Pesti Napló esti kiadás, 1889. szeptember (40. évfolyam, 241-269. szám)

1889-09-11 / 250. szám

Budapest, 1889.Szerda, szeptember 11. 250. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr. Budapest, szeptember 11. A közigazgatás reformjának gyors megoldásá­ról a »Nemzet« mai számában nem valami bizta­­tólag nyilatkozik s ha helyesen adja elő a kormány nézeteit, úgy az országgyűlésnek a jövő ülésszakban is alig lesz alkalma a kérdés elintézésével foglalkozni. A »Nemzet« ugyanis ezt írja: »Igaz, hogy most mindenkinek szájában, vagy jobban mondva tollában, a közigazgatási reform van. Nem is térünk ki előle, mert tudjuk, ismerjük közigazgatásunk hiányait, bajait. Természetesnek tartjuk azt is, hogy első­sorban a kormánytól, ille­tőleg a belügyminisztertől várja mindenki a pro­­grammot e tekintetben. De azt már nem hiszszük, hogy ez a kérdés rövid idő alatt, egy törvényjavaslatban megoldható lenne. Igen­is, tisztában kell lenni azon iránynyal, melyben a megol­dást keressük; azon kerettel, melybe azt be­illeszteni akarjuk; de éppen ezért a legnehezebb az egymásutánt megállapítani, a felosztást elhatá­rozni, melylyel az megoldandó lesz. Sőt úgy talál­juk, hogy a kérdésnek azon — inkább csak formai — része, hogy t. i. némely tisztviselők kinevezés és ne választás alá essenek, sokkal inkább előtérbe van tolva, mintsem megérdemeli. Mert azt hiszszük, hogy a községtől a megyékig és ezektől a kormá­nyig, a hatóságok ügykörének czélszerű beosztása, lehető egyszerűsítése és e keretbe a legutóbbi két évtized alatt teremtett intézmények beosztása sok­kal fontosabb és nehezebb feladat, mint amaz. És talán, még ha meggondoljuk azt, hogy az 1872. évi bírói karnak milyen operáczión kellett és kell még most is keresztül menni, a qualifikáczió és ügykör világos kikötése és könnyen konstatál­­hatósága dac­ára is; tisztán fogjuk látni, hogy az állami közigazgatást egyszerűen dekretálni és an­nak megoldását abban találni, hogy a megyei tisztikar ne választás, hanem kinevezés útján töl­tessék be, lehet theoretikus politikusok felületes toll-próbálgatása, de nem a gyakorlati törvényho­zást kielégítő és az élet szükségeinek, megfelelő feladat és illetőleg megoldás.« Sándor czár és Vilmos császár. Az orosz trón­örökös ma érkezik Kielbe, hogy onnan a Vilmos csá­szár vezetése alatt tartandó német hadgyakorlatokra utazzék. Frigyes császárné leányaival hétfőn indul el Fredensborgba, hol a dán királyi család vendége lesz s több napot fog az ott időző czári család körében tölteni. Mindezek után már alig kételkedhetni benne, hogy szeptember utolsó tiz napja valamelyikén végre Sándor czár is átrándul Dániából Németországba s ott viszonozni fogja Vilmos császár látogatását. Rend­kívüli körülményeknek kellene közbejönniük, hogy a czár ezt a határidőt is elmulaszsza; az idén a szeptem­beri az utolsó terminus a látogatásra, mert októberben Vilmos császár Olaszországba és Görögországba megy, sőt a legújabb hírek szerint Konstantinápolyban, a szultánnál is látogatást tesz.­­ Sándor czár egyébiránt ma üli n­e­v­e napját. Ez alkalomból kü­lönösen Belgrádban vártak mára külön­féle tüntetéseket, mert nyolc­ év óta ott a czár nevenapját most ülik meg először. A programm szerint Mihály metropolitának kellett a tedeumot tartania. Hir szerint az orosz követségi pa­lotában Kalanszky vezetése alatt a boszniai-herczegovinai m­e­n­e­k­ü­l­t­e­k küldöttsége is ki fogja fejezni szerencsekívona­­tait. A tegnapi esti lapok ünnepi czikkei már nagy­ban foglalkoztak az eseménynyel s felkérték a czárt, ne feledje el a Boszniában, Herczegoviná­­ban, Ó-Szerb­iában rabságban sinylő szerb testvéreket. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A CSALÁD UTOLSÓ SARJA. (52) — Franczia regény. — Irta: JD^’XK­TI-i LATOS. Fordította: Szigethyné-Szalay Erzsi. MÁSODIK RÉSZ. , És íme, mindebből, a miről álmodott, a mit óhajtott s a mi után hévvel sóvárgott, semmi se von­zotta, semmi sem érdekli. Szórakozások és örömök nélkül halad magáno­­nosan szomorúan az élet utján, de még csak nem is kereste az érveket. Két dolog foglalkoztatta szellemét. Vétke és szerelme! Neki a világ Fontbriandban végződött! Maga magát ítélte ő el, sajátkezűleg írta alá ítéletét és érezte, hogy minden nap, minden óra, mely a bűnhödéstől elválasztja, most már csak halogatása az elkerülhetlen végzetnek. Azért is, midőn a következő szavakat halla kiáltani: »A nagyszerű királypárti összeesküvés, Pi­­chegru árulása!« azonnal olyan gondolat öutött eszé­be, hogy olyan valaminek kell bekövetkezni, mi az ő egész életének más fordulatot fog adni. Mindenhová elment, hol némi felvilágosításhoz ízetélt juthatni. Felkereste a kávéházakat, a fogadókat, figyelt a szolgák, valamint az urak suttogásaira; de hát mi­ként már említettük e nagy összeesküvésnek felfede­zése csak határozatlan vak­lárma lehetett, mert senki se tudott arról pontos, részletes felvilágosí­tást adni. Végre nem győzvén türelmetlenségében bevárni a postakocsit, bérkocsit fogadott és visszavitette ma­gát a kastélyba. Sokkal természetesebb lett volna, ha bevárja a postát, mert hiszen több mint valószínű, hogy a posta határozottabb értesítéseket hozhat Nantesba a párisi események felől, de semmiképen sem akart tovább időzni a városban, mert az ő akaratánál sokkal ha­talmasabb erő a visszatérésre kényszerítette. Öt óra tájban érkezett meg Fontbriandba. A kocsiból kiu­gorva a­nélkül, hogy csak egy szolgát is megszólítana egyenesen a közös nagy te­remnek tartott, hol anyját d’Audierne Katalint, Ke­­raviz abbét és... Malestroist találta együtt. A lovag vitte a szót, a többiek pedig körülre csoportosulva, figyelmesen hallgatták előadását. Ez a látvány szívén találta Ferenczet. Malestroist a kastélyban, hiszen ez annyi, mint összes szenvedéseinek, gyötrelmeinek megújulása! Ki tudja, talán már csak néhány napra terjed az az időköz, melyet a marquisné és Katalin meghitt körében tölthet el, és ime most még ezeket a drága perezeket is megmérgezi ennek a nyomorult alávaló embernek jelenléte, kinek ő úgyszólván rabszol­gája lett. Önkénytelenül a gúnyolódás hangját vette te­hát fel, melyhez néha olyan kitünően értett.­­Ej, ej, édes barátom, — kezdé miután anyját megölelte s a többieket üdvözölte, — hát már újra kitört a forradalom Francziaországban, hogy még a postát is letartóztatják ? — Mit akar ön ezzel mondani, Ferencz ? — Azt akarom mondani, hogy levelezéseit al­­kal­masint elkobozták, miután mi sem kaptuk meg az érkezését jelentő levelet. — Helyes okom volt rá, hogy ne írjak. — Ah! visszatérése tehát hirtelen szeszélynek az eredménye, melyet épp oly gyorsan foganatosított, mint a­milyen gyorsan meggondolta ? A marquisné meglepetve, sőt kissé sértődve is fia szavai által egy intéssel elhallgattatá. — Péter igen komoly eseményekről értesít ben­nünket, — mondá szigorú hangon. — Igen, a nagy királypárti összeesküvésről