Pesti Napló, 1889. március (40. évfolyam, 60-89. szám)
1889-03-07 / 66. szám
lek: ez esetben a kormány és pártja minden további habozás nélkül teljesítsék a nemzet jogosult közkívánságát, s módosítsák a 25. § t. Azt ne kívánják, hogy egy momentán helyzet kedvéért a nemzet áldozza fel jogait és érdekeit a kormány akaratosságának, mert ez képtelenség és lehetetlen dolog, ellenben az, hogy a kormány a második szolgálati évet elejtse, és a tartalékos tiszti vizsga magyar nyelvét a törvénybe felvegye, a hadsereg harczképessége szempontjából oly lényegtelen — a nemzetre pedig oly lényeges — dolog, hogy ezért kár volt azt a nagy vitát felidézni, kár lesz in infinitum folytatni, kár volt az országot így felizgatni, kár volna a külföld bizalmatlanságát még felfokozni. Szálljon magába a kormány, gondolkozzanak e fölött az államférfiak és politikusok. Vessen magával számot a szabadelvű párt. Minthogy rajtuk áll a bajon segíteni, nem háríthatják el magukról a felelősséget, ha azon segíteni elmulasztanák. Mi nekik felvetjük a kérdést és felelősségre fogjuk őket vonni. Mondják, kormányférfiak beszélik, hogy a magyar véderővita a külföldön kellemetlenségeket okoz. Meglehet. Gondolhatták volna, akik a törvényjavaslatot beterjesztették; tudhatták, midőn a 25. §. változatlanságához ragaszkodtak. Ki tudva és akarva valamit cselekszik, magára vessen a következményekért. Ha igaz, hogy a külföld a véderővita miatt nyugtalankodik,és ha ezt a kormány látja, rajta áll a dolgon változtatni: megnyugtathatja a külföldet, ha megnyugtatta az országot. Mindkettő kötelessége a kormánynak. Pártosságból e kötelesség teljesítését hazafias államférfiaknak megtagadni nem szabad. Különben, ami a külföld nyugtalanítását illeti, a kormány félhivatalos lapjai és levelezői csinálták. Minden országban az inasok fölháborodnak, ha nem teljesedik mit az urak parancsolnak. Nálunk is vannak, kik ezért fel vannak háborodva, ne csodálkozzunk, ha a külföldön ezeknek akadnak kollegáik. De a szabad emberek Magyarországon a véderővitán nem esnek kétségbe, hanem lelkesednek, s a szabad emberek, kik fájdalommal tűrték a militarizmus minden nyomását, bizonyára külföldön is örömmel tekintenek Magyarországra azért, hogy végre akadt egy parlament, mely nem hajt térdet és fejet a militarizmus előtt. Ezt látni, a magyar vita egész Európára fölemelő. Van egy nemzet Európában, melynek vitézségét semmi más nemzet kétségbe nem vonja, mely létéért küzdött és küzd, s a háborútól vissza nem riad, ha megtámadtatnék; gyakran e nemzetet háborús szándékkal vádolták mások, németek és szlávok. Úgy tüntették fel sokszor, sokan, Bismarck is úgy szólt róla a német parlamentben, hogy háborúra hajtja Ausztria-Magyarországot Oroszország ellen, s a világ békét harczvágya veszélyezteti: e harczias nemzet a magyar. Meg is hozott e nemzet minden áldozatot a háború előkészítésére : ez tény. Nem igaz, hogy kereste a háborút, melyben nem nyerhetne semmit, mert határain túlterjeszkedni nem akar , de vissza sem riadna tőle, ha megtámadtatnék, vagy létének érdekei s jövőjének biztosítása csak háborúval lennének megóvhatók. És ugyanezen magyar nemzet, mely az ország véderejének emelésére mindent megtett s minden terhet elvállalt , egyszerre feláll s ugyanazon erélylyel sikra száll az alkotmányos jogok védelmére s megvonja a határvonalat a hadsereg jogos követelései s másfelől az alkotmány és társadalom joga és érdeke között. Nem áldozza fel a hadsereget nemzeti aspiráczióinak, bármi jogosultak legyenek ezek; de viszont a nemzetet sem áldozza fel a hadseregnek s egy jottát