Pesti Napló esti kiadás, 1889. január (40. évfolyam, 2-31. szám)

1889-01-22 / 22. szám

­::Mi MiamiWWBTiiirmnni' nmirwi tu ii in u Budapest, 1889. Kedd, január 22. Budapest, január 22. Az orosz mozgósítást szabályszerűen folytatják tovább. Reggeli lapunk egy hivatalos távirata erre nézve nagyon érdekes részleteket hoz. A múlt évben ama csapattestek, melyek egy európai háborúban alkalmazhatók, lehetőleg az osztrák és a német határok közelébe helyeztettek át s ott vég­leges taktikai organizácziót nyertek. Most ellenben megkezdődött az ujon­­czok és tartalékosok behívása s igy a rendes állomány lényeges sza­porítása. Ez azonban természetesen csak a gya­logságnál történik, mert a lovasság, a tüzér­ség s a műszaki csapatok kezdettől fogva teljes hadi létszámra emeltettek , bármikor akczióba léphetnek. Csupán az áthelyezett gyalogezredek maradtak a rendes békeállományon s orosz részről minduntalan e tényre utaltak, midőn az orosz politika békés czéljairól akarták Európát meg­győzni. Most azonban a gyalogság állománya is lényegesen szaporíttatik, a­mennyiben kétszer annyi újoncz és tartalékos hivatik be, mint a­mennyit szabadságolnak. Ezzel az orosz moz­gósítás egy újabb és jelentékeny lépés­sel halad előre, mert az óriási birodalom leg­távolabbi részeiből már béke idején bevonják a tarta­lékosokat. Ha ez megtörtént, a végleges mozgósítás Oroszországban is aligha fog több időt igénybe venni, mint Európa más államaiban, melyeknek két három hét alatt kellene elvégezniük azt a nagy munkát, melyen Oroszország már másfél év óta dolgozik. A bolgár szinódus feloszlatására és a metropo­­litának a fővárosból eltávolítására vonatkozólag a Pol. Korr.-nak Szófiából a következőket írják : A konfliktus akkor tört ki, mikor a kormány a szinó­dus tagjait G­­­n­c­s­o­v külügyminisztériumi osz­tályfőnök által felszólította, hogy a karácsonyi ün­nepek alatt kihallgatást kérjenek a fejedelemtől, a­mit ők addig nem tettek meg. Simon metro­­polita, a szinodus feje, kijelentette, hogy a szinodus­­­nak lehetetlenség a fejedelemmel érint­keznie, mielőtt a szinódus panaszai és vádjai meg­­c­áfolva nincsenek. Ezek, számra nézve nyolcz pont, az orthodox egyház egyes szabványainak megsértésén kívül főleg a katholikus propaganda támogatására vonatkoznak. Mikor másnapra rá dr. S­t­r­a­n­s­z­k­y külügyminiszter személyesen jelent meg a szinódus előtt s ezt feloszlatással fenyegette, ha nem változtatja meg magatartását, az elnöklő metropolita kijelentette, hogy a szinódus elváltnak érzi magát a fejedelemtől és a vallási törvények megtiltják, hogy a fejedelemmel érintkezzék; a szi­nódus a kormány magatartása által sértve érzi magát, mert a kormány nem gondoskodott méltó fogadtatásról, de tiltakozik az ellen, mintha tagjai ellenséges érzülettel volnának a kormány iránt, noha ez a bolgár papságot rendszeresen üldözi, míg a katholikus, protestáns és görög papsá­got nagy szabadságokban részesíti. A miniszter erre kijelente, hogy a kormány kényszerítve fogja magát érezni, további ellenszegülés esetére a szinódust feloszlatni, mire a metropolita azt válaszolta, hogy a szinódus csak az erőszaknak fog en­gedni és hogy a kormánynak nincs joga a szinodus vallási ügyeibe avat­kozni. Erre Stranszky miniszter megszakította a további értekezletet, a szinodus pedig jegyzőkönyvbe igtatta a fejedelem ellen irányzott panaszait. A kormány erre kimondta a szinodus feloszlatását és fel­szólította annak tagjait, hogy térjenek vissza kerüle­teikbe. Miután a szinódus tagjainak a konstantiná­polyi exarcha azt az utasítást adta, hogy folytassák munkájukat és Szófiát önként ne hagyják el, a tagokat e hó 10-ikén éjjel kényszer útján és államköltségen szállították haza ke­rületeikbe. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 22. — Az elitélt leánya. 