Pesti Napló, 1889. február (40. évfolyam, 32-47. szám)
1889-02-14 / 45. szám
45. szám, Budapest, 1889. Csütörtök, február 14. 40. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeu m-ép a 1 e t. lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Sérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: * Ferencziek tere, Athenbenm-épüet. * E lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. •PESTI NAPLÓ Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A réggé!! és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 firt. Bauszt kisdiapóttal különküldése kívántatik, pontebélvagra havonkint 0 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések, a »Pesti TSTapló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők, Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr., Felségjogok. Tisza Kálmán a király mögé rejtőzve, a Felség szent és sérthetetlen személyével védekezik. Tisza Kálmán a nemzet alkotmányos jogait csorbítva, a felségjogok czímén támadja meg az ország jogait. A király személye oly magasan áll közjogunkban, hogy nem felelős semmiért, ellenben a miniszterelnök és társai felelőssége törvénybe van iktatva mindazon cselekedetekért, melyek a király nevében történnek. A király minden szava a miniszter felelőssége alá esik. Sokkal legálisabb hívei vagyunk ő Felségének, semhogy szavait birálgatnák. Hiszszük, amit a képviselőház elnökének mondott, hogy »kormánya teljes bizalmát bírja.« A királynak nem is volt még oka és alkalma nem bízni Tisza Kálmánban, ki, mióta miniszter, határtalan szolgálatkészségének elégszer adta bizonyítékát. Bizalmatlanságra Tisza iránt lehet még oka és alkalma a koronának, ha oly tapasztalatokat tenne vele, mint tett a nemzet. Csakhogy akkor Tisza már nem lesz ő Felségének kormánya. Amíg a kormányon van, a király »teljes bizalma« magától értetődik ; mert mihelyt e bizalom teljessége megszűnt, Tisza kormányozni is megszűnt; hogy érdemes-e Tisza Kálmán e bizalomra, az más kérdés. A korona bizalmával szemben áll azonban a nemzet teljes bizalmatlansága. Ez ma nem kérdés. Tisza Kálmán elvesztette egészen a nemzet bizalmát és rokonszenvét. Ezt tudja mindenki, érzi pártja és ő maga is. A nemzet bizalmatlansága egy alkotmányos országban, egymagában is elég, hogy valamely minisztervisszavonuljon. Alkalmasint a korona még ma sincs tökéletesen tájékozva a magyar nemzet hangulatáról Tisza Kálmánnal szemben és a véderő javaslatra nézve, hiszen a miniszterek maguk a korona tanácsosai, kik a királynak jelentést tesznek, — nem maguk ellen, hanem saját javukra. A legközelebbi napok fogják csak szeretett királyunkat meggyőzni arról, hogy Tisza Kálmán Magyarországon mint alkotmányos miniszter lehetetlen. Hogy mért lehetetlen, annak számos oka van. De egyik legfőbb, azon visszaélés, melyet tiszteletlenül a király személyével pártczélokra űzött és űzni meg nem szűnik. Az ellenzék a király felségét soha sem vonta bele a parlamenti pártvitákba akként, hogy a királyt tegye felelőssé azért, mi sértések a nemzet jogain, méltóságán és érdekein elkövetni szándékoltatnak. Ezt tette a miniszterelnök és teszi; az ellenzék a királyt csak hódolattal emlegette és éltette. Tisza pedig hogy járt el a királylyal szemben ? A parlamentben kijelentette nyilvánosan, hogy a koronával egyetértve ami magától értetődik, de legálisan fel nem hozható, mivel a felelős miniszternek a király palástjával