Pesti Napló, 1888. november (39. évfolyam, 302-331. szám)

1888-11-22 / 323. szám

323. szám. Szerkesztési Iroda : Ferencziek-tere, Athenäenm-ép­­ . et. A lap nellemi részét illető minden köztemé­ a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen­m-é­p­ü­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Budapest, 1888. Csütörtök, november 22. 39. évi folyam. Előfizetési feltételek­ , reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest« kétszer házhoz hordva: Savonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — S hónapra * írt­­a as Mtt Hadi, postai kü­nkü­ldés« kívántatik, postabélyegre báronként Sí ki érnegyedenként 1 forint felűlfizetendd. Hirdetések . . j__ . jy...„ szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai napilap. A főváros és a regále. Budapest fővárosnak a regále-váltsághoz és az italméréshez fűződő érdekei a szőnye­gen forgó váltságterv kapcsán a képviselőház előtt ma nyertek először teljes megvilágítást egy széles körű és a főváros gazdasági, társa­dalmi és politikai jelentőségét teljesen felölelő beszéd keretében, melyet Kaas Ivor báró a belváros képviselője tartott. Mihelyt a regále­­tulajdonosok kártalanítására és az állami ital­­mérési jövedékre vonatkozó törvényjavasla­tok ismertekké váltak, a fővárosi tanács alapos tanácskozások tárgyaivá tette azokat, a­melyeknek eredménye ama felirat volt, mely szerint Budapest a váltság tervéből vonassék ki. Kívánta pedig a tanács e ki­vételes helyzetet azért, mivel, ha a kártalaní­tás sokkal méltányosabb is, mint az, me­lyet a törvényjavaslat kontemplál, még ak­kor is csak a jelenért nyújthat kártérítést, ám a fejlődő jövedelemnek a jövőre kiható előnyét megvonja. Kaas Ivor báró a főváros óhajtásá­nak és jól felfogott érdekének álláspontjára helyezkedett, midőn a maga részéről a buda­pesti regálejog megváltását perkorreskálta. És ez nem partikuláris szempont, mely ki­váltságos helyzetet akar biztosítani egyetlen városnak a többiek mellett, vagy éppen azok rovására. A főváros érdekei országos érde­kek. A fővárosban lüktet az ország őrő és a közintézmények, melyekkel fel van ruházva, módot adnak neki, sőt kötelességet szabnak elé arra nézve, hogy kulturális és gazdasági tekintetben kezdeményező és az országos köz­vélemény tekintetében mértékszabó szerepet vigyen. És nem lehet itt partikularizmusról szó már csak azért sem, mivel az állami törvényhozás sohasem volt fukar Buda­pest országos jellegének elismerésénél, sőt kü­lön kisajátítási tör­vény­nyel, a fővárosi tör­vényhatóság önálló rendezésével, a budapesti építkezések adókötelezettségének külön sza­bályozásával, a fővárosi állami rendőrség szervezésével és más törvényes intézkedések­kel szentesítette is azt. Az italmérési jövedékről szóló törvény­­javaslat indokolásában a kormány kiemeli, hogy meg kell váltania a regálét már csak azért is, hogy a fogyasztási adók tekinteté­ben szabadon rendelkezhessék, anélkül, hogy már fennálló jogokat bármiként is bolygatnia kellene. Ez az érv a főváros szempontjából természetesen elesik. De ne keressük azt az alapot, mely a regáleváltságot a fővárosban indokolttá tenné. Hasztalan keresnek: nem találhatjuk meg, mert nem létezik. Annál több ok és érdek szól azonban a mellett, hogy az italmérés hagyassák meg a főváros kezelésében. És pedig így kellene lennie a jövő kedvéért. A főváros költségvetése végső egyenlegében felette tekintélyes számot ért­él­ E, hogy e budget egyensúlyban le­gyen tartható, az intézőknek már­is