Pesti Napló, 1889. október (40. évfolyam, 270-300. szám)

1889-10-18 / 287. szám

Budapest, 1889. Péntek, október 18­10. évi folyam. 287. szám. Szerkestési Iroda­­ Terencziek­ tere, Athanaan m­é­g 31 . fc A lap Bellemi részét illető minden közlemény a szerkesztöségtten intézendő. Bém­entetlen levelek aaak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok a­ Kiadd-hivatal­t Tereneaiek-tere, A­t­h­e­n­a­e­u­m-é­p­ít­­­e­t, A­b) anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, rudió panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kis Politikai napilap-EISfizeténd feltételek­­ A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapeelee kétszer házhoz hordva: Havanként 1 frt 50 kr. — S hónapra 4 írt 50 kr. — • hónapra • H h­asi kiadás pMUl kUSukUdese kJrintstik, pi»t»béhv*rs hegeakást H ke, éTDegyedenkánt 1 farint «SWWseteadh Hirdetések szintúgy mint előfizetéssk m »[Pesti Naplót kiadó­ hiva­talnoK Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. A miniszterek Bécsben. A ma estig érkezett táviratok szerint Bécsben a közös minisztertanács a mai nap folytán megtartatott. A félhivatalos értesítés sürgős »tárczaügyeket« említ, melyeket »folyó ügyeknek« is nevez, de a bécsi tanácskozások lényege egészen más dolgok körül forog. A monori zászlóügy képezi igazi okát e tanácskozásoknak s kormányvál­ság nincsen és valószínűleg nem is lesz. A dolog története a következő: A honvédségnél alkalmazott fekete­sárga zászló ügyében a kormány azon az állásponton áll, hogy az törvényes, és hogy annak a jövőben is így kell lenni. Ebben az értelemben van megállapítva a válasz, melyet a képviselőházban báró Fejérváry Géza az Irányi interpellác­iójára adni fog. De ettől a választól magának a kor­mánypártnak is borsódzik a háta, s innen van, hogy báró Fejérvárynak nem engedték meg, hogy rögtön feleljen Irányinak s ké­sőbb is, mikor a válasz ideje eljött, a szabad­elvű párt részéről létetett az indítvány, hogy halasztassék el ismét a honvédelmi miniszter válasza a legközelebbi ülésig. Ez nagy föl­tűnést és nagy visszatetszést szült a katonai körökben, mert a kormány és kormánypárt ezen eljárásában a félénkségnek tüneteit látják s abban a katonai körök na­gyon helyesen okoskodnak, hogy ha már a kor­mány úgy is előre tudja azt, hogy álláspontja nem fog tetszeni az ellenzéknek, akkor leg­alább legyen bátorsága szembeszállani az el­lenzékkel s ne árulja el, hogy maga is csak kedvetlenül helyezkedik az elfoglalt állás­pontra és ne adjon időt a késlekedés által, hogy a közvélemény már eleve érezhesse, hogy a kormány álláspontja nem lesz ki­elégítő. Ez a visszatetszés a múlt hétfő óta, mi­kor Fejérváry válasza újból elhalasztatott, nagy hullámokat vert és Tisza Kálmán mi­niszterelnök kényszerítve érezte magát, hogy Bécsbe utazzék és a kényes helyzet kiegyen­lítésére javaslatot tegyen. E javaslat pedig abból áll, hogy ha a katonai körök ragaszkodnak a honvédségnél is a feketesárga jelző zászlóhoz , akkor most mondják ki, hogy a ‹k. k.› helyett behoza­­tik a ‹k. und k.› Vagyis, szüntessük meg az egyik törvénytelenséget és akkor véde­ni fogjuk a másik törvénytelen­séget, így áll az alku. Egészen olyan, mint a miniszterelnök úrnak összes eddigi politikája. De nézzük most, hogy miként állunk a kk. u­d k.