Pesti Napló, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)
1889-10-18 / 287. szám
Budapest, 1889. Péntek, október 1810. évi folyam. 287. szám. Szerkestési Iroda Terencziek tere, Athanaan még 31 . fc A lap Bellemi részét illető minden közlemény a szerkesztöségtten intézendő. Bémentetlen levelek aaak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok a Kiadd-hivatalt Tereneaiek-tere, Athenaeum-építet, Ab) anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, rudió panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kis Politikai napilap-EISfizeténd feltételek A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapeelee kétszer házhoz hordva: Havanként 1 frt 50 kr. — S hónapra 4 írt 50 kr. — • hónapra • H hasi kiadás pMUl kUSukUdese kJrintstik, pi»t»béhv*rs hegeakást H ke, éTDegyedenkánt 1 farint «SWWseteadh Hirdetések szintúgy mint előfizetéssk m »[Pesti Naplót kiadó hivatalnoK Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. A miniszterek Bécsben. A ma estig érkezett táviratok szerint Bécsben a közös minisztertanács a mai nap folytán megtartatott. A félhivatalos értesítés sürgős »tárczaügyeket« említ, melyeket »folyó ügyeknek« is nevez, de a bécsi tanácskozások lényege egészen más dolgok körül forog. A monori zászlóügy képezi igazi okát e tanácskozásoknak s kormányválság nincsen és valószínűleg nem is lesz. A dolog története a következő: A honvédségnél alkalmazott feketesárga zászló ügyében a kormány azon az állásponton áll, hogy az törvényes, és hogy annak a jövőben is így kell lenni. Ebben az értelemben van megállapítva a válasz, melyet a képviselőházban báró Fejérváry Géza az Irányi interpellációjára adni fog. De ettől a választól magának a kormánypártnak is borsódzik a háta, s innen van, hogy báró Fejérvárynak nem engedték meg, hogy rögtön feleljen Irányinak s később is, mikor a válasz ideje eljött, a szabadelvű párt részéről létetett az indítvány, hogy halasztassék el ismét a honvédelmi miniszter válasza a legközelebbi ülésig. Ez nagy föltűnést és nagy visszatetszést szült a katonai körökben, mert a kormány és kormánypárt ezen eljárásában a félénkségnek tüneteit látják s abban a katonai körök nagyon helyesen okoskodnak, hogy ha már a kormány úgy is előre tudja azt, hogy álláspontja nem fog tetszeni az ellenzéknek, akkor legalább legyen bátorsága szembeszállani az ellenzékkel s ne árulja el, hogy maga is csak kedvetlenül helyezkedik az elfoglalt álláspontra és ne adjon időt a késlekedés által, hogy a közvélemény már eleve érezhesse, hogy a kormány álláspontja nem lesz kielégítő. Ez a visszatetszés a múlt hétfő óta, mikor Fejérváry válasza újból elhalasztatott, nagy hullámokat vert és Tisza Kálmán miniszterelnök kényszerítve érezte magát, hogy Bécsbe utazzék és a kényes helyzet kiegyenlítésére javaslatot tegyen. E javaslat pedig abból áll, hogy ha a katonai körök ragaszkodnak a honvédségnél is a feketesárga jelző zászlóhoz , akkor most mondják ki, hogy a ‹k. k.› helyett behozatik a ‹k. und k.› Vagyis, szüntessük meg az egyik törvénytelenséget és akkor védeni fogjuk a másik törvénytelenséget, így áll az alku. Egészen olyan, mint a miniszterelnök úrnak összes eddigi politikája. De nézzük most, hogy miként állunk a kk. ud k. kérdésével ? Évek hosszú során át a mérsékelt ellenzék mindig fölvetette ezt a kérdést delegáczióban, és követelte a közjognak megfelelő helyes címezést a közös hadseregben. Minden évben leszavaztatott az az indítvány, amely erre nézve az ellenzék által létetett. Az idén azonban, a magyar képviselőházban lefolyt véderővita után, a helyzet