és Pichegru árulásáról beszél. — Hogyan! Ön tudja már ? — kiáltott fel a lovag. — Ne képzeljen bűvésznek, mert épen most ér­kezem Nantesból, hol ezt a hírt már az utcza hosszá­­ban kiabálják. E szavai után Ferencz a lehető legközönyösebb arczot öltve keresztbe téve lábait és egy karosszékbe vetve magát kérdezé: — Mi az igaz mindezekből ? — Csak az imént magyaráztam azt meg a höl­gyeknek s az abbé urnak. — Nem is kívánom én, hogy újra kezdje, csak folytassa tovább. Azután még mielőtt a lovag felelhetett volna elébe vágott: — Ah! de hiszen most már kitaláltam és meg nem foghatom, miként lehettem az imént oly ügyet­len, hogy nem értettem meg azonnal hirtelen vissza­térésének okát. Ön bizonyára szökik, menekül. A párisi rendőrség úgy elriaszta önt, mint a­hogy a téli szél lova fújja s elsepri a száraz fa­leveleket. Vájjon teljes biztonságban hiszi-e magát itt? — Miért ne lennék biztonságban e helyen ? — kérdezé a lovag. — Mivel tudják, hogy ez a kastély gyermek­kora óta lakhelyül, otthonul szolgált önnek, miután általánosan tudja az egész környék, hogy Fontbriand marquisné anyja helyett anyja volt, és mivel ez a ház nagyon is ismeretes arra, hogy valaki elég oktalan legyen ezt menhelyül vagy in­­­kább rejtekhelyül fel­használni. A marquis szavai olyan ridegen, de egyszers­mind olyan metsző élességgel hangzottak, magatartá­sa annyi megvetést árult el, hogy a két fiatal­ember közelében ülő három egyén megdermedve ült helyén a meglepetéstől. Katalin bámuló nagy szemeit pillanatra se for­díta el Ferencz arczáról. Bárka a felindulástól nyugtalan volt, mégis nagyon elégülten fogadta a marquis magatartását Malestroisival szemben, felfogta, hogy minden áron eltép­ni akarja lánczát, hogy ezután elvethessen ma­gától minden ügyességet, alattomosságot s óva­tosságot. — Az ön nézete szerint, édesem, tehát helytele­nül cselekedtem, hogy visszajöttem a kastélyba ? — Én ezt hibául rovom fel. — És miért ? — Kifejtettem már véleményemet e tekintet­ben ; ha csakugyan üldöznék önt, okvetlen az a kas­tély az, hol legelőször keresnék s itt legkönnyebben juthat nyomába a rendőrség. — Talán nem. — Rossz rejtekhely ez az ön számára, lovag, nagyon rossz rejtekhely! Higgyen nekem és menekül­jön inkább a Rajna tájékára, menjen át a Khel híd­­ján, azt a vidéket ön bámulatosan jól ismeri, a­hol aztán kényelmesen, kedve szerint működhetne! A lovag elsáppadt a dühtől, ajkai reszkettek, szemei pedig, ha szemhéjjai el nem takarják, bizonyo­san tüzes villámokat löveltek volna a marquisra. A harag és felháborodás olyan nagy fokra há­gott már nála, hogy nem lévén képes tovább ülve ma­radni, felállott. A marquisnét egészen lesújtotta, csaknem meg­döbbentette fiának különös fellépése Malestroist iránt. Az abbé hátra tett kezekkel állott és lenézett a földre. Ferencz hangja törte meg a csendet ismét. — Lovag — szólt — kompromittálva van ön ? — Tartok tőle — felesé Malestroist. — Találkozott ön Pichegruvel ? — Igen. — Kitűnő jó viszonyban voltak együtt, ugy­e ? — Mit ért ez alatt ? — De hát azt értem, hogy... bámulatosan meg­érthették egymást. — Én kötelességemet teljesítem. — Higgye el abban pillanatra sem kételkedem ; sőt arról is meg vagyok győződve, hogy ebben az egész ügyben rendkívüli éles elmét s ügyességet fejtett ki ? Malestroist átértette bűntársa minden egyes szavának fullánkját, nem tudott mit mondani. Minden hozzá intézett S'ő ell­­e irányzott sér­tés volt. Még