sem áldoz fel alkotmányából. Ez a véderővita, így felfogva, az nem felháborító, de lélekemelő. S valamint a magyar nemzet úgy érez, amint cselekszik, úgy ezt kezdik megérteni Ausztriában és a külföldön, mindazok, kik nem félhivatalos pápaszemen keresztül látják a világot, hanem gondolkoznak és pártatlanul ítélnek. Mindazok, kik a szabadságot szeretik, a magyar nemzet ezen küzdelmének csak örvendenek. Ez méltó a magyar nemzethez, mely, amilyen vitéz a csatában, olyan szabad akar lenni az alkotmányban, mely egykor a pogánysággal szemben megvédte karddal a kereszténységet, azután kivívta magának és másoknak az alkotmányos szabadságot. Ez a véderő vita igazsága: megadni a hadseregnek, a mi a hadseregé, s megkövetelni a nemzetnek, a mi a nemzeté. Ettől nem tágíthatunk mindaddig, míg a nemzetnek meg nem adatik, ami őt megilleti. Siessen a kormány a nemzetet kielégíteni, mert ez illik, mert rajta áll, mert teheti, mert kötelessége megtenni. Veszedelmes játék a kormánytól, ha elvakultan sem a külföldet, sem a belföldet nem tekinti s megtagadja a nemzettől, mit tőle eltagadni nem képes: jogát és nyelvét. A szabadságra jobb idők járnak, mint a kényuraságra: őrizkedjék Tisza márczius idusától. A 25. §. ellen. Szatmárról írják lapunknak tegnapi kerettel: A város törvényhatósági bizottsága tegnap tartotta márczius havi közgyűlését Böszörményi Károly kir. tanácsos és polgármester elnöklete alatt. A tagok a szokottnál nagyobb számban, mintegy hatvanan voltak jelen, mivel sejtették, hogy az aradi körirat is szőnyegre fog kerülni. Felolvastatván az ismeretes aradi körirat a véderőtörvényjavaslat sérelmes szakaszai ellen a városi tanácsnak pártoló véleményével, e véleményt a közgyűlés egyhangú helyesléssel kísérte. Egyetlen egy ember találkozott a népes közgyűlésben, aki ellene szólt az aradi kérvény pártolásának: Győry Károly, aki azonban alig kezdett szólani, az egész közgyűlés zugó eláll f eláll! abezug! moraja közt ült le, átadva a szót Farkas Antalnak, hatósági életünk vezérférfiának, aki hévvel és erélylyel kelt a magyar nyelv védelmére. Beszéde után a közgyűlés egyhangú zajos lelkesedéssel elhatározza, hogy az aradi kérvényt pártolva, a véderő törvényjavaslat 25. §-a ellen az országgyűléshez, s ha itt figyelembe nem veszik kérelmét, a főrendiházhoz is feliratot intéz, mire Uray Géza a közgyűlés egyhangú zajos helyeslése között indítványozza, hogy ezen határozat már most hitelesítettnek mondassék ki és a felirat sürgős felterjesztésével a városi hatóság megbizassék. Trónváltozás Szerbiában. A szerb fővárosban az előre jelzett események a mai nap folyamán csakugyan megtörténtek. I. Milán király ma délelőtt tizenegy órakor formaszerűen leköszönt Szerbia trónjáról, mégpedig fia, Sándor trónörökös javára, ki ugyanekkor királylyá kiáltatott ki. Lemondása előtt Milán háromtagú régensséget nevezett ki, mely a trónörökös kiskorúsága idején az ország kormányzatát vezetni fogja. A régensség tagjai Risztics János, Protics tábornok és Belimarkovics. Minthogy a két utóbbi a minisztériumnak is tagja, mert ugyancsak ma Protics miniszterelnökké, Belimarkovics pedig belügyminiszterré neveztetett ki,tulajdonképen Risztics egyedüli régense Szerbiának, mindaddig míg a király kiskorúsága véget nem ér. A mindenesetre nevezetes esemény előzményeiről máris számtalan hír kering, melyek megbízhatóságát azonban egyelőre ellenőrizni nem lehet. A félhivatalosak úgy magyarázzák, hogy Milán király régóta és sokszor mondotta volt, hogy megunta a királyi trón pompáját s az uralkodás terhét s vissza akar vonulni a