Pesti Napló, 1889. február (40. évfolyam, 32-47. szám)

1889-02-14 / 45. szám

45. szám, Budapest, 1889. Csütörtök, február 14. 40. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu m-é­p a 1 e t. lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Sérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: * Ferencziek­ tere, Athenben­m-é­p­ü­­­e­t. * E lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. •PESTI NAPLÓ Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A réggé!! és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 firt. Ba­u­­szt kisdia­póttal különküldése kívántatik, pontebélvagra havonkint 0 kr., évnegyedenként 1 forint felü­lfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések, a »­Pesti TSTapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők, Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr., Felségjogok. Tisza Kálmán a király mögé rejtőzve, a Felség szent és sérthetetlen személyével vé­dekezik. Tisza Kálmán a nemzet alkotmá­nyos jogait csorbítva, a felségjogok czímén támadja meg az ország jogait. A király személye oly magasan áll köz­jogunkban, hogy nem felelős semmiért, el­lenben a miniszterelnök és társai felelőssége törvénybe van iktatva mindazon cselekede­tekért, melyek a király nevében történnek. A király minden szava a miniszter felelőssége alá esik. Sokkal legálisabb hívei vagyunk ő Fel­ségének, semhogy szavait birálgatnák. Hisz­­szük, a­mit a képviselőház elnökének mon­dott, hogy »kormánya teljes bizalmát bírja.« A királynak nem is volt még oka és alkalma nem bízni Tisza Kálmánban, ki, mióta mi­niszter, határtalan szolgálatkészségének elég­szer adta bizonyítékát. Bizalmatlanságra Tisza iránt lehet még oka és alkalma a koronának, ha oly tapasztalatokat tenne vele, mint tett a nemzet. Csakhogy akkor Tisza már nem lesz ő Felségének kormánya. A­míg a kormányon van, a király »teljes bizalma« magától érte­tődik ; mert mihelyt e bizalom teljessége meg­szűnt, Tisza kormányozni is megszűnt; hogy érdemes-e Tisza Kálmán e bizalomra, az más kérdés. A korona bizalmával szemben áll azon­ban a nemzet teljes bizalmatlansága. Ez ma nem kérdés. Tisza Kálmán elvesztette egé­szen a nemzet bizalmát és rokonszenvét. Ezt tudja mindenki, érzi pártja és ő maga is. A nemzet bizalmatlansága egy alkotmányos or­szágban, egymagában is elég, hogy valamely miniszter­­visszavonuljon. Alkalmasint a korona még ma sincs tö­kéletesen tájékozva a magyar nemzet hangu­latáról Tisza Kálmánnal szemben és a véderő javaslatra nézve, hiszen a miniszterek maguk a korona tanácsosai, kik a királynak jelentést tesznek, — nem maguk ellen, hanem saját javukra. A legközelebbi napok fogják csak szeretett királyunkat meggyőzni arról, hogy Tisza Kálmán Magyarországon mint alkot­mányos miniszter lehetetlen. Hogy mért lehetetlen, annak számos oka van. De egyik legfőbb, azon visszaélés, me­lyet tiszteletlenül a király személyével párt­­czélokra űzött és űzni meg nem szűnik. Az ellenzék a király felségét soha sem vonta bele a parlamenti pártvitákba akként, hogy a királyt tegye felelőssé azért, mi sérté­sek a nemzet jogain, méltóságán és érdekein elkövetni szándékoltatnak. Ezt tette a minisz­terelnök és teszi; az ellenzék a királyt csak hódolattal emlegette és éltette. Tisza pedig hogy járt el a királylyal szemben ? A parlamentben kijelentette nyilváno­san, hogy a koronával egyetértve a­mi ma­gától értetődik, de legálisan fel nem hozható, mivel a felelős miniszternek a