Pesti Napló, 1888. december (39. évfolyam, 332-360. szám)

1888-12-03 / 334. szám

334. szám. Budapest, 1888. Hétfő, deczember 3. i­­ i,­­--------­Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 2 kr. Politikai napilap, 39. évi folyam. Klítészetés feltételek: A reggeli és esti kiadás postár, egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva . Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt, fia az irati kiadás postai kölönkü­ldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., árjegy.időnként 1 forint felelezszenda. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi sörtplót kia­dó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 2 kr. Budapest, deczember 2. ganda és a Francziaországhoz való csatlakozás eszméje nagy haladásokat tesz D­é­l-B­elgiumban s a munkás néppel min­denképen el akarják hitetni, hogy minden baját a királyság okozza s hogy franczia testvéreik a köztár­sasági kormányzat alatt a legnagyobb boldogságban élnek. Természetes, hogy a párisi sajtó lehetőleg megerősíti e hitében a belga munkásokat, s azt hir­deti, hogy a belga kormány egészen Németországnak szolgáltatta ki Belgiumot, s ez okból tűri a német kőszén versenyét, mely a belga gyárosokat arra kény­szeríti, hogy munkásaik bérét lehetőleg leszállítsák. Egyébiránt a belga szoczialisták is tartanak holnap nagy kongresszust Chateletben, hogy a köztársa­ság mellett tüntessenek. Taaffe osztrák miniszterelnök és Reuss herczeg. Ama hírre vonatkozólag, hogy az osztrák miniszter­­elnök és Németország bécsi nagykövete között k­o­­moly ellentétek merültek fel s hogy ennek kö­vetkeztében Kálnoky gróf külügyminiszter szüksé­gesnek tartotta Budapestre jönni, ő Felségének jelen­tés tétele czéljából, a »Times«-nak Bécsből a követke­zőket jelentik: »Kálnoky gróf csupán azért ment Bu­dapestre, mert mint külügyminiszternek kötelessége időnként érintkezni a monarchia két államának ve­zérlő államférfiaival s erre most azt az időpontot vá­lasztotta, midőn ő Felsége is Magyarországon tartózkodott. A külügyminiszter teljes huszon­négy órával tovább maradt Budapesten, mint ő Felsége, a­mi bizonyára nem történik vala, ha oly komoly kérdés merült volna fel, minő állittatik s mely gyakoribb értekezést tett volna szükségessé az ural­kodó és külügyminisztere között. Ehhez járul, hogy Reuss bg az utóbbi három hét alatt nem is volt Bécs­­ben; ha tehát állana az, hogy a herczeg több ízben panaszkodott ő Felségének politikai kérdésekre vonat­kozólag, a nélkül, hogy ezeket korábban Kálnoky­­val megbeszélte volna, ez csak egy korábbi eset­­r­e vonatkozhatott s ekkor nem lett volna szük­séges , hogy Kálnoky gróf oly hirtelen lerán­­duljon Budapestre ez ügy miatt. Annyi bizonyos, hogy Reuss herczeg és Taaffe gróf politikai te­kintetben nem a legjobb viszonyban álla­nak egymással s miután az utóbbi események, mint pl. Schönborn gróf belépése a kabinetbe, némi­leg megingatták a Taaffe-minisztériumot, ennek saj­tója megtámadta a német nagykövetet, azzal vádol­ván őt, hogy Ausztria belügyeibe avatkozik. E táma­dásnak czélja az, hogy az osztrák németellenes pár­tok Taaffe gróf érdekében befolyásoltassanak és Taaffe gróf úgy tűnjék fel, ha távozni lenne kény­telen , mint a német cselszövények áldozata. Ép­pen ez a körülmény az, mely Reuss hercze­­get óvatossá teszi, hogy ily ügyekbe beleavatkozzék. Az a hír is minden alapot nélkülöz, hogy Reuss hg tanácsolta a német császárnak, midőn ez Bécsben volt, hogy Taaffet mellőzze a kitüntetéseknél. Erre vonatkozólag Reuss hg néhány héttel ezelőtt így nyi­latkozott: »A császárnak megvan a maga feje, és a saját elhatározások embere; ha valakit ki akar tüntetni, ezt a nél­kül teszi meg, hogy az én tanácsomat kikérné.