Pesti Napló, 1888. november (39. évfolyam, 302-331. szám)

1888-11-08 / 309. szám

309. szám. Budapest, 1888. Csütörtök, november 8. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaau­m-4 p a­­­e t. ▲ lap Bzerezni ríszét illató minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Bladd­hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Politikai napilap. 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra i frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai külíinküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr. évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések ... szintúgy mint előfizetések a 13 Pesti Napló* kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A birói fizetések lefoglalása. Rendkívül kínos tárgyról kell megem­lékeznünk, melyet a birói fegyelmi törvény­­javaslatnak egyik rendelkezése ad tollunkra. E javaslat 10. §-a a fegyelmi vétséggel egyen­lőnek nyilvánítja azt, ha a bíró, vagy bíró­­sági hivatalnok járandóságai könnyelmű és pazar életmód miatt egy évi javadalmazását meghaladó összeg erejéig egy­huzamban hat hónapnál tovább bírói foglalás alatt állanak,­s a javaslat 16. §-a ez esetben feltétlenül alkalmazandónak rendeli a hivatalvesztés büntetését. Mindenki helyeselni fogja azt a czélt, melyet a törvényjavaslat e rendelkezés által el­érni kíván. A bírói testületet annak a gyanú­nak még árnyékától is meg akarja óvni, hogy anyagi érdekek is hathatnak reá, midőn az enyém és tied, midőn a polgári becsület és egyéni szabadság fölött hoz ítéletet. De e szempontból elvileg kizártnak kellene lennie annak, hogy a bírónak fizetése foglalás által egyáltalán terhelve legyen. A törvényjavaslat azonban nem vonja le ezt az egész konzequencziát; bizonyára azért, mert azon nyomorult fizetések mellett, melyeket a bírák és bírósági hivatalnokok élveznek, ezt a konzequencziát levonni nálunk egyszerűen lehetségesnek sem tartotta. Hanem felvette a törvényjavaslatba az idézett rendel­kezést, s felvett ebben oly kompromisszumot, melyet ebben az alakban egyenesen megen­­gedhetlennek kell nyilvánítanunk. Nem akarunk szól­ni arról, hogy a bí­rósági hivatalnokok egész kategóriáinak fize­tése nem is éri el azon összeget, melyen alul a hivatali fizetés a végrehajtási törvény értel­mében egyáltalában le sem foglal­ható. Hogy pedig egyfelől ne is lehessen még lefoglalni sem egy 800 irtot élvező s könnyelmű életet folytató bírósági hivatalnoknak hivatali járandóságait s igy még kevésbbé lehessen szó arról, hogy ezen hivatalnokok a 16-ik §. alapján hivatalvesztésre ítéltethessenek; más­felől azonban egy egész exiszten­­cziát, sok esetben családostul tönk­re tevő könyörtelen büntetéssel legyen sújtható az előbbiekkel együtt szolgáló bírósági hivatalnok és bíró csak azért, mert fizetése meghaladja a végrehajtási törvényben megszabott minimumot, ez ellen oly princ­ipiális tekintetek szólanak, hogy már ezek miatt a törvényjavaslatnak ezt a rendelkezését abban az alakban, a­mint az felvétetett, elfogadni nem szabad. Nekünk azonban az egész rendelkezés ellen, meg kell jegyeznünk, nem csupán azért van komoly kifogásunk, mert a bírósá­­gok szervezése után majd két évtized lefo­lyása után terveztetik, a­minek egyik követ­kezése