király palást­jával takaróznia nem szabad — állapíttattak meg a véderőjavaslat szakaszai úgy, a mint vannak , hogy azokon semmi további módo­sítást tenni nem szabad, hogy »senki más többet keresztül vinni nem fog«, mint ő e ja­vaslatban, mely kompromisszum, keresztül vitt. Ebből következik: először, hogy a ko­rona jogát és a király személyét az ország­gyűlésen úgy állította szembe a nemzet tör­vényhozási jogával, hogy abból a nemzet tör­vényhozási szabadságának, tehát alkotmá­nyának negácziója következik. Mert ha vala­mely törvényjavaslatot, melyhez a király természetesen eleve hozzájárult, az ország­gyűlésnek változatlanul el kell fogadni, azon sem módosítani, sem javítani nem lehet azért, mert a király nem engedi, akkor az ország­gyűlés szabadsága el van véve s a parlament nem egyéb, mint oly gyülekezet, melyben a király által önjogosan hozott törvények ki­hirdetetnek. Vagy pedig a parlament a tör­vényjavaslatot, mely ekként terjesztetett elé­be: »c’est a prendre ou a laisser«, elveti s ez esetben a miniszterelnök úr nyilatkozata sze­rint nem a kormánynak szavazott bizalmat­lanságot, hanem a király fenkölt személyé­nek s összeütközés keletkeznék, ha így volna, a nemzet és a király között. Ez a Tisza Kál­mán lojalitása. Másodszor, midőn ezt mondotta, nem szólt igazat, mert a módosíthatatlannak állí­tott törvényjavaslat csakugyan a parlament ellenállása folytán, egyik leglényegesebb szakaszában megváltoztattatott. A király al­kotmányosabb volt, mint róla Tisza Kálmán hamisan állítani merészelte. A király az or­szág törvényhozási jogát és szabadságát any­­nyira respektálja, hogy mielőtt még a parla­ment a 14. §. felett leszavazott volna, a nem­zet alkotmányos aggályait megnyugtatni kész. Tisztelet a királynak. De micsoda színben tünte­ti fel ő Felségét az ő miniszterelnöke? Abban, hogy nem a miniszterelnök engedett a javaslat­ból,— mert hiszen ő nem változtatta meggyő­ződését, Tisza konzekvens, midőn azt mondja, hogy nincs különbség az új s a régi szöveg között,­­ hanem a király engedett, miután miniszterelnöke előbb már ismételve kijelen­tette a szabadelvű pártkörben és a képviselő­­­házban, hogy a király engedni nem fog, s ezért ő, Tisza nem engedhet. Ez olyan hal­latlan magaviselet egy minisztertől, hogy en­nek párja nincs az alkotmányosság történe­tében. Oly kompromittál­ása — nem a ki­rálynak, ki ennek fölötte áll, s legszebb pél­dáját adta annak, hogy miniszterének hamis­sága nem illetheti alkotmányosságának tisz­taságát, — de a minisztériumnak s különösen önmagának, hogy ez egymagában elég ok arra, hogy a parlamentben soha többé a ki­rály­ nevében ne beszélhessen. Harmadszor azt mondotta, hogy más sem vihet többet keresztül, mint ő. S ezzel azt akarta mondani, hogy a­mi a ház asztalán van, az szentírás s miniszter ezen javaslat miatt nem lehet senki, csak ő. Hogy más sem vihet ki többet: meghazudtolta magamagát, mert többet kivihetett ő maga. A­miből kö­vetkezik kettő: hogy e többet már előbb is kivihette volna, ha a nemzet alkotmányát vé­deni és nem csonkítani akarta volna és hogy a javaslat nem oly szentírás, melyen más is ne vihetne keresztül módosítást, ha más va­laki a miniszter. Tehát Tisza magát e szavával rutul blamirozta. De ez az ő dolga. Azonban ho­gyan állította oda e mondásával ismét a királyt? Úgy festette, mint abszolút fejedelmet, ki a nemzet jogait egy fontos törvényjavaslat­ban el akarja venni s a nemzetet bizonyos törvényes rendelkezésekre