« A jövő évi állami költségvetés. A képviselőház pénzügyi bizottsága Wahrmann Mór elnöklete alatt ma ülést tartott, melyben hitelesíté a m a sz­tár - r­á­ma t­o­r­k­o­l­at­i keskeny vágányu vasútnak Szerajevóig leendő kiépítése iránti tör­vényjavaslatra vonatkozó jelentést és azután Hege­dűs Sándor előadó beterjeszté az 1889 - i­k évi állami költségvetésre vonatkozó — az előző ülés megállapodásaihoz képest szerkesztett általá­nos jelentést. A jelentés kiemeli, hogy a bevételi előirányzatot igazoltnak találta a bi­zottság ; az 1887-i zárszámadások a folyó év eddigi kezelési eredményei s a legújabb törvényhozási in­tézkedéseken kívül a kiadások betartása iránt való hitében megerősíté a bizottságot az a szigor, mely az államháztartás jelenlegi kezelését jellemzi. Konsta­tálja a jelentés, hogy az előirányzatban a kiadások emelkedését régtóként a hadügyi kiadások okoz­zák, a­melyek kényszerítő természete nem engedte meg, hogy a bizottság a kért összegekből levonásokat javasoljon, hogy az előirányzatban e mellett is a javu­lás jelei mutatkoznak, hogy e javulás fokozása érdeké­ben továbbra is követendőnek tartja a bizottság az ed­digi takarékosságot és szigort az államháztar­tás kezelésében, melyet nemcsak a rendezés nehéz munkája, de a nemzetközi helyzet tartós feszültsége is parancsol. A nemzetnek bámulatra méltó erőfeszí­téssel nyújtott áldozatkészsége csak úgy igazolható, ha lehetőleg rövid idő alatt el lesz érve annak czélja. Hálával kell felemlíteni a nemzet nagy­­áldozatkész­­ségét — úgymond a jelentés a javulás konstatálásá­­nál — »de van ebben — teszi hozzá — oly érdeme a kormánynak is, melyet csak a legmélyebb elismerés illet meg, úgyis mint jutalom, úgyis mint biztosítás a jövőre nézve.« A bizottság érdemleges módosítás nél­kül magáévá tette a jelentést. Ezzel az ülés vé­get ért. A bolgár fejedelem és a szultán, Ferdinánd bol­gár fejedelem Konstantinápolyban elterjedt hírek szerint egyenes kérést intézett a szultánhoz külön kö­vet által, hogy fogadja őt Konstantinápolyban. Erre a fejedelmet a szultánnak az az elhatározása indította, hogy Szófiába császári biztost küldött, a­miből a fe­jedelem környezete és kormánya azt következtették, hogy a szultán hajlandó a fejedelmet elismerni. A szultán azonban kormánya útján arról értesítette Fer­dinánd fejedelmet, hogy nem hajlandó őt fo­gadni, mert a török politika egyáltalában nem vál­tozott Bulgáriával szemben. Szófiában, bár e határo­zat nagy csalódást idézett elő, kedvező benyomást tett az az udvarias és előzékeny hang, mely a porta érte­sítésén végig vonul s azt hiszik, hogy nincs mesz­­sze az az idő, midőn a szultán rábír­ható lesz a fejedelem elismerésére. Franczia agitáczió Belgiumban. A déli Belgium­ban folyó munkásmozgalmakban brüsszeli hírek sze­rint franczia kéz is működik. Egy szónok a munkások gyűlésén egész nyíltan hirdette, hogy a sztrájkolók bizton számíthatnak a köz­­társasági Francziaország támogatá­sára, egy másik pedig azzal a mesével hitegeti a mun­kásokat, hogy Defuisseux, az ismert belga szoczialista vezér, ki jelenleg Francziaországban él, 300.000 ottan lakó belga alattvalóval fog a munkások segé­lyére sietni. Általában a köztársasági propa­ Deczember 2-ika Párisban. Nagy aggodalommal várták a franczia főváros­ban a mai