Pesti Napló, 1889. március (40. évfolyam, 60-89. szám)

1889-03-07 / 66. szám

lek: ez esetben a kormány és pártja minden további habozás nélkül teljesítsék a nemzet jogosult közkívánságát, s módosítsák a 25. § t. Azt ne kívánják, hogy egy momentán helyzet kedvéért a nemzet áldozza fel jogait és érdekeit a kormány akaratosságának, mert ez képtelenség és lehetetlen dolog, ellenben az, hogy a kormány a második szolgálati évet elejtse, és a tartalékos tiszti vizsga magyar nyelvét a törvénybe felvegye, a hadsereg harczképessége szempontjából oly lényegte­len — a nemzetre pedig oly lényeges — do­log, hogy ezért kár volt azt a nagy vitát fel­idézni, kár lesz in infinitum folytatni, kár volt az országot így felizgatni, kár volna a külföld bizalmatlanságát még felfokozni. Szálljon magába a kormány, gondolkoz­zanak e fölött az államférfiak és politikusok. Vessen magával számot a szabadelvű párt. Minthogy rajtuk áll a bajon segíteni, nem há­ríthatják el magukról a felelősséget, ha azon segíteni elmulasztanák. Mi nekik felvetjük a kérdést és felelősségre fogjuk őket vonni. Mondják, kormányférfiak beszélik, hogy a magyar véderővita a külföldön kellemet­lenségeket okoz. Meglehet. Gondolhatták vol­na, a­kik a törvényjavaslatot beterjesztették; tudhatták, midőn a 25. §. változatlanságához ragaszkodtak. Ki tudva és akarva valamit cse­lekszik, magára vessen a következményekért. Ha igaz, hogy a külföld a véderővita miatt nyugtalankodik,és ha ezt a kormány látja, rajta áll a dolgon változtatni: megnyugtathatja a külföldet, ha megnyugtatta az országot. Mind­kettő kötelessége a kormánynak. Pártosság­ból e kötelesség teljesítését hazafias államfér­fiaknak megtagadni nem szabad. Különben, a­mi a külföld nyugtalanítá­­sát illeti, a kormány félhivatalos lapjai és levelezői csinálták. Minden országban az ina­sok fölháborodnak, ha nem teljesedik mit az urak parancsolnak. Nálunk is vannak, kik ezért fel vannak háborodva, ne csodálkoz­­zunk, ha a külföldön ezeknek akadnak kol­legáik. De a szabad emberek Magyarországon a véderővitán nem esnek kétségbe, hanem lelkesednek, s a szabad emberek, kik fájda­lommal tűrték a militarizmus minden nyo­mását, bizonyára külföldön is örömmel te­kintenek Magyarországra azért, hogy vég­re akadt egy parlament, mely nem hajt térdet és fejet a militarizmus előtt. Ezt látni, a magyar vita egész Európára fölemelő. Van egy nemzet Európában, melynek vitézségét semmi más nemzet kétségbe nem vonja, mely létéért küzdött és küzd, s a há­borútól vissza nem riad, ha megtámadtatnék; gyakran e nemzetet háborús szándékkal vá­dolták mások, németek és szlávok. Úgy tüntet­ték fel sokszor, sokan, Bismarck is úgy szólt róla a német parlamentben, hogy háborúra hajtja Ausztria-Magyarországot Oroszország ellen, s a világ békét harczvágya veszélyezteti: e har­­czias nemzet a magyar. Meg is hozott e nemzet minden áldozatot a háború előkészítésére : ez tény. Nem igaz, hogy kereste a háborút, melyben nem nyerhetne semmit, mert hatá­rain túlterjeszkedni nem akar , de vissza sem riadna tőle, ha megtámadtatnék, vagy lété­nek érdekei s jövőjének biztosítása csak há­borúval lennének megóvhatók. És ugyan­ezen magyar nemzet, mely az ország védere­­jének emelésére mindent megtett s minden terhet elvállalt , egyszerre feláll s ugyanazon erélylyel sikra száll az alkotmányos jogok védelmére s megvonja a határvonalat a had­sereg jogos követelései s másfelől az alkot­mány és társadalom joga és érdeke között. Nem áldozza fel a hadsereget nemzeti aspirácziói­­nak, bármi jogosultak legyenek ezek; de viszont a nemzetet sem áldozza fel a had­seregnek s egy jottát