a lehe­tőség határáig ki kellett használniuk a polgárság teherkép­ességét. Fokozni a köte­lezettségeket a közforgalom és az általános jólét kára nélkül már nem lehet. Ám a fel­adatok még korán sincsenek megoldva. A kö­zel­jövő nagy igényekkel köszönt be, a­me­lyeknek teljesíthetésére a mind nagyobb ará­nyokban fejlődő regálejövedelem volt a re­ménybeli főbázisok egyike. Nagyon helyesen utalt Kaas Iver báró a küszöbön álló 20 milliós kölcsönre. Ama c­élok közt, melyeknek a kölcsön szánva van, találjuk: az árucsarnoko­kat, az iskolákat, az új kórházat és az új szegényházat, mint olyano­kat, melyek gazdasági, művelődési és egész­ségügyi tekintetben országos érdekűek. S ha már most számba veszszük amaz áldoza­tokat, melyeket a főváros országos czéloknak ez ideig hozott és figyelemmel vagyunk arra, hogy az új kölcsön egy jelentékeny részének szükségét is országos jellegű érdekek terem­tették meg, lehetetlen elzárkózni ama reczi­­proc­itás elől, melylyel viszont az ország a fővárosnak tartozik. Ha az állam a főváros regáléját az általa tervezett módon megváltja, nagy kár háram­lik ebből Budapestre Kaas Ivor alapos szá­mításai szerint. Az az összeg, melyet az állam az öt évi jövedelemátlag és alO°/6-os kezelési költség redukc­iója alapján megvált, 308.000 frtra rúg, s ha ezt az összeget tőkésítjük, 6,168.000 frt lesz az eredmény. Vonjunk le már most ebből adó fejében 10°/0-ot, vagy a­mi ezzel egyértelmű : tegyük a kamatozási tényezőt 5% helyett 4%%-ra és 277.000 frtot kapunk. S mivel a főváros tiszta jövedelme ez idő szerint 347.000 frt , kerek 70.000 frttal rövidül meg.­­• Az állam a fővárosi fogyasztás italmérési adójából és az engedé­lyek után fizetendő illetékekből évi 1,803.000 frtnyi jövedelmet várhat, a­melyből a fent jelzett tőkének megfelelőleg 27­7.000 frtot fizetvén kamat fejében : 1.500.000 frtot meg­haladó fölöslege marad. És ha ama homályos pontból, mely 30°/o-ban állapítja meg a vá­rosoknak az országos többletben való részese­dési arányát, kimagyarázzuk is, hogy mind­egyik város, és így Budapest is a saját plusszjának megfelelő 30%-ot kapja meg , váljon elégtétel­e ez a főváros­nak, a­melynek jövőbeli budgetje a várható egész többlet rovására is túlon-túl meg van terhelve. De tekintetbe jó egy másik szempont is. Vajmi könnyen megtörténhetik, hogy az or­szágos többlet daczára sem lesz a városok jövedelemfeleslegének 30°/6-a a jelzett érte­lemben megtéríthető, ha mindjárt a tiszta jö­vedelem az 1893-ik éven túl meghaladná is azt az összeget, mely elégséges arra, hogy az összes kártalanítási tőke kamatjait és évi tör­lesztési járulékait fedezze. Nagyon köny­­nyen megtörténhetik ugyanis, hogy a városok jövedelmi több­lete nagyobb lesz, mint a mutat­kozó országos plusz, mivel a he­­lyenkint beállható hiány a tisz­tán városi fölösleget kisebbítheti. S ha már most bármily konjunktú­­rák következtében beállna még az az eset is, hogy lesz ugyan orszá­gos többlet, annak összege azon­ban a másutt mutatkozó hiány kö­vetkeztében mögötte fog maradni a városi fölösleg 30°/6-ának is, mint fog a kvóta a pluszszal rendelkező városok­nak megtéríttetni. Ez irányban pedig a sokat vitatott pont már csakugyan nem intézkedik, mert csak országos többletről szól egy­általán és így kötelességévé teszi az állam­nak, hogy ama városoknak, melyeknél több­let mutatkozik, térítsen vissza 30%-ot, mihelyt abszolút felesleg mutatkozik, bármily nagy, vagy csekély is legyen az tehát. Felette érdekes és tanulságos az, a­mit