magánéletbe. Valahányszor belügyi nehézség, vagy külső bonyodalom fölmerült, bizalmas embereinek mindig kijelentette, hogy le fog köszönni. Sőt efféle nyilatkozataival hozzák kapcsolatba azt a komoly viszályt is, mely közte és neje közt fölmerült. Hir szerint kevéssel a szlivniczai vereség s a bolgár-szerb háború kedvezőtlen lefolyása után részint a táborban, részint Belgrádba visszatértekor a király ismételve hangoztatta, hogy fia javára le akar köszönni. Neje, Natália egy ízben állítólag szaván fogta s komolyan sürgetni kezdte a leköszönést. Milán azt oly rossz néven vette nejétől, hogy bizalma soha többé nem tért vissza iránta. Az a gyanú merült fel lelkében, hogy neje dicsvágyó czéljai érdekében el akarja őt a trónról távolítani, hogy fia kiskorúsága idején maga akar régensnő s igy Szerbia igazi királynője lenni. A mint a gyanú egyszer fölmerült, folyton újabb tápot nyert az s végül a király már azt hitte, hogy neje nem is hajlandó önkéntes lemondását bevárni, hanem erőszakosan is kész őt a koronától megfosztani. Volt-e ezen föltevésnek alapja vagy nem, azt nem tudjuk. De kétségtelen, hogy amíg Natália Szerbiában időzött, sokféle hír keringett arra nézve, hogy titkos érintkezésben áll Milán király ellenségeivel s összeesküvést is forral ellene. Mindez nagyban hozzájárult, hogy a király és királyné közt a viszonyt tarthatatlanná tegye. A szakítás a múlt év október havában végképen megtörtént s Theodozius belgrádi metropolita a királyi pár házasságát semmisnek és érvénytelennek nyilvánította. Az eset azonban oly óriási mozgalmat keltett Szerbiában, hogy Milán király akkor s azóta is többször kifejezte azon szándékát, hogy fia javára le fog mondani. Belgrádban azt hiszik, hogy mikor szeptemberben Abbáziában időzött s ott hosszasan értekezett Riszticscsel, már akkor a lemondás, illetve a régensség kérdése került szóba a király s a szerb szabadelvű ellenzék ismert vezetője közt. Akkor azonban még egy próbát tettek az alkotmányrevizióval. Ez hónapokig foglalkoztatta a királyt, ki azon fáradozott, hogy Szerbia különböző pártjait egy nagy dinasztikus párttá forraszsza össze. Terve azonban csak félig sikerült. A revízió a félt rázkódtatások nélkül ment ugyan végbe, de másrészt Milán király személyének népszerűbbé tételéhez sem sokat járult, legalább ezt kell mai lemondásából következtetni. A nagy szkupszina a télen tudvalevőleg összegyűlt. Heves választási harcz előzte meg s az első választást semmisnek is kellett nyilvánítani. Attól féltek, hogy az alkotmányozó gyűlésben a radikálisok viszik a nagy szót s valóságos konvertté lesz az, mely Milán király detronizálását fogja kimondani. Az aggodalom nem is volt egészen indokolatlan s csak hosszú alkudozások és tárgyalások után lehetett a nagy szkupstinát tényleg meg is nyitni s feladata megoldására felszólítani. A gyűlés azonban aránylag igen csöndes lefolyást vett. — Az összes pártok élénkebb vita s minden komoly ellenzés nélkül elfogadták az uj alkotmányt, melynek előkészítésében az összes pártvezérek részt vettek. Az az alkotmány, mely most lépett életbe Szerbiában, az összes pártok műve tehát s az összes pártok által törvényesen fennállónak és kötelezőnek ismertetik el. Az új alkotmány azonban csak magának Milánnak nem vált hasznára, sőt valószínű, hogy a különböző pártok csak azért fogadták el, mert az az esemény, mely ma történt, már akkor kilátásba helyeztetett s csak azért halasztották későbbre, hogy ne olyan színezete legyen, mintha a szkupszina fosztaná meg Milánt a koronától. Meg akarták óvni az önkéntesség látszatát, de hogy csakugyan