyan boldoggá tette életében, aminő boldogságot annak senki és semmi nem tudott volna adni. Nem elég-e ez egy emberi lénytől ? Hányunk mondhat el ennyit is magáról ? Az a levele Petőimének, melyet Szana könyvében közöl (134—138. 1. kétségtelenül legérdekesebb része a könyvnek), olyan csodálatos rejtekeit és mélységeit tárja föl e különös és kiváló léleknek, mely sokat kiment és megmagyaráz. A holtak lelkei nem ismernek neheztelést és haragot , mi pedig forduljunk az árnytól a fényhez, amely különben is jóval nagyobb. Azon lyrikusaink közt, kik a forradalom utáni időszakban emelkedtek fel, Tóth Kálmán kiválóan a szerelem dalnoka. Csodáljuk, hogy Szana könyvébe fel nem vette. Szerelemről, »a búzavirág szemű kis leány«-ról szólottak első dalai, melyek nevét csakhamar kedveltté tették az országban; a szerelmi ábránd és csalódás végig kisérte egész életén; kitüntetett kedveltje volt a nőknek, főként szerelmi dalai miatt, és ő maga mégsem volt boldog a szerelemben. Yadnay, a fölötte tartott emlékbeszédben, érdekesen mondja el szerelmeinek történetét s osztoztatja meg a négy nőt a különböző hangú és idejű dalokon. Az elsőhöz inkább csak a képzelet vonta, de az ifjú kor erőteljes képzelete, mely még a szív mélyebb felindulásai nélkül is képes szépet teremteni, mint ő itt s mint Petőfi az Etelkához irt dal-cziklusban megmutatták. A másodiknál már a szív is megszólalt, bár — mint a dalok mutatják — a képzeletnek itt is nagy szerepe volt a viszony szövésében. Ha a »Hogy a virágok elhervadnak« kezdetű szép dalt nejéhez írta, úgy e viszonyból nem hiányzott az érzés, sőt pillanatra a boldogság sem. A harmadik dal-cziklus hangja legegyszerűbb s belőle legjobban kiérzik a szerelem édessége ; a negyedikről nem szólunk szívesen, bár a megcsalt, megbántott érzés kifakadásának van egy-két igaz hangja ebben is. S mégis mindent összevéve, nekünk úgy tetszik, hogy Tóth Kálmán nem mert, vagy nem tudott igazán, egész erővel szeretni ; dalaiban valami érzelmes lágyság van, mely csendes, kellemes hullámzásba hozza a kedélyt, de nem kap meg, nem ragad el; a szenvedély tüze csak olykor hogy ha felcsillan a zsarátnok alól, még a kedély nagyobb mélységeit érintő dalaiban is, mint a jól ismert »Minek is van a szív« kezdetében, túlságos sok a reflexió, másutt a tépelődés. úgy látszik, nem mert bízni egész hittel, egész odaadással a szerelem evangéliumában. Ha ezt teszi, valószínűleg meg is találja benne a boldogságot. Mert az igaz szerelem mindenünket követeli, kevesebbel nem elégszik meg. Különben Tóth K. a dal formának elég szerencsés mestere; első dalai, a Fütyül a szél, Benyújtottam, Naptól virít, Búza közé, Hegedülnek stb. székire daloltatnak az országban ma is, s a kedvelt népdalok rangjára emelkedtek fel. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Tóth Kálmán dalai népszerűségének a nagy közönség női részénél, éppen a mélységnek és erős szenvedélynek ezen hiánya az oka. Mert a mélységek ritkák, s az élet, az emberek nagy tömege, nem is szeretik azt; nem értik s ezért nem bocsátják meg, csak a lángelmének, de ez utóbbiak ritkán a sokaságéi. Egyébiránt feltűnő költőnk szerelmi regényének hasonlósága Balassáéhoz; — nem csak abban, hogy mind a ketten többet — s ha Balassa négy hősnőjét elfogadjuk, még egyenlő számút is — szerettek egymás után, egyforma őszinteséggel, hanem még inkább abban, hogy mind a kettő kiválóan a szerelmet tartja az élet főboldogságának s egyik sem éri el; mind a kettő a többi közül egyet nőül vesz, szerelemből, s rövid együttlét után elválnak — azzal a különbséggel mégis, hogy Tóth Kálmánnál az elválás komoly meghasonlás és minden botrány nélkül történt. S minő véletlen játéka az, hogy Balassa Bálint és Dobó Krisztina viszonyát tudtunkkal összes íróink közül éppen ő dolgozta fel egy színművében, az egykor eléggé kedvelt Dobó Katiczában ? Szász Károly szerelmének története egy nyitott könyv: szép és irigylésre méltó. Egyformán, vidáman égő láng, az élet alkonyáig, mely világít és melegít. Évek hosszú során keresztül alig hogy egyszer fedi el futó árny (Gondolj reám, ha nem leszek), mely szinte meglep bennünket szokatlansága által, s meg az által is, hogy mennyire hasonlít a lélektani előállásban Tompa föntebb érintett »Szeretlek« czímű verséhez. Itt is, ott is, a férfi tesz erős, hatalmas vallomást a kétkedő nőnek, érzelmei változatlanságáról, azzal a különböző hanggal, mely a