Kaas Ivor báró az italmérési jövedékre nézve mondott, beigazolva, hogy csalétek az, miként a fővárosi vendéglősök, a­kik ezideig 344,000 frtot fizettek, ezentúl csak 145,000 frttal fognak terheltetni. Az utóbbi összeget ugyanis nem az összteher fedezése fejében fizetik, míg az előbbi lerovásával minden kö­telezettségüket teljesítették. Most illeték és adó fejében külön-külön, és pedig oly mérvű összeg fizetésére fognak köteleztetni, melyet kérdés, mint fognak a közönségre háríthatni annak mértéken felül való megterheltetése nélkül. Végül nagy jelentőségűek ama nyilat­kozatok, melyeket Kaas a főváros lakosságá­nak anyagi helyzetére, helyesebben ama té­vedés felderítésére nézve tett, mely szerint Budapest gazdag város volna. És e tekintetben van néhány megjegy­zésünk. Tagadhatatlan, hogy a főváros roha­mosan gyarapodik, épül, szépül el odáig, hogy e gyors fejlődése a külső ragyogás­nak már egészségesnek is alig nevezhető, mert nem jár belső, valódi emelkedés­sel. A lakosság szaporodik és pedig jobbára amaz elemekből, melyek a nyomasztó gazda­sági viszonyok következtében megélhetésük eszközeit a vidéken többé megszerezni nem tudták. Röviden :tőke nélkül való ember gyűl ide fölös számmal. Közte számos iparos, úgy hogy ma már a 140 magyar városban lakó 540.000 iparos közül 263.000, azaz 48°/o esik Budapestre. És az ország összes iparosainak 14%-át teszik a budapestiek, holott a lakosság összeségének csak 2,5%-a fővárosi. Ez nagyon örvendetes bizonysá­ga volna annak, hogy Budapest ipari város, ám viszonyaink közt nagy árnya van e fény­nek, mert a jelzett számban felette sok a sze­gény, nyomorgó és kenyér nélkül való mun­kás. És mert az ipar nálunk nem virágzik: rendkívül alacsony a munkabér is; nagyon megsínylene tehát a főváros számban nagy és jelentékeny kisiparos- és munkás-osztálya, A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — November 21. — A második őszi kiállítás. (A műcsarnokban.) (III.) Nem kis érdeme a képzőművészeti társu­lat vezetőinek, hogy aránylag rövid idő alatt egy egész csapat külföldi művészt, köztük kiváló mestereket is, hozzánk édesgettek. Míg régebben kiállításainkon, úgyszólván, csak a bécsi művészek képezték az idegen elemet s egy-egy franczia kép feltűnése valódi ese­­ménynyé nőtte ki magát: ma már a művelt világ min­den részéből kapunk vendégeket s Budapest a modern művészetben olyan ponttá vált, a­melyet a képírók és szobrászok megállapodási helyül tűznek ki, ha újabb műveiket utaztatják. — Igaz ugyan, hogy ma még jóformán az utolsó megállapodási hely, de már az is eredmény, hogy számba veszik s megszűnt előttük terra incognita lenni. Első vendégeink a franczia és belga művészek voltak, kik már nagy számuknál s termelésök bőségé­nél fogva is jelentékeny kontingenst szolgáltatnak az idegen kiállításoknak. Egy-két jelentősebb vásár után megkedvelték műcsarnokunkat s most már évenkint ellátogatnak. Őket követték a hollandiak, németek s utoljára az olaszok, kiket a tavalyi velenczei országos kiállítás alkalmával sikerült megnyernünk. Közönségünk csakis azóta ismeri úgy, a­hogy a modern olasz művészetet. Mert a­mi azelőtt szórvá­nyosan érkezett hozzánk olasz képíróktól és szobrá­szoktól, csak selejtes része volt az ottani termelésnek. A kiválóbb olasz művészek ugyanis kiállítás végett csak ritkán küldik külföldre műveiket. Az igazi mes­terek párisi és londoni mitárusok számára dolgoznak s képeik igen sokszor még hazájukban is ismeretle­nek maradnak. E mellett nem egy