10 — Regény. — Irta: DAUDET ERNŐ. VI. Guérand James megelégedve látszott e válaszszal s egy szót sem szólt többet a második felvonás végéig. De midőn a függöny legördült, tudni akará a páholy­ban talált fiatal ember nevét és kérdőre voná Olympiát. — Egy régi barátom — felelt­emet — egy fia­tal ember, kinek erényeit kívánom önnek. — Nevét szeretném tudni. — Válton Eduárd. Guérand James összerezzent. — Válton Eduárd! — mormola! — Ön soha sem említe őt előttem. — Ha mindazokról beszélnem kellene önnek, kiket ön előtt ismertem, talán kissé hosszadalmas lenne. — Régóta látta őt ? — Körülbelül négy hónap óta , de miért e kér­dés ! Talán féltékeny akarna lenni ? — Ez is csak szerelmem jele lenne. — Oly jel, mely éppenséggel nem lenne ked­vemre, arra figyelmeztetem. A türelmetlenségtől remegővé lett Olympia hangja és Guérand James kitalálta, hogy, ha folytat­ja vallatását, azzal újabb zivatart idéz elő. Elhallga­tott tehát, de nem volt képes legyőzni amaz izgatott­ságot, mit az okozott neki, hogy Olympia szájából Eduárd nevét halla kiejteni. Mert ő e nevet ismeri, miután az nagyon is szoros kapcsolatba jutott azzal a tragikus esemény­nyel, mely Helfy János elitéltetésé­vel végződött, sem hogy ne tudta volna, hogy volt pénz­tárnokának leányát Válton Eduárd, kinek arczát ma pillanta meg, először fogadta oltalmába. Egy egész sereg sötét emlék éledt fel újból em­lékében, fontos és fájdalmas emlék, mit bátran követ­keztetni lehetett az arczán hirtelen felmerült aggódó szomorú kifejezésről. Az egész est folyamán mogorva és gondolkozódó maradt. Néhány perc­c­el az előadás vége előtt, Olympia azon óhajt nyilvánítva, hogy tá­vozni akar, elhagyta vele együtt a páholyt, beült mel­léje a kocsiba, miután előbb parancsot adott a ko­csisnak, hogy háza, azaz Olympia Prony utczában levő palotája elé hajtson. Olympia palotájának csak első emeletét lakta, míg a másodikat kiadta bérbe. Egyedül lakott ott, kényelem és fényűzéstől körülvéve. Értékes bútorok, műkincsek, képek, szobrok ékítik lakását, hol Gué­rand James minden este elmondható magában: — íme ez mind az én kifosztásomból került ki. Olympia kis nappali szobája mellett levő bou­dok­jába ment átöltözés végett, magára hagyva Gué­rand James-t. Midőn visszatért, testét fehér cad­emire angyola fedé. Leült a kandalló közelében levő ala­csony székre s bársony topánkás lábait melegítve, gúnyosan mondá, mialatt egy Malaga borral tele töltött pohárba piskótát mártogatott: — Ön tehát úgy találja, hogy nagyon sokat költök, tömérdekbe kerülök önnek ? — Igen kérem, hagyja el ezt Olympia, és ne éljen vissza azzal a fölénynyel, melyet önnek előbbi ostoba haragom szerzett. Ne gondoljon többé az álta­lam mondottakra. — Már elfeledtem azt, s csupán annyit akarok arra válaszolni egyszer s mindenkorra. Vegyen enge­­met úgy, a­mint vagyok, vagy váljon meg tőlem, ezen esetben azonban nyilatkozzék minél előbb. — De én nem akarok elmenni, — mormola szenvedélyesen zárva karjaiba Olympia karcsú de­­rákat. — Körülbelül éjfél utáni két óra lehetett, mi­dőn Guérand James elhagyá de Crécy Olympia há­zát. Miután a színházba érkeztekor visszaküldő foga­tát, gyalog ment a boulevardon haladva egész a Drouot-utczáig, mely utczában volt az a játék­kör, a­hová járni szokott. Az éj hideg, világos volt, csilla­gok ragyogtak az égbolton s egy kis szellő járt végig az utczákon, mi üdítőleg hatott a bankár lázas hom­lokának. Két éve, mióta Olympiát ismerő, folytatott ily izgalmas s emésztő, lázas életet. E nő folyton lázban tartá őt. Szépségétől folyton felingerelve, csak azért bontakozott ki karjaiból, hogy újból azokba vesse magát és a­helyett, hogy szenvedélye kielégzést nyerne, az még csak fokozódott. Az est eseményei csak kettőztetett erővel rohan­ták meg már úgyis beteges, gyenge idegeit. Újból meggyőződött, hogy az a teremtés, kiért tönkre tette magát csak megtűri, de hozzá semmi gyengé­­debb érzemény sem kapcsolja. Semmivel sem vonzódott az jobban kedveséhez, mint bármelyikhez az őt kiszol­gáló cselédek közül. Nem volt az hozzá sem hűt, sem gyengéd, sőt minden órában kifejezést adott