az, hogy a törvényjavaslat is három évi időt kénytelen adni a rende­zés végett azoknak, kiknek fizetése a törvény hatályba léptét megelőzőleg lett le­foglalva. Pedig már maga az, hogy a lefolyt hosszú idő alatt a törvényhozás a köz- és ma­gánalkalmazásban levő hivatalnokok fizetését fokozatosan emelkedő minimumig le nem foglalhatónak dekretálta, valóságos törvényhozási szarkazmust állít szembe a javaslat említett intézkedésével. Mert a törvényhozásnak a le nem foglal­ható fizetési minimum emelése te­kintetében követett iránya, észszerű logiká­val nem oda vezet, a­hova a törvényjavaslat eljutott, midőn a törvényhozás által keserű tapasztalatok árán és hosszú megfontolás után elfogadott ezt az irányt egyszerűen és pedig a közhivatalnokoknak csak egyik osz­tályára nézve dezavuálja, hanem ve­zet annak az egyedül indokolható elvnek el­fogadására, hogy a hivatali fizetés le nem foglalhatósága mondassék ki, de azután a könnyelmű és pazar élet­móddal kapcsolatos adósságcsi­­nálás mint fegyelmi vétség a leg­szigorúbban bűntettessé­k. Ezt a bün­tetést azon előfeltétel alatt, ha a hivatali fize­tés egyáltalán le nem foglalható, lehet indo­kolni, de megtartani azt a rendszert, hogy a hivatalnokok egyik kategóriájának fizetése nem foglalható le s hivatalvesztéssel büntetni azokat, kik e kategóriába nem tartoznak,­­ viszont azonban ugyanazon cselekményért tör­vényileg büntelenséget biztosítani azoknak, kiknek fizetése egyálta­lában le nem foglaható, ezt, bocsána­tot kérünk, a törvény előtti egyenlőség szem­pontjából elfogadni nem lehet. De nézzük, mi lesz a következése annak, ha a törvényjavaslatnak ez a rendelkezése törvényerőre emelkedik ? Még csak érinteni sem akarjuk azt a kérdést, mily nehéz a határvonalat megvonni a könnyelmű és pazar életmód s a sors viszontagságai által okozott adósságok között s mily igazságtalanságokra vezethet egyes ese­tekben a törvény e rendelkezésének végre­hajtása abban a formában, a­mint az a javas­latban kontempláltatik. Fogadjuk el, hogy meg­vannak a kellő garanc­iák arra, hogy a fegyelmi igazságszolgáltatás gyakorlását e térre is megnyugvással lehet kiterjeszteni. Kérdjük : számoltak-e a törvényjavaslat tervezői azzal, hogy ezen intézkedés nem fogja-e még jobban súlyosítani a bajokat s még nagyobb mértékben nem fogja-e elő­idézni azon visszásságokat, melyeket a tör­vényjavaslat egy csapással megszüntetni akar ? És gondoskodtak-e arról, hogy a fegyelmi igazságszolgáltatás megindítása mindenki el­len, kire nézve ily eset­ben forog, feltétlenül és objektív garanc­iák által biztosítva legyen? Gondoskodtak-e arról, hogy a ha­tározni hivatott fegyelmi bíróság keze minden körülmény között és bizton elérje azt, a­ki az említett szakasz rendelkezése alá esik? Mind e kérdésekre határozottan nemmel kell válaszolnunk. Hogy a legutolsóval kezdjük, egysze­rűen csak arra utalunk, hogy a fenforgó eset­ben magánfél panaszára a legritkább esetben lehet számítani. A foglalás által követelésére nézve biztosítékot nyert hitelezőnek, ha a hi­vatalvesztés büntetésétől, tehát követelése biztosítékának elvesztésétől kell félnie, min­denesetre a legsajátabb érdeke az, hogy p­a­­naszt ne emeljen. Fenmarad tehát az, hogy az illető hatóság