önkénytes-e a lemondás, mint a hivatalos verzió mondja, vagy pedig a kényszerítő körülmények sodra ragadja el a királyt, arra nézve nagyon eltérők a félhivatalos vélemények. Annyi bizonyos, hogy bárminő lesz is majd a történelem ítélete Milánról mint emberről és uralkodóról, azt el fogja ismerni, hogy Szerbia nemzetközi függetlenségének megalkotása az ő nevéhez fűződik, hogy ő alatta jött létre a szerb királyi méltóság s hogy még távozása előtt nemzetének olyan alkotmányt adott, melyet az összes politikai pártok elfogadtak. Utódjának és elsősorban Riszticsnek feladata lesz azon munkálkodni, hogy ez alkotmány áldásossá váljék Szerbiára. Milán király uralkodása. Milán király távol hazájától Jassyban született 1854. augusztus 10-ikén, mint fia egy trónvesztett fejedelemnek. Atyja Milos, fia volt egy Obrenovics Efraim nevű párnak. Míg Milán anyja, Catargi Mária, bojár nő volt. Hat éves volt Milán, midőn atyja meghalt s a gyermek magára hagyatva parasztfiuk és czigánygyerekek társaságában töltötte nem egy napját. Anyja keveset törődött a gyermekkel s a gyászhónapok elmúltával Cuza Sándor herczeg udvarhölgye lett. Koronát nem adhatott neki a nős herczeg, de megtette szive királynéjává. Ez állapot nem tartott soká s Milán anyja kénytelen volt külföldre menni. Román zsandárok voltak kísérői. Párisban találkozott az anya fiával. Két évvel előbb kezdett Obrenovics Mihály fejedelem, kinek házassága Hunyady Julia grófnővel gyermektelen maradt, Milán iránt érdeklődni s kilátásba helyezte adoptálását, így küldték azután Milánt Párisba, ahol Huet Ferencz bölcsészettanár felügyelete alatt látogatta a Lycée Louis le Grand-t, míg egy véres dráma egyszerre Szerbia fejedelmévé tette. Mihály herczeg ugyanis 1868. júl. 2-án a topsideri vadaskertben orgyilkosok tőre alatt halt meg és a szkupstina még ugyanaznap proklamálta az ifjú Milánt. Pár nappal később tartotta a fiatal fejedelem tanára oldalán bevonulását az ünnepies díszben pompázó Belgrádba. A tizennégy éves fejedelem már rövid idő múlva meglepte alattvalóit férfias és elhatározott föllépésével. Hanem persze kormányzásról még nem lehetett szó. Az ország gondjait helyette Blaznavac ezredes, Ristics és Gavrilovics régensek viselték, akik szigorúan vigyáztak rá, hogy a fiatal fejedelem lelkiismeretesen elvégezze tanulmányait. Eladdig Milán alig tudott pár szót szexbül; most Pozzo Orsato gróf, a híres szlavista ismertette meg vele a nyelvet s az irodalmat. Csak négy évvel azután, hogy a belgrádi székesegyházban fejedelemmé koronázták, lett országának valódi uralkodójává. Az 1872. év aug. 22-én tette le a három régens szerepét, és vette át Milán az uralmat. Nagy pompa és fény közt tette le azt esküt a szerb alkotmányra. Az országban mindenütt örömviadallal fogadta körútján a nép fiatal uralkodóját. Két évvel később látogatást tett akkor még mindenható hűbéruránál, Abdul Aziz szultánnál, aki nagy kegyesen fogadta fiatal hűbéresét. Szerbiában akkoriban vad pártviszály dúlt, egyik minisztérium a másiknak adta a kilincset. Tehát nem a legbiztatóbb auspicziumok közt lépett 1875. okt. 17-ikén a 21 éves fejedelem sziveválasztottjával, Kecsko Natáliával az oltár elé. A rövid mézeshetekre egy súlyos esztendő következett, mely Milán trónját szétrombolással fenyegette. Az 1876-ik év, melyben keztyát dobot hűbérurra, a padisah elé, érzékeny vereségeket hozott számára. Zaicsárnál Ozmán pasa, a Jávornál Mehemed Ali, a Moravánál Abdul Kerim verte szét Milán seregeit. Egyetlen verőfényes pillanatot ez évben aug. 14-ikén Sándor fiának születése képezett reá nézve, ki abban az időben látta meg a napvilágot, mikor a török seregek feltartóztathatlan áradatként söpörték végig a szerencsétlen Szerbiát. Persze Milán sem volt ment a hibától. Ahelyett, hogy jelenlétével bátorította volna hadseregét, hetet hét után vadászattal töltött Parazsinban, amialatt katonái vérüket ontották a csatamezőn. Bizalmas embere, Csernojeff orosz tábornok, a jelenkornak egyik legkalandosabb katonai szédelgője, annyira félre tudta vezetni urát, hogy ez az 1876. szept. 