iránta táplált ellenszenvének, a­mi teljesen meg­­ronta örömét. Ma este is, mint minden más este, anélkül vált el tőle, hogy bizton tudhatná, váljon viszontlátja-e őt másnap vagy sem. Úgy bánt vele akár egy kutyával, átengedte ugyan magát köteles­ségből, de nagyon is éreztette vele, hogy olyan utála­tos lénynak tartja, kit megtűrnek néha, de soha sem szeretnek. — Ez az élet iszonyatos, — mondá magában, — ha ily megadólag folytatom ezt tovább, akkor iga-­­­zán gyáva vagyok. Ezen változtatnom kell, ketté szakítani ezt a viszonyt, mely tönkresilányit. Végre is, Olympia nem az egyedüli asszony, kit egy ily férfi mint én magának megszerezhet. Vannak olyanok, kik több jóindulatot, gyengédséget fognak tanú­sítani irányomban, igen én nem megyek hozzá többé vissza. Különben is nekem ő szerencsétlen­séget hoz. Mióta őt ismerem, nem sikerül semmi, bár­mihez fogjak. Már nem először történt, hogy Guérand Ja­mes ily beszédet folytatott önmagával, hogy ily szép szándék teljesítését határozta el. De e napon is, mint a többieken, elérzékenyült, s keserű fájdalom váltotta fel kifakadásait. Nem látni többé Olympiát. Ki tudná-e ezt állani ? Képes lenne-e nélküle élni ? Bármily nehéz is e viszony láncza, neki az mégis drága volt, és talán mégis jobb kedvesének kímélet­len szeszélyeitől, mint távolléte által szenvedni. Ily határozatlan s aggodalmas állapotban ért a körbe, arra a Válton Eduárdra gondolva, kit Olympia pá­holyában talált s kinek befolyásától őt féltette s talán még egyéb tépelődések által is uralva, melyeknek súlya lelkének igen nehéz lehetett, mert semmiképpen sem tudott tőlük menekedni. Midőn belépett a játszó­terembe, többen egy elkezdett baccarat-játszmát folytattak s a zöld asztal körül mintegy harmincz személy csoportosult. Voltak a csoportban vegyesen fiatal s érett em­berek, sőt aggastyánok is, kiknek egy része ülve, má­sok állva figyeltek a játékra. Az egyik közülök a ban­kot adta. A többiek, ellene szövetkezve, kíméletlen harczot vívtak ellene. Ha ellenfelei közül az, ki a kártyát tartá, kérdéssel fordult hozzá, mielőtt felele­tet adott volna, előbb mindig megfigyelte a körülötte levők arczát és csak akkor felelt, ha e különféle ér­zelmek uralma alatt álló arczokról reményt, vagy ag­godalmat vélt leolvasni. E pillanatban a bank foly­ton nyert. — Már tizennegyedszer, — mondá az egyik. — Vak szerencse az ilyen series, — felelt egy másik. Némely, bátorságát vesztő játékos sajnálattal távozott, ott hagyva többi társait, kik pénzüket még visszanyerhetni remélték. Párisnak majdnem valamennyi játékhelyisége valódi bűnbarlang, hol az ember magát egy éjen át is könnyen tönkreteheti. Ha csak az utóbbi éveket nézzük, mennyi vagyon nem pazarlódott így el! Gué­rand James a Drouot-utczában hagyta vagyonának felét. Ez este, azaz jobban mondva reggelen, — há­rom óra lévén — néhány pillanatig csak figyelemmel kisérte a játékot, egyszerre azonban mást határozott: — Vegyünk részt! — mormolt magában.­­ E pillanatban középkorú ravasz kinézésű férfi állt mellette, ki a legnagyobb közönynyel s hidegvér­rel kisérte figyelemmel a játszma folyását. Ez a kör szolgája volt, kinek kötelessége a játékra felügyelni s ki mellékkeresetül pénzt is szokott, néhány órai kisegítésül, a játékosoknak kölcsönözni. Ez egyéni­séghez fordult Guérand James e szavakkal: — Megkísérlem a bankot szétugrasztani; öt­venezer frank van nálam; ha ez összeg nem lenne elegendő, kölcsönözne-e ön nekem meg ugyan­ennyit ? — A mennyit parancsol, uram — felelt a szolga. Habár ön sokat veszített a télen, mindamel­lett megbízom önben. Guérand James egy fejbólintással köszönte meg neki előzékenységét, aztán kivéve zsebéből a magával hozott bankjegyeket, azokat a játékasztalra dobá. E nagy összeg láttára izgalom támadt a játé­kosok között, de azért az uralkodó csendet senki sem töré meg. A kártyák ki lettek osztva. — Nyolcz ! — mondá az osztó bankár. — Nálunk kilencz, — felelt Guéramd James. S az