­ kérdésével ? Évek hosszú során át a mérsékelt ellen­zék mindig fölvetette ezt a kérdést delegá­­czióban, és követelte a közjognak megfelelő helyes c­ímezést a közös hadseregben. Minden évben leszavaztatott az az indít­vány, amely erre nézve az ellenzék által létetett. Az idén azonban, a magyar képviselőház­ban lefolyt véderővita után, a helyzet némi­leg megváltozott. És midőn a mérsékelt ellen­zék újból elhatározta, hogy e kérdésre nézve ismét indítványt fog tenni, ebben őt a kor­mánypárt m­eg­előzte, és ugyanezt az in­dítványt Gajáki Ödön tette meg az albizott­­sági ülésen. (Ugyanakkor tette meg, mikor az ellenzék tagjai az ismeretes összeütközés miatt nem vettek részt a hadügyi albizottság ülésein.) Erre a hadügyminiszter azt felelte, hogy a jelenlegi czímezés i­s törvényes, mert a közös hadseregben 1567 óta semmi válto­zás nem történt. Ezt a választ Tisza miniszterelnök kipa­­rírozta, és megígérte, hogy a sérelem orvosol­­tatni fog. De határidőt nem jelölt meg. Ennek következtében az ellenzék elha­tározta, hogy az erre vonatkozó indítványt, határozott időhöz kötve, mégis meg fogja tenni a nyílt ülésen, és gróf Sztáray Antal meg is tette azt. De Tisza Kálmán miniszter­­elnök, felszólalván, határozottan megígérte, hogy e kérdés már legközelebb meg­oldást fog nyerni, s ezen válasz követ­keztében az ellenzék nem kívánta a kérdést szavazás alá bocsátani,­­nehogy a kormány­­párti tagok, akik maguk is sürgették a kérdés megoldását, netalán az indítvány ellen sza­vazzanak, s a magyar delegáczió egyértelmű­sége megbomoljon) és gróf Sztáray vissza­vonta indítványát. Ez a kérdés tehát már a nyáron megoldottnak volt tekinthető, és pedig egy igen érdekes háttér következtében. Ez a háttér nem csupán a véderővita által okozott izgatottság volt, hanem ezen kí­vül még egy más körülmény is. Az t. i., hogy közvetlenül a véderővita után a kabinet egyik tagja választóihoz inté­zett beszédében fölemlítette, hogy a »k. k.« kifejezés nem felel meg a közjognak. Ez a kijelentés nagy feltűnést keltett, és ak­kor (még jóval a delegáczió előtt), került először szóba Bécsben ez a kérdés, melyet ott addig senki a magyar kormány részéről hoss­zú évek óta szóba nem hozott. Szóba kerülvén ez az ügy, az volt a vélemény, hogy »történjék, a­mit a törvény kíván.« S ugyanazon időben Hob­e n J­o­h­e herczeg, a főudvarmester, egy pozsonyi látogatása alkalmával főúri körök­ben úgy nyilatkozott, hogy a »k. und k.» behozatalának más akadálya nincs, mint az, hogy a közös hadsereg összes pecsétjeit és szampilláit újra kellene elkészíteni. Ez a kérdés tehát, anélkül, hogy a mi­niszterelnök maga vetette volna fel, simán és természetes után odáig jutott, hogy a miniszterelnök úr ezen kö­­vetelésnek teljesítését már meg­ígérhette a delegáczióban. De úgy látszik, négy hónap nem volt elég arra, hogy az új pecsétek és új szampillák elkészüljenek, s amit a miniszterelnök júliusban megígért, az még máig sem váltatott be. De annál jobb­ gondolt a miniszterel­nök úr és elment Bécsbe, hogy mint »vív­mányt« lehozzon egy már megoldott és megígért