szorítani, melyek rá nézve sérelmesek, s ezt ő, Tisza Kálmán, helyeselte, az országgyűlésnél behozta, ke­resztülvitelére vállalkozott s minden módon kierőszakolni magát elszánta. Jó, ez Tisza politikája, ezért ő felelős. A nemzet lemond­hat jogairól, a parlament azokat feladhatja, punktum. De a nemzet másként gondol­kozott, s ha nem akarta ezt megtenni, ha az országgyűlés többsége a véderőjavasla­tot általánosságban, vagy részleteiben el­veti, akkor Tiszta ,azt _mondja,még­­sem fog a nemzet akarata a törvényhozásban létesülni. A nemzetnek pozitív jogairól és létérdekeiről le kell mondani, mert a fejede­lem nem fogad el más minisztériumot, mint mely ezen törvényjavaslat változatlan elfoga­dását a nemzetre rákényszeríti. Abban igaza van Tiszának, hogy erre csak ő vállalkozik, más senki. De abban nincs igaza, hogy meri állítani a királyról, mit fog tenni, ha az or­­szággyűlés a törvényjavaslatot, jogaival élve, visszaveti vagy módosítja. Ekkor, ha az ország így határozott, fog nyilatkozni a király és nem helyette Tisza. Mit fog tenni a király, ő Felségének tapasztalt bölcsesége és kétségte­len alkotmányossága fogja eldönteni, hogy Tisza előre fenyegessen a királylyal az or­­szágyűlésnek és konfliktust állítson a ki­rály és a nemzet közt, mikor ilyen kon­fliktus nincs, s a nemzet még nem is ha­tározott, senki nem tudja, mit fog határozni: ez oly meggondolatlanul könnyelmű, oly lel­ketlenül hamis, oly alkotmány- és királyelle­nes eljárás egy felelős minisztertől, hogy ki így ellentétbe hozza ok nélkül a királyt a nemzettel, az sem a király bizalmára nem ér­demes, kit kényurnak festett, sem a nemzet bizalmára igényt többé nem tarthat, mely­nek alkotmányát értéktelen lomnak állította. Menjünk tovább. Miután a 14. §-nál ko­rábbi nyilatkozataival és rákövetkezett eljá­rásával a koronát igy kiállította magának védpajzsul, másoknak czéltáblául, s a nemzet ellenszenvét a törvényjavaslat miatt és a sa­ját személye ellen, rá igyekezett fogni a ki­rályra, a nemzetéhez és uralkodójához egy­aránt hűtlen miniszter önfentartása érdekében ugyanezen játékot a 25. §-nál ismétli. A kormánypárt értekezletén a 25. §-t újra változtathatatlannak jelenti ki. Nem tudjuk, mi van abban szent és sérthetetlen, azt tudjuk, hogy csak javaslat, mely felett a törvényhozás egyenjogú tényezője tetszése szerint határoz. A szabadelvű körben azonban a kor­mány akaratából kimondatott, hogy a 25. §. dogma természetével bírjon, s enyhítésül hivatkozás történt a királyra, hogy az majd rendelet útján, utasításképen fog némileg segíteni a nemzet sérelmein. Tehát ismét al­­kománykérdés, újra megtagadása az ország­gyűlés törvényhozási jogának, és annak he­lyettesítése királyi rendeletekkel. Pedig meg vagyon írva az 1790 — 91-dik XII. t. czikk­­ben Magyarországról, hogy a király biztosítja rendeit: nunquam per edicta seu sic dictas patentales, Reguum et partes adnexas guber­­nandas fore. A mi rendeleteket és utasításo­kat a király kibocsáji,­­törvényerővel azok nem bírhatnak, a németet meg nem nyug­tathatják. Ha van joga a nemzetnek a 25. §-t tör­vénybe iktatni a kormány szövegének tartal­mával, nincs elfogadható ok arra nézve, hogy a magyar nyelven való tisztképzés és tiszti vizsga abba bele ne iktattassék. Kétségkívül az is joga az országgyűlésnek, hogy az egy­éves önkéntes szolgálat határozatai módosít­tassanak, s a második büntetési év is törül­­tessék. De nem a 25. §-ról akarunk írni: nem azt akarjuk fejtegetni, hogy