asztalon hagyta az előbbi tétet és a most nyert összeget. A következő játszmánál újból nyert, a­nélkül hogy a nyereségből valamit visszahúzna. A véletlen folyton kedvezett neki. Három osztás alatt 700.000 frank nyeresége volt. A negyedikre nem tett semmit, ezt a bankár nyerte meg, ki így szólt: — Visszavonulok. — A bankot át lehet venni, — kiáltanak fel minden oldalról. A játékosok megvalónak győződve, hogy a sze­rencse az ő javukra fog majd fordulni, s így egyikök sem ajánlkozott a bank átvételére, csak Guérand James volt más nézetben, ki átvette a bankadást 100.000 frankot helyezve maga elé az asztalra. Hat órakor nyereménye 280.000 frankot tett ki és miután senki sem mert többé ilyen kitartó szerencséjű játékos ellenében tétet koczkáztatni, a küzdelem, küzdők hiányában véget ért. — Szerencsétlen a szerelemben, szerencsés a játékban! — gondolá Guérand James, számlálván az előtte felhalmozódott bankjegyeket és aranyakat; igaz lenne tehát a közmondás! Eddig nálam még nem teljesedett. — Ezután a közszolgához így szólott: — Bár nem szorultam önre, mindazáltal köszö­nöm szívességét. Guérand James vidám hangulatban tért laká­sára vissza, tárczája tartalmát íróasztalába téve, lefe­küdt s mély álomba merült. Tiz órakor felébredvén, pénztárnokát hivatá, ki sietett a parancsnak eleget tenni. — Montét — mondá neki — visszaadom önnek a tegnap este pénztáromból kivett ötvenezer frankot, s ime itt van egyszersmind még százezer frank, me­lyet ön az én javamra fog írni. A mai napi kiadásait fedezni fogja s ön nem lesz kénytelen a bankba kül­deni. Igaz — téve hozzá — tegnap kiadtam önnek a rendeletet, hogy meghagyásom nélkül többé ki ne fizesse az Olympia asszony által benyújtandó váltókat. Meggondoltam, ön fizetni fog. — Jobb is egy uram, — felelt Montéi Péter, a bankjegyeket számlálva. Főnöke néhány aláírást tett meg, melyek átvé­tele után Montéi elhagyá a szobát. — Úgy látszik kezd visszatérni hozzánk a sze­rencse — gondolá Montéi, lefelé haladva a lépcsőn. Talán most lenne itt az alkalom, újból szerencsét próbálni. És bezárkózva hivatalszobájába komolyan kez­­dé áttekinteni a börze árfolyamait. Tizenegy óra felé egy fiatal és mosolygó arcz mutatkozott a pénztár ablaka előtt s csengő, vidám hangon szólalt meg: — Jó reggelt, Montéi. Lehet önnel beszélni ? — Ah ! ön az, Jollibert ! Várjon, mig kinyi­tom ... A pénztárnok felnyitá az ajtót s beereszté az általa Jollibertnek nevezett egyént. Montéi inté­sére leült, kérdezvén : — Van-e önnek a mai napra valami rende­lete ? Már régóta pihentet Montés. Elveszítettem volna bizalmát? — Nem, dehogy , de ön jól tudja, hogy a múlt hónapban meglehetős kemény veszteségeim voltak. — Annál több ok újból megpróbálni, hogy a sors eddigi csapásai helyre legyenek ütve. — Befolyt összegekre kellett várnom; nem szeretem kitenni magamat annak, hogyha veszítenék, képtelen legyek kifizetni. — Igen, ön óvatos, s épp azért oly kellemes önnel együtt játszani. Úgy látom azonban, ütött az óra, melyben vakmerőbb tettet követhetnénk el. A papírok értéke most mind emelkedik. .. . — Ez az én véleményem is s már készítettem is önnek utasítást. E szavak közben átnyújtott Jollibertnek egy összehajtott iratot, melyet amaz felnyitva, gyorsan átfutott. — Jól van — mondá; — ehhez fogom maga­mat tartani. — A titoktartást újból lelkére kötöm önnek, — mondá Montés, — helyzetem kényes voltánál fogva. Ha megtudnák, miszerint a börzén játszom, az sok kellemetlen beszédre szolgáltatna alkalmat. Azzal vádolnának, hogy főnököm pénzével nyerészkedem. — Rágalmaznák önt, igaz-e ? ! Azonban legyen nyugodt, ha barátságom nem is, de érdekem megkí­vánja titkának megőrzését. E szavak után, a hetyke Jollibert, harczidalt fütyölve eltávozott. (Folyt. köv.) ORSZÁ­GGYÜLÉS. A képviselőház ülése jan. 22-ikén. Ma is élénk ülés volt, a vita érdeke nem lan­kadt. A függetlenségi pártról Szadovszky József kezdte ma a vitát, s hatással fejtegette, hogy a had­seregben