kérdést: lehozzon mint kiengeszte­lést azért, hogy a magyar honvédségnél a jö­vőben is feketesárga legyen a jelző zászló. Vagyis megkapjuk a közös hadsereg szá­mára az r ész-t, és megkapjuk ugyan­akkor a magyar honvédség számára a feketesárga jelző zászlót. Ez az a nagy dolog, a­miért Tisza mi­niszterelnök fölczitáltatta Bécsbe gróf Sza­­páry Gyulát és Szilágyi Dezsőt és engedte az egész ügynek azt a látszatot, mintha Bécs­ben nagy küzdelem folyna ! Mintha Tisza miniszterelnök úgy küzdene, mint egy nem­zeti hős. Mint egy uj Botond, aki rette­netes csapásaival beüti Bizáncznak nyi­tott kapuját. S innen van, hogy a vál­ság híreit is maguk a kormánypárt tagjai terjesztik, részint számítva, részint naiv ije­delemből. Pedig dehogy folyik harcz és háború! Hisz az »és« kérdése elvben már a nyár folytán megoldatott, s most csak arról van szó, hogy a magyar honvédségnél továbbra is megmaradjon a feketesárga jelző zászló. S az egész bécsi manőver arra való, hogy a magyar közvéleménynek szeme elé tartsák az »és«-t,­­ és a magyar közvéle­mény ettől az »és«-től ne lássa a magyar honvédségnél a feketesárga jelző zászlót. De mi a magunk részéről sajnáljuk a miniszterelnök urat, mert nem bízunk ennek a manővernek a sikerében, sőt a legnagyobb politikai hibának tartjuk azt. Mert más körülmények közt valóban jó és megnyugtató hatást tett volna az »és«-nek elrendelése; ámde, még ez a jó hatás is ok nélkül vész kárba, ha azzal egy másik sérel­met akarnak betakarni. Nagyon rossz taktika az, melyet a miniszterelnök úr követ, midőn azt hiszi, hogy kevésbbé fáj, ha (mint a tri­viális közmondás tartja) a kutyának a farkát darabonként vágják le. Itt csak egy jó és si­keres taktika lehet: teljesen tiszta hely­zetet teremteni, és nem alkudozni a nemzet önérzetét ingerlő sérel­mek felett. S nem játszani válságot, le­mondási vígjátékot, hanem: vagy tiszta A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. —aasacaseBS 1111 aa as as........--- a as cs -■■■■■■............—■■■ ■ . A vásárosok. Regény két kötetben. 19 Irta: Margitay Dezső. MÁSODIK KÖTET. Pacsuk Ernő Sándor Lajos ur szolgálatkészen kapta ki oldalzsebéből a jegyzőkönyvét s mialatt jegyzeteket irt belé, fenhangon számolt: — Húsz forint a tüzijáték-anyag... Parkes a Kalló úr háta mögött ujjain számoz­va mormolta utána: — Tizenöt. — Tíz a diszités—folytatta Pacsuk Ernő sat. ur. — Nyolcz. Huszonhárom! — számolta Parkes. — Bérkocsi, napolij, borravalókkal... Parkes néma kaczagásba kezdett. — Kocsizni akar — he he he! — gondolta magában s jókedvűen csiptetett fájós szemeivel. Aztán titkon megrántotta a Kalló ur kabátját s mormogva, hogy Pacsuk Ernő Sándor Lajos ur meg ne hallja, oda súgta a fülébe: — Harmincz forintért, nagysága. Pacsuk ur is készen lett a számítással. — Csak ötven forint, tisztelt Kalló ur; — szólt nyájas mosolylyal tartva Kalló ur orra elé az ironnal fölvetett számlát. — Summa­ summárum ötven forint. Minden a legjutányosabban számítva. Csakis önnek s csakis erre az alkalomra. Kalló úr nem felelhetett, Pacsuk urat valami is­merőse sürgősen félrevonta. Valami halasztást nem tűrő közleni valója volt. Ezt az alkalmat Parkes arra használta