fogja a közvádlót ér­tesíteni. A 45. §. azonban nemcsak megadja a közvádlónak azt a jogot, hogy a ható­sági feljelentést is alaptalannak nyilváníthassa, hanem e mellett egye­dül és kizárólag az igazságügy­­minisztert jogosítja fel arra, hogy a fegyelmi eljárás megindítása, vagy mellőzése tárgyában hatá­rozzon; a­nélkül, hogy a feljelentés ala­possága, vagy alaptalansága iránt a fegyel­mi bíróságnak egyáltalán módja volna meggyőződést szerezni és nyilatkozni, így állván a dolog, a fennforgó esetben teljesen az igazságügyminiszter­nek, tehát egy párt kormánytagjá­nak tetszésére lesz bízva, melyik bíró és bírósági hivatalnok ellen tegye folyamatba az eljárást és melyikkel szemben mellőzze azt, a­mit ha valahol, úgy bizonyára ebben a kér­désben, hol annyira szubjektív faktoroktól függ a pazarlás és könnyelműség megállapí­tása s oly tág tere van az előzetes meg nem állapítás tekintetében az egyéni felfogásnak, a kormány valamely tagjára bízni messzeható elvi okok­nál fogva nem szabad. Hol van itt egyáltalában az objektív garanczia arra, hogy a fegyelmi igazság­szolgáltatás bizton elérje azt, a­kire nézve a hivatalvesztéssel egybekötött azon fegyelmi vétség fenforog, melyet a törvényjavaslat büntetni akar? Hol van az objektív ga­ranczia arra, hogy fegyelmi igazságszol­gáltatási és nem egyéb tekintetek fog­nak dominálni egy és más esetben, midőn az eljárás megindítása és megakasz­­tása egyenesen a kormányhatalom tetszésére bizatik s hogy nem üldözés és nem protekczió fognak-e kikelni a poli­tikai hatalom kezébe adott e fé­lelmetes jogkörből? Mert ismételjük, arra kilátás a legritkább esetben lehet, hogy magánfél feljelentésével s az ez esetben létező korrektívumokkal találja szemben az igazság­ügyminiszter magát. De még tovább megyünk. Gondoltak a törvényjavaslat szerkesztői azzal, hogy mily megdöbbentő hatalmat adnak a rendelkezés törvénybe igtatásá­­val a hit­el­ez­őnek, vagy mondj­uk ki, egyenesen az uzsorának, — mert hi­szen legnagyobb részben ebben fekszik a hivatalnoki fizetéseket terhelő óriási összegek magyarázata, — a birói hatalom letéteményesei fö­lött, midőn annak eddig csak a fizetés egy­harmadát adta oda a törvény, de most a bírák és bírósági hivatalnokok egy részének egyenesen exisztencziá­­ját, egész családok jövőjét akarják odadobni martalékul? Gondoltak-e a törvényjavaslat szerkesztői arra, miként fog ez lelketlenül kihasználtat­hatni alkalom adtán, hogy még nagyobbak legyenek az eddigieknél is a bajok s még szörnyűbb legyen a vagyoni ziláltság azoknál, kik kénytelenek lesznek mindent, mi tőlük a hitelező által követel­­tetik, megtenni, hogy a hivatalvesz­tés őket és családjukat legalább ne egyhamar érje utól? Vagy a törvényjavaslat szerkesztői nem ismerik azt a tanulságot, mely megmutatta, hogy az ily rendelkezések, ha ná­lunk törvénybe igtattatnak, vagy a legszörnyű­bb bajokkal járnak, vagy egyálta­lán végre nem hajtatnak? A képviselői fizetések, egy élő törvény értelmé­ben, a mandátum elvesztésének ter­he alatt, három hónál tovább jog­érvényes határozaton alapuló fog­lalás alatt nem állhatnak. De ez a törvény nem hajtatik végre, mert úgy látszik azt tartják, hogy ezt a törvényt a mi viszonyaink között nem lehet végrehajtani. Kérdjük, várjon