napot, melyen a községtanács kezdeménye­zésére a köztársaság radikális elemei monstre­ menet­­ben vonultak Baudin sírjához, ki az államcsíny nap­ján ezelőtt harminc­hét évvel a torlaszokon elesett. A menet, melyben több százezer ember vett részt, tulajdonképen tüntetés akart lenni Boulanger ellen a radikálisok részéről s ez magyarázza meg, hogy a Floquet kormány, mely különben e napra megtette a legnagyobb mérvű óvintézkedéseket, annál könnyeb­ben engedte meg e tüntetést, mert arra számított, hogy ez meg fogja akadályozni a Boulanger érdeké­ben folyamatban levő agitác­iók további sikerét. Az aggodalmak azonban, melyek a nagy de­­monstrác­ió esetleges következménye tekintetében a mérsékeltebb köztársaságiak körében nyilvánultak, úgy látszik, alaptalanoknak bizonyultak. Igaz ugyan, hogy néhány százezer ember felvonulása, kik legnagyobb részben a legszenvedélyesebb és legerő­szakosabb pártárnyalathoz tartoznak, könnyen vesze­delmes tüntetésekre és beláthatlan horderejű rend­zavarásokra vezethet, de a tüntetést megelőzőleg fel­merült események már előre jó részben paralizálták ezt a lehetőséget, mig másfelül az az általános aggo­dalom, mely Párisban uralkodott s mely mindenkit visszatartott a provokácziótól, még a leghevesebbek vérét is lehűtötte. Csekélyebb zavarok felmerültek ugyan a menet­ben, a­mi ily alkalommal szinte elkerülhetetlen, de, mint a Párisból érkezett táviratok jelentik, maga e nap, melytől annyian féltek, mind­en komolyabb baj nélkül múlt el. Más kérdés természetesen az, várjon a Floquet­­kormány az ily tüntetés jóakarata előmozdításával nem­e többet árt saját magának, mint a­mennyit ár­tani vél Boulangernek. A radikálisok túlkapásai Pá­risban különben is sokkal nagyobb visszatetszést kel­tenek a békés elemek körében, mint a­mennyire csak a Boulanger-kultusz terjedésétől tartanak. Az ily tüntetések pedig csak a radikálisok önbizalmát és erejét növelik, kiknek nagyobbodó hatalma csak Boulanger útjait egyengeti. A következőkben adjuk a tüntetésről érkezett táviratokat: Páris, decz. 2. A boulangista párt végrehajtó bizottsága manifesztumot bo­­csájtott ki, melyben kijelenti, hogy a párt nem fog részt venni ama tüntetéseken, melyek Baudin sírjánál, kinek emlékét tiszteletben tartja, rendeztetnek. Egyúttal fel­hívja a polgárságot, hogy ellentálljon a kormány minden provokácziójának, mely egy »journee»-t keres és Párist deczembrizálni akarja. Páris, decz. 2­­1 óra 55 perczkor. Reggel óta Baudin emlékszobra mellett és a montmartrei temető bejáratánál számos kiváncsi van összegyűlve. A ka­­mara egyesült balpártjának, valamint a szenátus egyesült köztársasági párt­­jának és köztársasági balpártjának küldöttségei, melyek a községtanács menetében nem vesznek részt, reggel egymásután jelentek meg az emlékszobornál, hogy annak talapzatára koszo­rúkat helyezzenek el. A községtanács menete 1 órakor indult el a városházától és a montmartrei te­mető felé vette útját. Dél óta a rendőrség a kocsifor­galmat eltiltotta azokban az utczákban, melye­ken a menet átvonul. Daczára, hogy a nép roppant tömegekben sereglett össze, teljes nyugalom van. Páris, decz. 2. Boulanger ma reggel Neversbe utazott. Páris, decz. 2. (Délután 3 órakor.) Teljes egy órába telt, míg a községtanács menete a Boulevard de Sebastopolon végigvonult. E pillanatban a menet az északi vasút pálya­udvara mellett halad el. A Rue Rivolinál egy csoport képviselőt és városi tanácsost »Éljen a köztársaság!