művészi központja lévén az országnak, minden évre esik néhány kiállí­tás s ezek rendezői a szó szoros értelmében, fogva tart­ják a jobb tehetségeket. Ez a magyarázata aztán a sajátságos tüne­ménynek, hogy a legnagyobb élő olasz művészek a külföld előtt jóformán még neveikről is alig ismerete­sek. A modern olasz iskola fejéről, Morelliről alig tudnak valamit Olaszországon kívül. Favrettóról csak életének utolsó éveiben kezdtek beszélni s még a so­kat dolgozó Michetti művei is csak másolatokban ter­jednek szét a külföldi amateurök közt. Őszi kiállításunk rendezőinek jutott az a szeren­cse, hogy az újabb olasz művészet néhány jelentéke­nyebb képviselőjét bemutathassák. Az elsőrendű mestereket ők sem tudták megnyerni, de azok, a­ki­ket ezúttal hozzánk édesgettek, már saját hazájukban is számot tesznek s többnyire mint az »új olasz re­naissance« buzgó és tehetséges munkásai isme­retesek. Az első sorozatról szólva, már megemlékeztem Rotta Silvióról, a velenczei akadémia nagynevű ta­nárának tehetséges fiáról. »Kegyenczek« czímű képe egészséges realizmusával, általános feltűnést kelt, s ha támaszkodni lehet a közhangulatra, a külföldi művészek számára alapított arany érem az idén a ve­­lenczei fiatal képíróé lesz. Rotta újabban három víz­­festményt küldött, annak jeléül, hogy a festészet­e könnyedebb, pikáns faját is tehetséggel műveli. Aqua­­relljei szintén realisztikus tárgyalást mutatnak, s a jellemzés ereje, kivétel nélkül feltűnő tulajdonságuk. Szintén Velenczéből jön hozzánk Luigi N­o­n­o képe is: »A csibe halála.« Nono pár év előtt a »Re­fugium peccatorum« czímű mélyhatásu festményével tűnt föl. A kép szűz Mária-szobor előtt vezeklő fiatal leányt ábrázolt, s a fájdalom kifejezése oly igaz és megkapó volt rajta, hogy a fiatal művésznek egymás után többször kellett másolnia s műve rézkarczok meg fényképek útján rövid idő alatt világszerte isme­retessé vált. Az eredeti, ha jól tudom, most Rómában van, s egyik ékessége az olasz királyi család által ala­pított modern képtárnak. A jeles művész nem ilyen drámai hatású kompozíczióval, hanem humo­ros állatképpel kopogtatott be hozzánk. »A csi­be halála« azonban egyike legjobb festményeinek. Va­lami csüfféle épületben fészkén ül a kottős-lyuk s körülre a csak imént kikelt pelyhes csibék cso­portosulnak idétlen nagy fejekkel s a test súlyát csak alig biró, vézna lábaikkal. Mindannyian egy pontra függesztik tekintetüket, s bamba érdeklődéssel nézik a kis csibét, édes testvérüket, a­ki immáron élettele­nül fekszik előttük. Látszik, hogy mindnyájan meg vannak döbbenve ; a kiszenvedetthez nem mer köze­ledni egyik sem. Nono nagy művészi érzékkel tudta kiaknázni ezt a momentumot. A buta állatkák meg­lepetésének komikus nyilatkozása önkénytelenül is humoros hangulatot kelt. A szép festménynek sok nézője és sok dicsérője van. Nem ártana azonban, ha nagyobb távolságról nézhetnek a tárlat látogatói, mert a csibék rajta meghaladják a természeti nagy­ságot. Jó helyen függenek Barison képei, melyek a trieszti olasz nép életéből ábrázolnak kedélyes jelene­teket. Ilyen mindjárt az első teremben a »Nagymama látogatása.