takaróznia nem szabad — állapíttattak meg a véderőjavaslat szakaszai úgy, a mint vannak , hogy azokon semmi további módosítást tenni nem szabad, hogy »senki más többet keresztül vinni nem fog«, mint ő e javaslatban, mely kompromisszum, keresztül vitt. Ebből következik: először, hogy a korona jogát és a király személyét az országgyűlésen úgy állította szembe a nemzet törvényhozási jogával, hogy abból a nemzet törvényhozási szabadságának, tehát alkotmányának negácziója következik. Mert ha valamely törvényjavaslatot, melyhez a király természetesen eleve hozzájárult, az országgyűlésnek változatlanul el kell fogadni, azon sem módosítani, sem javítani nem lehet azért, mert a király nem engedi, akkor az országgyűlés szabadsága el van véve s a parlament nem egyéb, mint oly gyülekezet, melyben a király által önjogosan hozott törvények kihirdetetnek. Vagy pedig a parlament a törvényjavaslatot, mely ekként terjesztetett elébe: »c’est a prendre ou a laisser«, elveti s ez esetben a miniszterelnök úr nyilatkozata szerint nem a kormánynak szavazott bizalmatlanságot, hanem a király fenkölt személyének s összeütközés keletkeznék, ha így volna, a nemzet és a király között. Ez a Tisza Kálmán lojalitása. Másodszor, midőn ezt mondotta, nem szólt igazat, mert a módosíthatatlannak állított törvényjavaslat csakugyan a parlament ellenállása folytán, egyik leglényegesebb szakaszában megváltoztattatott. A király alkotmányosabb volt, mint róla Tisza Kálmán hamisan állítani merészelte. A király az ország törvényhozási jogát és szabadságát anynyira respektálja, hogy mielőtt még a parlament a 14. §. felett leszavazott volna, a nemzet alkotmányos aggályait megnyugtatni kész. Tisztelet a királynak. De micsoda színben tünteti fel ő Felségét az ő miniszterelnöke? Abban, hogy nem a miniszterelnök engedett a javaslatból,— mert hiszen ő nem változtatta meggyőződését, Tisza konzekvens, midőn azt mondja, hogy nincs különbség az új s a régi szöveg között, hanem a király engedett, miután miniszterelnöke előbb már ismételve kijelentette a szabadelvű pártkörben és a képviselőházban, hogy a király engedni nem fog, s ezért ő, Tisza nem engedhet. Ez olyan hallatlan magaviselet egy minisztertől, hogy ennek párja nincs az alkotmányosság történetében. Oly kompromittálása — nem a királynak, ki ennek fölötte áll, s legszebb példáját adta annak, hogy miniszterének hamissága nem illetheti alkotmányosságának tisztaságát, — de a minisztériumnak s különösen önmagának, hogy ez egymagában elég ok arra, hogy a parlamentben soha többé a király nevében ne beszélhessen. Harmadszor azt mondotta, hogy más sem vihet többet keresztül, mint ő. S ezzel azt akarta mondani, hogy ami a ház asztalán van, az szentírás s miniszter ezen javaslat miatt nem lehet senki, csak ő. Hogy más sem vihet ki többet: meghazudtolta magamagát, mert többet kivihetett ő maga. Amiből következik kettő: hogy e többet már előbb is kivihette volna, ha a nemzet alkotmányát védeni és nem csonkítani akarta volna és hogy a javaslat nem oly szentírás, melyen más is ne vihetne keresztül módosítást, ha más valaki a miniszter. Tehát Tisza magát e szavával rutul blamirozta. De ez az ő dolga. Azonban hogyan állította oda e mondásával ismét a királyt? Úgy festette, mint abszolút fejedelmet, ki a nemzet jogait egy fontos törvényjavaslatban el akarja venni s a nemzetet bizonyos törvényes rendelkezésekre