« kiáltásokkal fogadtak. Né­hány fütty is hangzott föl. A Boulevard de Magentán elfogtak egy embert, ki a menetet füttyökkel fogadta. Az összegyűlt tömeg nagyobbrészt kiváncsiakból áll, kik a menetet akarják látni. Eddig komolyabb rendzavarás nem fordult elő. Páris, decz. 2­­4 óra 26 perczkor. A városi képviselet kivonulásában nem vettek oly so­kan részt, mint a­hogy eleve gondolták. A résztvevők száma mintegy 30.000-re tehető, kik közül feles szám­ban vidéki küldöttek voltak. Az utczákon hullámzó tömeg vidám hangulatú és nagyrészt kiváncsi nézők­ből áll. Csak kevéssé volt kiáltozás hallható és semmi különös eset elő nem adta magát. Délután 3 órakor érkezett a menet Baudin szobra elé, hol a városi ta­nács elnöke Durlot beszédet tartott, melyben a követ­kezőket mondta: Dicsőíteni akarjuk a köztársa­sági jognak a czézarizmus ellen való elrettenthetlen megvédését, valamint az államcsínynek proskribált áldozatait. Szóló megem­­lékszik azután a boulangizmusról, melyet hevesen megtámadott és kifejti, hogy a demokráczia a dicső halottak emlékéből új erőt merít és Baudin sír­jához járul, nem csak hogy emlékének hódoljon, hanem hogy tapasztalatokat is gyűjt­sön a czezarismus ellen, mely elég merész, hogy fejét ismét felemelje. Baudin hatalmas szava hangzik fel a sír mélyéből. A szónok követke­zőleg végző beszédét: »Szilárdan és erőt merítve a nemes emlékezetből, egyesüljünk bizalomteljesen a kiáltásban: Éljen a köztársaság!« A jelenlevők nagy tetszéssel kisérték a beszédet, m­elyet semmiféle köz­bekiáltás sem zavart meg. 31/* órakor kezdődött az elvonulás Baudin emlékszobra előtt, mely alkalommal semmi nevezetesebb nem for­du­lt elő. Páris, decz. 2. Baudin emlékszobra előtt a tüntetés minden nevezetesebb mo­mentum nélkül folyt le. Az elvonulás 4­1 órakor ért véget. Az elvonulás után a tünte­tők, a Marseillaiset énekelve tértek visz­­sza a városba, mely ismét régi külsejét visz­­szanyeri.­ ­ Dr. LENHOSSÉK JÓZSEF. A magyar tudományos életnek ismét nagy ha­lottja van: dr. Lenhossék József, a híres anató­mus, egyetemünk dísze, a magyar orvosi kar je­lese nincs többé. A hetven éves tudós aggastyánt ma délután elragadta a halál. Igaz részvéttel állunk meg ama kimagasló férfiú ravatalánál, kinek nekro­lógjában nem kell szem előtt tartani­a : »De mor­­tius nil nisi benev­elvét. Mert Lenhossékről csak a feltétlen magasztalás hangján lehet megemlékezni. Az anatómiai tudományt a legmostohább viszo­nyok között ő dajkálta és nevelte fel Magyarorszá­gon. Igaz szeretettel, teljes odaadással csüngött tár­gyán s az emberi test szervezetének hazánkban még alig volt olyan alapos ismerője, mint éppen Lenhossék. Azt az ű­rt, mely halálával keletkezett, csak azzal lehet összehasonlítani, mely akkor támadt, midőn Ba­lassa tanár meghalt. A veszteség fölött való fájdalmat némileg enyhít­heti az, hogy Lenhossék bő tapasztalatainak kincses há­zát nem viszi egészen magával a sírba. Egy részét, de csakis egy részét hátrahagyta az utókornak abban a számos kötetben, melyet minden orvos, minden természettudós ismer, használ. És ez irodalmi mun­kássága előtt kalapot kell emelni: ritka meg­figyelőtehetség, éles ítélőképesség, mim­eziózus pon­tosság teszi megbecsülhetlenné mindazt, a­mit irt. De Lenhossék nemcsak nagy tudós volt, nagy volt ő mint ember és nagy mint tanár. Ideális nemesszivüség vezérelte egész életén át s növendékeinek nem tanára, hanem barátja, szinte atyja volt. A kiben tehetséget, szorgalmat fedezett fel, mindenképpen buzdította, a hol hanyagságot vett észre nem korholt, nem