a nemzetnek régi alapos sérelmei vannak nemzeti szempontból és nyelvi tekintetben, a közös hadseregre nézve; ezen sérelmeket orvosolni most van idején, midőn a régi törvény lejár, s az új védtörvény alkottatik, de a­helyett, hogy a kormány orvosolná e sérelmeket, a 25. §-sal jön, mely azokat még tetemesen fokozza, s azután azzal áll elő, nem hogy maradjon min­den a régiben, tűrje a nemzet sérelmeit még tíz esztendeig, mint tűrte eddig, hanem kije­lenti a szabadelvű körben, hogy megköveteli a jelen status quo-nak törvény általi tetemes rosszabbitását s azután e rosszabb állapoton rendeleti után egy kicsit enyhíteni fog. És ezt nevezik ők »engedménynek.« Természetesen az aggodalmak nem szűn­nek s erre Tisza előáll a szokott kortesfo­gással s híreszteli, hogy ez »ultimátum a ki­rály részéről«. Ultimátum? Hál’ Istennek, a legszebb egyetértés uralkodik király és nemzet között, csak Tisza ne zavarja a békét. Senki széles hazánkban a királynak hajaszá­­lát görbiteni nem engedné s mindnyájan: a pártok, a nemzet utolsó csepp vérét akarjuk neki felajánlani trónja s a monarchia védel­mére. A mit a király védelemben követel, alkotmányos utón, a nemzet megadja; a nem­zet pedig a királytól egyáltalán nem követel semmit; a királynak áldoz szívet, erőt és pénzt, tőle viszont semmi áldozatot nem kér, nem vár, így tehát üzenetekről, ultimátu­mokról király és nemzet közt szó sem lehet. Nem lehet azért sem, mert frigyük örök. De igenis a 25. §. ultimátum Tiszától és Tiszá­nak. A királyt belekeveri e különös minisz­ter, mint szokta, hogy vele korteskedjék. Ezt az illetlen játékot tűrni nem lehet. Nem elég nekik ez, még tovább men­■ v«Alvkr-«1--X» *j ré­szJrh­ogy a. \tlCu3« seregben »a nyelv felség-jog«. Még csak ez kelletett. Valóban csodál­koznunk kell a kormány esztelenségén, de nem fojthatjuk el megbotránkozásunkat al­kotmányos és magyar nemzeti érzésének hiánya felett, hogy azt kellett megérnünk, hogy egy, magát szabadelvűnek mondó par­lamentáris kormány Magyarországon taga­dásba vegye a magyar nemzet jogát nyelvé­hez, az országgyűlés jogát, hogy azt tör­vénybe igtassa, s ezt azon czimen tegye, hogy a magyar nyelv felségjog, vagyis a hadsereg­ben a király tetszésétől függ tőlünk elvenni nyelvünket, magyarságunkat. Természetesen ez a királynak nem szándéka, eszébe se jut. De a minisztérium, csak hogy a 25. §-t keresztül hajtsa és a nemzetet megakadá­lyozza az állami nyelv törvénybe ikta­tásában, minthogy ehhez semmi más ürü­gyet, vagy jogc­ímet nem talál, a királyt veszi elő, s a felségre hivatkozik, hogy ő nem akarja a magyar nyelvet, ő a germanizátor, ő határoz a nyelvkérdésben, egyesegyedül, mint abszolút uralkodó, a nem­zetnek ehhez semmi joga, se köze. Mindez nem igaz, a Tisza-kormány fejvesztett állí­tása. Királyunknak a magyar nyelv iránt tanúsított előszeretete annyiszor fényesen ki­tűnt, hogy Tisza Kálmánnak nem sikerülhet a királyról elhitetni, hogy ő a magyar nyelv­nek ellensége. Mások azok a hadseregben és a kormányon, a király semmi esetre. Felségjogok ezek: az országgyűlést ösz­­szehívj­a, a törvényeket szentesíti; a kormány­nak fővezetője s főfelügyelője; pénzt veret­het; hivatalokat, czimeke­t, nemességet, rend­jeleket adományoz; a kath­. egyház főkegy­­ura; külügyekben az államot képviseli; ha­dat üzen, békét köt, végre az 1867. XII. tcz. 11. §-a szerint »mindaz, a mi az egész had­seregnek és igy a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének egységes vezérletére, vezényletére és belszer­­vezetére vonatkozik.