15-ikén kibocsátott királyi kiáltványnyal ország-világ előtt nevetségessé tette magát. Népe kaczagott rajta, s a külföld teljesen ignorálta, így aztán Milán maradt az, ami eladdig volt, hűbéres fejedelem. Csak a berlini kongresszus szabadította fel e viszony alól, miután Milán Plevna eleste után nagyobb szerencsével viselt hadat a törökök ellen. A kongreszszus mintegy 15,000 négyszög kilométerrel nagyobbitotta meg az országot. Innen kezdve Szerbia mind élesebben elvált a czártól s mindjobban természetes szövetségeséhez, Ausztria-Magyarországhoz simult. Mikor hét évvel ezelőtt Milán nejével együtt megkoronáztatta magát Belgrádban, az osztrák-magyar követ, gróf Khevenhüller volt az első, ki őt üdvözölte. Oroszország ellenben sokáig habozott őt elismerni, és ügynökei által szította az elégületlenséget az új király ellen, úgy hogy a szkupstinát több ízben föl kellett oszlatni. Sokan nyíltan lázitották a népet a »svábbarát« uralkodó ellen. A lázitók egyike, Markovits Jefrem főhadnagy életével lakott izgatásaiért. Özvegye a belgrádi székesegyházban pisztolylyal rálőtt a királyra, aki azután megkegyelmezett neki. Az 1884-ik évben a király Rudolf trónörökös és neje látogatását fogadta pompás új palotájában. Egy évvel később a palota fényes termei kórtermekké voltak átalakítva, melyekben a szerb-bolgár háború sebesültjeit ápolták a királyné felügyelete alatt. A testvérnépek e háborúja siralmasan végződött Szerbiára nézve. A bátor Battenberg herczeg fegyverszünetre, majd békére kényszeríté a szerb uralkodót, kinek győzelmi ábrándjai csúfosan szétfoszlottak. Szerbia megkapta a békét, de a királyi házból a béke örökre eltűnt. A királyi pár meghasonlott egymással. A családi dráma jelenetei gyors egymásutánban követték egymást. Natáliának külföldi e utazása, zarándokútja az orosz udvarhoz Livádiába, a vád, melyet a királyi férj nyíltan az egész világ előtt emelt neje ellen, a wiesbadeni epizód, ahol rendőri karhatalommal szakították ki egy birodalom trónörökösét anyja karjaiból, hogy visszavigyék atyjához, Natália kiutasíttatása Németországból, bolyongásai országról-országra, lángoló tiltakozásai, végre a házasság felbontása — ki nem ismerné e családi dráma szenzácziós jeleneteit? E jelenetek nagyon sok ellenséget szereztek a királynak, megkeserítették életét, annyira, hogy királyságának hetedik évfordulóján fáradtan teszi le koronáját s vonul vissza önkéntes száműzetésébe, nagy rokonszenvet keltett a sugár növészt, kissé sovány fiú élénk temperamentuma, eleven, ragyogó nagy szeme. Arcza, melyen az igazi délszláv típus szép és jellemző vonásai mindjárt fölismerhetők, s az a kedves naivitás, mely még legtalálóbb szavain is észrevehető, mindenkit megnyert a fiúnak, ki iránt szülei házassági drámájának lefolyása alatt még növekedett az általános rokonszenv és részvét. A budapesti közönség is jól ismeri Sándort, ki több ízben fordult itt meg. Élénk emlékezetben van még, midőn 1887-ben a központi indóházban apja és anyja utoljára találkoztak Budapesten. Amint szülei az érkezési oldalról az indulási oldalra haladtak, köztük