« Rokonszenves, mosolygó arczú öreg­asz­­szonyt látunk rajta,amint ajándékokat osztogat unokái között. Az apró népség közül különösen jól van jelle­mezve a kis­fiú, ki hihetőleg valami csínyt követett el, s most nincs elég bátorsága osztakozni testvérei­nek örömében. Ott áll a szoba sarkában, kiváncsi pillantást vetve a nagymamára, s kínos helyzetében egyik lábával a másikat tiporva. A festményt a gon­dos jellemzés és a detailok finomsága teszi tetszetőssé. Hasonló tulajdonságokkal találkozunk az »Időtöl­tés­b­en is, mely egyike a mostani kiállítás legkedve­sebb miniature-képeinek. Egyszerű themát, de nagy virtuozitással dolgo­zott föl a turini Gian Battista Quadrone. A föl­dön elhasalva, olasz suhancz etet kutya-kölyköket, úgy látszik , nagyon szereti az állatokat, mert az egyik ott törleszkedik a szája körül s esze ágában sincs, hogy eltávolítsa az alkalmatlankodót. Egy má­sik kutya-kölyök a háttérben húzódik meg, nagyokat ásítva. A művész finom tapintatát dicséri, hogy ez a tárgy nem vált a kezei közt édeskéssé. A képen fel­tűnő gonddal és tanulmánynyal vannak megfestve a suhancz mezítelen lábai. Változatosabb és hálásabb tárgyat választott Fausto Z o­n­a r­o, ki egy velenczei népünnepet mutat be, a­mint az isten szabad ege alatt, chfantis palaczkok mellett, nagyban folyik a mulatozás. A képnek szép és gondos részletei vannak, de egészben véve még­sem igazi tükre a velenczei nép életének. A facchinók és gondolierek szilaj jó kedvét hiába keresem rajta. Ennek, Favretto halála óta, nin­csen hivatott ábrázolója. Az őszi kiállításnak mennyiség és minőség tekin­tetében egyaránt jelentékeny részét képezik a vízfest­­mények. A képírásnak ez a könnyed, elegáns faja ná­lunk jóformán ismeretlen. Legalább az újabb idők­ben alig foglalkozik vele valaki. A negyvenes évek­ben még divatozott s Barabás kisebb képei a külföl­dön is nagy elismerésben részesültek. Jelenleg az olaszok művelik nagy előszeretettel. Velenczében vannak művészek, a­kik kizárólag vízfestmények után élnek. Bámulatos változatosságban másolják a szűk vízi sikátorokat, a düledező márványpalotákat, a lagúnák vitorlás csónakait s a Riva egész hosszát ellepő, áruit harsány hangon kínáló, rongyaiban is mindig festői olasz pórnépet. Körülbelül ezek a the­­mák szerepelnek a hozzánk küldött olasz aquarelle­­ken is, változatosság gyanánt egy-egy részlettel a folyvást restaurálás alatt álló piazzá­ról, vagy a Ca­nal grande érdekesebb pontjairól. Még a milánói és veronai képírók is, mint például Sala és Vittorio A­v­a­n­z­­­a lagúnák városában keresnek legörömes­­tebb inspirácziót. Sala képeinek legalább is fele­részén velenczei motívumokat találunk. Ezek az apró festmények a természet buzgó megfigyeléséről, helyes színérzékről s a naturalisztikus ábrázolási mód erős térfoglalásáról tesznek tanúságot. Azok az édes­kés, kinyalt velenczei tájképek, melyek egykor a teli­hold romantikus világításával ábrázolták a nagy csatorna büszke palotasorát, többé nem divatosak. A tájkép mellett a genre is jeles darabokkal van képviselve. Nazareno Cipriani »A szegények fog­orvosé«-n élénk csoportot mutat be, széles ecsetelés­sel; Bucciarelli »Mosónők« közé vezet, kik hosszan elnyúló sorban lázas sietséggel dolgoznak, míg Bompiani és Levorati érdekes és jellem­­zetes tanulmányfőkön mutatják meg, mennyi erő ki­fejtésére képes a vízfestészet. A tárlat látogatói jól teszik, ha ezúttal kissé megállapodnak a folyosóban. A legtöbb vízfestménynek csak itt jutott hely, s kö­zülök egy-kettő nagyon megérdemli, hogy szó nélkül ne haladjunk el mellettük. A belga és franczia művészekről már szólottam az első sorozat ismertetésében. Jelentősebb, újabb mű tőlük nem érkezett. Utánuk legtöbb számmal a német és osztrák művészek szerepelnek. Neveiket szorgal­masan festett, de nagyobbára konvenczionális képek alatt olvassuk. Kivételt jóformán