mindig az ablak mélyedésben állott a düh­től reszketve. A marquis, karosszékében hanyatt dűlve, egy kis macskával játszott, ingerelvén egy fonállal, melyet a kis állat hiába iparkodott elkapni. — El van-e fogva Pichegru ? — Nincs. — De hát akkor, ha ő katonáinak bálványa, miért nem vezeti hadseregét úgy, hogy az kíséretét képezze, a királynak egész Párisig ? — Már nem rendelkezik a hatalommal. — Hogyan! le engedte magát fegyvereztetni. De hiszen akkor bamba az az önök nagy tábornoka. — Fauche-Borel elfogatott, —szólt Malestroist. Ezt én már Nantesban hallottam, derék ember az önfeláldozásig hű, de kissé csacska... Ferencz egyszerre félbeszakította a saját sza­vait s Keraviz abbéhoz fordult: — Abbé ur, d'Artois grófnak ma egy igazán Bourbonos szójátékát ismételték előttem, kiváncsi vagyok az ön véleményére. — Halljuk azt a mondást! — Egy nemesnek, ki az emigránsok iránti kö­zönyösségét lobbanta szemére, következőleg válaszolt: »Uram ön csalatkozik, mert én szeretem az emigrán­sokat, kiknek annyi pénzük van, hogy egy »Louis«-t tudnak blattra tenni. — Fájdalom! — sóhajtá az abbé. — Nemde kitünően sikerült szójáték ez abbé az .. . és ha ez a szó nem is nagyszerű, de erős mint... Azzal újra Malestroisthoz fordult e kérdéssel: — Hogy is nevezik a királyt, a herczegi had­seregben ? — Lille grófnak. — Nos tehát olyan erős, a minő Lille gróf. — Kedves Ferenczem, — szólalt meg Font­briand marquisné, — te ma igen furcsa kedélyhan­­gulatban vagy. — Kedves jó anyám, tapasztalhatta, hogy ez nálam elő szokott fordulni néha. Rosszul áll nekem a nevetés ? — Rosszul nem, de olyan fanyar. Ferencz felállott. — Most már édes lovag, ha a hölgyek meg­engedik, mi felmehetünk az ön lakosztályába, hol aztán cseveghetünk a bennünket felette érdeklő dol­gokról. Malestroist meghajolt Katalin előtt, kezet szo­rított az abbéval, miután pedig még megcsókola a marquisné ujjainak hegyét, készen állott barátja el­kísérésére. Katalin belső félelemtől s aggálytól izgatottan tekintett felváltva a lovagra s a marquisra, azután szemei az abbé arczán pihentek meg, ki még mindig hátra tett kezekkel állott mozdulatlanul a fal mellett. A két férfi felfelé lépdelt a kastély főlépcsőze­­zetén, elől Malestroist haladt, ki Ferencz szobájába akart belépni. — Nem ide, veté ellen az utóbbi, az ön szobá­jába megyünk. Midőn Malestroist előre bocsájtván a marquist, azt végre utól érte, összeszoritott szájjal és kihívó szúró tekintettel állott bűntársa elé a következő kér­déssel : — Mit jelentsen mindez, uram ? — Ez azt jelenti, hogy ön itt nálam van s hogy én önt kiutasítom innen. Malestroist nagyot ugrott a sérelem hallatára. — Ön elkerget, engemet ? kérdezé sziszegve. — Kiutasítom! A marquis mozdulatlanul állott helyén, gyűlö­­letteljes tekintetet szegezve bűntársára. A lovag egyszerre keserű, de gúnyos ördögi ka­­czajra fakadt. De Ferencz oly súlyos kézzel csapott abban a pillanatban társa vállára, hogy az csaknem össze­­roskadt alatta. — Ne érintsen! — hebeg, megtántorodva. — Akkor ne nevess többé, vagy megfojtalak. A másiknak szeme rémületet fejezett ki. Izmos, erőteljes ellenfelének elég lett volna rá­vetni magát a hitvány satnya emberre, hogy agyon zúzza. Malestroist átértette azt azonnal és felfogva a marquis lelke mélyében dúló végtelen és rettenetes indulatu haragot, elhatározta, hogy megmarad az alattomosságnál, hogy annál biztosabban eljuthasson czéljához. — Ah­­igy vagyunk — szólt