« Arról, hogy a magyar nyelv az államintézmények bármely részé­ben a felségnek rezervált joga lenne, törvé­nyeinkben szó sincs. Ellenkezőjét törvé­nyeinkből könnyebben bizonyíthatnak. Sehol a világon a nyelv nem képez felségjogot. A nyelv a nemzetnek felségjoga. A hadseregnél vezérlet alatt a kinevezé­sek, vezénylet alatt a katonai intézkedések, belszervezet alatt a taktikai felosztás és az adminisztráczió értendők. A nyelv nem. Se­hol a világon e kifejezések alatt nyelvet, nyelvkérdést nem értenek. A nyelvkérdés te­hát a közös hadseregben jogilag, s a magyar alkotmány törvények tételes érvényessége sze­rint nyílt kérdés. Sem nyelvünket, sem alkotmányos jo­gunkat konfiskáltatni a Tisza kormány által nem engedjük. Konfiskálni akarja a német­ség és a hadsereg részére, örökre. Ezért min­den alap nélkül felségjognak deklarálja. Mit tenne az, ha az országgyűlés hamis lojalitásból Tisza által szándékosan félrevezetve, ez okoskodást elfogadná, s a had­seregben a nyelvkérdést felségjognak is­merné el? Ez azt jelentené, hogy a hadseregben, mihelyt Magyarország polgárai annak köte­lékébe belépnek, magyar nemzetiségekről le­mondanak, s azt a nyelvet veszik fel minden korlát nélkül, melyet a felség rájuk paran­csol, legyen az német vagy szláv, vagy akár­milyen. Kimondhatja ezt a magyar ország­­gyűlés ? Soha! De hogy a nyelv semmiesetre nem ké­pez felségjogot a hadseregnél sem, bizonyítja az 1868. XLI. t.-cz. 18. §-a, mely így szól: »a honvédség vezénynyelve a magyar.« Ha tehát törvényes intézkedés tárgya a vezény­­nyelv a honvédségnél, nem lehet felségjog s lehet törvényes intézkedés tárgya a közös hadseregnél is. Annak mindenféle intézeténél, önkénteseknél és tiszti vizsgánál. Bele lehet oda igtatni a német nyelvet, bele lehet a magyart, a­nélkül, hogy a felségjogok sér­tetnének. Hát ez az igazság a felségjogokról, a­mit a kormány tesz, rut ámítás, íme, a Tisza-kormány felségjogokkal hamis játékot űz. A felségjogokat használja fegyverül a magyar nemzet alkotmánya és a magyar nyelv ellen. Folytatja a 25. §-nál a 14-nél elvesztett játékot, a király és a nem­zettel, melyeket egymás ellen tűz, és ez Tiszá­tól politikai merénylet. Mi, kik I. Ferencz Józsefnek hűt alatt­valói, hódolatteljes tisztelői vagyunk, s a királyi Felség koronájának ragyogását az árnyéktól óvjuk, az alkotmányban a trón erejét látjuk, a királyban a nemzet jogainak őrét szeretjük, szomorúan konstatáljuk, hogy a jelen kormány, mely ő Felségének bizalmát bírja, nem alkalmatos, hogy a magyar nem­zetet tovább kormányozza. Budapest, febr. 13. az országgyűlési merseken enenzex ma este Királyi Pál elnöklete alatt értekezletet tartott, melyben elnök bemutatta a Győr szab. kir. városban e hó 10-én tartott népgyűlés határozatát (a véderő­javaslat 14. és 25. §§-ai tárgyában), melyet a három országos párt elnökségeinek is megküldtek. Az érte­kezlet a határozatot helyeslőleg vette tudomásul. Ez­után áttért az értekezlet a 14. §. múlt ülésen füg­gőben maradt tárgyalására, melyhez hozzászólot­­tak : Horánszky Nándor, Hodossy Imre, A­p­p­o­n­y­i Albert, Beöthy Ákos, Kaas Ivor báró, M­e­r­c­z­e­r Géza, Bolgár Ferencz és G­u­tt­n­e­r Gyula.. A pártnak e szakaszra vonatkozó nézeteit Hodossy Imre fogja tolmácsolni. A 15. szakasznál A­p­p­o­n­y­i Albert gróf e szakasznak a véderőbizottsághoz való visszautasitását kivánja, a mit az értekezlet elfogadván, az erre vonatkozó indít­vány megtételével Bolgár Ferenczet bízza meg. A 21. szakasznál Bolgár Ferencz módositványt ajánl, melyet az értekezlet elfogad. Az idő későre haladván, a tágyalás folytatását a legközelebbi érte­kezletre halasztották. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt holnap, csütörtökön délután 5 órakor értekezle­tet tart. A franczia alkotmányrevízió. A franczia képvi­selőház holnapi ülése ismét nagyfontos­­ságú lesz s bizonyára heves vitákra fog vezetni. Holnap végre határoz a többség Floquet sokat emlegetett alkotmányrevizionális ja­­v­a­s­l­a­t­á­r­ó­l. Maga a javaslat nem lényeges, csak a szenátus jogkörét akarja megszorítani. Az ügynek az ad rendkívüli jelentőséget, hogy itt egy nagy elvről van szó. Arról kell a háznak határoznia: szükséges-e a mostani alkotmányt mó­dosítani, vagy nem. Ez tudvalevőleg Franczia­­országban igen bonyodalmas dolog. Össze kell hinni VersaillelDa a Kongresszust, melynek egyedül van joga az alkotmányt módosítani. Már­pedig ha az a kongresszus — a képviselőház és a szenátus tagjaiból alakul — egyszer összeül, akkor a mostani zavaros pártviszonyok mellett bajos meg­határozni : csak­is a Floquet által ajánlott lényegte­len dolgokra fog-e szorítkozni a revízió, vagy pedig igen komoly és messzemenő módosítások nem létez­nek-e az alkotmányon. A k­ongresszus kiszámít­­h­a 11 a­n, főleg most a boulangizmus hódításai foly­tán. Ezért ellenzik a mérsékelt köztársaságiak a revíziót, melyet Floquet csak azért terjesztett elő, mert képviselői programmjában erre nézve 1885-ben a leghatározottabb ígéreteket tette, melyeket, noha időközben nézetei változtak, legalább általánosságban be kell váltania, nehogy szószegőnek mondhassák. Kabinet-kérdést csinált tehát a reví­zióból. Megkapja-e holnap a többséget vagy nem, arra nézve a párisi hírek nagyon eltérők. Nem lehe­tetlen azonban, hogy a képviselőház több­sége elfogadja a revíziót, hogy kormány­­válságot ne idézzen föl. Meg fogja pedig szavazni azért, mert biztosra veszi, hogy a szenátus ok­­vetetlenül megbuktatja. Ez azonban már nem fog kormányválságra vezetni. A Crispi-kormány ingadozik. Berlini lapok Ró­mából azt a hírt kapták, hogy a Crisp­i-k­ormány állása nem oly szilárd többé, mint eddig volt , hogy különösen egyes miniszterek hely­zete előbb-utóbb tarthatatlanná fog válni. E hir annál meglepőbb, mert a kormány éppen holnap, csü­törtökön fog nagy parlamenti csatát vívni. A legutóbbi zavargások ügyében tudva­levőleg több interpelláczió terjesztetett elő s a vita azzal végződött, hogy Bonghi napirend-indítványt nyújtott be, mely fölött a szavazás csü­törtökre halasztatott. Holnap dönt tehát a ház ez ügyben s nem szenved kétséget, hogy néma minisztérium ellen fog állást foglalni. Ezt a berlini lapok római tudósításai is hangsúlyoz­zák, de hozzá­teszik, hogy az oppozíczió egyes miniszterek ellen annál élénkebben fog később érvényesülni. Mindenek előtt aggodalommal néznek a budgetviták elé, mert a ka­binet konzervatívabb elemei, első­sorban a pénzügy­­miniszter ellen heves támadások vannak jelezve. Crispiel van szánva miniszterei egyi­két sem ejteni els mihelyt bármelyik bi­zalmatlansági szavazatot kap, az egész kabinet beadja lemondását. Ha azonban ez az eshe­tőség csakugyan beállana, föltétlenül biztosra vehető az is, hogy Umberto király ismét csak Crispit fogja az új kabinet alakításával megbízni. Szó sem lehet tehát arról, hogy bár­milyen válság esetén változás állhatna be Olaszország