ily tanulság mellett meg van-e engedve, hogy éppen a bírákra és a bírósági hivatalnokokra alkalmaz­tassák ugyanily törvényes intéz­kedés, és­pedig úgy, hogy annak végrehaj­tása senki egyébre, mint a kormány egyik tagjának önkényére legyen bízva, nagyobb dicsőségére annak a bírói függetlenségnek, melyet így akarunk megvédeni. Ismételjük, feltétlenül helyeseljük az eszmét, mely a törvényjavaslat említett intéz­kedésének kiindulási pontjául szolgál, de a lehető legszerencsétlenebbnek tartjuk a mó­dot, melyen annak megvalósítása szándékol­­tatik. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — November 7. — Magyar költők szerelme. Irta: Ssaráth Ferencz. (Befejezés.) (III.) A miért Tompa sóhajtozott, azt csakha­mar meg is találta egy hozzá illő,egyszerű, szerény, ked­ves nőben, ki a szeretett férj oldala mellett még ak­kor is boldognak és elégedettnek érzi magát, midőn — mint Tompa egy levelében panaszkodva írja Szemere Miklósnak — az egész családnak, gyermekkel és daj­kával, csak egy szobája volt. (Abafi: Figyelő XII. k. 310.1.) Szerelme története menti minden regényesség­től ; életírói alig tudnak felőle többet, minthogy sze­retett, szerelme tárgyát nőül vette és boldog volt vele, míg a boldogságot utolsó éveiben oly nagy fokúvá ki­fejlett szívbetegsége rá nézve lehetetlenné nem téve; de az egyetlen enyhítő, még akkor is, neje arcza, mosolya, könnye volt. Benső szerelmének története 9—10 versben van megirva, melyeket halála előtt pár évvel maga kiválogatott s nejének átadott, hogy azok, írójuk elhalta után, enyhítsék, vigasz­talják. Első nyoma a »Messziről” cziműben jelentkezik, melyet 48 tavaszán irt, midőn Graefenbergbe ment szemei gyógyítása végett, — de még egészen remény­telenül. Oh lányka! öröme s kinja gondjaimnak, Szemed hajnalcsillag, de est-hajnalcsillag ; S fájdalom, az nekem Nem hogy feljebb jönne, de mindig b­ele száll. "Végtére lemegyen. Hasonló reménytelenség nyilatkozik a» Graefen­­berghen“ czimüben is. Elgondolom, mi haszna volt Nemes tüzednek oh kebel ? Hogy lángjánál tenéleted S boldogságod perzselted el ! S kéri a hideg forrásokat, hogy fagyaszszák meg keblét. De hát ok nélküli volt a félelem s a ke­lemén papiak (a »megénekelt«) 1849. május 1-én kedves fiatal papnét fogadott falai közé. A boldogsá­got érzi, bírja, de fekrezzen a gondolatra, hogy azt el is lehet veszíteni: Boldog, kinek nincs mit félteni ! Boldog, a­kit senki sem szeret! (Oh ....!) Most vegyült-e a boldogság érzelmei közé a ké­telynek e pillanatnyi felvillanása, vagy később, a vers keltének idejét nem ismerve, nem tudjuk. Még egy­szer nyilatkozik ez a felhő a boldogság egén, vilá­gosabban és érthetőbben, de egyszersmind azon­nal el is űzve, a »Szeretlek” czimü szép reflektiv költeményben, melynek keletkezési okát, azt hisz­­szük, Szana nem helyén keresi. Az elvesztett fiú fölötti bánatról szó sincs az egész költeményben, de elég világosan megmondja maga, hogy miért íratott. A­kik erősen, mintegy követelőleg, féltékenyen szere­tik egymást, azoknál könnyebben előfordul a szere­lem próbáratétele is, hogy az mennyit bir el, s némi elhanyagolás az egyik részen, fölkelti a kételyt a má­sikon. Hogy itt melyik volt az eset, elmondja a vers. Kezdődik a költő vallomásával, hogy most is úgy szereti nejét, mint hajdan, s vonatkozással erre, folytatja: Mosolyogsz . . . .