némileg megváltozott. És midőn a mérsékelt ellenzék újból elhatározta, hogy e kérdésre nézve ismét indítványt fog tenni, ebben őt a kormánypárt megelőzte, és ugyanezt az indítványt Gajáki Ödön tette meg az albizottsági ülésen. (Ugyanakkor tette meg, mikor az ellenzék tagjai az ismeretes összeütközés miatt nem vettek részt a hadügyi albizottság ülésein.) Erre a hadügyminiszter azt felelte, hogy a jelenlegi czímezés is törvényes, mert a közös hadseregben 1567 óta semmi változás nem történt. Ezt a választ Tisza miniszterelnök kiparírozta, és megígérte, hogy a sérelem orvosoltatni fog. De határidőt nem jelölt meg. Ennek következtében az ellenzék elhatározta, hogy az erre vonatkozó indítványt, határozott időhöz kötve, mégis meg fogja tenni a nyílt ülésen, és gróf Sztáray Antal meg is tette azt. De Tisza Kálmán miniszterelnök, felszólalván, határozottan megígérte, hogy e kérdés már legközelebb megoldást fog nyerni, s ezen válasz következtében az ellenzék nem kívánta a kérdést szavazás alá bocsátani,nehogy a kormánypárti tagok, akik maguk is sürgették a kérdés megoldását, netalán az indítvány ellen szavazzanak, s a magyar delegáczió egyértelműsége megbomoljon) és gróf Sztáray visszavonta indítványát. Ez a kérdés tehát már a nyáron megoldottnak volt tekinthető, és pedig egy igen érdekes háttér következtében. Ez a háttér nem csupán a véderővita által okozott izgatottság volt, hanem ezen kívül még egy más körülmény is. Az t. i., hogy közvetlenül a véderővita után a kabinet egyik tagja választóihoz intézett beszédében fölemlítette, hogy a »k. k.« kifejezés nem felel meg a közjognak. Ez a kijelentés nagy feltűnést keltett, és akkor (még jóval a delegáczió előtt), került először szóba Bécsben ez a kérdés, melyet ott addig senki a magyar kormány részéről hosszú évek óta szóba nem hozott. Szóba kerülvén ez az ügy, az volt a vélemény, hogy »történjék, amit a törvény kíván.« S ugyanazon időben Hobe n Johe herczeg, a főudvarmester, egy pozsonyi látogatása alkalmával főúri körökben úgy nyilatkozott, hogy a »k. und k.» behozatalának más akadálya nincs, mint az, hogy a közös hadsereg összes pecsétjeit és szampilláit újra kellene elkészíteni. Ez a kérdés tehát, anélkül, hogy a miniszterelnök maga vetette volna fel, simán és természetes után odáig jutott, hogy a miniszterelnök úr ezen követelésnek teljesítését már megígérhette a delegáczióban. De úgy látszik, négy hónap nem volt elég arra, hogy az új pecsétek és új szampillák elkészüljenek, s amit a miniszterelnök júliusban megígért, az még máig sem váltatott be. De annál jobb gondolt a miniszterelnök úr és elment Bécsbe, hogy mint »vívmányt« lehozzon egy már megoldott és megígért kérdést: lehozzon mint kiengesztelést azért, hogy a magyar honvédségnél a jövőben is feketesárga legyen a jelző zászló. Vagyis megkapjuk a közös hadsereg számára az r ész-t, és megkapjuk ugyanakkor a magyar honvédség számára a feketesárga jelző zászlót. Ez az a nagy dolog, amiért Tisza miniszterelnök fölczitáltatta Bécsbe gróf Szapáry Gyulát és Szilágyi Dezsőt és engedte az egész ügynek azt a látszatot, mintha Bécsben nagy küzdelem folyna ! Mintha Tisza miniszterelnök úgy küzdene, mint egy nemzeti hős. Mint egy uj Botond, aki rettenetes csapásaival beüti Bizáncznak nyitott kapuját. S innen van, hogy a válság híreit is maguk a kormánypárt tagjai terjesztik, részint számítva, részint naiv ijedelemből. Pedig dehogy folyik harcz és háború! Hisz az »és« kérdése elvben már a nyár folytán megoldatott, s most csak arról van szó, hogy a magyar honvédségnél továbbra is megmaradjon a feketesárga