sem áldoz fel alkotmá­nyából. Ez a véderővita, így felfogva, az nem felháborító, de lélekemelő. S valamint a magyar nemzet úgy érez, a­mint cselekszik, úgy ezt kezdik megérteni Ausztriában és a külföldön, mindazok, kik nem félhivatalos pápaszemen keresztül látják a világot, hanem gondolkoznak és pártatlanul ítélnek. Mind­azok, kik a szabadságot szeretik, a magyar nemzet ezen küzdelmének csak örvendenek. Ez méltó a magyar nemzethez, mely, a­milyen vitéz a csatában, olyan szabad akar lenni az alkotmányban, mely egykor a po­gánysággal szemben megvédte karddal a ke­reszténységet, azután kivívta magának és má­soknak az alkotmányos szabadságot. Ez a véderő­ vita igazsága: megadni a hadseregnek, a mi a hadseregé, s megköve­telni a nemzetnek, a mi a nemzeté. Ettől nem tágíthatunk mindaddig, míg a nemzetnek meg nem adatik, a­mi őt megilleti. Siessen a kormány a nemzetet kielégí­teni, mert ez illik, mert rajta áll, mert teheti, mert kötelessége megtenni. Veszedelmes játék a kormánytól, ha elvakultan sem a külföldet, sem a belföldet nem tekinti s megtagadja a nemzettől, mit tőle eltagadni nem képes: jo­gát és nyelvét. A szabadságra jobb idők jár­nak, mint a kényuraságra: őrizkedjék Tisza márczius idusától. A 25. §. ellen. Szatmárról írják lapunknak tegnapi kerettel: A város törvényhatósági bizottsága tegnap tartotta márczius havi közgyűlését Böszörményi Károly kir. tanácsos és polgármester elnöklete alatt. A ta­gok a szokottnál nagyobb számban, mintegy hatva­nan voltak jelen, mivel sejtették, hogy az aradi kör­irat is szőnyegre fog kerülni. Felolvastatván az ismeretes aradi körirat a véderőtörvényj­avaslat sérelmes szakaszai ellen a v­á­rosi tanácsnak pártoló véleményével, e véleményt a közgyűlés egyhangú helyesléssel kísérte. Egyetlen egy ember találkozott a népes közgyűlésben, a­ki ellene szólt az aradi kérvény pártolásának: Győry Károly, aki azonban alig kezdett szólani, az egész köz­gyűlés zugó eláll f eláll! abezug! moraja közt ült le, át­adva a szót Farkas Antalnak, hatósági életünk vezér­­férfiának, a­ki hévvel és erélylyel kelt a magyar nyelv védelmére. Beszéde után a közgyűlés egyhangú zajos lelkesedéssel elhatározza, hogy az aradi kérvényt pár­tolva, a véderő törvényjavaslat 25. §-a ellen az országgyűléshez, s ha itt figye­lembe nem veszik kérelmét, a főrendi­házhoz is feliratot intéz, mire U­r­a­y Géza a közgyűlés egyhangú zajos helyeslése között indítvá­nyozza, hogy ezen határozat már most hitelesítettnek mondassék ki és a felirat sürgős felterjesztésével a városi hatóság megbizassék. Trónváltozás Szerbiában. A szerb fővárosban az előre jelzett események a mai nap folyamán csakugyan megtörténtek. I. Milán király ma délelőtt tizenegy órakor formaszerűen leköszönt Szerbia trónjáról, mégpedig fia, Sándor trónörökös javára, ki ugyan­ekkor királylyá kiáltatott ki. Lemondása előtt Milán háromtagú régensséget neve­zett ki, mely a trónörökös kiskorúsága idején az or­szág kormányzatát vezetni fogja. A régensség tagjai Risz­tics János, Protics tábornok és B­e­li­ma­r­k­o­v­i­c­s. Minthogy a két utóbbi a miniszté­riumnak is tagja, mert ugyancsak ma Protics minisz­terelnökké, Belimarkovics pedig belügyminiszterré neveztetett ki,tulajdonképen Risztics egyedüli régen­se Szerbiának, mindaddig míg a ki­rály kiskorúsága véget nem ér. A mindenesetre ne­vezetes esemény előzményeiről már­is számtalan hír kering, melyek megbízhatóságát azonban egyelőre ellenőrizni nem lehet. A félhivatalosak úgy magyaráz­zák, hogy Milán király régóta és sokszor mondotta volt, hogy megunta a királyi trón pom­páját s az uralkodás terhét s vissza akar vonulni a