­ tudom, mit tesz e mosoly : Mily szép, gyöngéd szavak! S szived nem érti, mint fér össze, hogy Szeretlek — s kinzalak ! Hogy egymástól forró érzelmivel Szivünk nem távol­og : Mégis borongunk, mégis nem vagy­unk Egészen boldogok ! Ne mond kedvet! — mi boldogok vagyunk ! Mert mi a szerelem ? Gyötrelmet és kéjt virító bokor Egy s azon gyökerén. S nem kérsz-e váltva zajt, cseidet, napot S élét, bár fekete ? E habzásban az élet üdve van S az üdvnek élete. A fény vakít s lezárni ösztönöz Setét pilláidat ... Nem vagyunk gyakran boldogok maga A boldogság miatt! S valóban a költemény általunk adott magya­rázatának erős támogatója azon Szemeréhez írott levél is, melyre föntebb hivatkoztunk. De mind­ez futó felhő volt csak a boldogság egén, a mely­nek igaz és benső voltáról tanúskodnak a többi köl­temények : „ Ifjúságom ha visszatérne, Bálványiért, hogy újra küzdjön, S ama gyors láng, mely véget éré, Csapjon fel még a hamvas üszkön ; S ekkor kisérte bájjal, e föld Mindannyi szépe rám mosolyogna : Az én szivem nem ejtené meg Hatalma e tündéri bájnak ; Éltem szelíd, hű társa, téged, Megint téged választanálak. »A Távolból,« »Ny­ári estén,« »Ne hagyj még itt, óh hölgyem*—, mind a tiszta, rezgő boldogság hangjai. De legbensőbb és legédesebb e hang az »Itthon va­gyok* czimüben, melyet a kassai vizsgálati fogságból való hazatértekor irt, s mely mélység és bensőség te­kintetében a magyar lyrai költészet egyik legszebb alkotása: Kinyílt a völgy ... a falucska ott van, ott van ! Dobogott a vándor szive hangosabban , Míg csókod forrt a belépő ajakára .... Itthon vagyok, haza jöttem valahára ! Házi üszköm melegítő lángja mellett, Keblemen a szomorú fagy úgy felenged ! Csordultig van az én szivem, annyit érzek, Örömében olyan boldog, olyan részeg ! S nem is tudom : félig alva, félig ébren Pihenek a szeretetnek hit élében . Két karomon a mi kedves, kis családom ; Mi reményem, vágyam van még a világon ? Első gyermekének születése egészen boldoggá teszi Tompát, de majd ennek, s még inkább a máso­diknak elvesztése a bánat gyógyithatatlan sebét üti szivén s elégiáinak egyik nyitott forrásává válik. Utolsó verseit is nejéhez írja, meghatóan kötve össze hármójuk lelkét, ő, a távozni készülő az eltávozottal és az itt maradóval. De a szerelemnek legédesebb szavú, legnagyobb és legboldogabb dalnoka mégis a magyar költészet­ben Petőfi. Ismeri mindenki úgy dalait, mint sze­relmének történetét. Milyen tisztán lobogó láng, mennyi tűz, bensőség, pajkos tréfa és édes gyönyör e szerelemben! Az idvezültek gyönyörében él már e föl­dön (Egykor és most); múltjának minden nyomorú­sága, fájdalma, hányatott volta, semmivé lesz, sőt megszépül és édessé válik a boldogság ezen magas hul­lámkől nézve; s mintegy félisteni pazarlásával a bol­dogságnak, de oly igazán mondja: Istenem, istenem, minek is teremted Olyan parányinak az emberi keblet ? Boldogságom nem fér úgy egészen belé. El kell tékozolnom, el kell sírnom felét. S valóban Petőfi ebben is, mint sok más egyéb­ben, egyike volt a legszerencsésebb embereknek a földön. Meghalt dicsősége teljességében; olyan halállal, a­minőt magának költői álmaiban kí­vánt és megálmodott (habár nem egészen úgy!) szerelemtől boldogítva utolsó lehelletéig, hitben, erőben, büszkeségben, boldogságban. Ezeknek ellen­kezőit, melyeket az idő meg szokott hozni a föld fiainak, mind nem ismert. A nő, kinek nevét örökre halhatatlanná tette a magyar költészetben, több év­vel azután, megtörve követé a sírba. Sokan kárhoz­tatták, hogy »eldobá az özvegyi fátyolt.