jelző zászló. S az egész bécsi manőver arra való, hogy a magyar közvéleménynek szeme elé tartsák az »és«-t, és a magyar közvélemény ettől az »és«-től ne lássa a magyar honvédségnél a feketesárga jelző zászlót. De mi a magunk részéről sajnáljuk a miniszterelnök urat, mert nem bízunk ennek a manővernek a sikerében, sőt a legnagyobb politikai hibának tartjuk azt. Mert más körülmények közt valóban jó és megnyugtató hatást tett volna az »és«-nek elrendelése; ámde, még ez a jó hatás is ok nélkül vész kárba, ha azzal egy másik sérelmet akarnak betakarni. Nagyon rossz taktika az, melyet a miniszterelnök úr követ, midőn azt hiszi, hogy kevésbbé fáj, ha (mint a triviális közmondás tartja) a kutyának a farkát darabonként vágják le. Itt csak egy jó és sikeres taktika lehet: teljesen tiszta helyzetet teremteni, és nem alkudozni a nemzet önérzetét ingerlő sérelmek felett. S nem játszani válságot, lemondási vígjátékot, hanem: vagy tiszta A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. —aasacaseBS 1111 aa as as........--- a as cs -■■■■■■............—■■■ ■ . A vásárosok. Regény két kötetben. 19 Irta: Margitay Dezső. MÁSODIK KÖTET. Pacsuk Ernő Sándor Lajos ur szolgálatkészen kapta ki oldalzsebéből a jegyzőkönyvét s mialatt jegyzeteket irt belé, fenhangon számolt: — Húsz forint a tüzijáték-anyag... Parkes a Kalló úr háta mögött ujjain számozva mormolta utána: — Tizenöt. — Tíz a diszités—folytatta Pacsuk Ernő sat. ur. — Nyolcz. Huszonhárom! — számolta Parkes. — Bérkocsi, napolij, borravalókkal... Parkes néma kaczagásba kezdett. — Kocsizni akar — he he he! — gondolta magában s jókedvűen csiptetett fájós szemeivel. Aztán titkon megrántotta a Kalló ur kabátját s mormogva, hogy Pacsuk Ernő Sándor Lajos ur meg ne hallja, oda súgta a fülébe: — Harmincz forintért, nagysága. Pacsuk ur is készen lett a számítással. — Csak ötven forint, tisztelt Kalló ur; — szólt nyájas mosolylyal tartva Kalló ur orra elé az ironnal fölvetett számlát. — Summa summárum ötven forint. Minden a legjutányosabban számítva. Csakis önnek s csakis erre az alkalomra. Kalló úr nem felelhetett, Pacsuk urat valami ismerőse sürgősen félrevonta. Valami halasztást nem tűrő közleni valója volt. Ezt az alkalmat Parkes arra használta föl, hogy beleragaszkodva a szintén megforduló Kalló kabátszárnyábe, suttogva és kacsintgatva mormogta a fülébe: — Isten úgyse! Harmincz forintért, nagysága ! Igaz hitemre ! Harmincz forintért állítom ki az egészet. Előbb mustrát is hozok. Miután Kalló szemeiből azt olvasta ki, hogy nem bánja, ha elhozza a mustrát, vígan, tőle telhető ruganyos léptekkel hagyta oda az új antiszemita elnök urat, hogy további szóváltással gyanúba ne hozza. Kozák, a műasztalos ezalatt kihozatta a megrendelt italokat az újra kifeszített vászonernyő alá. Három-négy asztalt együvé vontak a vendégek számára, a fiatal urak pedig rázendítették a legújabb magyar dalt XVII. A mama bábuja. A szomjas ember, ahogy Ráday magát nevezte, elegáns járással s comme il faut-emberhez illő kifogástalansággal kisérte Terézt a városliget fasorain keresztül. Az Andrássy-út torkolatánál az ott álló bérkocsik közül egy zárt hintőt intett elő, de Teréz nem fogadta el. Ő inkább gyalog óhajt menni, semhogy egy szűk kalitkába bezárassa magát. Kinek lenne kedve ilyen szép este, mikor a friss levegőt élvezheti az ember, zárt kocsiba bújni ? Rába einevetve nézett a szép asszony szemei közé. — Mért nem beszél velem őszintén ? — billentette meg a vállát. — Mért beszél a levegőről, meg a szép estéről ? Mért nem mondja inkább egész őszintén, hogy fél velem zárt