a lovag összeszed­ve önuralmát, — hát kit ámítanak itt ? — mit gon­dol, kicsoda ön e pillanatban s ki vagyok én ? — Hogy ki vagyok én ? — szólt Ferencz. Én az ön áldozata vagyok. És ki ön ? Ezt ön jobban tudja nálamnál, felesleges tehát elmondanom, mert én még nem ismerem azt a sok gyalázatosságot, mi az ön lelkét beszennyezi, nem bírok tudomásával mindannak a sok gonoszságnak és bűnnek, a­miket eddig elkövetett. Arra a kérdésre pedig, hogy kit csalnak meg itt, egyebet nem felelhetek, minthogy mindenkit. (Folyt. köv.) A tábori tüzérség szaporítása. Bécsi hírek sze­rint a katonai kiadások a közös hadsereg tüzérségé­nek tetemes szaporítása folytán jelentékenyen emel­kedni fognak. A műszaki bizottság új 12 c­entiméte­­res ágyút konstruált, mely most be fog hozatni egy­előre úgy, hogy minden tüzérdandár négy ily ágyú­ból és négy lőszerkocsiból álló üteget kap. Ezzel a tüzérség 14 új üteggel, összesen 64 hat-hat lovas előfogató ágyúval s 64 lőszerkocsival, 50 tiszttel, 1000 emberrel és 800 lóval fog szaporodni. A nagy hadgyakorlatok. Kedvező időjárás mellett ma kezdődtek meg a tulajdonképpeni hadgyakorlatok Zwit­­tau és Leitomischl között. A király és a fő­­herczegek élénk részt vesznek a gyakorlatok­ban. Leitomischlben ő Felsége ma veszi át az új csehországi helytartó hivatalos eskü­jét is. A mai gyakorlatokról a következő táv­iratokban tudósítunk : Zwittau, szept. 11. A hadgyakorlatok­nak kedvező időjárás mellett a két fél tegnap elfog­lalt hadállásaikból kezdte meg a kölcsönös előnyomu­lást, még­pedig a 10. hadtest (keleti fél) Brassauból és Trabauból, a 9. hadtest (nyugati fél) Hohenmauth és Neuschlossból, a mindkét fél í­észéről előretolt lo­vasdandárok pedig Zwittauból és Sritomischlből. Minthogy az utóbbiak alig 20 kilométernyi távolság­ban vannak egymástól, Zwittau és Leitomischl közt, kell hogy a felderítő csapatok összeütközzenek. A hadgyakorlatok fővezénylete az általánosság­ban adott feltevés keretén belül a két had­testparancsnoknak (Grünne gróf és Rheinländer báró) teljes cselekvési szabadságot enged, úgy hogy az idei hadgyakorlatok az előbbiektől lényegesen kü­lönböznek annyiban, hogy a gyakorlatok a lehetőség legszélsőbb határáig ép úgy mint háború komoly esetében, a csapattestek fejlődésétől és a hadtestpa­rancsnokok rendelkezéseitől lesznek függővé téve. A hadgyakorlatok fővezénylete ezekhez képest, minthogy el­őlegesen mi sem lett körülírva és a hadgyakorlatok lefolyása alatt kisegítő utasítás nem adatik, »sza­bad manőver«-nek nevezte el a mostani hadgyakor­latokat. Zwittau, szept. 11. (Bud. Korr.) A 9. és 10. hadtest zárhadgyakorlatai ma gyönyörű idő mellett kezdetüket vették. A két­ egymás ellen operáló had­test előcsapatai reggel még több mint 20, a zömei pedig több mint 40 kilométernyire távol voltak egy­mástól. A 9. h­adtest parancsnoksága (északi part) Hohenmauthban van, a 10. hadtesté (déli part) pe­dig Brasauban. A déli fél parancsnoka Rheinlän­der altábornagy a lovasdandárt megerősítve két tábori vadászzászlóaljjal és egy lovas üteggel, Leitomischl felé küldötte felderítés végett. Az északi fél parancsnoka Grünne gr. altábornagy, miután az ellenség közellétéről tudomása nincs, parancsot adott, hogy Leitomischl-en túlra nyomuljanak elő. — Albrecht főherczeg a főhadiszállás tagjaival fél 7 órakor a hadgyakorlat terére lovagolt. A döntnökök egy részének már reggel 5 órakor az északi félhez kellett lovagolni. Leitomischl, szept. 