két költőé. — Gyulai szerelmi lyrája édes és meleg; a történet, a maga egyszerű, szomorú voltában, mélyen megindító. Jöjjünk-e még közelebb az időben ? D am ady szintén a szerelem költője s fiatalkori dalai közt van egy pár, a melyekben költői egyénisége egész harmonikusan és eredetien nyilatkozik; s például az »Első csók« czimű dalában annyi nemes ábránd és édesség van, mely azt elenyészni nem engedi. Vajda János szerelmi lyrája bús, leverő, kietlen hatással van ránk. Örök panasz a csalódás, vagy a szerelem tárgyának megközelíthetetlen volta miatt, úgy látszik, végzete volt, hogy vagy méltatlant, vagy elérhetetlent szeretett. Nem csak keserű végzet: nagy tévedés is mind a kettő. És mintha azt is éreztetnék e dalok, hogy írójuk inkább izzó fantáziájával, érzékileg, mint szivével s gyöngéden szeretett; emez sok csalódástól megőrizte volna. S ezért nála a nő rendesen istennő vagy állat, de sohasem igazi asszony, erős és gyönge egyszerre. S a költő panaszának hatása is ránk inkább a szánalomé az értelem tévedése, mint a részvété a szív panasza fölött; bár a ki nem elégített, a megcsalatott, az élet czélját mintegy elveszített szerelmi vágy fölötti busongásban van valami megható. Ez is tragoedia s nem a legutolsó nemű. Ábrányi Emilnek Margithoz írt 18 dala (Újabb költeményei) egy csendes szerelmi regény Kínos kérdéseket érintettünk, hogy ezt kimutassuk, de a törvényjavaslat intézkedéseivel szemben meg kellett mondani teljes nyiltsággal azokat, amiket érintettünk, s hiszszük, hogy azok kellő visszhangra is fognak találni ott, ahol a törvényjavaslat sorsa fölött határoznak. Budapest, nov. 7. A regáléjavaslatok és a mérsékelt ellenzék. Az országgyűlési mérsékelt ellenzék ma este Királyi Pál elnöklete alatt tartott értekezleten foglalkozott a regálé megváltásáról szóló törvényjavaslatokkal a bizottság megállapodása szerint. A tárgyról Bujanovics Sándor referált részletesen, előadva a bizottságban történteket. Felhívta mindenekelőtt a párt figyelmét a főváros, a törvényhatósági és rendezett tanácsú városok kérvényeire, illetve felszólalásaira. Bujanovics a községek részére szóló megváltás mellett volt, de ezzel semmiképen sem akart prejudikálni a pártnak. Nézete az, hogy a párt általánosságban elfogadhatja a javaslatokat, de részleteiben okvetlen kell a törvényhozásnak változtatásokat tenni. Az úgynevezett kezelési költségekre csak 5°/0-ot óhajtott és nem 10°/0-ot, de tekintettel az ország helyzetére, a 10°/0-ot el lehet fogadni. Minden rendezett tanácsú városra ki kellene terjeszteni a törvényhatósági joggal felruházott városoknál elismert jog érvényesítését. A kormány ama kifogását, hogy a rendezett tanácsú városokra nézve nem tudott előterjesztéseket tenni,mert azok zárszámadása a megyéhez jön és nem a kormányhoz , kielégítőnek nem tartja. A megváltásban minden jogosultnak egyformán kell részesülni és így a rendezett tanácsú városokra nézve az 1882—86. kimutatott tényleges zárszámadás alapján mutattassék ki a jövedelem, mint ezt a javaslat a törvényhatósági városokra nézve javasolja. Helytelen intézkedés, hogy utolsó fórumban a pénzügyminiszter, tehát az érdekelt egyik fél határozzon. Erre nézve vagy a pénzügyi közigazgatási bíróságok, vagy egy ad hoc alakítandó független országos bizottság határozzon. Szentiványi Kálmán hosszabb előterjesztést tesz s részletesen ismerteti a megváltásra vonatkozó módozatokat. A javaslat részleteire nézve csatlakozik a Bujanovics által kifejezettekhez. Apponyi Albert gróf indítványozza, hogy mihelyt a képviselőház regále-bizottságának szövegezése kiosztatik, a párt regále-bizottsága tárgyalja azt és adjon a pártnak arról véleményt. A párt ez értelemben határozván, az értekezlet véget ért. A konverzió a pénzügyi bizottságban. A pénzügyi bizottság ma megkezdte és be is fejezte ama törvényjavaslat általános és részletes tárgyalását, melyet a pénzügyminiszter az állami vasutakat terhelő adósságok és a földtehermentesítési adósságok beváltására és mérsékeltebb kamatozású államkötvények kibocsátására vonatkozólag szombaton terjesztett a képviselőház elé. Az 500 milliót meghaladó művelet arányainál és minőségénél fogva oly nagy fontosságú eseményt jelöl a magyar állami pénzügyek történetében, hogy méltán kelthetett volna nagyobb eszmecserét is a bizottsági tárgyalások folyamán és hogy érdeme daczára is ily rövid és gyors elintézést nyert az ügy, az kétségtelen