kocsiba ülni ? Teréz komolyan nézett kísérője nevetős arczába, melyben egy jókora adag elbizakodottság és bizalmaskodás volt kifejezve. Lassan lehúzta jobb kezéről a keztyűjét és megmutatta Rábaynak divatosan hegyesre metszett körmeit. — Oh nem, nem félek ! — Nem azért, mintha magát valami igazán komoly embernek tartanám, hanem — látja ezeket az én körmeimet? Ezek meg tudnak engem védeni a zárt kocsiban is. Rábay mosolygott, látszott, hogy nem sokat tart az olyan védelemről, de azért nem erőltette tovább a dolgot; szép csendesen elindult a sétáló aszszony oldala mellett s még azért se látszott neheztelni, hogy Teréz, amaz ürügy alatt, mert meleg van, karját megtagadta tőle. Persze, gyalog, az ezer és ezer számra hullámzó embertömeg közepette nem lehet megkisérleni a csóklopást s a titkos ölelést, melyet csak akkor vesz észre a nő, mikor már meg se tud mozdulni s melyre a zárt kocsiban olyan pompás alkalom nyílik! — hanem azért félhalkan mondott szavakkal és mindent eláruló tekintetekkel úgy elbolondíthatja az asszonyt, aki ért hozzá, hogy csak úgy zúg belé a feje. Rábay rajta volt, hogy elhódítsa Terézt; bizony nem volt válogatás a szavaiban s a tekintetei! — azok még többet beszéltek, mint a szavak. Teréz meghallgatott mindent, amit Rábay neki mondott, tűrte a tekinteteit és nevetett — folyton nevetett. Már jó késecske volt, mikor lassú sétálással hazaértek. Teréz megállóit a ház kapuja előtt, melyben lakásuk volt s kezet nyújtott kísérőjének. — Köszönöm. Mondhatom, hogy pompásan tud mulattatni! Mintha csak valami bolondos vig regényt olvastak volna föl előttem — pedig én nagyon szeretem a vig regényeket! — Jó éjszakát. — Ohó! — Csak nem üz el ? — Nem, csak — elbocsátom. Jó éjszakát. — De... — fogta meg Ráday a távozni akaró kezét. — Csak megengedi tán, hogy szobájában kipihenhessem kissé magamat ? — Aztán meg a vig regény ... Azt mondja, hogy szereti a vig regényeket. De mit ér a regény befejezés nélkül ? Folytatni akarom , meglátja milyen vig befejezés lesz! — Én nem látom meg! — Csóválta meg a fejét Teréz. — Én bezárom a könyvet mára.. . Jó éjszakát! — De hát legalább holnap ? Teréz kivonta kezét a Rábayéból s anélkül, hogy több szót szólott, vagy visszapillantott volna a kapu alatt állóra, gyorsan felsietett a lépcsőn. A lépcső első kanyarulatánál még jóízűen kacsagott magában, mikor elképzelte, hogy a felsült gavallér milyen csalódott arczcal pillanthatott utána, de már a folyosón, mikor a Gründeinék ajtaja előtt haladt el, komoly, csaknem komor volt az arcza. Ha lett volna valami kisérő mellette, ugyancsak elcsodálkozhatott volna ezen a gyors kedélyváltozáson, hátha még szobájába is bekísérte volna s látta volna, milyen kedvetlenül dobja kalapját, keztyüit egy székre s maga milyen unottan áll az ablakhoz, melyből a Muzeum-körúton nyüzsgő emberekre lehetett látni. Nem az embereket nézte, hanem az utczalámpák üvegfalai között lobogó gázlángokba merült tekintetével. Azt hihette volna az ember, hogy valami busongó vagy életunott asszony. Pedig dehogy telivérű, budapesti asszony volt, jókedvű, mulatni vágyó, a holnappal nem törődő asszony, aki ugyancsak elcsudálkozott volna, ha valaki azt mondja neki, hogy az élet nem csupán arra való, hogy folyton az élvezetek után futkossunk. A reá végtelenül csábítóan hatott minden, ami kellemes , azt nem volt alkalma megtanulni, hogy a vágyaknak néha ellent is kell tudni állani. Ha valahol valami érdekes látnivaló kínálkozék, kész lett volna az összefutott tömeg közé befurakodni, csakhogy kíváncsiságát kielégítse, nem törődve azzal, hogy öszszesajtolják