« Talán esz­ményibb és magasabb lett volna, ha megtartja azt a sírig, mint voltak, a kik megtartották. De e pontnál nagyon kényes és nagyon nehéz az ítélés s ha vala­hova, ide illik a mondás: »Ne ítéljetek, hogy ne ítél­tessetek.« Az, a­ki a szíveket vizsgálja, csak az tud­hatja igazán, hogy mi miért történt. És adjuk meg ő neki is, ami az övé: Petőfit szerelmével olyan boldoggá tette életében, a­minő boldogságot annak senki és semmi nem tudott volna adni. Nem elég-e ez egy emberi lénytől ? Hányunk mondhat el ennyit is magáról ? Az a levele Petőimé­nek, melyet Szana könyvében közöl (134—138. 1. kétségtelenül legérdekesebb része a könyvnek), olyan csodálatos rejtekeit és mélységeit tárja föl e különös és kiváló léleknek, mely sokat kiment és megmagya­ráz. A holtak lelkei nem ismernek neheztelést és ha­ragot , mi pedig forduljunk az árnytól a fényhez, a­mely különben is jóval nagyobb. Azon lyrikusaink közt, kik a forradalom utáni időszakban emelkedtek fel, Tóth Kálmán kiválóan a szerelem dalnoka. Csodáljuk, hogy Szana könyvé­be fel nem vette. Szerelemről, »a búzavirág szemű kis leány«-ról szólottak első dalai, melyek nevét csak­hamar kedveltté tették az országban; a szerelmi áb­ránd és csalódás végig kisérte egész életén; kitünte­tett kedveltje volt a nőknek, főként szerelmi dalai miatt, é­s ő maga még­sem volt boldog a szerelem­ben. Yadnay, a fölötte tartott emlékbeszédben, érde­kesen mondja el szerelmeinek történetét s osztoztatja meg a négy nőt a különböző hangú és idejű dalokon. Az elsőhöz inkább csak a képzelet vonta, de az ifjú kor erőteljes képzelete, mely még a szív mélyebb fel­indulásai nélkül is képes szépet teremteni, mint ő itt s mint Petőfi az Etelkához irt dal-cziklusban megmutatták. A másodiknál már a szív is megszó­lalt, bár — mint a dalok mutatják — a képzeletnek itt is nagy szerepe volt a viszony szövésében. Ha a »Hogy a virágok elhervadnak« kezdetű szép dalt nejéhez írta, úgy e viszonyból nem hiányzott az érzés, sőt pillanatra a boldogság sem. A harmadik dal-czi­­klus hangja legegyszerűbb s belőle legjobban kiérzik a szerelem édessége ; a negyedikről nem szólunk szí­vesen, bár a megcsalt, megbántott érzés kifakadásá­­nak van egy-két igaz hangja ebben is. S mégis min­dent összevéve, nekünk úgy tetszik, hogy Tóth Kálmán nem mert, vagy nem tudott igazán, egész erővel szeret­ni ; dalaiban valami érzelmes lágyság van, mely csen­des, kellemes hullámzásba hozza a kedélyt, de nem kap meg, nem ragad el; a szenvedély tüze csak olykor hogy ha felcsillan a zsarátnok alól, még a kedély nagyobb mélységeit érintő dalaiban is, mint a jól ismert »Minek is van a szív« kezdetében, túlsá­gos sok a reflexió, másutt a tépelődés. úgy látszik, nem mert bízni egész hittel, egész odaadással a sze­relem evangéliumában. Ha ezt teszi, valószínűleg