csakis két művész képez. Mindkettő ezúttal jelenik meg először kiállításunkon. A brémai Hofer Gottfried »Halászat a lagúnákon, czima élénk hatású képet küldött. Vásznát ragyogó olasz nap aranyozza meg, s annak sugarai verődnek vissza a lagúnák vizén, melynek nyugalmát még csak egy kóbor szellő sem háborgatja. A part közelében halászbárka van, s belőle az öreg halász hálót dob ki a sekélyes vízben álló subancznak. Egyszerű jelenet, a­minőt a lagúnákon minduntalan láthatunk. A ké­pet nem is a tárgy, hanem a földolgozás teszi érde­kessé. Hofer az égboltnak a tenger vizében való visz­­szatükröződését s az egymással rokonszínek sajátsá­gos vegyülését akarta éreztetni. A feladat megoldása kitűnően sikerült. Ez a víz csakugyan a lagúnák vize, a felületén végigsuhanó fény minden játékával s káp­­rázatával. Mentül tovább nézzük: annál több szépsé­get fedezünk föl a képben, annál frappánsabb az ábrázolás igazsága. Ezzel a jó tulajdonsággal a másik osztrák kép­író, Schikaneder műve talán még nagyobb mér­tékben dicsekedhetik. Czime : »Késő őszszel«. A fest­ményt hosszában egyhangú, megviselt kőkerítés szeli át; innen rajta növényzet nélküli fekete föld, tub­an lombjaikat vesztett fák. A baloldalon feszület vagy Mária-kép talapzata látható, vörös lámpával és kő­ből faragott koszorúval, mellette egy öreg asszony ölébe bocsátott kézzel s merőn maga elé szegzett te­kintettel. Az egészen borús, mondhatnám, sötét hangulat ömlik el. A lombjaikat vesztő, kopasz fák, a szürke, ólmos levegő, az asszony roskadozó alakja mind köz­reműködnek, hogy az élet örömeitől az elmúlás, a halál gondolata felé forduljunk. Még a kép egyedüli színesebb pontja: a vörös lámpa is csak arra szolgál, hogy a kontraszt erejével növelje a festmény lemon­dásra késztő, sötét hangulatát. Osztrák festőtől rég­óta nem láttam ily egységes, igaz hatású tájképet. Ez a festmény csak meleg költői kedély terméke lehet. Schikaneder képével berekeszthetném ismerteté­semet, ha a tárgymutató egyik aluházott sora a nagy­nevű B­ö c­k­­ i­n küldeményére nem figyelmeztetne. A berni mester egyike a legsajátságosabb tünemé­nyeknek. Minden izében eredeti, de vég nélkül bizarr művészi egyéniség. Nagy vásznakat népesít be soha nem létezett alakokkal, a levegő és tenger csodás alakú és szinű lakóival. Majd ismét abban találja gyönyörűségét, hogy mesés épületek romjai közé, bizarr növényzetű erdők mélyébe kalauzolja bá­­mulóit. Mert neki csak bámulói vannak. A német kritika föltétlen magasztalásokkal fogadja újabb alko­tásait, s hihetőleg kijutott a része ezekből a magasz­talokból a »Sárkányölő«-nek, mely nálunk most a legelőnyösebb világításban, külön állványon látható. Bocsásson meg nekem a német kritika, de őszin­tén bevallom, hogy ezen a képen én egyáltalában nem tudok föl­lelkesülni. Talány előttem: miféle szépséget lehet fölfedezni a klasszikus tökély attribútumait s a hús ingerét egyaránt nélkülöző meztelen női alakon ; valamint talány az is, mit kell megbámulnom a nő háta mögött álló pánczélos vitézen, a­ki utóvégre is, minden kifejezést nélkülöző, feszes, mozdulatlan alak ? Hogy az előtérben vergődő sárkány, a magasra felszökkenő vérsugárral, bizarr, fantasztikus alkotás, — örömest elismerem; de ezt magában véve még nem tartom olyan érdemnek, hogy miatta Böcklin nagysága előtt térdet hajtsak. Jüngern Böcklin merészen csapongó, rakonczátlan fantáziájával Hoffmann és Poe Edgar költői alkotásaira emlékeztet , s valamint ezeket nem tudnám egy polczra helyezni