11. (Bud.Korr.) A király ő Felsége Károly Lajos és Ferencz Fer­­d­i­n­á­n­d főherczegekkel, valamint a külföldi katonai attachékkal fél 7 órakor Leitomischl-ból az ország­úton Zwittau felé lovagolt. Leitomischl, szept. 11 (Bud. Korr.) A mai had­gyakorlat, melynél két impozáns lovassági roham tör­tént, déli 12 órakor félbeszakittatott. A király ő­felsége ezután az összes főherczegekkel s a tegnap ideérkezett Bauer br. hadügyminiszterrel Leito­­mischlbe lovagolt vissza. A 10. lovasdandár parancs­noka Hügel br. vezérőrnagy feladatát fényesen megoldotta, a­mennyiben habár rövid idők által az ellenséges vadászszázadok tüze közepette is, az egész területet felderítette, az összes ellenséges csapatok állását kikémlelte s az ellenséget összes erejének ki­fejtésére csábította ; azután pedig a nagy túlerőnek engedve még idejében gyorsan visszavonult. Bécs, szept. 11. (A Pesti Napló távirata.) Gr. Taaffe miniszterelnök ma reggel Leitomischlbe utazott, hol az újonan kinevezett cseh helytartó, T­h­u­n Ferencz gróf ugyancsak ma teszi le a király kezébe a hivatalos esküt. Taaffe holnap már vissza­tér Bécsbe, Kókán a törvényszék előtt. — Saját tudósítónktól. — A budapesti törvényszék előtt ma került tár­gyalásra Kókán Jánosnak a kereskedelemügyi mi­nisztérium elnöki segédhivatala egykori igazgatójá­nak bűnügye. A tárgyalási termet már jóval az ülés kezdete előtt nagyszámú közönség zsúfolásig megtöl­tötte és élénk figyelemmel kisérte a tárgyalás folya­mát, tetszés és nem tetszés nyilvánulásának ismétel­ten hangos kifejezést adván. Kokán János bűnügye annak idején nagy feltűnést keltett. A minisz­tériumi irodaigazgató, minthogy felette semmi­féle, vagy csak nagyon gyarló ellenőrzést gya­koroltak, 1885. év óta rendszeresen sikkasztáso­kat követett el, s midőn egy szép napon a sikkasztás kiderült, egy ügyes fogással akart ki­jutni a hinárból. Azon ürügy alatt, hogy a körül­belül negyvenháromezer forintra rugó összeget, a­melyet már elsikkasztott volt, a kincstárba lefizeti, eltávozott a misztériumból és bérkocsin a vámház­­palotába hajtatott. Itt »vette észre« a nagy összeg eltűnését, mire, hogy magáról minden gyanút elhá­rítson, sietett jelentést tenni a rendőrségnek. A rend­őrség nyomozta a »lopás« tetteseit, míg maga a lopás­­ sikkasztássá változott. Kókán mind a rendőrség előtt, mind pedig a vizsgálóbíró előtt bevallotta, hogy a szóban for­gó negyvenkétezer forintot ő maga sikkasztotta el. A mai tárgyalás során azonban egy meglepő for­dulattal állott elő, és leplezni kezdte a miniszté­riumban szerinte uralkodott botrányos rendszert. Kó­kán a mai napon tett vallomásában csak huszon­négyezer forint elsikkasztását koncr­­olálta, az összeg másk részét — úgy állítja — a volt miniszter és államtitkár jogtalanul kölcsönökre utal­ványozták ki, részben önmaguknak, részben pedig­ hi­­vatalbeli barátjaiknak. Széchenyi miniszter egymaga, a választás idejekor tízezer forintot vett f­e­l a Kóbán pénztárából, és ez összeget mint­hogy az állampénz volt, a kincstár terhére íratta fel. Matlekovich államtitkárról a vádlott azt mondja, hogy hamis nyugtákkal manipulált. Ily viszonyok kö­zött azután maga az ellenőrzés is fejét vesztette, s egy szép napon — így mondja Kókán — az egész összeg eltűnését az ő fejére sütötték. A vádlott to­vábbá a mai tárgyalás folyamán elmondta, hogy az ő pénztárához létezett a minisztériumban egy »másod­lagos kulcs« is. Ezzel