szorítani, melyek rá nézve sérelmesek, s ezt ő, Tisza Kálmán, helyeselte, az országgyűlésnél behozta, keresztülvitelére vállalkozott s minden módon kierőszakolni magát elszánta. Jó, ez Tisza politikája, ezért ő felelős. A nemzet lemondhat jogairól, a parlament azokat feladhatja, punktum. De a nemzet másként gondolkozott, s ha nem akarta ezt megtenni, ha az országgyűlés többsége a véderőjavaslatot általánosságban, vagy részleteiben elveti, akkor Tiszta ,azt _mondja,mégsem fog a nemzet akarata a törvényhozásban létesülni. A nemzetnek pozitív jogairól és létérdekeiről le kell mondani, mert a fejedelem nem fogad el más minisztériumot, mint mely ezen törvényjavaslat változatlan elfogadását a nemzetre rákényszeríti. Abban igaza van Tiszának, hogy erre csak ő vállalkozik, más senki. De abban nincs igaza, hogy meri állítani a királyról, mit fog tenni, ha az országgyűlés a törvényjavaslatot, jogaival élve, visszaveti vagy módosítja. Ekkor, ha az ország így határozott, fog nyilatkozni a király és nem helyette Tisza. Mit fog tenni a király, ő Felségének tapasztalt bölcsesége és kétségtelen alkotmányossága fogja eldönteni, hogy Tisza előre fenyegessen a királylyal az országyűlésnek és konfliktust állítson a király és a nemzet közt, mikor ilyen konfliktus nincs, s a nemzet még nem is határozott, senki nem tudja, mit fog határozni: ez oly meggondolatlanul könnyelmű, oly lelketlenül hamis, oly alkotmány- és királyellenes eljárás egy felelős minisztertől, hogy ki így ellentétbe hozza ok nélkül a királyt a nemzettel, az sem a király bizalmára nem érdemes, kit kényurnak festett, sem a nemzet bizalmára igényt többé nem tarthat, melynek alkotmányát értéktelen lomnak állította. Menjünk tovább. Miután a 14. §-nál korábbi nyilatkozataival és rákövetkezett eljárásával a koronát igy kiállította magának védpajzsul, másoknak czéltáblául, s a nemzet ellenszenvét a törvényjavaslat miatt és a saját személye ellen, rá igyekezett fogni a királyra, a nemzetéhez és uralkodójához egyaránt hűtlen miniszter önfentartása érdekében ugyanezen játékot a 25. §-nál ismétli. A kormánypárt értekezletén a 25. §-t újra változtathatatlannak jelenti ki. Nem tudjuk, mi van abban szent és sérthetetlen, azt tudjuk, hogy csak javaslat, mely felett a törvényhozás egyenjogú tényezője tetszése szerint határoz. A szabadelvű körben azonban a kormány akaratából kimondatott, hogy a 25. §. dogma természetével bírjon, s enyhítésül hivatkozás történt a királyra, hogy az majd rendelet útján, utasításképen fog némileg segíteni a nemzet sérelmein. Tehát ismét alkománykérdés, újra megtagadása az országgyűlés törvényhozási jogának, és annak helyettesítése királyi rendeletekkel. Pedig meg vagyon írva az 1790 — 91-dik XII. t. czikkben Magyarországról, hogy a király biztosítja rendeit: nunquam per edicta seu sic dictas patentales, Reguum et partes adnexas gubernandas fore. A mi rendeleteket és utasításokat a király kibocsáji,törvényerővel azok nem bírhatnak, a németet meg nem nyugtathatják. Ha van joga a nemzetnek a 25. §-t törvénybe iktatni a kormány szövegének tartalmával, nincs elfogadható ok arra nézve, hogy a magyar nyelven való tisztképzés és tiszti vizsga abba bele ne iktattassék. Kétségkívül az is joga az országgyűlésnek, hogy az egyéves önkéntes szolgálat határozatai módosíttassanak, s a második büntetési év is törültessék. De nem a 25. §-ról akarunk írni: nem azt akarjuk