a világirodalom elsőrangú elbeszélőivel, úgy Böcklin számára is nem a minden időknek dolgozó mesterek sorában keresek helyet.Nem, annál kevésbbé, mert jól tudom, hogy a fékevesztett, rakonczátlan fantázia az irodalomban épp úgy, mint a művészetben a legtöbbször csak arra szolgál, hogy a művész legértékesebb, legszebb tulajdonságának, a jellemzési erőnek hiányát feledtesse. Böcklin mindenesetre érdekes spec­ialitása szá­zadunk művészetének, de nevét a késő kor az igazi nagyságok nevei közt aligha fogja emlegetni. Szakó Tamás, ha ama terhek mellett, melyek már ezideig is ránehezednek, még az ital- és különösen a bor- és sörárak is túlságosan megdrágulnak. Ezzel számolni kell és ezért urak ott senn vigyázni tessenek. A főváros nem hulla, mon­­dá ma Busbach Péter a kép­viselőházban. Nem az. Ne is legyen azzá soha. De éppen mert élő organizmus: nem szabad tőle meg­vonni az életfenntartás feltételeit. Budapest,nov. 21. A német birodalmi gyűlést holnap fogja V­i­l­­mos császár trónbeszéddel megnyitni. A par­lament új ülésszakának egyik legelső tárgya a költ­ségvetés s a vele kapcsolatban levő katonai hi­teligények megszavazása lesz. A rendkívüli ka­tonai hitel magasságáról nagyon eltérő hírek kerin­genek. Valószínű, hogy katonai czélra háromféle hi­tel fog igénybe vétetni. Az első a szárazföldi hadse­reg rendkívüli szükségleteire irányul s ez állítólag 62 millió márka erejéig a budget rendkívüli kiadásai közt fog szerepelni. A második a tüzérség reorgani­­zácziójára szolgál s szintén nagy összeget teend. Vé­gül a tengeri haderő fejlesztésére 117 millió márkát kér a kormány, csakhogy ez összeget tíz évre akarja felosztani. Egészben azt hiszik, hogy a holnapi trón­beszéd békés szellemű lesz s különösen N­é­m­e­t­o­r­­szág szövetségeinek szilárdságát fogja hangsúlyozni. Ezt jelzi a »Nordd. Alig. Zig« czikke is, mely a német hajórajnak az osztrák és a magyar kikötőkben való szívélyes fogadtatása alkal­mából a legmelegebb hangon ünnepli monarchiánk és Németország barátsá­gát. A czikk tartalmát távirataink már bő kivonat­ban ismertették. A félhivatalos lap kiemeli, hogy e fogadtatást a németek általánosan úgy fogják fel, mint azon toasztok utóhangját, melyekben nem rég a két uralkodó a hű fegyverbarátság érzelmeinek adott kifejezést. A mint akkor a német hadseregnek szen­telt elismerés e hadseregben mély benyomást keltett, akként most a német tengerészet érezi magát meg­tisztelve a vendégszeretet ezen jele által s benne a két államot összekötő fegyverbarátság szilárdulását látja. Ha már a trónhoz legközelebb álló porosz herczeg felvétele az osztrák tengerésztiszti karba jellemző ki­fejezésre hozta a két hajóraj szoros kapcsolatát, most a személyes találkozás még inkább kifejlesztette a két tengerészet bajtársi viszonyát. Risztics monarchiánkról. Risztics lapja egyre folytatja heves támadásait monarchiánk ellen. Leg­utóbb a monarchia védereje ellen fordult s azt hir­dette, hogy Ausztria-Magyarország a legnagyobb erőfeszítés mellett is legfölebb 500.000 embert állít­hat veszély esetén rögtön hadilábra, míg Orosz­ország a legnagyobb könnyűséggel mozgósíthat egy milliót .Mi — így szól e lap — azt hiszszük, hogy háború esetén Szerbia és Montenegro semlegesek fognak maradni. Ha e két állam nem volna képes fentartani semlegességét, Ausztria-Magyarország reménytelen inferioritásba jutna, mert kénytelen volna nagy csapattesteket al­kalmazni a szerb és montenegrói határok védelmére.