magán­életbe. Valahányszor belügyi nehézség, vagy külső bonyodalom fölmerült, bizalmas em­bereinek mindig kijelentette, hogy le fog köszönni. Sőt efféle nyilatkozataival hozzák kapcsolatba azt a komoly viszályt is, mely közte és neje közt fölmerült. Hir szerint kevéssel a szlivniczai vereség s a bolgár-szerb háború kedvezőt­len lefolyása után részint a táborban, részint­ Belgrád­­ba visszatértekor a király ismételve hangoztatta, hogy fia javára le akar köszönni. Neje, Natália egy ízben állítólag szaván fogta s komolyan sürget­ni kezdte a leköszönést. Milán azt oly rossz néven vette nejétől, hogy bizalma soha többé nem tért vissza iránta. Az a gyanú merült fel lelkében, hogy neje dicsvágyó czéljai érdekében el akarja őt a trónról távolítani, hogy fia kiskorúsága idején maga akar régensnő s igy Szerbia igazi király­nője lenni. A mint a gyanú egyszer fölmerült, folyton újabb tápot nyert az s végül a király már azt hitte, hogy neje nem is hajlandó önkéntes lemondását be­várni, hanem erőszakosan is kész őt a ko­ronától megfosztani. Volt-e ezen föltevés­­nek alapja vagy nem, azt nem tudjuk. De kétségtelen, hogy a­míg Natália Szerbiában időzött, sokféle hír keringett arra nézve, hogy titkos érintkezés­ben áll Milán király ellenségeivel s összeesküvést is forral ellene. Mindez nagyban hozzájárult, hogy a király és királyné közt a viszonyt tarthatatlanná tegye. A szakítás a múlt év október havában végképen megtörtént s Theodozius belgrádi metropolita a királyi pár házasságát sem­misnek és érvénytelennek nyilvánította. Az eset azon­ban oly óriási mozgalmat keltett Szerbiában, hogy Milán király akkor s azóta is többször kifejezte azon szándékát, hogy fia javára le fog mondani. Belgrád­­ban azt hiszik, hogy mikor szeptemberben Abbáziában időzött s ott hosszasan értekezett Riszticscsel, már akkor a lemondás, illetve a régensség kérdése került szóba a király s a szerb szabadelvű ellenzék ismert vezetője közt. Akkor azonban még egy próbát tettek az alkotmányrevizióval. Ez hónapokig foglalkoz­tatta a királyt, ki azon fáradozott, hogy Szerbia különböző pártjait egy nagy dinasztikus párttá for­raszsza össze. Terve azonban csak félig sikerült. A revízió a félt rázkódtatások nélkül ment ugyan végbe, de másrészt Milán király szemé­lyének népszerűbbé tételéhez sem sokat járult, leg­alább ezt kell mai lemondásából következtetni. A nagy szkupszina a télen tudvalevőleg összegyűlt. He­ves választási harcz előzte meg s az első választást semmisnek is kellett nyilvánítani. Attól féltek, hogy az alkotmányozó gyűlésben a radikálisok viszik a nagy szót s valóságos kon­vertté lesz az, mely Milán király detronizálását fogja kimondani. Az aggoda­lom nem is volt egészen indokolatlan s csak hosszú alkudozások és tárgyalások után lehetett a nagy szkupstinát tényleg meg is nyitni s feladata meg­oldására felszólítani. A gyűlés azonban arány­lag igen csöndes lefolyást vett. — Az összes pártok élénkebb vita s minden komoly ellenzés nélkül elfogadták az uj alkotmányt, melynek előkészítésében az összes pártvezérek részt vettek. Az az alkotmány, mely most lépett életbe Szerbiában, az összes pártok műve tehát s az összes pártok által törvényesen fennállónak és köte­lezőnek ismertetik el. Az új alkotmány azonban csak magának Milánnak nem vált hasznára, sőt valószínű, hogy a különböző pártok csak azért fogadták el, mert az az ese­mény, mely ma történt, már akkor kilá­tásba helyeztetett s csak azért halasztották későbbre, hogy ne olyan színezete legyen, mintha a szkupszina fosztaná meg Milánt a koro­nától. Meg akarták óvni az önkéntes­ség látszatát, de hogy csakugyan