többen kényök kedvek szerint nyitották fel a pénztárt, és abból kisebb-nagyobb ösz­­szegeket vettek ki. Ellenőrzés, rovancsolás épenség­­gel nem létezett, és a vádlott, az ellenőrzés hiánya áldozatának érzi magát. Az egész tárgyalás különben a legszenvedé­lyesebben folyt. Bíróság és védő, vádlott és tanúk gyakran állottak egymással szemben, midőn oly kér­désekről volt szó, a­melyeket a törvényszék a tár­gyon kívül állóknak tartott. A tárgyalásról tudósítónk ezeket írja : A tárgyalást fél 10 órakor nyitották meg. A törvényszék a következőkép alakult: Elnök: Báró Rudnyánszky Béla; szavazó bírák: K­á­r­o­l­y József és B­á­n­ó József. A vádhatóságot T­a­s­s­y kir. alügyész, a védelmet pedig P­o­r­o­n­y­i Géza védő­ügyvéd képviselte. A kincstár részéről M­a­k­a­y János jogügyi képviselő jelent meg. Háromnegyed 10 órakor idézték be a vádlottat. Kókán János kifo­gástalan öltözékben, szilárd léptekkel jön be a te­rembe s áll meg a törvényszék sorompói előtt, fegy­veres őre mellett. A tárgyalási termet a zsúfolásig megtöltő nagy­közönség kíváncsian emelkedik fel he­lyéről, hogy a vádlottat láthassa. Majd behívják a tanukat. Ezek között van Kókán Jánosné is született Reiter Szerafin. A gyászruhában megjelent nő hosszú, szemrehányó pillantást vet a vádlottak padján ülő férjére. Elnök: Hivatali sikkasztással vádlott Kókán János. A vádlott meghajlik. Felolvasták a beidézett tanúk névsorát. A tárgyalást a vádindítvány felolvasásával kez­dették meg. A vádindítvány már ismertetve volt la­punkban. E sze­int Kő­kán János a kereskedelmi minisztérium elnöki segédirodájának igazgatója a büntetőtörvénykönyv 46- ik szakaszába ütköző és 433-ik szakasza szerint minősülő miniszteri hivatali sikkasztással van vádolva. A sikkasztott összeg 42,692 forint 83 kr, melyet a vádlott részletekben, éveken keresztül sikkasztott. A sikkasztást vádlottnak a beléje helyezett bizalom, továbbá a felületes ellenőrzés és csak ritkán történt ro­vancsolás tette lehetségessé. Kokán János vádlott az általános kérdé­sekre előadta, hogy 40 éves, római katholikus, nős, három gyermek apja. A kereskedelmi minisztérium­ban az elnöki segédhivatal igazgatója volt. Eddig büntetve nem volt. Elnök: Ön a vádindítványt hallotta. Hiva­tali sikkasztással van vádolva. Ön sikkasztotta azt a 42.692 frt 83 krajczárt? Vádlott: Nem! Eddig magamra vettem a sikkasztást, mert nem akartam a miniszté­rium szennyeséről lerántani a leplet, s mert azt hittem, hogy a minisztérium el fogja in­tézni más után. Én legfeljebb csak 24 ezer forintot sikkasztottam. Nem tudom kinek, de valakinek, másod kulcsa volt a pénztárhoz. Mások vettek ki pénzt abból. Vádlott az átalányt, házipénz­tárt továbbá a 85-iki kiállítás és a barc­elonai kiállí­tás pénztárát kezelte. A minisztériumban semmi ellenőrzés nem volt. Mindaz, amit ellenőrzéskép tettek, rovancsolás volt. De ezt is csak akkor végez­ték, ha vádlott szabadságra ment. Vádlott az elnök kérdésére elmondta, hogy 1885-ben kezdte meg a sikkasztásokat, a kiállítási pénztárban elhelyezett összeggel. A legnagyobb ösz­­szeg, a­melyet egyszerre sikkasztott kétszáz fo­rint volt. Elnök: Más pénztárból nem sikkasztott ? Vádlott: Nem! Elnök: Kókán az nem igaz. Ön az összes pénztárakból, melyek kezelése alatt voltak, sikkasz­tott. Ezt be­vallotta már két ízben, úgy a rendőrség előtt, mint a vizsgálóbíró előtt. Vádlott: Ezt csak azért tettem, hogy a ma­gamra vállalt 42 ezer forintnyi