fenyegetett, hanem serkentett. Magyarország orvosi karának zöme az ő tanítványai­ból került ki s bizonyára nincs köztük egy sen­ki hálás szívvel ne emlékeznék vissza arra a jóin­dulatra, melyet az elhunyt mindenkivel szemben tanúsított. Lenhossék ott élt az anatómiai intézetben, tu­dományának , hallgatóinak, irodalmi munkásságának. Előadási modora, ha nem is volt oly vonzó, mint szel­lemes bécsi kollegájáé, Hyrtlé, de világos, könnyen felfogható és szabatos. Boncztani múzeuma, melyet félszázados lankadatlan szorgalmú munkássággal ma­ga szerzett össze, koponyagyűjteménye, anatómiai tan­eszközei ritkítják párjukat s hogy mennyire ismerték az ő nevét az ország határain túl, arra legfényesebb bizonyíték az a sok kitüntetés, rendjel, melylyel őt mindenfelől elhalmozták. * Az elhunyt életrajzának főbb vonásait itt ad­juk : Lenhossék József 1818. márczius 20-án szü­letett Budán, atyja dr. Lenhossék Mihály, helytar­tósági tanácsos, országos főorvos s a pesti egyetem orvoskari igazgatója volt. Gimnáziumi tanulmányait Budán és Váczott, a bölcsészeti két évet Pesten vé­gezte, s ugyanitt az egyetemen az orvosi öt évet ki­tűnő eredménynyel minden tárgyból. 1841-ben orvos­­tudori, szemész- és szülésmesteri, 1843-ban sebésztu­­dori oklevelet nyert. 1841/2. tanévet e közben a bécsi egyetemen töltötte, hol Berres akkori hires boncz­­tanár és tanársegéde Patrubán Károly magyar szak­tudós oldalán a boncztani szakban képezte magát, mely időtől fogva kedvencz tudománya, élete fő­­czélja lett. A tanév végén a pesti egyetemen az újon­nan rendszeresített boneztanársegédi állomásra ér­­demesittetvén, azt kilencz évig viselte. 1850—1-ben a tájboneztan magántanárává képesittetett a pesti egyetemen­­. Lendossek ez eddig nálunk nem is műveit tudomány meghonosítójának tekintendő. Két évi magántanárkodása után, melyek közül az elsőben magasabb boncztani kiképeztetése végett is­mét a bécsi egyetemre ment, hol Cru­cke és Hyrtl ta­nárok részéről kitüntető szívességgel fogadtatva, az utóbbinak vezetése alatt álló élettani intézetben fá­radhatatlan munkássággal dolgozott s a tanárt is több ízben helyettesítette. Az 1854/5 tanévben Olmützbe akarták boncz­­tanárrá kinevezni, ő azonban a kolozsvári orvos­sebészi intézeten ugyanekkor üresedésbe jött hasonló állomásnak adott előnyt s arra ki is neveztetett, ez intézetnél, mint a leiró és a törvényszéki boncttan tanára öt évig, az 1858/9. tanév végéig működött.. Ez idő alatt több ízben tett utazásokat a külföldre, min­dig tudománya érdekében s magának is, mint a tudo­mányt előbbre vivő tudósnak elismerést szerezve. 1856-ban a német orvosok és természetbúvárok bécsi (XXXIII.) nagygyűlésén tartott előadást. 1857-ben a természetbúvárok bonni nagygyűlésén köztetszés mellett értekezett a központi idegrendszerről, bemu­tatva górcsői készítményeit, melyek általános feltű­nést keltettek. Innen Párisba utazván, a híres Milne Edwards — Cuvier utóda — által az Institut-be (Academie des Scienses) vezettetett be, hol munkái megbirálására tekintélyes bizottság küldetett ki, mely Milne Edwards, Flourens, Serres és Rayer világhírű szaktudósokból állott, mire boncztani készítményeit a Monthyon-díjjal tüntették ki. Készítményeit, franczia előadás kíséretében, nyilvánosan is bemutatta. Ha­sonló elismerésben részesült Londonban is, hová pá­risi tudósok ajánlatával ment át s Owen által a Society Linnéan-be bevezetve, tudósok előtt tartott előadásokat s boncztani ritkaságokat tartalmazó ké­szítményei a Huntermuzeum