a fegyelem egymagában nem elég; s hogy a hadügyi politikának sem az alkotmányjogával, sem a nemzet aspiráczióival nem szabad ellentétbe jutni. Utána D­e­m­k­ó Pál következett, aki a javaslatot védte, több ízben óriási derültséget keltve. Beszédé­ben Karthágó hölgyei és a spártai anyák együtt véve sem tudtak­ egyetlen új eszmét is szülni. S hiába vont szent krétával bűvös kört maga körül, az általá­nos európai helyzet sem oltalmazta meg a humor démonától s utóvégre még az az állítása is, hogy »szóló is volt fiatal ember,« — zajos ellen­mondással ta­lálkozott. Madarász József azzal kezdte, hogy min­dent megszavaz a haza érdekében; de áttérve a jel jelenlegi javaslatra, a leghevesebb támadást intézte ez ellen. Beszéde oly erős filippika volt, mely az öreg ur ifjú korában is számot tevő lett volna. S oly szó­noki tűzzel mondta el, hogy ereje elemi erővel ha­tott. Tisza Istvánt és ifj. Andrássy Gyulát, a­kik az öreg urnák unokái lehetnének, »összetöpörödött ag­goknak« nevezte, ami óriási derültséget keltett. Utána a kormánypárt soraiból P­u­­­s­z­k­y Ká­roly védelmezte a törvényjavaslatot, nyugodt és par­lamentáris előadással. Beszéde alatt néhol küzdött a rögtönzés nehézségeivel, de áttérve a hadsereg és a demokráczia kérdéseinek tárgyalására beszéde érde­kessé vált, s a jobb beszédek közé tartozott, melyek a lefolyt vitában kormánypárti szónokok részéről mondattak. Hatással és megszokott ékesszólásával beszélt ezután a javaslat ellen Veress József, kinek fel­szólalásait mindig élvezettel hallgatja a ház. Utolsó szónok volt Mocsáry Lajos, a­ki mai beszédével az utóbb elvesztett rokonszenvből nagyon sokat visszahódított és pozíczióját az ellen­zéken újból megerősítette. Beszédének igen egészsé­ges alapeszméje volt az, hogy miként követelhetjük mi, hogy a nem magyar ajkú nemzetiségek megma­­gyarosodjanak, ha ugyanakkor megengedjük, hogy mi magunk germanizáltassunk. Beszéde mindvégig len­dületes volt és hatásos , és az ellenzék padjairól gyakran hangzott fel zajos helyeslés. Évek óta nem hallottunk Mocsárytól a maihoz hasonló szép és ügyes beszédet. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Joszipovich Géza, Nagy István, Szathmáry György. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kál­mán, K. Péterváry Géza, Fabiny Theofil. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hite­lesíttetik. Az elnökségnek bejelentése nincs. Következik a napirend: A véderőjavaslat tárgyalása. A javaslat általános tárgyalásának folytatása során Szadovszky József szólal fel, ki tiltakozó szavát szintén fel kívánja emelni a szőnyegen forgó javaslat ellen, mint a mely káros a véderőre és káros a nem­zetre. A függetlenségi pártnak nincsen elszakadási szándéka s nemzetünk létét összeforrottnak tartja az uralkodó ház sorsával, de midőn igy gondolkozik, egyszersmind kívánja alkotmányunk biztosítását s az önálló magyar hadsereg létesítését. A szőnyegen forgó javaslatnak egyetlen fő indoka a nemzet iránt táplált jogosulatlan bizalmatlanság s a mellett csak mellékes czél a monarchia véderejének fejlesztése. A bizalmatlanság hatja át a javaslatot s szóló már ezért sem szavazza meg. A jól felfogott bizton­sági érdek az önálló nemzeti hadsereg felállítását sürgeti és parancsolja. A jó példákkal előljártak a külföldi államok, melyek e sürgető szó elől nem zár­kóztak el, csak a mi hadügyi kormányunk az, mely megokolás nélkül meri azt állítani, hogy a sikeres együttműködés szempontjából káros volna az önálló magyar hadsereg felállítása. Pedig e theóriának erős és kétségtelen c­áfolata a hadsereg történelme. Kö­zös hadseregben nem lehet lelkesedés, a fegyelem pedig egymagában sohsem volt elegendő. E javaslat kiszolgáltatná nemzetünket oly ab­szolút hatalomnak, mely nem ismer magyar hazát és alkotmányt. Hisz csak e napokban történt meg, hogy egy főhadnagyot Székely-Udvarhelyről Boszniába he­lyeztek át, mert a szegény ember ismerni merte a magyar királyt. A jelenlegi kormánynak a közös hadsereg minden óhaja parancs, melyet — mint ezúttal is­­— teljesíteni akar még az esetre is, ha megcsorbítaná vele a nemzet alkotmányát s elölné vele a nemzet kulturális erejét. Ugrón határozati ja­vaslatát pártolja. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Demkó Pál szavazatát akarja indokolni. Az el­lenzéknek a kormánypártra szórt vádjai alaptala­nok, mert a kormány pártja a javaslatot nem vak bizalomból, de meggyőződésből szavazza meg. Ne vonják kétségbe a kormánypárt hazafiságát, amint ez sem vonja kétségbe az ellenzék patriotizmus­át. Hazafiság irányozza Karthago hölgyeit és a spártai anyákat, hazafiság irányozza a kormánypártot is, mi­dőn a haza érdekében a törvényjavaslatot megsza­vazza. Szóló is volt fiatal ember, (Zaj és ellenmondás a szélsőbaloldalon.) de ő szívesen alávetette volna magát a haza érdekében oly rendeletnek, mint az, mely a német nyelv tanulását kötelezővé teszi. Az ál­talános európai helyzetre s a véderő fejlesztésének szükségére való tekintettel általánosságban elfogadja a törvényjavaslatot. Madarász József mindent megszavaz a haza érdekében, de ez a javaslat nemcsak, hogy nem fej­leszti tovább a nemzet hagyományaival úgyis ellen­tétes alkotmányt, de még csorbítani is akarja. Át­térve az önálló magyar nemzeti hadsereg ügyére, szomorú jelenségnek tartja, hogy olyan »összetöpörö­dött aggok«, mint Tisza István és ifj. Andrássy Gyula a nemzeti hadsereg ellen beszélnek felhozott indokaik során csak azt árulják el, hogy a magyar alkotmányt s annak legsarkalatosabb elveit még csak nem is ismerik. Szégyenletes dolog ez s tanácsolná azoknak az öreg fiataloknak, hogy mielőtt az ellenzéknek lec­két tartanak a hazafiságból, tanulják előbb megismerni alkotmányunkat. Magyarországot, ha törvény nem is mondaná, természet szerint is megilleti az önálló ma­gyar hadsereg. Csáky miniszternek, aki első tényke­désével a német nyelvet szolgálta, figyelmébe ajánlja, hogy Magyarországon legalább ezer olyan iskola van, a­hol magyarul nem tanítanak. Komikusnak tartja azt a megjegyzést is, hogy előbb kell az államnak meglennie s csak aztán lehet arra gondolni, hogy kultúráját fejlesszék. Hát most nincs Magyarország ? Csak most akarják megalapí­tani ? Hagyják ezt az igazi Árpádokra, nem illik ez a szerep ő hozzájuk. Szóló becsüli a német nyelvet, de fél tőle, mert háromszáz év óta ezzel akarták a magyarságot kivetkőztetni nemzeti jellegéből. Ám tanuljon.a fiatalság mennél több nyelvet, de sokkal tanácsosabbnak tartaná, ha a kormány in­kább lefordíttatná azokat a külföldi munkákat, me­lyekből a nemzet kulturális hasznot húzhat. Jókai tegnap megint túlzott. Nem áll az, hogy a szabadság­­harc­ban az első csaták szégyenletes bukással vég­ződtek volna. A pákosdi csata után az akkori képvi­­selőház éppen szólót és Kállay Ödönt küldötte ki, hogy a haza elismerését fejezzék ki a magyar hadse­reg önkéntesei előtt. Az önkéntesek voltak a szabadságharcz legna­gyobb vitézei s hiába ferdíti el e tekintetben Jókai a történelem igazságát. Ő is szól a fiatalsághoz s azt mondja : Magyar hazádat védd, magyar anyanyelve­det ne engedd megalázni soha s ha kényszeríteni akar­nak, legyetek kitartók s meg fogjátok győzni még eltévedt a páitokat is! Önálló hadsereget akar­s,ezért Ugron Gábor határozati javaslatát pártolja. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Pulszky Károly többek között a mérsékelt el­lenzék határozati javaslatával foglalkozik, kifejtvén, hogy annak első része nem egyébb, mint az 1868-iki törvény kiegészítése, második része pedig olyan kí­vánságoknak összeállítása, melyeknek jogosultságát senki sem vonja kétségbe s melyeknek megvalósítását éppen a szőnyegen forgó javaslat is czélozza. A kü­lönbség csak az, hogy a mérsékelt ellenzék nézete szerint e jogosult követelményeket a javaslat nem elégíti ki, a kormány nézete szerint pedig igen. Az általános védkötelezettség behozatala óta nem szabad a