ment a kis trónörökös és folyton nevetgélve, ugrándozva, majd a király, majd meg a királyné felé fordult. Még akkor nem sejtette a válságot, mely Milán és Natália közt már javában tartott s a ki akkor együtt látta az egész családot, bizonynyal nem gyanította, hogy nem messze az idő, midőn Natália nem királyné és Milán nem király többé. A szülők is látszólag a legjobb viszonyban voltak s hinni sem lehetett, hogy a bucsucsók nem volt egyéb formalitásnál. De kitört a rég elfojtva lappangott dráma, mely a múlt év nyarán az egész világ szeme láttára folyt le. Sándor anyjával együtt Wiesbadenben tartózkodott s görcsösen ragaszkodott fiához, kit nem akart oldala mellől elengedni. Hiába való volt a Wiesbadenbe küldött püspök érvelése s Protics tábornok föllépése. A rendőrségnek kellett közbelépnie. A fiú ép anyjával reggelizett, midőn a rendőrfőnök behatolt a terembe. Natália elmondta Sándornak, hogy válni kell, mert a hatalom parancsolja. A gyermek átértette a helyzetet s zokogásba tört ki. Azt mondta, hogy szeret atyjához menni, de anyja nélkül nem mehet. Azt mondta a rendőrtisztviselőnek : »Szégyen, gyalázat! Sohasem fogok többé német földre lépni.« Lábával dobbantott, de végre is beletörődött sorsába. S midőn másnap a rendőrtisztviselő elvitte anyjától, a gyermek mosolygott, mialatt anyja zokogott. A gyermeknek kellett az anyát bátorítania. Ghika herczegnő vele utazott Hütteldorfig s a fiú e szavakkal búcsúzott el tőle: »Adieu, adieu! Au revoir!« Viszontlátást remélt. Midőn a vonaton ült s felvilágosították, hogy a porosz rendőrség csak eszköz volt, igy szólt: »Így van tehát! Ezt nem tudtam.« Atyja elébe utazott. A találkozásnak Budapesten kellett volna végbemennie, de Bicskén történt meg. Ott játszódott le a gyermek életének egyik legérdekesebb mozzanata. A fiú, ki napokon át látta anyja könnyeit, hallotta kitörő panaszait, szemtülszembe állt az apával. S csodálatos vonása a gyermeki léleknek. Mintha elfeledte volna anyja zokogását, ujjongva röpült az apa karjaiba. A vonat jó formán még meg sem állt, midőn a király kinyitva a kupé ajtaját, fiához rohant s megölelte. A gyermek visszonozta az ölelést és kezeivel tapsolt atyja hátán. A budapesti pályaudvarban nagy közönség várta az apát s a fiút s feltűnt a kék matróz ruhás gyermek változatlanul eleven és víg hangulata. Nyájasan kezet szorított az egybegyült urakkal s arczán, modorán nem maradt nyoma az átélt szomorú napoknak. Emlékezetben van még a belgrádi fogadtatás. Miniszter és polgármester üdvözölte, díszcsapatok vonultak ki, volt fáklyásmenet, ováczió, amilyent csak egy királyfinak rendezhetnek. De ez izgalmak daczára Sándor meg nem feledkezett anyjáról. Engedélyt kapott, hogy vele levelezzen, bár a levelek mindig revízió alá kerültek. A múlt év augusztus 14-én, kevéssel az ismert események után a trónörökös hadnagygyá lett. A királyi lakban gondosan eltávolítottak mindent, ami a trónörököst anyjára emlékeztethette volna. Még a királyné volt lakosztályát is átépítették. S a gyermek meg sem feledett. S midőn nemrégiben egy banker alkalmával toasztmondásra bírták, az egybegyült tisztek kinos meglepetésére anyjára ürítette poharát. Nevelők egész a legutóbbi napokig dr. Dokics és dr. Krisztics voltak s a gyermek az ő vezetésük alatt minden nap levelet irt anyjának. Most ő lett Szerbia királya s tizennyolcz éves koráig helyette régensség vezeti az ország ügyeit. Ahogy a kis Sándort környezői ismerik, nem nagyon sok idő fog elmúlni, hogy Európa legújabb királya, kinek már zsenge korában ily tapasztalatai vannak, részt fog magának