« Mindebből az látszik, hogy Risztics lapja a saját pártja érdekeit akarja előmozdítani minden áron és éppen nem törődik azzal, vajjon igaz-e az, mit állítani jónak lát. Horánszky Nándor országgyűlési képviselő úr a következő sorok közlésére kért fel bennünket: A képviselőház pénzügyi bizottságának tegnapi tanácskozásáról hozott tudósításban egyebek között az foglaltatik, hogy én­­a felekezeti néptanítók fize­tését 300 frt minimumban kívántam megállapíttatni.« Bármennyire kerülni kívánom is az eféle helyreigazí­tásokat, mégsem térhetek ki ezúttal előre, miután a hallgatás vastag ignoranczia feltételezését vonhatná maga után, a­mennyiben ez már 20 éve tör­vényileg meg van állapítva. Amit én mondottam és fejtegettem, az éppen az ellenkező, vagyis az volt, hogy elérkezettnek látom az időt a 300 frt minimum fel­emelésére, és az erre, valamint a fizetések pontos kiszolgáltatására irányuló törvényhozási intézkedések megtételére. Egyiránt alkalmaztatni kívántam ezt az összes népiskolákra, legyenek azok államiak, közsé­giek, felekezetiek, vagy magánosak. Budapesten, 1888. november 21-én. Horánszky Nándor. (Meg kell jegyeznünk, hogy mi a tudósítást épp úgy, mint a többi lapok, az »Országgyűlési Értesítők nyomán közöltük.) Az orosz katonai reform még mindig foglal­koztatja a berlini lapokat, ámbár fejtegetéseiket az a szembetűnő igyekezet hatja át, hogy a közönséget lehetőleg megnyugtassák. Egy német szakférfiú az orosz reform jelentőségét következőkben foglalja össze. Az orosz hadsereg tettleges létszáma nem változott, de lényegesen változott organizác­ió­­j­a. Előbb az orosz hadsereg a gárda-, a gránátos hadtestből s tizenöt rendes és két kaukázusi hadtest­ből állt. A nov. 1-én életbe lépett szervezet szerint pedig a gárda-, a gránátos hadtestből, 17 rendes és 1 kaukázusi hadtestből áll. A 16. és 17. hadtestek akként alakíttattak, hogy több hadtesttől, melyben há­rom hadosztály volt, a harmadik hadosztályt el­vonták s igy a 25 és 41. hadosztályból alkották a 16-dik, a 3. és 35. hadosztályból a 17. hadtes­tet. Jövőre csak a gárda-, a gránátos- és az első, valamint a kaukázusi hadtestek állanak három, a többiek mind csupán két gyaloghadosztályból. Az új szervezés következtében a v­i­­­n­a­i katonai kerület­ben a 2., 3., 4. és 16. hadtest s két lovashadosztály, a v­a­r­s­ó­i kerületben az eddigi három helyett négy, vagyis az 5., 6., 14. és 16. hadtest áll, de tényleg ez állomány csak egy hadosztállyal szaporodott. A ki­evi kerületben a 9., 10., 11. és 12. hadtestek álla­nak s igy az orosz haderőnek valami háromnegyed ré­sze a határ közelében van elhelyezve. A véderőj­avaslat tárgyalása. A képviselőház véderő-bizottsága ma Tisza László elnöklete alatt ismét ülést tartott. Az ülés elején M ü n n i c h előadó bejelentette, hogy a bu­da­­pesti egyetemi ifjúság kérvényéhez újabban a kassai és az eperjesi jogakadémiai ifjúság is csatlakozott. Ezután a bizottság folytatta a véderőről szóló tör­vényjavaslat részletes tárgyalását. Szerb György a letárgyalt 25. §-szal kap­csolatban kérdi a minisztertől, hogy az egyévi ön­kéntesek egyetemi ösztöndíjainak kérdésében mily megoldást helyez kilátásba ? Fejérváry b. miniszter kijelenti, hogy ez ügyben a közoktatásügyi miniszterhez fog fordulni s fel fogja hívni figyelmét arra, hogy legalább azok az egy évi önkéntesek, kik az első évben megfeleltek a kívánalmaknak, tovább is az ösztöndíjak élvezetében maradjanak. Pulszky Ágost megjegyzi, hogy az egye­temi karok által a közoktatási miniszter felhívására

Next