hadseregről nézete szerint úgy beszélni, mint 67 és 68-ban, pedig az ellenzék ezt teszi. Az ál­talános védkötelezettség egyrészt demokratikus, más­részt liberális intézmény. Demokratikus voltát bizo­nyítja az, hogy Francziaországban a tiszti rang meg­­vásárolhatóságát az általános védkötelezettség szün­tette meg oly időben, midőn Francziaország sorsát egyáltalában nem liberális államférfiak vezették. De másrészt Angliában szintén a demokráczia befolyása volt az, hogy a tiszti rang megvásárolható­­sága megszüntethetett, még­pedig egyenesen királyi rendelettel. Thalynak megjegyzi, hogy az egyes kiváltságos katonai családok utódai szintén nem foglalnak el már domináló helyet a hadseregben, mert az általános védkötelezettség megszüntette már régen az ilyen csa­ládok dominálásának lehetőségét is. Igaz, hogy monarchiánkban az általános véd­kötelezettség nem mutathatta fel azon eredményeket, melyeket Európa többi államaiban eszközölt, de ez természetes. Mert oly nagy hatalomnál, mely két ön­álló államból áll, melyek bizonyos állami czélok meg­oldása végett közös intézményekre szorulnak, nem kívánható, hogy ezen közös intézmények egyúttal tel­jesen nemzetiek legyenek. (Helyeslés jobbfelől.) Éppen a hadseregnek nem teljes összeforrása a nemzettel, ez az a pont, melyre nézve a törvényjavaslat­ban foglalt alkotmányos garancziákat illetőleg bizonyos aggodalmak merülnek fel. De alkotmányos garancziá­­kat valamely nemzet normális időben gyakorlatba soha­sem vesz, hanem csakis válságok idején. Olyanok azok, mint a gátak, melyek haszna csak árvíz esetén lép előtérbe. Az árvizek elleni védekezés azonban a folyónak szabályozásában is fekszik. Szaló azt hiszi, hogy az általános védkötelezettség behozatala a had­seregbe a legnagyobb, garanc­ia arra, hogy azt a nemzet, a szabadelvűség ellenére sohase lehessen fel­használni. (Helyeslés a jobboldalon.) Sokszor látta azt, hogy ahol katonai dolgokról van szó, időről-időre lázban tör ki a közvélemény , midőn egy-egy katonai brutalitásról hallott; ilyenkor azután nagy nemzeti aspirácziókra hivatkoznak és utczai tüntetésekkel végezték. De azt, hogy a had­sereg reformjának kérdésével a közvélemény komo­lyan és folytonosan foglalkozott volna, nem tapasztalta. A jelen vitát azonban nagy jelentőségűnek tartja, mert itt történt először az, hogy a hadsereg szervezésénél követelték azon mértékben, melyben lehető, a magyar nyelvnek bevitelét a hadseregbe; itt hangsúlyozták annak szükségét, hogy a hadsereg intéz­ményei lehetőleg összhangzók legyenek a magyar kul­túrával. E vitában nyertek helyes és némileg preczizíro­­zottabb kifejezést e kívánságok és szóló meg van győ­ződve arról, hogy mikor egy tekintélyes párt messze túl ment preczizírozásában annak, a­mit eddig programm­­jába írt, ezt nem fogja levenni a napirendről és ennek keresztülvitelét fogja követelni mindannyiszor, vala­hányszor arra kellő alkalom nyílik. A magyar nyelvnek bevitele a hadseregbe, a­mennyiben a hadsereg egységét meg nem támadja, a hadsereg intézményeinek összhangba hozatala a ma­gyar alkotmánynyal és kultúrával, általános kíván­ság, de ez a hadsereg mélyreható újjászervezését feltételezi. Minthogy a törvényjavaslat tisztán a hadsereg harczképességének teljes kifejtésére irányul, és mint­hogy mindazon követelések, melyeket az ellenzék fel­állított, oly természetűek, hogy a hadsereg szerveze­tének legalább ideiglenes megbontásához vezetnek, az ellenzék egyik határozati javaslatát sem fogadja el, hanem elfogadja a törvényjavaslatot. (Élénk he­lyeslés a jobboldalon.) Veress József nem katonai vagy közjogi szem­pontból szól a javaslathoz, hanem az adófizető pol­gárok érdekeinek szempontjából. A nép már megunta azt a sok katonásdit, melynek súlyos terhei alatt a megvénhedett Európa már-már roskadoz. Azt hiszi, hogy a fegyveres béke örökkévalósága teremtette meg és fejleszti még egyre a nazarénizmust, mely híveinek egyenesen megtiltja a fegyverviselést. Mit