s attól sem riadva vissza, hogy durva férfiak megsérthetik. Táncz közben, ha kedvére való tánczosa akadt, az elbódulásig, az elfuladásig kész volt tánczolni; röpült, mint egy pillangó; tánczosa karjára támaszkodva, boldog arczkifejezéssel mosolygott és csak mikor a zene elhallgatott, vette észre, hogy nem tud járni, hogy lélegzete elakadt, hogy mindjárt vége lesz. Piczi korában igen szép baba volt, egyetlen gyermeke apjának, akinek akkortájban a Ferenczvárosban kis szatócsüzlete volt. A kis bolt nem valami sokat jövedelmezett, s az apának ugyancsak utána kellett látni, hogy a három tagból álló család számára a mindennapi kenyeret megszerezhesse. Egész nap az árulóasztal előtt állott, halzsirtól bűzös és kőszénportól megdurvult kezeivel előre csomagolgatva a krajezár, két krajezár áru borsot, sáfrányt , vagy pedig a városban futkosott, fát, kőszenet és parasztpipákat vásárolva, hogy vevőinek szolgálhasson. A mama a bolt háta mögött levő lakószobában uralkodott, ott tartotta föl a házirendet, főzte a család számára a szerény ebédeket, foltozta a férje ruháit. Mindent gyorsan, vígan és csodálatos elevenséggel végzett. Nem azért, mintha ebben a minden nap megújuló, egyhangú munkában valami különös kedvét találta volna, hanem, mert okos asszony volt: tudta, hogy minden házi teendőt el kell végeznie s mentől hamarabb végzett, annál előbb leülhetett az ablak elé helyezett kis varróasztalkához, hogy a kis Tercsinek ruhácskákat, kalapkákat, furcsa felöltöcskéket készíthessen. A mamának, végzett munka után az volt a legfőbb gyönyörüsége, legkiválóbb mulatsága, hogy a kis Tercsi számára újabb és újabb piperét gondolt ki. Lángpiros tűiből készített neki kalapkákat, olyan fehér szoknyácskákkal látta el, aminőket a tánczosnők viselnek a színpadon; aztán felöltöztette, felczsezomázta, kigöndörítette a haját és össze-vissza csókolta, hogy különben is piros arczocskája még pirosabb, még fényesebb legyen s akkor kivitte sétálni a korzóra, a városligetbe, olyan helyre, ahol sok a nép, ahol sokan megbámulhatják a kis leánygyereket, aki úgy nézett ki, mint valami cukrászkészítette nagy baba. Természetes, hogy sokan megbámulták! Némelyek azért, mert olyan szép arczocskája, gyönyörű sötét gesztenyeszínű haja, pajkos, fénylő és eleven pillantású szemei voltak; mások, mert föltűnő volt az öltözéke. De legtöbben azért fordultak meg és azért tekintettek mosolyogva a kis sétáló után, mert az — érezve, hogy sok szem van ráirányozva, — gyermekes feszengéssel a nagy kisasszonyok járását akarta utánozni s ez olyan kedvesen mulatságossá tette! Oh milyen büszke volt a jó mama az ő felcztezomázott kicsinyére, ha egy-egy ilyen diadalséta után, estefelé visszatért a ferenczvárosi kicsike szatócsüzletbe ! A papa ilyenkor rendesen kint szokott állani az üzlet ajtajában. Ingujra vetkezve, nyakában a durva kékvászon szatócsköténynyel, pipáját szíva várakozott reájuk. — No kisasszony ! — guggolt le hozzá vigyázva, hogy kőszénporos karjaival be ne piszkolja a ruhácskáit. — Hát sétáltunk, mi ? Hányan szerelmesedtek belénk az utón, mi ? A kislány eleintén — hat-hét éves korában — kaczagva és ugrándozva dicsekedett el a papának, hogy hányan fordultak meg utána ? Ki, hogy nézett rá ? minő megjegyzéseket tettek az utánok jövők leeresztett hajára, öltözékére, magatartására ? — Két fiatal úr jött utánunk a Váczi-utczán; az egyik azt mondja, amint engem megpillant: Nézd, milyen csókolni való kis portéka! — Még most nem arra való — mondja a másik. — De majd arra való lesz. — Papa, mit jelent az, hogy »még most nem arra való ?