önkénytes-e a lemondás, mint a hivatalos verzió mondja, vagy pedig a kényszerítő körülmények sodra ragadja el a királyt, arra nézve nagyon eltérők a félhivatalos vélemények. Annyi bizonyos, hogy bárminő lesz is majd a törté­nelem ítélete Milánról mint emberről és uralkodóról, azt el fogja ismerni, hogy Szerbia nemzetközi függetlenségének megalkotása az ő ne­véhez fűződik, hogy ő alatta jött létre a szerb királyi méltóság s hogy még távozása előtt n­e­m­zetének olyan alkotm­ányt adott, melyet az összes politikai pártok elfogadtak. Utódjának és első­sorban Riszticsnek feladata lesz azon munkálkodni, hogy ez alkotmány áldásossá váljék Szerbiára. Milán király uralkodása. Milán király távol hazájától Jassyban szü­letett 1854. augusztus 10-ikén, mint fia egy trón­vesztett fejedelemnek. Atyja Milos, fia volt egy Obrenovics Efraim nevű párnak. Míg Milán anyja, Catargi Mária, bojár nő volt. Hat éves volt Mi­lán, midőn atyja meghalt s a gyermek magára ha­gyatva parasztfiuk és czigánygyerekek társaságában töl­tötte nem egy napját. Anyja keveset törődött a gyer­mekkel s a gyászhónapok elmúltával Cuza Sándor herczeg­­ udvarhölgye lett. Koronát nem adhatott neki a nős herczeg, de megtette szive királynéjává. Ez állapot nem tartott soká s Milán anyja kénytelen volt külföldre menni. Román zsandárok voltak kísérői. Párisban találkozott az anya fiával. Két évvel előbb kezdett Obrenovics Mihály fejedelem, kinek házassága Hunyady Julia grófnővel gyermektelen maradt, Mi­lán iránt érdeklődni s kilátásba helyezte adoptálását, így küldték azután Milánt Párisba, a­hol Huet Fe­­rencz bölcsészettanár felügyelete alatt látogatta a Lycée Louis le Grand-t, míg egy véres dráma egy­szerre Szerbia fejedelmévé tette. Mihály herczeg ugyanis 1868. júl. 2-án a topsideri vadaskertben orgyilkosok tőre alatt halt meg és a szkupstina még ugyanaz­nap proklamálta az ifjú Milánt. Pár nappal később tartotta a fiatal feje­delem tanára oldalán bevonulását az ünnepies dísz­ben pompázó Belgrádba. A tizennégy éves fejedelem már rövid idő múlva meglepte alattvalóit férfias és elhatározott föllépésé­vel. Hanem persze kormányzásról még nem lehetett szó. Az ország gondjait helyette Blaznavac ezredes, Ristics és Gavrilovics régensek viselték, a­kik szigorúan vigyáztak rá, hogy a fiatal fejedelem lelkiismeretesen elvégezze tanulmányait. Eladdig Milán alig tudott pár szót szex­bül; most Pozzo Orsato gróf, a híres szlavista ismertette meg vele a nyelvet s az irodal­mat. Csak négy évvel azután, hogy a belgrádi székes­­egyházban fejedelemmé koronázták, lett országának valódi uralkodójává. Az 1872. év aug. 22-én tette le a három régens szerepét, és vette át Milán az uralmat. Nagy pompa és fény közt tette le azt esküt a szerb alkotmányra. Az országban mindenütt örömviadallal fogadta körútján a nép fiatal uralkodóját. Két évvel később látogatást tett akkor még mindenható hűbér­­uránál, Abdul Aziz szultánnál, a­ki nagy kegyesen fo­gadta fiatal hűbéresét. Szerbiában akkoriban vad pártviszály dúlt, egyik minisztérium a másiknak adta a kilincset. Tehát nem a legbiztatóbb auspicziumok közt lépett 1875. okt. 17-ikén a 21 éves fejedelem sziveválasztottjával, Kecsko Natáliával az oltár elé. A rövid mézes­hetekre egy súlyos esztendő következett, mely Milán trónját szétrombolással fenyegette. Az 1876-ik év, melyben keztyát dobot hűbérurra, a padisah elé, érzé­keny vereségeket hozott számára. Zaicsárnál Ozmán pasa, a Jávornál Mehemed Ali, a Moravánál Abdul Kerim verte szét Milán seregeit. Egyetlen verőfényes pillanatot ez évben aug. 14-ikén Sándor fiának szüle­tése képezett reá nézve, ki abban az időben látta meg a napvilágot, mikor a tör­ök seregek feltartóztathat­­lan áradatként söpörték végig a szerencsétlen Szer­biát. Persze Milán sem volt ment a hibától. A­helyett, hogy jelenlétével bátorította volna hadseregét, hetet hét után vadászattal töltött Parazsinban, a­mialatt katonái vérüket ontották a csatamezőn. Bizalmas em­bere, Csernojeff orosz tábornok, a jelenkornak egyik legkalandosabb katonai szédelgője, annyira félre tudta vezetni urát, hogy ez az 1876. szept. 