fejtegetni, hogy a nemzetnek régi alapos sérelmei vannak nemzeti szempontból és nyelvi tekintetben, a közös hadseregre nézve; ezen sérelmeket orvosolni most van idején, midőn a régi törvény lejár, s az új védtörvény alkottatik, de ahelyett, hogy a kormány orvosolná e sérelmeket, a 25. §-sal jön, mely azokat még tetemesen fokozza, s azután azzal áll elő, nem hogy maradjon minden a régiben, tűrje a nemzet sérelmeit még tíz esztendeig, mint tűrte eddig, hanem kijelenti a szabadelvű körben, hogy megköveteli a jelen status quo-nak törvény általi tetemes rosszabbitását s azután e rosszabb állapoton rendeleti után egy kicsit enyhíteni fog. És ezt nevezik ők »engedménynek.« Természetesen az aggodalmak nem szűnnek s erre Tisza előáll a szokott kortesfogással s híreszteli, hogy ez »ultimátum a király részéről«. Ultimátum? Hál’ Istennek, a legszebb egyetértés uralkodik király és nemzet között, csak Tisza ne zavarja a békét. Senki széles hazánkban a királynak hajaszálát görbiteni nem engedné s mindnyájan: a pártok, a nemzet utolsó csepp vérét akarjuk neki felajánlani trónja s a monarchia védelmére. A mit a király védelemben követel, alkotmányos utón, a nemzet megadja; a nemzet pedig a királytól egyáltalán nem követel semmit; a királynak áldoz szívet, erőt és pénzt, tőle viszont semmi áldozatot nem kér, nem vár, így tehát üzenetekről, ultimátumokról király és nemzet közt szó sem lehet. Nem lehet azért sem, mert frigyük örök. De igenis a 25. §. ultimátum Tiszától és Tiszának. A királyt belekeveri e különös miniszter, mint szokta, hogy vele korteskedjék. Ezt az illetlen játékot tűrni nem lehet. Nem elég nekik ez, még tovább men■ v«Alvkr-«1--X» *j részJrhogy a. \tlCu3« seregben »a nyelv felség-jog«. Még csak ez kelletett. Valóban csodálkoznunk kell a kormány esztelenségén, de nem fojthatjuk el megbotránkozásunkat alkotmányos és magyar nemzeti érzésének hiánya felett, hogy azt kellett megérnünk, hogy egy, magát szabadelvűnek mondó parlamentáris kormány Magyarországon tagadásba vegye a magyar nemzet jogát nyelvéhez, az országgyűlés jogát, hogy azt törvénybe igtassa, s ezt azon czimen tegye, hogy a magyar nyelv felségjog, vagyis a hadseregben a király tetszésétől függ tőlünk elvenni nyelvünket, magyarságunkat. Természetesen ez a királynak nem szándéka, eszébe se jut. De a minisztérium, csak hogy a 25. §-t keresztül hajtsa és a nemzetet megakadályozza az állami nyelv törvénybe iktatásában, minthogy ehhez semmi más ürügyet, vagy jogcímet nem talál, a királyt veszi elő, s a felségre hivatkozik, hogy ő nem akarja a magyar nyelvet, ő a germanizátor, ő határoz a nyelvkérdésben, egyesegyedül, mint abszolút uralkodó, a nemzetnek ehhez semmi joga, se köze. Mindez nem igaz, a Tisza-kormány fejvesztett állítása. Királyunknak a magyar nyelv iránt tanúsított előszeretete annyiszor fényesen kitűnt, hogy Tisza Kálmánnak nem sikerülhet a királyról elhitetni, hogy ő a magyar nyelvnek ellensége. Mások azok a hadseregben és a kormányon, a király semmi esetre. Felségjogok ezek: az országgyűlést öszszehívja, a törvényeket szentesíti; a kormánynak fővezetője s főfelügyelője; pénzt verethet; hivatalokat, czimeket, nemességet, rendjeleket adományoz; a kath. egyház főkegyura; külügyekben az államot képviseli; hadat üzen, békét köt, végre az 1867. XII. tcz. 11. §-a szerint »mindaz, a mi az egész hadseregnek és igy a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik.« Arról, hogy a magyar nyelv az államintézmények bármely részében a felségnek rezervált joga lenne, törvényeinkben szó sincs. Ellenkezőjét törvényeinkből könnyebben bizonyíthatnak. Sehol a világon a nyelv nem képez felségjogot. A nyelv a nemzetnek felségjoga. A hadseregnél vezérlet alatt a kinevezések, vezénylet alatt a katonai intézkedések, belszervezet alatt a taktikai felosztás és az adminisztráczió értendők. A nyelv nem. Sehol a világon e kifejezések alatt nyelvet, nyelvkérdést nem értenek. A nyelvkérdés tehát a közös hadseregben jogilag, s a magyar alkotmány törvények tételes érvényessége szerint nyílt kérdés. Sem nyelvünket, sem alkotmányos jogunkat konfiskáltatni a Tisza kormány által nem engedjük. Konfiskálni akarja a németség és a hadsereg részére, örökre. Ezért minden alap nélkül felségjognak deklarálja. Mit tenne az, ha az országgyűlés hamis lojalitásból Tisza által szándékosan félrevezetve, ez okoskodást elfogadná, s a hadseregben a nyelvkérdést felségjognak ismerné el? Ez azt jelentené, hogy a hadseregben, mihelyt Magyarország polgárai annak kötelékébe belépnek, magyar nemzetiségekről lemondanak, s azt a nyelvet veszik fel minden korlát nélkül, melyet a felség rájuk parancsol, legyen az német vagy szláv, vagy akármilyen. Kimondhatja ezt a magyar országgyűlés ? Soha! De hogy a nyelv semmiesetre nem képez felségjogot a hadseregnél sem, bizonyítja az 1868. XLI. t.-cz. 18. §-a, mely így szól: »a honvédség vezénynyelve a magyar.« Ha tehát törvényes intézkedés tárgya a vezénynyelv a honvédségnél, nem lehet felségjog s lehet törvényes intézkedés tárgya a közös hadseregnél is. Annak mindenféle intézeténél, önkénteseknél és tiszti vizsgánál. Bele lehet oda igtatni a német nyelvet, bele lehet a magyart, anélkül, hogy a felségjogok sértetnének. Hát ez az igazság a felségjogokról, amit a kormány tesz, rut ámítás, íme, a Tisza-kormány felségjogokkal hamis játékot űz. A felségjogokat használja fegyverül a magyar nemzet alkotmánya és a magyar nyelv ellen. Folytatja a 25. §-nál a 14-nél elvesztett játékot, a király és a nemzettel, melyeket egymás ellen tűz, és ez Tiszától politikai merénylet. Mi, kik I. Ferencz Józsefnek hűt alattvalói, hódolatteljes tisztelői vagyunk, s a királyi Felség koronájának ragyogását az árnyéktól óvjuk, az alkotmányban a trón erejét látjuk, a királyban a nemzet jogainak őrét szeretjük, szomorúan konstatáljuk, hogy a jelen kormány, mely ő Felségének bizalmát bírja, nem alkalmatos, hogy a magyar nemzetet tovább kormányozza. Budapest, febr. 13. az országgyűlési merseken enenzex ma este Királyi Pál elnöklete alatt értekezletet tartott, melyben elnök bemutatta a Győr szab. kir. városban e hó 10-én tartott népgyűlés határozatát (a véderőjavaslat 14. és 25. §§-ai tárgyában), melyet a három országos párt elnökségeinek is megküldtek. Az értekezlet a határozatot helyeslőleg vette tudomásul. Ezután áttért az értekezlet a 14. §. múlt ülésen függőben maradt tárgyalására, melyhez hozzászólottak : Horánszky Nándor, Hodossy Imre, Apponyi Albert, Beöthy Ákos, Kaas Ivor báró, Merczer Géza, Bolgár Ferencz és Guttner Gyula.. A pártnak e szakaszra vonatkozó nézeteit Hodossy Imre fogja tolmácsolni. A 15. szakasznál Apponyi Albert gróf e szakasznak a véderőbizottsághoz való visszautasitását kivánja, a mit az értekezlet elfogadván, az erre vonatkozó indítvány megtételével Bolgár Ferenczet bízza meg. A 21. szakasznál Bolgár Ferencz módositványt ajánl, melyet az értekezlet elfogad. Az idő későre haladván, a tágyalás folytatását a legközelebbi értekezletre halasztották. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt holnap, csütörtökön délután 5 órakor értekezletet tart. A franczia alkotmányrevízió. A franczia képviselőház holnapi ülése ismét nagyfontosságú lesz s bizonyára heves vitákra fog vezetni. Holnap végre határoz a többség Floquet sokat emlegetett alkotmányrevizionális javaslatáról. Maga a javaslat nem lényeges, csak a szenátus jogkörét akarja megszorítani. Az ügynek az ad rendkívüli jelentőséget, hogy itt egy nagy elvről van szó. Arról kell a háznak határoznia: szükséges-e a mostani alkotmányt módosítani, vagy nem. Ez tudvalevőleg Francziaországban igen bonyodalmas dolog. Össze kell hinni VersaillelDa a Kongresszust, melynek egyedül van joga az alkotmányt módosítani. Márpedig ha az a kongresszus — a képviselőház és a szenátus tagjaiból alakul — egyszer összeül, akkor a mostani zavaros pártviszonyok mellett bajos meghatározni : csakis a Floquet által ajánlott lényegtelen dolgokra fog-e szorítkozni a revízió, vagy pedig igen komoly és messzemenő módosítások nem léteznek-e az alkotmányon. A kongresszus kiszámítha 11 an, főleg most a boulangizmus hódításai folytán. Ezért ellenzik a mérsékelt köztársaságiak a revíziót, melyet Floquet csak azért terjesztett elő, mert képviselői programmjában erre nézve 1885-ben a leghatározottabb ígéreteket tette, melyeket, noha időközben nézetei változtak, legalább általánosságban be kell váltania, nehogy szószegőnek mondhassák. Kabinet-kérdést csinált tehát a revízióból. Megkapja-e holnap a többséget vagy nem, arra nézve a párisi hírek nagyon eltérők. Nem lehetetlen azonban, hogy a képviselőház többsége elfogadja a revíziót, hogy kormányválságot ne idézzen föl. Meg fogja pedig szavazni azért, mert biztosra veszi, hogy a szenátus okvetetlenül megbuktatja. Ez azonban már nem fog kormányválságra vezetni. A Crispi-kormány ingadozik. Berlini lapok Rómából azt a hírt kapták, hogy a Crispi-kormány állása nem oly szilárd többé, mint eddig volt , hogy különösen egyes miniszterek helyzete előbb-utóbb tarthatatlanná fog válni. E hir annál meglepőbb, mert a kormány éppen holnap, csütörtökön fog nagy parlamenti csatát vívni. A legutóbbi zavargások ügyében tudvalevőleg több interpelláczió terjesztetett elő s a vita azzal végződött, hogy Bonghi napirend-indítványt nyújtott be, mely fölött a szavazás csütörtökre halasztatott. Holnap dönt tehát a ház ez ügyben s nem szenved kétséget, hogy néma minisztérium ellen fog állást foglalni. Ezt a berlini lapok római tudósításai is hangsúlyozzák, de hozzáteszik, hogy az oppozíczió egyes miniszterek ellen annál élénkebben fog később érvényesülni. Mindenek előtt aggodalommal néznek a budgetviták elé, mert a kabinet konzervatívabb elemei, elsősorban a pénzügyminiszter ellen heves támadások vannak jelezve. Crispiel van szánva miniszterei egyikét sem ejteni els mihelyt bármelyik bizalmatlansági szavazatot kap, az egész kabinet beadja lemondását. Ha azonban ez az eshetőség csakugyan beállana, föltétlenül biztosra vehető az is, hogy Umberto király ismét csak Crispit fogja az új kabinet alakításával megbízni. Szó sem lehet tehát arról, hogy bármilyen válság esetén változás állhatna be Olaszország külpolitikájában. Minden