külpolitikájában. Min­den eshetőség ellen biztosítva van e politika foly­tonossága s a kabinet újjászervezése legföljebb a belügyek egyes ágaira lehet visszahatással. Egyéb­iránt Rómában most sok mindenféle kósza hir kering, így például tegnapelőtt egy lap azt a hírt közölte, hogy a Masszavahban álló olasz csapa­tok támadása Abesszínia ellen közvet­len küszöbön áll. A hir, mely általános csodál­kozást keltett,teljesen alaptalan,s már hivata­losan dementáltatott. A második szolgálati év. — Egy katonától. — Az ügy rendkívüli fontossága s az a körülmény, hogy a képviselőházban folyt bár messze terjedő, tanulságos vita még­sem derí­tette föl e szövevényes kérdés minden ágát, igazolni fogják talán e soroknak még a jelen előhaladott időpontban való megjelenését. A javaslat 14. §-áról nem szólok. Erre nézve igen meggyőzően ki van mutatva, hogy az ellenzéknek teljesen igaza van. Nincsenek azonban nézetem szerint még kimerítve a magyar nyelven teendő tiszti r­é , 6 - 8 évi önkéntesek részérül esetleg teljesítendő másod­évi tettleges szolgálat kérdéseire vonatkozó érvek. A tiszti vizsga nyelvére nézve katonai szempontból különbözők lehetnek a vélemé­nyek , de a­mi a második szolgálati évet illeti, erre nézve katonai szempontból alig lehet mást mondani, mint azt, hogy az önhibáján kívül a német nyelv nem beírása miatt tarta­lékos tisztekül be nem vált egy évi önkénte­seket a másod évi tettleges szolgá­lattal sújtani nem lehet. Az önkéntesek másod évi tettleges szol­gálata katonailag véve is nemcsak hogy nem szükséges, de még csak nem is kí­vánatos: 1) mivel múlhatlan következmé­nyeiben alászállítaná a tartalé­kos tisztikar katonai értékét; 2) mivel a büntetésül a második évet szolgáló ön­kéntesek által méltánytalan teher há­rulna magukra az illető csapatokra, illetőleg azok parancsnokaira és 3) mivel a szóban forgó intézkedéssel elérni kívánt czélt más, kevésbbé drasztikus eszközökkel is el lehet érni nemcsak olcsóbban, de jobban is. A szóban forgó intézkedés egyrészt arra akarja az egy évi önkénteseket serkenteni, hogy többen tegyék le sikerrel a tiszti vizs­gát mint eddigelé, másrészt pedig azokat, a­kik tartalékos tisztekül be nem váltak, a második évben (!) akarja hasznavehető altisztekké ki­képezni. A törvényjavaslat abból a föltevésből indul ki, hogy indolenczia és rosszakarat tartja vissza az egyévi önkénteseket attól, hogy a mag­át tartalékos tisztekké kiké­pezzék. E föltevés azonban csak rész­ben igaz, a­miből az következik, hogy az eme indolenczia és rosszakarat ellené­ben javaslatba hozott drasztikus eszköz is csak azon mértékben legyen alkalmazva, a­mily mértékben a föltevés jogosultan fennáll, a­mennyiben pedig a ki nem elégítő állapot­nak egyéb okai vannak, ezeket kell megfelelő módon megszüntetni. Hogy a közös hadsereg nem bírja a ma­gyar nemzet rokonszenvét, azt mindnyájan tudjuk s azon, ha tekintetbe veszszük, hogy a magyar elem benne minden időben mily alá­rendelt szerepet játszott s hogy ez a hadsereg a hazánkkal szemben a múltban milyen állást foglalt el, senki sem csodálkozhatik. Ez így lévén, egy bizonyos fokig legalább valónak kell elismernünk azt a föltevést, hogy a ma­gyar egyéni önkéntesekkel elért eredmény aránylagos csekélysége ezzel a körülmény­­nyel áll kapcsolatban. Miután pedig politikai helyzetünknél fogva hadszervezetünk eme népszerűtlen rendszerén nem változtatha­tunk; indokoltnak kell elismernünk azt a törekvést, a­mely­et ellenszenvnek a tar.

Next