föl, hogy beleragaszkodva a szintén megforduló Kalló kabátszárnyábe, suttogva és kacsintgatva mormogta a fülébe: — Isten úgyse! Harmincz forintért, nagysága ! Igaz hitemre ! Harmincz forintért állítom ki az egé­szet. Előbb mustrát is hozok. Miután Kalló szemeiből azt olvasta ki, hogy nem bánja, ha elhozza a mustrát, vígan, tőle telhető ruganyos léptekkel hagyta oda az új antiszemita el­nök urat, hogy további szóváltással gyanúba ne hozza. Kozák, a műasztalos ezalatt kihozatta a meg­rendelt italokat az újra kifeszített vászonernyő alá. Három-négy asztalt együvé vontak a vendégek szá­mára, a fiatal urak pedig rázendítették a legújabb magyar dalt XVII. A mama bábuja. A szomjas ember, a­hogy Ráday magát nevezte, elegáns járással s comme il faut-emberhez illő kifo­gástalansággal kisérte Terézt a városliget fasorain keresztül. Az Andrássy-út torkolatánál az ott álló bérko­csik közül egy zárt hintőt intett elő, de Teréz nem fogadta el. Ő inkább gyalog óhajt menni, semhogy egy szűk kalitkába bezárassa magát. Kinek lenne kedve ilyen szép este, mikor a friss levegőt élvezheti az em­ber, zárt kocsiba bújni ? Rába einevetve nézett a szép asszony szemei közé. — Mért nem beszél velem őszintén ? — billen­tette meg a vállát. — Mért beszél a levegőről, meg a szép estéről ? Mért nem mondja inkább egész őszin­tén, hogy fél velem zárt kocsiba ülni ? Teréz komolyan nézett kísérője nevetős arczá­­ba, melyben egy jókora adag elbizakodottság és bi­zalmaskodás volt kifejezve. Lassan lehúzta jobb kezéről a keztyűjét és megmutatta Rábaynak divatosan hegyesre metszett körmeit. — Oh nem, nem félek ! — Nem azért, mintha magát valami igazán komoly embernek tartanám, hanem — látja ezeket az én körmeimet? Ezek meg tudnak engem védeni a zárt kocsiban is. Rábay mosolygott, látszott, hogy nem sokat tart az olyan védelemről, de azért nem erőltette to­vább a dolgot; szép csendesen elindult a sétáló asz­­szony oldala mellett s még azért se látszott neheztel­ni, hogy Teréz, amaz ürügy alatt, mert meleg van, karját megtagadta tőle. Persze, gyalog, az ezer és ezer számra hullámzó embertömeg közepette nem lehet megkisérleni a csóklopást s a titkos ölelést, melyet csak akkor vesz észre a nő, mikor már meg se tud mozdulni s melyre a zárt kocsiban olyan pompás alkalom nyílik! — ha­nem azért félhalkan mondott szavakkal és mindent eláruló tekintetekkel úgy elbolondíthatja az asszonyt, aki ért hozzá, hogy csak úgy zúg belé a feje. Rábay rajta volt, hogy elhódítsa Terézt; bi­zony nem volt válogatás a szavaiban s a tekintetei! — azok még többet beszéltek, mint a szavak. Teréz meghallgatott mindent, a­mit Rábay neki mondott, tűrte a tekinteteit és nevetett — foly­ton nevetett. Már jó késecske volt, mikor lassú sétálással hazaértek. Teréz megállóit a ház kapuja előtt, mely­ben lakásuk volt s kezet nyújtott kísérőjének. — Köszönöm. Mondhatom, hogy pompásan tud mulattatni! Mintha csak valami bolondos vig regényt olvastak volna föl előttem — pedig én nagyon szere­tem a vig regényeket! — Jó éjszakát. — Ohó! — Csak nem üz el ? — Nem, csak — elbocsátom. Jó éjszakát. — De... — fogta meg Ráday a távozni aka­ró kezét. — Csak megengedi tán, hogy szobájában