15-ikén kibocsá­tott királyi kiáltványnyal ország-világ előtt nevet­ségessé tette magát. Népe kaczagott rajta, s a külföld teljesen ignorálta, így aztán Milán maradt az, a­mi eladdig volt, hűbéres fejedelem. Csak a berlini kongresszus szabadította fel e vi­szony alól, miután Milán Plevna eleste után nagyobb szerencsével viselt hadat a törökök ellen. A kongresz­­szus mintegy 15,000 négyszög kilométerrel nagyobbi­­totta meg az országot. Innen kezdve Szerbia mind élesebben elvált a czártól s mindjobban természetes szövetségeséhez, Ausztria-Magyarországhoz simult. Mikor hét évvel ezelőtt Milán nejével együtt megko­ronáztatta magát Belgrádban, az osztrák-magyar kö­vet, gróf Khevenhüller volt az első, ki őt üdvözölte. Oroszország ellenben sokáig habozott őt elismerni, és ügynökei által szította az elégületlenséget az új ki­rály ellen, úgy hogy a szkupstinát több ízben föl kel­lett oszlatni. Sokan nyíltan lázitották a népet a »sváb­barát« uralkodó ellen. A lázitók egyike, Markovits Jefrem főhadnagy életével lakott izgatásaiért. Özve­gye a belgrádi székesegyházban pisztolylyal rálőtt a királyr­a, a­ki azután megkegyelmezett neki. Az 1884-ik évben a király Rudolf trónörökös és neje látogatását fogadta pompás új palotájában. Egy évvel később a palota fényes termei kórtermekké voltak átalakítva, melyekben a szerb-bolgár háború sebesültjeit ápolták a királyné felügyelete alatt. A testvérnépek e háborúja siralmasan végződött Szer­biára nézve. A bátor Battenberg herczeg fegyverszü­netre, majd békére kényszeríté a szerb uralkodót, ki­nek győzelmi ábrándjai csúfosan szétfoszlottak. Szerbia megkapta a békét, de a királyi házból a béke örökre eltűnt. A királyi pár meghasonlott egymással. A családi dráma jelenetei gyor­s egymás­utánban követték egymást. Natáliának külföldi­ e uta­zása, zar­ándokútja az orosz udvarhoz Livádiába, a vád, melyet a királyi férj nyíltan az egész világ előtt emelt neje ellen, a wiesbadeni epizód, a­hol rendőri karhatalommal szakították ki egy birodalom trónörö­kösét anyja karjaiból, hogy visszavigyék atyjához, Natália kiutasíttatása Németországból, bolyongásai országról-országra, lángoló tiltakozásai, végre a há­zasság felbontása — ki nem ismerné e családi dráma szenzácziós jeleneteit? E jelenetek nagyon sok ellen­séget szereztek a királynak, megkeserítették életét, annyira, hogy királyságának hetedik évfordulóján fáradtan teszi le koronáját s vonul vissza önkéntes száműzetésébe, nagy rokonszenvet keltett a sugár növészt, kissé so­vány fiú élénk temperamentuma, eleven, ragyogó nagy szeme. Arcza, melyen az igazi délszláv típus szép és jellemző vonásai mindjárt fölismerhetők, s az a kedves naivitás, mely még legtalálóbb szavain is észrevehető, mindenkit megnyert a fiúnak, ki iránt szülei házas­sági drámájának lefolyása alatt még növekedett az általános rokonszenv és részvét. A budapesti közönség is jól ismeri Sándort, ki több ízben fordult itt meg. Élénk emlékezetben van még, midőn 1887-ben a központi indóházban apja és anyja utoljára találkoztak Budapesten. A­mint szülei az érkezési oldalról az indulási oldalra haladtak, köztük ment a kis trónörökös