fog csi­nálni a katonai kormány a vallási rajongókkal ? Kurta vassal ezeket fegyverfogásra nem kényszerít­heti. Véget kell vetni annak az elkeseredésnek, me­lyet a folytonos katonásdi okoz s akkor a nazaréniz­­musnak vége lesz s a nép megelégedése meg fogja hozni áldásos gyümölcseit. A közművelődés koplai s a katonai czélokra milliókat áldoznak. S ha csak a legszükségesebb dol­gokra költenének, ha a katonai oktatás Magyaror­szágon magyar nyelven történnék, akkor még hozzá tudna járulni a javaslathoz. Hosszasan fejtegeti az­után, hogy a közigazgatási, társadalmi és erkölcsi szempontból minő nagy károkat fog maga után vonni a szőnyegen forgó javaslat, ha törvénynyé engedik válni. Az önkéntesi intézmény reformjának kérdé­sére térve azt fejtegeti, hogy inkább a vizsgáló­bi­zottságot kellene kötelezni a magyar nyelv megtanu­lására, hogy így aztán megérthesse az aspiránsok fe­leleteit. Ez volna a helyes és az észszerű, mert a vizsgálóbizottság van a nemzetért és nem megfor­dítva. S minálunk a német nyelvnek csinálnak pro­pagandát, pedig most is német az udvar s német az arisztokráczia. Ugrón határozati javaslatát pártolja. Mocsáry Lajos nem csodálja, hogy a honvédelmi miniszter abban a közös ügyes légkörben, melyben föl­­növekedett, nem lát a javaslatban alkotmányos sérel­meket, de csodálja a miniszterelnököt, akinek múltjá­nál fogva is érzékkel kellene bírnia a legcsekélyebb sérelem iránt s még­sem akar e javaslatban alkot­mánysérelmet, jogfeladást látni. Ha a tízévenkinti létszámmegajánlás egyszer elmarad, akkor tíz év után a hadsereg törvényen kívül áll s az országnak nincs törvényes hadserege. Ebben van tehát az alkotmány­sérelem, mert a törvényes hadsereg az alkotmány leg­nagyobb garanc­iája. Az új törvény intézkedése sze­rint az állana be, hogy tíz év után, ha a törvényhozás nem szavazná meg a hadilétszámot, a régi intézmény marad érvényben s a törvényhozás mellőzve van. Az ilyen alkotmánysérelmet elősegíteni, jogfeladást pár­tolni nem fog s ezért a javaslatot nem fogadja el. Az önkéntesi intézményről szólva, elismeri, hogy a német nyelvre a közös hadseregben szükség van, de mi kö­vetkezik ebből ? Az, hogy a nemzetet idomítsuk a közös hadsereghez, vagy inkább ezt a nemzethez ? Minden­esetre az utóbbi. Különben most sem azért neve­zik ki a magyar ifjakat tisztekké, mert nem képesek a vizsga letételére, hanem azért, mert a tiszti helyek privilégiumnak vannak fentartva. Az intéző katonai körök ellenszenveznek a magyar intelligenc­iával... az a moloch, melyet közös hadseregnek nevezünk, most már kultúránkat is követeli. Áttérve a kultuszminiszter ismert nyelvi ren­deletére, törvénytelennek mondja azt, mert rende­leti után hoz be egy veszedelmes reformot. Szóló ro­konszenv ez a némettel, mint a­kitől kultúránk alap­ját nyertük, de utalva Kazinczy Gáborra, figyelmez­tet arra a másik németségre, az -ics és -vicsekre, a­kik németül beszélnek, de azért szláv eszméknek hir­detői. Ezektől a németektől félni kell. Elnök kéri a szónokot, hogy magyarázza ki, ki­ket értett az -ics és -vicsek alatt, mert a horvátok, kikre Kazinczy Gábor értette, ma már nem érdemlik meg e hangot. Mocsáry Lajos azt hiszi, hogy a magyarázatra nincs szükség, mert róla — éppen róla — senki sem fogja feltenni, hogy nemzetiségeket akart volna sér­tegetni. A kultuszminiszter rendelete azt jelenti, hogy Magyarországon a közös hadsereg a tengely, mely körül a nemzet kulturális érdekei forognak, hogy Ma­gyarországon az anyák csak azért szülnek, hogy újonczokat szállíthassanak a közös hadsereg póttar­talékába. A rendelet azt fogja eredményezni, hogy mint azelőtt a latin, úgy most a német nyelv fogja abszorbeálni a többi tantárgyakat. Ő a fiatalságot félti ettől. Nem azt a fiatalságot, mely itt van a ház­ban és sportot csinál abból, hogy a nemzetet leczkéz­­tesse (Zajos helyeslés a baloldalon), hanem azt, mely még iskolában van. De furcsa eredménye lesz e rendeletnek a nem-

Next