sikkasztásra adato­kat szerezhessek. Elnök felolvassa erre Kókán vallomásait, melyek arról szólanak, hogy vádlott a számos letét­pénzekből sikkasztott s igy a Rausch-féle letétből is. E Rausch-féle pénzből építette a tisztviselő-telepen házát. Vádlott: Nem abból építettem! A m­i­n­i­s­z­­teriumban sok a fekély. A számvevőség maga okirathamisitást követett el. Elnök: Miért nem tett feljelentést ? Vádlott: Mert oly emberek kértek, a­kiknek adnom kellett. A minisztert, az államtitkárt nem jelenthettem fel. Egy ízben Kozma miniszteri tanácsosnak is adnom kellett vagy 700 forintot. Ezek nem előlegek voltak, hanem magánkölcsö­nök. A miniszternek és államtitkárnak hivatali pénzekből magánkölcsönt adni nincs joguk. Nekem ily manipulácziók után mindent lepleznem kellett. Ez volt a vesztem. Elnök:Illetékes helyen, miért nem tett jelentést a magán kölcsön manipu­­lácziókról? Vádlott:Kinél tettem volna? Elnök: Az államtitkárnál. Vádlott:Hisz az államtitkár ma­ga kérte az összegeket. Az államtitkár magánkölcsönöket vett fel, melyeket aztán hamis bérkocsi nyugtákon szá­moltak el. A Rausch-féle letétet a vádlott a házi pénz­tárba helyezte. Elnök: Hát a rendőrség előtt miért játszott komédiát az elvesztéssel ? Vádlott nem felel, majd később így szól: »Akárhogy tettem, rosszul tettem. Be kellett volna mennem a miniszterhez, s akkor nem állanék most itt.« Elnök: Kókán ne beszéljen így ! Ön gyanúsít embereket. Miért nem állana itt, midőn sikkasztást követett el. Ön a kereskedelmi minisztérium által a badeni nagyherczegségnek eladott két menió árát is elsikkasztotta. Vádlott: Nem sikkasztottam, nem tudom hová tűnt. Elnök: Az ön kezelésére volt bízva a bika­alap is. Ez alap egy 16 ezer forintról szóló takarék­­pénztári könyv alakjában volt az ön kezében. Sikkasz­tott ön ebből is ? Vádlott:: Nem sikkasztottam! Elnök: Ön ezt a vizsgálóbíró előtt már be­vallotta. Elnök felolvassa Kókánnak erre vonatkozó vallomását, a­mely arról szól, hogy az az egész bika­alapot is elsikkasztotta. Vádlott: Kivettem ez alapösszeget a pénz­tárból, de nem azért, hogy a saját czéljaimra for­dítsam ! Elnök: De hát akkor mire vette ki ? V­á­d­­­o­tt: Hogy a miniszter és államtitkár által utalványozott összegeket kifizethessem. Elnök: Mikor nősült meg. Kapott pénzt a feleségével ? Vádlott: 1876 ban. Nemmel részletekben kaptam pénzt. Elnök: Ez csekély volt oly fényes életre, mint a­milyet ön folytatott. Vádlott elmondja, hogy más helyek is pénz­forrását képezték. Elnök: Az elsikkasztott összeget mire for­dította ? V­á­d 1­o­tt: A saját czéljaimra. Elnök felolvassa ezután Kókán vallomását, a­mely arról szól, mily fényűző életet folytatott. Na­ponta 5 forintot költött kocsira, borra, sörre havon­ként 30—40 forintot adott ki. Elnök: A takarékpénztárba tett ön pénzt? Vádlott: Csak a feleségem! Elnök: Ön nem ? Vádlott (gondolkozás után): Igen, egyetlen egyszer, fiam javára. Elnök: Ön nejének, mint azt bevallotta, két­száz forintot adott havonként. Vádlott: Adtam, de ez nem sikkasztott ösz­­szeg volt. Elnök felolvassa ezután a vádlott költekezé­seiről szóló jegyzéket, melyben többek között oly té­telek vannak, mint kétezer forint kocsira, háromezer forint ruhára, ezerötszáz forintot csemegére, ezer­ötszáz forint szivarra, ötszáz forint színházra stb. K­á­­­o­s­s­y biró : Mondja Kókán, iskolát vég­zett ön ? Vádlott: Végeztem Kalocsán gimnáziumot, azután orvosnövendék, majd bölcsész lettem.

Next