és folyton nevetgélve, ugrándozva, majd a király, majd meg a királyné felé fordult. Még akkor nem sejtette a válságot, mely Milán és Natália közt már javában tartott s a ki ak­kor együtt látta az egész családot, bizonynyal nem gyanította, hogy nem messze az idő, midőn Natália nem királyné és Milán nem király többé. A szülők is látszólag a legjobb viszonyban voltak s hinni sem le­hetett, hogy a bucsucsók nem volt egyéb forma­litásnál. De kitört a rég elfojtva lappangott dráma, mely a múlt év nyarán az egész világ szeme láttára folyt le. Sándor anyjával együtt Wiesbadenben tartózkodott s görcsösen ragaszkodott fiához, kit nem akart oldala mellől elengedni. Hiába való volt a Wiesbadenbe kül­dött püspök érvelése s Protics tábornok föllépése. A rendőrségnek kellett közbelépnie. A fiú ép anyjával reggelizett, midőn a rendőrfőnök behatolt a terembe. Natália elmondta Sándornak, hogy válni kell, mert a hatalom parancsolja. A gyermek átértette a helyzetet s zokogásba tört ki. Azt mondta, hogy szeret atyjához menni, de anyja nélkül nem mehet. Azt mondta a rendőrtiszt­viselőnek : »Szégyen, gyalázat! Sohasem fogok többé német földre lépni.« Lábával dobbantott, de végre is beletörődött sorsába. S midőn másnap a rendőrtiszt­viselő elvitte anyjától, a gyermek mosolygott,­­ mi­alatt anyja zokogott. A gyermeknek kellett az anyát bátorítania. Ghika herczegnő vele utazott Hüttel­­dorfig s a fiú e szavakkal búcsúzott el tőle: »Adieu, adieu! Au revoir!« Viszontlátást remélt. Midőn a vonaton ült s felvilágosították, hogy a porosz rendőrség csak eszköz volt, igy szólt: »Így van tehát! Ezt nem tudtam.« Atyja elébe utazott. A találkozásnak Budapes­ten kellett volna végbemennie, de Bicskén történt meg. Ott játszódott le a gyermek életének egyik leg­érdekesebb mozzanata. A fiú, ki napokon át látta anyja könnyeit, hallotta kitörő panaszait, szemtül­­szembe állt az apával. S csodálatos vonása a gyer­meki léleknek. Mintha elfeledte volna anyja zokogását, ujjongva röpült az apa karjaiba. A vonat jó formán még meg sem állt, midőn a király kinyitva a kupé ajtaját, fiához rohant s meg­ölelte. A gyermek visszonozta az ölelést és kezeivel tapsolt atyja hátán. A budapesti pályaudvarban nagy közönség várta az apát s a fiút s feltűnt a kék mat­róz ruhás gyermek változatlanul eleven és víg han­gulata. Nyájasan kezet szorított az egybegyült urak­kal s arczán, modorán nem maradt nyoma az átélt szomorú napoknak. Emlékezetben van még a belgrádi fogadtatás. Miniszter és polgármester üdvözölte, dísz­csapatok vonultak ki, volt fáklyásmenet, ováczió, a­milyent csak egy királyfinak rendezhetnek. De ez izgalmak daczára Sándor meg nem feledkezett anyjáról. En­gedélyt kapott, hogy vele levelezzen, bár a levelek mindig revízió alá kerültek. A múlt év augusztus 14-én, kevéssel az ismert események után a trónörö­kös hadnagygyá lett. A királyi lakban gondosan el­távolítottak mindent, a­mi a trónörököst anyjára emlékeztethette volna. Még a királyné volt lakosztá­lyát is átépítették. S a gyermek meg sem feledett. S midőn nem­régiben egy banker alkalmával toaszt­­mondásra bírták, az egybegyült tisztek kinos meg­lepetésére anyjára ürítette poharát. Nevelők egész a legutóbbi napokig dr. Dokics és dr. Krisztics voltak s a gyermek az ő vezetésük alatt minden nap levelet irt anyjának. Most ő lett Szerbia királya s tizennyolcz éves koráig helyette régensség vezeti az ország ügyeit. A­hogy a kis Sándort környezői ismerik, nem nagyon sok idő fog elmúlni, hogy Európa legújabb királya, kinek már zsenge korában ily tapasztalatai vannak, részt fog magának kérni az ügyek elintézésében. Az új