számára megvásárol­tattak. Lenhossék életének s tudományos működésének fénykora azonban azzal kezdődik, midőn az 1859—60- diki tanévre a pesti tudomány-egyetemhez a leiró- és tájboncztan rendes tanárává neveztetett ki és ezzel oly hatáskört nyert, mely tehetségének és készültsé­gének teljes mértékben megfelel. Ez idő óta egész erejét, az ország első tanintézetének egyik legfonto­sabb tanszékén tudományszaka előbbvitelére fordí­totta. De addig működése nagyon meg volt nehezítve, míg egyetemünk boncztani helyiségei s azok felszere­lése a régi volt, mely a tudomány követelményeinek meg nem felelt. A mostani impozáns épület tudva­levőleg 1878-ban épült fel. Azonban Lenhossék e ne­hézségekkel szemben is oly munkásságot fejtett ki, oly sikert tudott felmutatni, melyről a boncztani tudománynak hazánkban előmenetele tanúskodik. Nagy gondot fordított a boncztani muzeum gyara­pítására s állandó készítmények előállítására, me­lyekben ő és tanítványai oly nagy tevékenységet fej­tettek ki, hogy készítményei száma több százra rúg és közülök néhány az 1873. évi bécsi világkiállítá­son érdem­éremmel kitüntetve lett.­­ Az 1875. évi budapesti anthropologiai nemzetközi kongresszu­son tartott Lenhossék tetszéssel fogadott előadást. Tudományának egyik különös szakaszát, a kopo­nya-alkattant kiváló szeretettel művelvén ezerekre menő koponyamérései által jelentékeny eredményekre jutott, melyeket részint az említett kongresszuson adott elő, részint több ízben az akadémia elé terjesz­tett s az összes tudós világ előtt számos orvosi szak­munkában mutatott be. * Az elhunyt érdemjeleit és tiszteleti állásait az alábbiakban soroljuk fel: Kir. tanácsos, az osztrák cs. vaskorona-rend III. osztályú lovagja, a potugalli kir. Krisztus- és a spanyol kir. katholikus Izabella csillagos-, valamint a Dr. Károly-, a csász. kir. II. osztályú Albrecht- és a csász. török III. osztályú Medjidie-rend közép­ke­resztese ; az olasz kir. korona-rend tiszti keresztese; a svéd kir. Wasa-, a badeni nagyherczegi zähringi oroszlán I. oszt., a hesseni nagyherczegi nagylelkű Fülöp-rend I. oszt. és az anhalti herczegi medve Albert érdemrend lovagkeresztese; a tudomány-egy­etem 1878/79-diki tanévben volt rektora; a leiró- és tájboncztan nyilvános rendes tanára, és az I. boncztani intézet és gyűjteménytár igazgatója; az orvoskari ösztöndíjügy vezetője; a párisi »Société anthropologique« külső »membre associé«-ja, a pá­risi »Société anatomique« és az ottani német or­vostársulat, a prágai csehországi »Societas medico­­rum,« a müncheni »Societas anthropologies,« a florenczi »Società italiana di antropologia e psicho­­logia comparata,« a brüsseli »Société d’ Anthropo­logie,­ a finnlandi belsingforsi Societas medica Fennica, a temesvári délmagyarországi történelmi és régészeti társulat és a tiszafüred-vidéki ré­gészeti egylet tiszteleti tagja; a budapesti magy. kir. tudom. egyet, orvostanhallgatók segély-egyle­tének disztagja; a budapesti országos régészeti és embertani társulat rendes tagja, valamint annak ősrégészeti és embertani szakosztály elnöke; a m. tud. akadémia, a kir. m. természettudományi társu­lat, a budapesti kir. orvosegylet, a hallei­­Academia Caesarea Leopoldino-Carolina germanica Naturae Curiosorum, a filadelfiai »American Philosophical Society«, a német »Anatomische Gesellschaft« és a nagyszebeni természettudományi egyesület rendes tagja; a m. orvosi könyvkiadó-társulat alapító és igazgatósági tanácstagja; a cs. kir. bécsi »Gesell­schaft der Aerzte«, a