meg is találja benne a boldogságot. Mert az igaz szerelem mindenünket követeli, kevesebbel nem elégszik meg. Különben Tóth K. a dal formának elég szeren­csés mestere; első dalai, a Fütyül a szél, Benyújtot­tam, Naptól virít, Búza közé, Hegedülnek stb. szék­ire daloltatnak az országban ma is, s a kedvelt nép­dalok rangjára emelkedtek fel. Talán nem téve­dünk, ha azt mondjuk, hogy Tóth Kálmán dalai nép­szerűségének a nagy közönség női részénél, éppen a mélységnek és erős szenvedélynek ezen hiánya az oka.­­ Mert a mélységek ritkák, s az élet, az emberek nagy tömege, nem is szeretik azt; nem értik s ezért nem bocsátják meg, csak a lángelmének, de ez utóbbiak ritkán a sokaságéi. Egyébiránt feltűnő költőnk szerel­mi regényének hasonlósága Balassáéhoz; — nem csak abban, hogy mind a ketten többet — s ha Balassa négy hősnőjét elfogadjuk, még egyenlő számút is — szerettek egymás után, egyforma őszinteséggel, hanem még inkább abban, hogy mind a kettő kiválóan a szerelmet tartja az élet fő­boldogságának s egyik sem éri el; mind a kettő a többi közül egyet nőül vesz, szerelemből, s rövid együttlét után elválnak — azzal a különbséggel mégis, hogy Tóth Kálmánnál az elválás komoly meg­­hasonlás és minden botrány nélkül történt. S minő véletlen játéka az, hogy Balassa Bálint és Dobó Krisztina viszonyát tudtunkkal összes íróink közül éppen ő dolgozta fel egy színművében, az egykor eléggé kedvelt Dobó Katiczában ? Szász Károly szerelmének története egy nyitott könyv: szép és­­ irigylésre méltó. Egyfor­mán, vidáman égő láng, az élet alkonyáig, mely vi­lágít és melegít. Évek hosszú során keresztül alig hogy egyszer fedi el futó árny (Gondolj reám, ha nem leszek), mely szinte meglep bennünket szokatlansága által, s meg az által is, hogy mennyire hasonlít a lé­lektani előállásban Tompa föntebb érintett »Szeret­lek« czímű verséhez. Itt is, ott is, a férfi tesz erős, hatalmas vallomást a kétkedő nőnek, érzelmei válto­zatlanságáról, azzal a különböző hanggal, mely a két költőé. — Gyulai szerelmi lyrája édes és meleg; a történet, a maga egyszerű, szomorú voltában, mélyen megindító. Jöjjünk-e még közelebb az időben ? D a­­­m a­d­y szintén a szerelem költője s fiatalkori dalai közt van egy pár, a melyekben költői egyénisége egész harmo­nikusan és eredetien nyilatkozik; s például az »Első csók« czimű dalában annyi nemes ábránd és édesség van, mely azt elenyészni nem engedi. Vajda János szerelmi lyrája bús, leverő, kiet­len hatással van ránk. Örök panasz a csalódás, vagy a szerelem tárgyának megközelíthetetlen volta miatt, úgy látszik, végzete volt, hogy vagy méltatlant, vagy elérhetetlent szeretett. Nem csak keserű végzet: nagy tévedés is mind a kettő. És mintha azt is éreztet­nék e dalok, hogy írójuk inkább izzó fantáziájával, ér­­zékileg, mint szivével s gyöngéden szeretett; emez sok csalódástól megőrizte volna. S ezért nála a nő rende­sen istennő vagy állat, de sohasem igazi asszony, erős és gyönge egyszerre. S a költő panaszának hatása is ránk inkább a szánalomé az értelem tévedése, mint a részvété a szív panasza fölött; bár a ki nem elégített, a megcsalatott, az élet czélját mintegy elveszített szerelmi vágy fölötti busongásban van valami meg­ható. Ez is