eshetőség ellen biztosítva van e politika folytonossága s a kabinet újjászervezése legföljebb a belügyek egyes ágaira lehet visszahatással. Egyébiránt Rómában most sok mindenféle kósza hir kering, így például tegnapelőtt egy lap azt a hírt közölte, hogy a Masszavahban álló olasz csapatok támadása Abesszínia ellen közvetlen küszöbön áll. A hir, mely általános csodálkozást keltett,teljesen alaptalan,s már hivatalosan dementáltatott. A második szolgálati év. — Egy katonától. — Az ügy rendkívüli fontossága s az a körülmény, hogy a képviselőházban folyt bár messze terjedő, tanulságos vita mégsem derítette föl e szövevényes kérdés minden ágát, igazolni fogják talán e soroknak még a jelen előhaladott időpontban való megjelenését. A javaslat 14. §-áról nem szólok. Erre nézve igen meggyőzően ki van mutatva, hogy az ellenzéknek teljesen igaza van. Nincsenek azonban nézetem szerint még kimerítve a magyar nyelven teendő tiszti ré , 6 - 8 évi önkéntesek részérül esetleg teljesítendő másodévi tettleges szolgálat kérdéseire vonatkozó érvek. A tiszti vizsga nyelvére nézve katonai szempontból különbözők lehetnek a vélemények , de ami a második szolgálati évet illeti, erre nézve katonai szempontból alig lehet mást mondani, mint azt, hogy az önhibáján kívül a német nyelv nem beírása miatt tartalékos tisztekül be nem vált egy évi önkénteseket a másod évi tettleges szolgálattal sújtani nem lehet. Az önkéntesek másod évi tettleges szolgálata katonailag véve is nemcsak hogy nem szükséges, de még csak nem is kívánatos: 1) mivel múlhatlan következményeiben alászállítaná a tartalékos tisztikar katonai értékét; 2) mivel a büntetésül a második évet szolgáló önkéntesek által méltánytalan teher hárulna magukra az illető csapatokra, illetőleg azok parancsnokaira és 3) mivel a szóban forgó intézkedéssel elérni kívánt czélt más, kevésbbé drasztikus eszközökkel is el lehet érni nemcsak olcsóbban, de jobban is. A szóban forgó intézkedés egyrészt arra akarja az egy évi önkénteseket serkenteni, hogy többen tegyék le sikerrel a tiszti vizsgát mint eddigelé, másrészt pedig azokat, akik tartalékos tisztekül be nem váltak, a második évben (!) akarja hasznavehető altisztekké kiképezni. A törvényjavaslat abból a föltevésből indul ki, hogy indolenczia és rosszakarat tartja vissza az egyévi önkénteseket attól, hogy a magát tartalékos tisztekké kiképezzék. E föltevés azonban csak részben igaz, amiből az következik, hogy az eme indolenczia és rosszakarat ellenében javaslatba hozott drasztikus eszköz is csak azon mértékben legyen alkalmazva, amily mértékben a föltevés jogosultan fennáll, amennyiben pedig a ki nem elégítő állapotnak egyéb okai vannak, ezeket kell megfelelő módon megszüntetni. Hogy a közös hadsereg nem bírja a magyar nemzet rokonszenvét, azt mindnyájan tudjuk s azon, ha tekintetbe veszszük, hogy a magyar elem benne minden időben mily alárendelt szerepet játszott s hogy ez a hadsereg a hazánkkal szemben a múltban milyen állást foglalt el, senki sem csodálkozhatik. Ez így lévén, egy bizonyos fokig legalább valónak kell elismernünk azt a föltevést, hogy a magyar egyéni önkéntesekkel elért eredmény aránylagos csekélysége ezzel a körülménynyel áll kapcsolatban. Miután pedig politikai helyzetünknél fogva hadszervezetünk eme népszerűtlen rendszerén nem változtathatunk; indokoltnak kell elismernünk azt a törekvést, amelyet ellenszenvnek a tar.