cs. kir. »Zoologisch-botanischer Verein«, és az ottani »antropologische Gesellschaft«, a párisi »Société de Biologie«, a brüsszeli kir. »So­ciété de sciences médicales et naturelles«, a berlini „Gesellschaft für Anthropologie, Ethnologie und Urgeschichte«, a göttingai kir. »Gesellschaft der Wissenschaften« és a filadelfiai Numismatic and Antiquarian Society« levelező tagja. ★ A kiváló tudós betegségéről és utolsó óráiról a következőket írhatjuk: Dr. Lenbossek Józsefen ezelőtt mintegy két év­vel mutatkoztak tünetei a betegségnek, mely ma ha­lálát okozta. Tüdeje volt megtámadva és astmathikus rohamok lepték meg. Tavaly a tél egy részét Olasz­országban töltötte s láthatólag jobb egészségi álla­potban tért vissza Budapestre, bár tüdején megma­radtak a betegség nyomai. Azóta szorgalmasan eljárt az egyetemre s a lehető legnagyobb lelkiismeretesség­gel végezte előadásait és tudományos kutatásait. Még a legutolsó szerdán is ott volt klinikáján s tartotta előadását. Beszéd közben hirtelen rosszul lett, úgy hogy a Múzeum-körut 33. szám alatti lakására kel­lett szállítani. Régi baja fokozott mérvben tört ki s egyre aggasztóbbá lett. Ágya mellett ott virrasztottak állandóan neje és gyermekei, s két barátja dr. Korá­nyi Frigyes és dr. Ángyán Béla, egyetemi taná­rok gyógykezelték. Betegsége alatt az egyetemi orvosi kar legkitűnőbb tagjai látogatták s mély részvéttel vették észre, hogy utolsó óráit éli. A halálos kór utolsó kitörését hűlés okozta, melynek tüdőb­e volt következ­­ménye. A emphisema (tüdőtágulás) bekövetkeztével állapota egyre aggasztóbb lett. A tegnapi éj folyamán kissé jobban érezte magát, de ma reggel állapot­a is­mét rosszabbra fordult. Még ma délután három óra­kor arról beszélt, hogy a jövő héten miről tart elő­adást az egyetemen. Egész családja ott állt ágya kö­rül s nem sejtette, hogy a katasztrófa már oly közel van. És Lenhossék ugyanazon körben mozgott a halál kü­szöbén, mint életében. Közvetlenül halála előtt is szaktudománya foglalkoztatta és gyönge elhaló han­gon ismételte: ideg.... izom .... gerincz----nyúlt­agy.... perezszerv.... csontképzés.... koponya.... Alig egy félórával e tagolva kiejtett szavak után dél­utáni négy órakor, erős astmathikus rohamok között, haláltusa nélkül dőlt fia, Mihály karjaiba és dr. Len­hossék József megszűnt élni. A halál hire gyorsan elterjedt a fővárosban s a boldogult tisztelői, barátai és tanítványai körében legmélyebb részvétét keltette. Az egyetem épületére kitűzték a gyászlobogót. Az orvosi kar tanárai nagy­számban jöttek a halottas házba, hogy a gyászoló családnak részvétüket kifejezzék. S valóban részvétre szorult, olyannyira megtörte a család minden tagját a nagy veszteség. A vigasztalhatja özv­­szül. Bossány Emma, a legszeretőbb férjet vesztette a boldogult tu­dósban. Lenhossek négy gyermeket hagyott hátra: az egyik dr. Lenhossek Mihály orvos, az első ana­tómiai intézet első asszistense és egyetemi magánta­nár ; idősb leánya, Eugenia, neje dr. Axmann Bélának; ifjabb leánya J­o­z­e­f i­n, mostoha fia pedig dr. Wall­on Dezső miniszteri segédfogalmazó. A boldogult temetése, melyen az egyetemi ta­nári kar s az ifjúság testületileg fog részt venni, hol­napután délután négy órakor megy majd végbe a ha­lottas házból. Az elhunytat a kerepesi-uti temetőben helyezik örök nyugalomra s a gyászszertartást a róm. katholikus egyház rítusa szerint végzik. KÜLÖNFÉLÉK. Napirend, deczember 3 A horvát miniszter fogad d. e. 10— d. u. 2. A községi választások második napja