tragoedia s nem a legutolsó nemű. Ábrányi Emilnek Margithoz írt 18 dala (Újabb költeményei) egy csendes szerelmi regény Kínos kérdéseket érintettünk, hogy ezt kimutassuk, de a törvényjavaslat intézkedé­seivel szemben m­eg kellett mondani teljes nyiltsággal azokat, a­miket érintettünk, s hiszszü­k, hogy azok kellő visszhangra is fog­nak találni ott, a­hol a törvényjavaslat sorsa fölött határoznak. Budapest, nov. 7. A regáléjavaslatok és a mérsékelt ellenzék. Az országgyűlési mérsékelt ellenzék ma este Királyi Pál elnöklete alatt tartott értekezleten foglalko­zott a regálé megváltásáról szóló tör­vényjavaslatokkal a bizottság megállapodása sze­rint. A tárgyról Bujanovics Sándor referált részletesen, előadva a bizottságban történteket. Fel­hívta mindenekelőtt a párt figyelmét a főváros, a tör­vényhatósági és rendezett tanácsú városok kérvé­nyeire, illetve felszólalásaira. Bujanovics a községek részére szóló megváltás mellett volt, de ezzel sem­miképen sem akart prejudikálni a pártnak. Né­zete az, hogy a párt általánosságban elfogad­hatja a javaslatokat, de részleteiben okvetlen kell a törvényhozásnak változtatásokat tenni. Az úgy­nevezett kezelési költségekre csak 5°/0-ot óhajtott és nem 10°/0-ot, de tekintettel az ország helyzetére, a 10°/0-ot el lehet fogadni. Minden rendezett tanácsú városra ki kellene terjeszteni a törvényhatósági joggal felruházott városoknál elismert jog érvényesítését. A kormány ama kifogását, hogy a rendezett tanácsú vá­rosokra nézve nem tudott előterjesztéseket tenni,­­mert azok zárszámadása a megyéhez jön és nem a kor­mányhoz , kielégítőnek nem tartja. A megváltásban minden jogosultnak egyformán kell részesülni és így a rendezett tanácsú városokra nézve az 1882—86. kimutatott tényleges zárszámadás alapján mutattas­­sék ki a jövedelem, mint ezt a javaslat a törvényható­sági városokra nézve javasolja. Helytelen intézkedés, hogy utolsó fórumban a pénzügyminiszter, tehát az érdekelt egyik fél határozzon. Erre nézve vagy a pénzügyi közigazgatási bíróságok, vagy egy ad hoc alakítandó független országos bizottság határozzon. Szentiványi Kálmán hosszabb előterjesztést tesz s részletesen ismerteti a megváltásra vonatkozó módozatokat. A javaslat részleteire nézve csatlakozik a Bujanovics által kifejezettekhez. A­p­p­o­n­y­i Albert gróf indítványozza, hogy mihelyt a képviselőház regále-bizottságának szövegezése kiosztatik, a párt regále-bizottsága tárgyalja azt és adjon a pártnak arról véleményt. A párt ez értelemben határozván, az értekezlet véget ért. A konverzió a pénzügyi bizottságban. A pénzügyi bizottság ma megkezdte és be is fejezte ama törvényjavaslat általános és részletes tárgyalását, melyet a pénzügymi­niszter az állami vasutakat terhelő adósságok és a földtehermentesítési adósságok beváltá­sára és mérsékeltebb kamatozású államkötvé­nyek kibocsátására vonatkozólag szombaton terjesztett a képviselőház elé. Az 500 milliót meghaladó művelet arányainál és minőségé­nél fogva oly nagy fontosságú eseményt je­löl a magyar állami pénzügyek történetében, hogy méltán kelthetett volna nagyobb esz­mecserét is a bizottsági tárgyalások folya­mán és hogy érdeme daczára is ily rövid és gyors elintézést nyert az ügy, az kétségtelen

Next