« A papa jóízűen nevet s nagy szippantat füstöt fu a gyerek szeme közé. — Nem jó mindent tudni, kisasszony! — Aki mindent tud, hamar megőszül. Később — nyolcz, tiz éves korában — már nem intézett a papához eféle kérdéseket s utczai hódításaival sem dicsekedett; csak az alsó ajkát tolta kicsinylőleg előbbre, ha kérdezősködtek tőle, hogy tetszett-e ? Tetszeni ? — hát hogyne! Hisz’ az természetes ! Most már nemcsak a mama bábuzott vele; ő maga is pintyázgatta magát; félórákig elálldogált a tükör előtt, nézegetve a szemeit, kibontott, sötét gesztenyeszín haját. Most nevetni próbált, majd haragosan pillantott maga elé. Próbálgatta, hogy melyik áll arczához jobban tapsolt örömében, mikor azt tapasztalta, hogy mind a kettő jól áll. Különben nem volt valami magába zárt, szobai árnyékot kereső gyermek! Az iskolából hazajövet szívesen barangolt a nála három-négy évvel idősebb tanulólányokkal az utczákon, könnyen és hamar megtudta nyerni bizalmukat, pedig ő nem hízelgett egyiknek sem, sőt szeszélyesen és bizonyos fitymálással bánt a legtöbbet közülök. És ezek a lányok mégis úgy ragaszkodtak hozzá, úgy bíztak benne! A legtöbb két-háromszori találkozás után a legbensőbb bizalommal közölte vele titkait, melyek részben álmodottak, részben némi alappal bírók voltak. Fiatal emberek, akik öt-tíz lépés távolban kísérik haza a fiatal lánykákat az iskolából, éhtesebb urak, akik czukorkákat vásárolnak a boltban s naponként egy bizonyos helyen várnak, hogy az iskolából hazatérőnek átadhassák a csomagot. Teréz nevetkérezve hallgatja vallomásaikat, de azért szívesen megy velük, hogy a czukros urat föltalálják, vagy hogy megkergettessék magukat azzal a hosszúlábú magastetejű kalapos úrral, akit maguk között agárnak neveznek el, mert úgy tud futni a tizenhárom, tizennégy éves lányok után, mint az agár a nyúl után. Folyt, köv, állásponttal győzve jönni, vagy tiszta állásponttal győzhetetlenül — elmenni. Tertium non datur. Budapest, okt. 17. Minisztereink bécsi tartózkodásáról a félhivatalos »Budapester Korrespondenz« a következő táviratot közli: A király ő Felsége Tisza miniszterelnököt ma délelőtt kilencz órakor egy órai kihallgatáson fogadta. Tizenegy órától egyig a külügyi hivatalban Kálnoky gróf elnöklete alatt közös miniszteri értekezlet volt, melyen részt vettek közös miniszterek, Szőgyény László külügyminiszteri első osztályfőnök, Bauer báró és Kállay a magyar miniszterek, Tisza, Szapáry gróf és Szilágyi és az osztrák miniszterek: Taaffe gr., Falkenhayn gróf és Schönborn gróf. — Délután 3 órakor Szapáry gróf földmivelésügyi minisztert és négy órakor Szilágyi igazságügyi minisztert fogadta ő Felsége külön kihallgatásban. — Fél hét órára Kálnoky gróf külügyminiszternél ebédhez hivatalosak voltak Lahovary, román külügyminiszter, valamennyi fent nevezett miniszter, Orczy báró és Bacquehem marquis miniszterek és Szőgyény osztályfőnök. A miniszteri tanácskozásokat holnap folytatják. A »Bud. Korr.« e távirata egyáltalán nem szól arról, hogy mi képezi a tanácskozás tárgyát. Egy másik félhivatalos laptudósító, az »O. E.« is csak annyit árul el, hogy »sürgős folyó tárczaügyek« képezték az értekezlet tárgyát. Mindent megmond azonban a bécsi officziózus »Politische Korrespondenz« sürgönye, jelentvén, hogy »a közös minisztertanács tárgyát sürgős természetű katonai, igazságügyi és nemzetgazdasági ügyek megbeszélése képezte.