kérni az ügyek elintézésében. Az új szerb király, Sándor szerb királyt, ki oly korán, életének tizenharmadik évében lett Szerbia királyává, Magyarországon is igen jól ismerik s rövid életének néhány legfontosabb mozzanata itt játszódott le. A rokonszenves külsejű gyermek korán ismerte meg az élet válságos eseményeit s a nagy krízisek és katasztrófák, melyek körülötte lejátszódtak, lelkét sem hagyták érintetlenül. Bárhogy iparkodtak is előtte az apa és anya közt kitört viszályt leplezni, éles eszével, okos szemével sok mindent tudott, látott meg s elég már maga az is egy gyermeki kedélynek, ha apja kénytelen őt rendőri karhatalommal az anyától elválasztani. Mily események játszódhattak le akkoriban a wiesbadeni palotában anya és fiú közt, arról a táviratok száraz adatai alig képesek fogalmat nyújtani s csak költői képzelet örökíthetné meg méltóan a mélyen megrenditő jeleneteket. Midőn a kis Sándor trónörökös Felső-Magyarországon a Tátra-vidéken utazott atyjával s nem egy előkelő magyar úri körben fordult meg, mindenütt Táviratok. Belgrád, márcz. 6. (Hivatalos: Délutáni fáb órakor.) Milán király épp most ünnepélyesen lemondott fia I. Sándor javára Régensekké Risztics, Belimarkovics és Protics hadügyminiszter neveztettek ki. Belgrád, márcz. 6. (A Pesti Napló tudósítójának távirata.) A királylyá való proklamálás évfordulója alkalmából tartott istentisztelet után Milán király egész udvara által követve viszszatért a konokba, hogy az idegen követek s a tegnap ide érkezett összes katonai attadék szerencse-kivonatait Krisztics Nikola miniszterelnök és Mijatovics külügyminiszter jelenlétében fogadja. Milán király köszönetét fejezte ki a diplomácziai karnak s ezeket mondta :tz »Uraim! Őszinte köszönetemet a szerencsekivánatokért! Bocsássanak meg, de nagyon el vagyok foglalva s csak annyit akarok közölni önökkel, hogy elhatároztam a lemondást. Manifesztumom, mely meg fog jelenni, felvilágosításokat ad majd önöknek az indokokról, melyek engem vezettek.« Erre a király kézszoritással elbúcsúzott a konszernált és rendkívül megindult idegen követektől s a szomszéd terembe lépett, hol a kabinet s az állami tanács tagjai, valamint a hadsereg s a pártok vezéregyéniségei — kivéve Garasanint, a haladópárt vezérét, — gyűlik egybe. A király a trónörökös kíséretében épett be s a trónörökös a király balján fogalt helyet. Megindult hangon olvasta fel Milán király az ukázt, melyben a lemondást adja tudtul, fiát, Sándort, királylyá proklamálja s annak nagykorúságáig Risztics Jován liberális pártvezért, Belimarkovics és Protics tábornokokat régensekké nevezi ki. Az ukáz felolvasása után Milánzsivókt kiáltott a szerbek új uralkodójára s az egybegyűltek szintén lelkes zsivókba törtek ki. Sándor király ekkor atyjától jobbra foglalt helyet, mire Milán megindító szavakat intézett utódjához. Milán ezeket mondotta: Még joga van az uj királynak tanácsokat adni. Kéri, hogy mindig együtt működjék a néppel, tanácsadóit mindig a nép igazi, becses rétegeiből válaszsza s az a mitó, becsvágyó emberekben ne bizzék. Kívánja, hogy fia mindig jó tanácsadók által legyen körülvéve s a dicsőségteljes szerb uralkodók koszorúját egy uj levéllel gazdagítsa. Erre Milán király letette az esküt fia kezébe s mint első alattvaló hűséget esküdött neki. Majd megcsókolta az uj királyt s a három régenst s azután elhagyta a mélyen meghatott személyiségeket. Sándor király az egész jelenet alatt komolyan és egyenesen állott. Milán király proklamácziója után Sándor király s a régensség is fog a néphez manifesztumot intézni. Belgrád, márcz. 