ki­pihenhessem kissé magamat ? — Aztán meg a vig re­gény ... Azt mondja, hogy szereti a vig regényeket. De mit ér a regény befejezés nélkül ? Folytatni aka­rom , meglátja milyen vig befejezés lesz! — Én nem látom meg! — Csóválta meg a fe­jét Teréz. — Én bezárom a könyvet mára.. . Jó éjszakát! — De hát legalább holnap ? Teréz kivonta kezét a Rábayéból s a­nélkül, hogy több szót szólott, vagy visszapillantott volna a kapu alatt állóra, gyorsan felsietett a lépcsőn. A lépcső első kanyarulatánál még jóízűen ka­­csagott magában, mikor elképzelte, hogy a felsült ga­vallér milyen csalódott arczc­al pillanthatott utána, de már a folyosón, mikor a Gründeinék ajtaja előtt haladt el, komoly, csaknem komor volt az arcza. Ha lett volna valami kisérő mellette, ugyancsak elcsodál­kozhatott volna ezen a gyors kedélyváltozáson, hátha még szobájába is bekísérte volna s látta volna, mi­lyen kedvetlenül dobja kalapját, keztyüit egy székre s maga milyen unottan áll az ablakhoz, melyből a Muzeum-körúton nyüzsgő emberekre lehetett látni. Nem az embereket nézte, hanem az utczalám­­pák üvegfalai között lobogó gázlángokba merült te­kintetével. Azt hihette volna az ember, hogy valami busongó vagy életunott asszony. Pedig dehogy­ teli­­vérű, budapesti asszony volt, jókedvű, mulatni vágyó, a holnappal nem törődő asszony, a­ki ugyancsak el­­csudálkozott volna, ha valaki azt mondja neki, hogy az élet nem csupán arra való, hogy folyton az élveze­tek után futkossunk. A reá végtelenül csábítóan hatott minden, a­mi kellemes , azt nem volt alkalma megtanulni, hogy a vágyaknak néha ellent is kell tudni állani. Ha vala­hol valami érdekes látnivaló kínálkozék, kész lett vol­na az összefutott tömeg közé befurakodni, csakhogy kíváncsiságát kielégítse, nem törődve azzal, hogy ösz­­szesajtolják s attól sem riadva vissza, hogy durva fér­fiak megsérthetik. Táncz közben, ha kedvére való tánczosa akadt, az elbódulásig, az elfuladásig kész volt tánczolni; röpült, mint egy pillangó; tánczosa karjára támasz­kodva, boldog arczkifejezéssel mosolygott és csak mikor a zene elhallgatott, vette észre, hogy nem tud járni, hogy lélegzete elakadt, hogy mindjárt vége lesz. Piczi korában igen szép baba volt, egyetlen gyermeke apjának, a­kinek akkortájban a Ferencz­­városban kis szatócsüzlete volt. A kis bolt nem vala­mi sokat jövedelmezett, s az apának ugyancsak utána kellett látni, hogy a három tagból álló család számá­ra a mindennapi kenyeret megszerezhesse. Egész nap az árulóasztal előtt állott, halzsirtól bűzös és kőszénportól megdurvult kezeivel előre cso­­magolgatva a krajezár, két krajezár áru borsot, sá­frányt , vagy pedig a városban futkosott, fát, kőszenet és parasztpipákat vásárolva, hogy vevőinek szolgál­hasson. A mama a bolt háta mögött levő lakószobában uralkodott, ott tartotta föl a házirendet, főzte a csa­lád számára a szerény ebédeket, foltozta a férje ru­háit. Mindent gyorsan, vígan és csodálatos elevenség­gel végzett. Nem azért, mintha ebben a minden nap megújuló, egyhangú munkában valami különös ked­vét találta volna, hanem, mert okos asszony volt: tudta, hogy minden házi teendőt el kell végeznie s mentől hamarabb végzett, annál