szerb király, Sándor szerb királyt, ki oly korán, életének tizenharmadik évében lett Szerbia királyává, Ma­gyarországon is igen jól ismerik s rövid életének né­hány legfontosabb mozzanata itt játszódott le. A ro­konszenves külsejű gyermek korán ismerte meg az élet válságos eseményeit s a nagy krízisek és katasz­trófák, melyek körülötte lejátszódtak, lelkét sem hagyták érintetlenül. Bárhogy iparkodtak is előtte az apa és anya közt kitört viszályt leplezni, éles eszé­vel, okos szemével sok mindent tudott, látott meg s elég már maga az is egy gyermeki kedélynek, ha apja kénytelen őt rendőri karhatalommal az anyától elválasztani. Mily események játszódhattak le akkori­ban a wiesbadeni palotában anya és fiú közt, arról a táviratok száraz adatai alig képesek fogalmat nyúj­tani s csak költői képzelet örökíthetné meg méltóan a mélyen megrenditő jeleneteket. Midőn a kis Sándor trónörökös Felső-Magyar­­ország­on a Tátra-vidéken utazott atyjával s nem egy­­ előkelő magyar úri körben fordult meg, mindenütt Táviratok. Belgrád, márcz. 6. (Hivatalos: Délutáni fáb órakor.) Milán király épp most ünnepé­lyesen lemondott fia I. Sándor javára Régen­­sekké Risztics, Belimarkovics és Protics hadügyminiszter nevez­tettek ki. Belgrád, márcz. 6. (A Pesti Napló tudósítójának távirata.) A király­lyá való proklamálás évfordulója alkal­­­mából tartott istentisztelet után Milán király egész udvara által követve visz­­szatért a konokba, hogy az idegen követek s a tegnap ide érkezett összes katonai atta­­d­ék szerencse-kivonatait Krisztics Nikola miniszterelnök és Mijatovics külügy­miniszter jelenlétében fogadja. Milán király köszönetét fejezte ki a diplomácziai karnak s ezeket mondta :tz »Uraim! Őszinte köszönetemet a szeren­­csekivánatokért! Bocsássanak meg, de na­gyon el vagyok foglalva s csak annyit akarok közölni önökkel, hogy elhatá­roztam a lemondást. Manifesztu­­mom, mely meg fog jelenni, fel­világosításokat ad majd önök­nek az indokokról, melyek engem vezettek.« Erre a király kézszoritással elbúcsúzott a konszernált és rendkívül megindult idegen követektől s a szomszéd terembe lépett, hol a kabinet s az állami tanács tagjai, valamint a hadsereg s a pártok vezéregyéniségei — ki­véve Garasanint, a haladópárt vezérét, — gyűl­ik egybe. A király a trónörökös kíséretében épett be s a trónörökös a király balján fog­alt helyet. Megindult hangon olvasta fel Milán király az ukázt, melyben a lemon­dást adja tudtul, fiát, Sándort, ki­rálylyá pr­oklamá­lja s annak nagy­korúságáig Risztics Jován libe­rális pártvezért, Belimarkovics és Protics tábornokokat régensekké nevezi ki. Az ukáz felolvasása után Milán­­zsiv­ók­t kiáltott a szerbek új uralkodójára s az egybegyűltek szintén lelkes zsiv­ókba törtek ki. Sándor király ekkor atyjától jobbra foglalt helyet, mire Milán megindító szavakat intézett utódjához. Milán ezeket mondotta: Még joga van az uj királynak tanácsokat adni. Kéri, hogy mindig együtt működjék a néppel, tanácsadóit mindig a nép igazi, becses r­étegeiből válaszsza s az a m­i­t­ó, becsvágyó emberekben ne biz­­z­é­k. Kívánja, hogy fia mindig jó tanács­adók által legyen körülvéve s a dicsőség­teljes szerb uralkodók koszorúját egy uj levéllel gazdagítsa. Erre Milán király letette az esküt fia kezébe s mint első alattvaló hűséget esküdött neki. Majd megcsókolta az uj királyt s a három régenst s azután el­hagyta a mélyen meghatott személyiségeket. Sándor király az egész jelenet alatt komo­lyan és egyenesen állott. Milán király pro­­klamácziója után Sándor király s a régensség is fog a néphez manifesztumot intézni. Belgrád, márcz. 