6. Milán király ma délben az összes itteni diplomácziai ügyvivőségek főnökeivel ünnepélyesen tudatta azt az elhatározását, hogy lemond és hogy lemondása haladéktalanul meg fog történni, fölkérvén egyúttal az ügyvivőket, hogy tudassák ezt kormányaikkal. Belgrád, márcz. 6. (A Pesti Napló távirata.) Milán király ma délelőtt 11 órakor lemondott) Beszédében hangsúlyozta, hogy az Ausztria- Magyarországgal való politikai és gazdasági összeköttetések változatlanok maradjanak. A régensség élén Risztics áll. Belgrád, márcz. 6. (Félhivatalos távirat.) A király lemondásának híre, mely csak a délutáni órákban hatott el szélesebb körökbe, mindenütt nagy szenzácziót keltett. A lemondási aktus mélyen megható volt. Milán király az üdvözlésre megjelent miniszterek, főméltóságok és a katonatiszti kar előtt felolvasta a proklamációt, azután letérdelt fia elé és a főpap jelenlétében Ünnepélyesen alattvalói hűséget esküdött neki. Azután a regensek és a katonatiszti kar, délután pedig a hadsereg tette le az esküt. Az utczák rendkívül élénkek. A régensek általános bizalommal találkoznak. Mindenki reméli, hogy Risztics ismert tehetségeinek és erélyének sikerülni fog a rendet és nyugalmat fentartani, a pénzügyeket rendezni és Szerbia tekintélyét emelni A külpolitikát illetőleg mindenki előre meg van győződve a regensek legális magatartásáról. Risztics személyisége erre nézve a legjobb biztosítékot nyújtja. A régensek Tausanovicsot, a radikálisok vezérét bízták meg a kabinet megalakításával. Este díszebéd volt, melyen a régensek, a miniszterek, a főméltóságok, a tábornoki kar és a diplomácziai testület részt vettek. A várost kivilágítják. Mindenütt példás rend uralkodik. Belgrád, márcz. 6. (A Pesti Napló távirata.) Mielőtt a király lemondott, hosszas diplomácziai tárgyalások folytak s a lemondás kérdése a diplomácziai testülettel egyetértőleg oldatott meg. Belgrád, márcz. 6. Milán király ma délután mind a három régenst meglátogatta. Szófia, márcz. 6. Szerbia királysággá proklamáltatásának évfordulója alkalmából a külügyminiszter látogatást tett a szerb ügyvivőnél. BéCS, márcz. 6. A »Fremdenblatt« Belgrádból jelenti, hogy illetékes helyről nyert értesülés szerint, a régensek politikáját ugyanazt a szellem fogja vezérelni, mint Milán király alatt. A régensség kiáltványa, mely a legközelebbi napokon fog megjelenni, nem fog eltérni az eddigi iránytól. A pénzügyi viszonyok következően fognak rendeztetni: Milán király czivillisztája, mely évenként 1.200.000 frankra rúgott, ezentúl Milán és Sándor között egyenlő részben megoszlik. A régensek fizetését 180.000 frank erejéig Sándor fogja fedezni. Fővárosi ügyek. A föv. orsz. képzőművészeti bizottság ma Gerlóczy alpolgármester elnöklete alatt tartotta alakuló ülését, melyen a napirendre kitűzött tárgyak közül mindenekelőtt a polgári arczképcsarnok létesítésére vonatkozó Zichy Antal-féle indítványt tárgyalták. Ez arczképcsarnokot Szilágyi, Rökk és Havas Ignácz arczképeivel már meg is kezdették. Szükséges azonban, hogy a törvényhatóság a jövőre nézve elvi megállapodásokat létesítsen e tekintetben s a bizottság erre nézve indítványozza, hogy az arczképcsarnokba élő polgár fölvehető ne legyen; valamely érdemes polgár arczképének megörökítésére minden bizottsági tag tehessen ugyan indítványt, de a közgyűlés nyomban sohase határozhasson e felett, hanem mindig csak 3 hónap múlva s akkor is titkos szavazással, melyben legalább 100 bizottsági tagnak mindig részt kelljen venni. Ezután a kis mellszobrokat bírálták meg, a melyeket Róna József szobrász készített dr. Eötvös Józsefről