előbb leülhetett az ablak elé helyezett kis varróasztalkához, hogy a kis Tercsinek ruhácskákat, kalapkákat, furcsa felöltöcs­­kéket készíthessen. A mamának, végzett munka után az volt a leg­főbb gyönyörüsége, legkiválóbb mulatsága, hogy a kis Tercsi számára újabb és újabb piperét gondolt ki. Lángpiros tűiből készített neki kalapkákat, olyan fehér szoknyácskákkal látta el, a­minőket a tánczos­­nők viselnek a színpadon; aztán felöltöztette, felczs­­ezomázta, kigöndörítette a haját és össze-vissza csó­kolta, hogy különben is piros arczocskája még piro­sabb, még fényesebb legyen s akkor kivitte sétálni a korzóra, a városligetbe, olyan helyre, ahol sok a nép, ahol sokan megbámulhatják a kis leánygyereket, aki úgy nézett ki, mint valami c­ukrászkészítette nagy baba. Természetes, hogy sokan megbámulták! Né­melyek azért, mert olyan szép arczocskája, gyönyörű sötét gesztenyeszínű haja, pajkos, fénylő és eleven pillantású szemei voltak; mások, mert föltűnő volt az öltözéke. De legtöbben azért fordultak meg és azért tekintettek mosolyogva a kis sétáló után, mert az — érezve, hogy sok szem van ráirányozva, — gyermekes feszengéssel a nagy kisasszonyok járását akarta utá­nozni s ez olyan kedvesen mulatságossá tette! Oh milyen büszke volt a jó mama az ő felczt­­ezomázott kicsinyére, ha egy-egy ilyen diadalséta után, estefelé visszatért a ferenczvárosi kicsike sza­tócsüzletbe ! A papa ilyenkor rendesen kint szokott állani az üzlet ajtajában. Ingujra vetkezve, nyakában a durva kékvászon szatócsköténynyel, pipáját szíva várakozott reájuk. — No kisasszony ! — guggolt le hozzá vigyáz­va, hogy kőszénporos karjaival be ne piszkolja a ru­hácskáit. — Hát sétáltunk, mi ? Hányan szerelmesed­­tek belénk az utón, mi ? A kis­lány eleintén — hat-hét éves korában — kaczagva és ugrándozva dicsekedett el a papának, hogy hányan fordultak meg utána ? Ki, hogy nézett rá ? minő megjegyzéseket tettek az utánok jövők le­eresztett hajára, öltözékére, magatartására ? — Két fiatal úr jött utánunk a Váczi-utczán; az egyik azt mondja, amint engem megpillant: Nézd, milyen csókolni való kis portéka! — Még most nem arra való — mondja a másik. — De majd arra való lesz. — Papa, mit jelent az, hogy »még most nem arra való ?« A papa jóízűen nevet s nagy szippantat füstöt fu a gyerek szeme közé. — Nem jó mindent tudni, kisasszony! — Aki mindent tud, hamar megőszül. Később — nyolcz, tiz éves korában — már nem intézett a papához eféle kérdéseket s utczai hódítá­saival sem dicsekedett; csak az alsó ajkát tolta ki­­csinylőleg előbbre, ha kérdezősködtek tőle, hogy tetszett-e ? Tetszeni ? — hát hogyne! Hisz’ az természe­tes ! Most már nemcsak a mama bábuzott vele; ő maga is pintyázgatta magát; félórákig elálldogált a tükör előtt, nézegetve a szemeit, kibontott, sötét gesz­­tenyeszín haját. Most nevetni próbált, majd harago­san pillantott maga elé. Próbálgatta, hogy melyik áll arczához jobban­­ tapsolt örömében, mikor azt tapasz­talta, hogy mind a kettő jól áll. Különben nem volt valami magába zárt, szobai árnyékot kereső gyermek! Az iskolából hazajövet szívesen barangolt a nála három-négy évvel idősebb tanulólányokkal az utczákon, könnyen és hamar