6. Milán király ma délben az összes itteni diplomácziai ügyvivőségek főnökeivel ünnepélyesen tudatta azt az elhatározását, hogy­ le­mond és hogy lemondása haladéktalanul meg fog tör­­ténni, fölkérvén egyúttal az ügyvivőket, hogy tu­dassák ezt kormányaikkal. Belgrád, márcz. 6. (A Pesti Napló távira­ta.) Milán király ma délelőtt 11 órakor lemondott) Beszédében hangsúlyozta, hogy az Ausztria- Magyarországgal való politikai és gaz­dasági összeköttetések változatlanok maradjanak. A régensség élén Risztics áll. Belgrád, márcz. 6. (Félhivatalos távirat.) A király lemondásának híre, mely csak a délutáni órákban ha­tott el szélesebb körökbe, mindenütt nagy szenzácziót keltett. A lemondási aktus mélyen megható volt. Milán király az üdvözlésre megjelent miniszterek, főméltóságok és a ka­tonatiszti kar előtt felolvasta a proklamá­­c­i­­­ó­t, azután letérdelt fia elé és a főpap je­lenlétében Ünnepélyesen alattvalói hű­séget esküdött neki. Azután a regen­sek és a katonatiszti kar, délután pedig a had­sereg tette le az esküt. Az utczák rendkívül élénkek. A régensek általános bizalommal ta­lálkoznak. Mindenki reméli, hogy Risztics ismert tehetségeinek és erélyének sikerülni fog a rendet és nyugalmat fentartani, a pénz­ügyeket rendezni és Szerbia tekintélyét emelni A külpolitikát illetőleg mindenki előre meg van győződve a regensek legális magatartá­sáról. Risztics személyisége erre nézve a leg­jobb biztosítékot nyújtja. A régensek Tausanovics­ot, a radikálisok ve­zérét bízták meg a kabinet meg­alakításával. Este díszebéd volt, melyen a régensek, a miniszterek, a főméltóságok, a tábornoki kar és a diplomácziai testület részt vettek. A várost kivilágítják. Mindenütt pél­dás rend uralkodik. Belgrád, márcz. 6. (A Pesti Napló távira­ta.) Mielőtt a király lemondott, hosszas diplomácziai tárgyalások folytak s a lemondás kérdése a diplo­mácziai testülettel egyetértőleg olda­tott meg. Belgrád, márcz. 6. Milán király ma dél­után mind a három régenst meglá­togatta. Szófia, márcz. 6. Szerbia királyságg­á prokla­­máltatásának évfordulója alkalmából a külügy­miniszter látogatást tett a szerb ügyvivőnél. BéCS, márcz. 6. A »Fremdenblatt« Belgrádból jelenti, hogy illetékes helyről nyert ér­tesü­lés szerint, a régensek poli­tikáját ugyanazt a szellem fogja vezérelni, mint Milán király alatt. A régensség kiáltványa, mely a legközelebbi napokon fog megjelenni, nem fog eltérni az eddigi iránytól. A pénz­ügyi viszonyok következően fognak ren­­deztetni: Milán király czivillisztája, mely évenként 1.200.000 frankra rúgott, ezentúl Milán és Sándor között egyenlő részben megoszlik. A régensek fizeté­sét 180.000 frank erejéig Sándor fogja fedezni. Fővárosi ügyek. A föv. orsz. képzőművészeti bizottság ma Gerl­­­ó­c­z­y alpolgármester elnöklete alatt tartotta ala­kuló ülését, melyen a napirendre kitűzött tárgyak közül mindenekelőtt a polgári arczképcsar­­nok létesítésére vonatkozó Zichy Antal-féle indít­ványt tárgyalták. Ez arczképcsarnokot Szilágyi, Rökk és Havas Ignácz arczképeivel már meg is kezdették. Szükséges azonban, hogy a törvényhatóság a jövőre nézve elvi megállapodásokat létesítsen e te­kintetben s a bizottság erre nézve indítványozza, hogy az arczképcsarnokba élő polgár fölvehető ne legyen; valamely érdemes polgár arczképének meg­örökítésére minden bizottsági tag tehessen ugyan indítványt, de a közgyűlés nyomban sohase határoz­hasson e felett, hanem mindig csak 3 hónap múlva s akkor is titkos szavazással, melyben legalább 100 bizottsági tagnak mindig részt kelljen venni. Ezután a kis mellszobrokat bírálták meg, a melyeket Róna József szobrász készített dr. Eötvös Józsefről

Next