« Nyilvánvaló, hogy e »sürgős természetű katonai ügyek« alatt a monori zászló ügyet kell érteni. — A minisztertanácskozások tárgyában egyébként a »Wiener Abendblatt« a következőket írja: Ama nézetünk, hogy a tanácskozásokon elsősorban magyar viszonyok fognak szóba kerülni, megerősítését nyeri abban a körülményben, hogy a király ő Felsége Tisza miniszterelnököt ma délelőtt már hosszabb külön kihallgatáson fogadta. Késő éjjel kapjuk meg az alábbi táviratot rendes bécsi forrásunkból: A Kálnoky gróf elnöklete alatt ma megkezdett miniszteri tanácskozások tárgyát egyebek közt a Romániával való kereskedelmi szerződésre vonatkozó esetleges tárgyalások is képezik, miután Lahováry miniszter úgy látszik hivatva van a tárgyalásokat itt kezdeményezni. A Dunagőzhajózási társaság végre is szóba került a közös miniszteri tanácskozáson. Az országgyűlési szabadelvű párt Podmaniczky Frigyes báró elnöklete alatt ma értekezletet tartott, melyben folytatta a közutak és vámokról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. A vitában részt vettek: Hegedűs Sándor, György Endre, Bezerédj Viktor, Hieronymi Károly, Tisza István, Varasdy Endre, Boros Béni, Andrássy Manó gróf, Harkányi Frigyes és Molnár Antal. A tárgyalás a 33. szakaszig haladt. Pártviszonyok Erdélyben. — Levél a szerkesztőhöz. — A »Pesti Napló« az egyetlen a főváros lapok között, a melyik nem elégszik meg Erdélyre vonatkozólag nagy általánosságok konstatálásával, hanem e kis hazarész ezernyi bajai és mizériái enyhitésére és orvoslására, időnkint praktikus és alapos gyógymódokat hoz javaslatba. Ez irány jutott kifejezésre legutóbb is a Zágráb-Bécs-Kolozsvá czímű irányczikkben, melynek jelentőségét bármennyire igyekeztek is azt a különböző klik- és pártérdekek csatlósai elvitatni, minden viszonyainkkal ismerős egyén elismern kénytelen. Valóban nem lehetünk elég elismeréssel érte a czikkíróval szemben, kinél ha egyéb nem, elég érdeme marad az, hogy az Árkádiára emlékeztető erdélyi állapotot patriarchális nyugalmát, ami kellemes lehetett az intézőkre, de valóságos nyűgként nehezedett a nagy tömegre, alaposan megzavart é s megadta az első lökést azon érdekszövetségek megbontásához, melyek Erdély közéleté a nepotizmus lánczszemekként egymásba fűződő hálózatával övezték körül. S ha tán túlbecsüli is a czikk érdemes írója az »anti-unionisták« komikus erőlködéseinek horderejét: a szakértő orvos fejlett gyakorlatával ismeri fel bajaink kutforrását ilyenként egészségtelen pártviszonyainkat jelölvén meg. Való igaz az, mit ugyancsak a Pesti Napló már számos alkalommal konstatált, hogy mindenki, kinek egy cseppny érzéke van Erdély nagy múltjának fényes dicsősége iránt, csak a legnagyobb szégyen érzettel gondolhat arra a helyzetre, melybe a »bérezés kis hazát« a hivatali presszió, egyesek érdekhajhászata és tegyük hozzá a független elemek kishitűsége belesodorták. És e szégyenérzetnél csak az iránti aggodalmunk lehet nagyobb, hogy hol van az Ariadne-fonal, mely e szégyenletes helyzetből kivezet, hol van az a világító sugár, mely a tévelygőknek az igaz utat megmutatni hivatva van? Mert őszintén szólva, Erdély mostani közállapotai mindkettőt csak a távol jövő ködében derengő jámbor óhajtásnak mutatják. Persze, hogy azok, kik a bajok létezését átlátják, de azok orvoslására magukban kellő erkölcsi erőt nem éreznek, hiúságukat azonban az igazság fölé helyezik — mindezt hajlandók az álomlátás országába kategorizálni. Hanem a mi bajainkon nem segít ezeknek a jó uraknak magukkal való — minden esetre igen örvendetes és felette megható — megelégedése, mikor ezzel szemben közéletünk annyi súlyos sebe gyors és radikális orvosságot követel. Vessünk azonban egy futó pillantást Erdély pártviszonyainak fejlődésére, hogy mindezek igazságáról meggyőződést szerezzünk.