meg­tudta nyerni bizalmukat, pedig ő nem hízelgett egyik­nek sem, sőt szeszélyesen és bizonyos fitymálással bánt a legtöbbet közülök. És ezek a lányok mégis úgy ragaszkodtak hoz­zá, úgy bíztak benne! A legtöbb két-háromszori ta­lálkozás után a legbensőbb bizalommal közölte vele titkait, melyek részben álmodottak, részben némi alappal bírók voltak. Fiatal emberek, a­kik öt-tíz lépés távolban kí­sérik haza a fiatal lánykákat az iskolából, éhtesebb urak, a­kik czukorkákat vásárolnak a boltban s na­ponként egy bizonyos helyen várnak, hogy az iskolá­ból hazatérőnek átadhassák a csomagot. Teréz nevetkérezve hallgatja vallomásaikat, de azért szívesen megy velük, hogy a czukros urat föltalálják, vagy hogy megkergettessék magukat azzal a hosszúlábú magastetejű­ kalapos úrral, a­kit maguk között agárnak neveznek el, mert úgy tud futni a tizenhárom, tizennégy éves lányok után, mint az agár a nyúl után. Folyt, köv, állásponttal győzve jönni, vagy tiszta állásponttal győzhetetle­nül — elmenni. Tertium non datur. Budapest, okt. 17. Minisztereink bécsi tartózkodásáról a félhivata­los »Budapester Korrespondenz« a következő távira­tot közli: A király ő Felsége Tisza miniszterelnö­köt ma délelőtt kilencz órakor egy órai kihallgatáson fogadta. Tizenegy órától egyig a külügyi hivatalban Ká­l­noky gróf elnöklete alatt közös minisz­teri értekezlet volt, melyen részt vettek közös miniszterek, Szőgyény László külügyminisz­teri első osztályfőnök, B­a­u­e­r báró és Kállay a magyar miniszterek, Tisza, Szapáry gróf és S­z­i­l­á­g­y­i és az osztrák miniszterek: T­a­a­f­f­e gr., Falkenhayn gróf és Schönborn gróf. — Dél­után 3 órakor Szapáry gróf földmivelésügyi mi­nisztert és négy órakor Szilágyi igazságügyi mi­nisztert fogadta ő Felsége külön kihallgatásban. — Fél hét órára Kálnoky gróf külügyminiszternél ebéd­hez hivatalosak voltak Lahovary, román külügy­miniszter, valamennyi fent nevezett miniszter, Orczy báró és Bacquehem marquis miniszterek és Sző­­gyény osztályfőnök. A miniszteri tanácskozásokat hol­nap folytatják. A »Bud. Korr.« e távirata egyálta­lán nem szól arról, hogy mi képezi a tanácskozás tár­gyát. Egy másik félhivatalos laptudósító, az »O. E.« is csak annyit árul el, hogy »sürgős folyó tár­­czaügyek« képezték az értekezlet tárgyát. Min­dent megmond azonban a bécsi officziózus »Politi­sche Korrespondenz« sürgönye, jelentvén, hogy »a közös minisztertanács tárgyát sürgős termé­szetű katonai, igazságügyi és nemzetgaz­dasági ügyek megbeszélése képezte.« Nyilvánvaló, hogy e »sürgős természetű katonai ügyek« alatt a monori zászló­ ügyet kell ér­teni. — A minisztertanácskozások tárgyában egyéb­ként a »Wiener Abendblatt« a következőket írja: Ama nézetünk, hogy a tanácskozásokon első­sorban magyar viszonyok fognak szóba ke­rülni, megerősítését nyeri abban a körülményben, hogy a király ő Felsége Tisza miniszterelnököt ma délelőtt már hosszabb külön kihallgatáson fogadta. Késő éjjel kapjuk meg az alábbi táviratot rendes bé­csi forrásunkból: A Kálnoky gróf elnöklete alatt ma megkezdett miniszteri tanácskozások tárgyát egye­bek közt a Romániával való kereske­del­mi szerződésre vonatkozó esetleges tárgyalá­sok is