reggel 8 órakor. A magyar tudományos akadémia Il-ik osztályának ülése d. u. 5 órakor. Hazai termékek állandó kiállítása a kereskedelmi múzeumban. Városligeti iparcsarnok. Na­ponként szabad bemenet mellett nyitva d. e. 11— d. u. 4. Grand C­a­f 6-R­estaurant de l’Opera. An­­drássy-ut, a kir. operaháznak átellenében, az összes helyi­ségek villamos világítással. Az idegenek találkozási helye. — decz. 2. Személyi hírek. Tisza Kálmán miniszterelnök nejével Degenfeld Ilona grófnővel ma délben megtekintette a műcsarnok őszi kiállítását. — Beksics Gusztáv orsz. képviselő egészsége helyreállítása czél­jából Görögországba és Egyiptomba utazott. Az uralkodó jubileuma. Az ősi császárváros lelkesen ülte meg Ferencz József osztrák császársá­gának negyvenedik évfordulóját. Az uralkodó határo­zott kívánságára elmaradt minden zajosabb ünnep­ség, de azért a lakosság minden rétege módot talált rá, hogy kifejezést adjon ünnepi hangulatának. Bécs összes templomaiban hálaadó istentiszteletet tartot­tak, melyen a hívők nagy serege vett részt. A bécsi lapok vezérczikkekben, tárczákban és egyéb czikkek­­ben emlékeznek meg a jubileumról. Bécs városának tanácsa fényes emlékiratot adott ki, mely átte­kintést ad a császár uralkodásának négy évtizedéről, testületek és magánosok pedig kisebb-nagyobb jóté­­konyczélű adományokat tettek a jubileum ötletéből. Budapesten is az összes templomokban ünnepé­lyes istentisztelet volt ma, mely — tekintettel az ural­kodó család gyászára — minden hivatalos jelle­get nélkülözött. Míg a lakosság ily módon adta jeleit hódolatának, a császári pár miramarei kas­télyában töltötte a jubileum napját. Ferencz József ma reggel 8 óra 30 perc­kor érkezett oda csekély kísérettel, egy órával rá érkezett meg E­r­­z­s­é­b­e­t cászár-királyné báró Nopcsa főudvarmester, Fesztetics grófné udvarhölgy és dr. Kellgruen orvos kíséretében. A felséges pár találkozása a legmelegebb volt. Az uralkodót láthatólag kellemesen lepte meg nejének egészséges arezszine s szívélyesen megölelte s többször megcsókolta a felséges asszonyt, ki szintén mélyen meg volt indulva. Délután négy órakor la­koma volt a császári kastélyban, melyre meg voltak hiva gróf Paar altábornagy, báró Nopcsa főud­varmester, Fesztetics grófné udvarhölgy Freund őrnagy szárnysegéd, Cassini tengerész­kapitány, lovag Klaudy udvari tanácsos, báró Wassberg és dr. Kellgruen. Az uralkodó ma este utazott vissza Bécsbe, a­hol holnap, hétfőn reg­gel érkezik meg. A trónörökös ajándéka. A walesi herczegnek legutóbbi bécsi tartózkodása alkalmával gyakran látták őt, a­mint Rudolf trónörökössel Bécs utczáin sétakocsizást tett. Rudolf trónörökös ez alkalommal mindig kedvelt fehér kocsiját használta, maga haj­totta a lovakat és a walesi herczeg a bakon mellette foglalt helyet. E sétakocázások emlékéül a trón­örökös most aquarell-képet küldött a walesi herczeg­nek, melyen kitűnően van eltalálva a két fenséges barát és a mely élethűen ábrázolja a fogatot. Az aquarellt Wilde, az ismert sportfestő festette. Az idegbeteg czári pár. A borkii katasztrófa, mint a »Times« írja, eltörölhetetlen benyomást tett a czár kedélyére. Nem tud szabadulni annak a sze­rencsétlenségnek gondolatától, melytől oly csodás módon menekült meg. Idegrendszere annyira meg van támadva, hogy minden csekélység izgalomba hozza s könyeket csal szemeibe. A czárné állapota még aggasztóbb. Nyomott kedélyhangulatára az or­vosok hasztalan keresnek gyógyszert s már-már a leg­komolyabb aggodalmaknak adnak helyet.

Next