képezik, miután Lahováry miniszter úgy lát­­szik hivatva van a tárgyalásokat itt kezde­ményezni. A Dunagőzh­aj­ózási társaság végre is szóba került a közös miniszteri tanácskozáson. Az országgyűlési szabadelvű­ párt Podma­­n­i­c­z­k­y Frigyes báró elnöklete alatt ma értekez­letet tartott, melyben folytatta a közutak és vá­mokról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalá­sát. A vitában részt vettek: Hegedűs Sándor, György Endre, Bezerédj Viktor, Hieronymi Károly, Tisza István, Varasdy Endre, Boros Béni, Andrássy Manó gróf, Harkányi Frigyes és Molnár Antal. A tárgya­lás a 33. szakaszig haladt. Pártviszonyok Erdélyben. — Levél a szerkesztőhöz. — A »Pesti Napló« az egyetlen a főváros lapok között, a melyik nem elégszik meg Er­délyre vonatkozólag nagy általánosságok konstatálásával, hanem e kis hazarész ezer­nyi bajai és mizériái enyhitésére és orvoslá­sára, időnkint praktikus és alapos gyógymó­dokat hoz javaslatba. Ez irány jutott kifeje­zésre legutóbb is a Zágráb-Bécs-Kolozsvá czímű irányczikkben, melynek jelentőségét bármennyire igyekeztek is azt a különböző klik- és pártérdekek csatlósai elvitatni, min­den viszonyainkkal ismerős egyén elismern kénytelen. Valóban nem lehetünk elég elis­meréssel érte a czikkíróval szemben, kinél ha egyéb nem, elég érdeme marad az, hogy az Árkádiára emlékeztető erdélyi állapotot patriarchális nyugalmát, a­mi kellemes lehe­tett az intézőkre, de valóságos nyűgként ne­hezedett a nagy tömegre, alaposan megzavart é s megadta az első lökést azon érdekszövetsé­gek megbontásához, melyek Erdély közéleté a nepotizmus lánczszemekként egymásba fű­­ződő hálózatával övezték körül. S ha tán túlbecsüli is a czikk érdemes írója az »anti-unionisták« komikus erőlködé­seinek horderejét: a szakértő orvos fejlett gyakorlatával ismeri fel bajaink kutforrását ilyenként egészségtelen pártviszonyainkat je­lölvén meg. Való igaz az, mit ugyancsak a Pesti Napló már számos alkalommal kon­statált, hogy mindenki, kinek egy cseppny érzéke van Erdély nagy múltjának fényes dicsősége iránt, csak a legnagyobb szégyen érzettel gondolhat arra a helyzetre, melybe a »bérezés kis hazát« a hivatali presszió, egye­sek érdekhajhászata és tegyük hozzá a füg­getlen elemek kishitűsége belesodorták. És e szégyenérzetnél csak az iránti ag­godalmunk lehet nagyobb, hogy hol van az Ariadne-fonal, mely e szégyenletes helyzetből kivezet, hol van az a világító sugár, mely a tévelygőknek az igaz utat megmutatni hivatva van? Mert őszintén szólva, Erdély mostani közállapotai mindkettőt csak a távol jövő kö­dében derengő jámbor óhajtásnak mutatják. Persze, hogy azok, kik a bajok létezését átlát­ják, de azok orvoslására magukban kellő er­kölcsi erőt nem éreznek, hiúságukat azon­ban az igazság fölé helyezik — mindezt hajlandók az álomlátás országába katego­rizálni. Hanem a mi bajainkon nem segít ezeknek a jó uraknak magukkal való — min­den esetre igen örvendetes és felette megható — megelégedése, mikor ezzel szemben közéle­tünk annyi súlyos sebe gyors és radikális or­vosságot követel. Vessünk azonban egy futó pillantást Erdély pártviszonyainak fejlődésére, hogy mindezek igazságáról meggyőződést szerez­zünk.

Next