Pesti Napló, 1889. december (40. évfolyam, 331-360. szám)
1889-12-01 / 331. szám
331. szám, Budapest, 1889. Vasárnap, deczember I. 40. évi folyam. Szerkesztési Iroda, Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ara 4 kr. vidéken S kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — • hónapra • írt H, a érti kiadás postai killönküldése kívántatik, postab«vs»is havonként SS kr, évnegyedenként 1 forint féltefietendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló» kiadó-hivatalÁtjái Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Szünet. Szavazás után a képviselők nagy része haza utazott. A költségvetés részletes tárgyalása, a miniszterelnök tárczájától eltekintve, nem nyújt általános érdeket, s csak az egyes tételeknél szolgáltat alkalmat azoknak felszólalásra, kiknek megjegyzéseik vannak egyben-másban, anélkül azonban, hogy e megjegyzések pénzügyileg megváltoztathatnák a költségvetést. Igaz ugyan, hogy a miniszterek sorban nyilatkozhatnak terveik és politikájuk felett, midőn az ő budgetjük tűzetik napirendre, s az ellenzék meg is fogja kérdezni tőlük, hogy micsoda közigazgatási, igazságügyi, közművelődési, ipari vagy földművelési terveik vannak, beszédek tehát fognak tartatni, de nagy vita aligha lesz a részleteknél, mert hiszen a miniszterek politikája benne foglaltatik a költségvetés tételeiben , azok programmja pedig szorosan összefügg a kabinet fejével, a miniszterelnökség válságos helyzetével. A reformok sorsát függőben levőnek kell tekintenünk, mindazonáltal a szakminiszterek előadását jó szándékaikról szívesen meghallgatjuk, ítélni azok felett az ellenzéknek módjában lesz leginkább akkor, ha kész törvényjavaslatok alakjában lép politikájuk a nyilvánosság elé. Nyugodt tárgyalásnak nézhetünk tehát elébe a jövő hetekben, kivált ha a kormány és pártja a nekik engedett fegyverszünetet nem akarja felhasználni arra, hogy a miniszterelnök pozíciójának erősítésére provokáló kísérletekkel ingerelje az ellenzéket. Ez esetben az ellenzék semmiesetre sem fog adós maradni s a házszabályok legszigorúbb alkalmazása sem fogja őt kötelessége teljesítétől visszatartani. A miniszterelnöki budget letárgyalása után, mely talán még az általános vita rövid folytatásának lesz tekinthető, Tisza Kálmánt és politikáját levehetjük a napirendről. Hiszen az általános vita tökéletesen tisztázta a helyzetet mindazokra nézve, kik politikai belátással bírnak. Nagy elfogultság kellene ahhoz, ha komoly politikusok Tisza Kálmán pozícióját még a la durée tarthatónak vélnék. Azt hiszszük, hogy ebben leghívebb barátai is kételkednek. Még nagyobb elfogultság lenne azt hinni annyi keserű tapasztalatok után, hogy ha az ellenzék a tüzelést megszünteti , ezzel egyszersmind az ostrommal felhagy. Mert bizonyosak vagyunk benne, hogy ha ezen mérsékelt magatartása félreértetnék és gyengeségnek vagy lemondásnak vétetnék, nemsokára alkalma lesz a kormánynak és pártjának meggyőződni az ellenkezőről. De hát azt gondoljuk, hogy a jobboldal vezérpolitikusai is ezt igen jól tudják, s ennek számításba vételével határozzák el magukat arra, amire nekik tetszik. Mi nem is tehetjük, de nem is akarjuk őket e tekintetben befolyásolni, mert respektáljuk úgy a miniszterelnök, valamint társainak s a többségben levő pártnak szabad elhatározási jogát. Magunknak fentartjuk ugyanazt. Csak az ellen teszünk óvást, hogy az ellenzék politikája folyvást személyes politikának gyanusittassék s belső tartalma rosszhiszemüleg eltagadtassék, pedig az ellenzék úgy elveire, mint nemzeti czéljaira nézve határozott irányban halad s a módok iránt is tisztában van. Meglehet, hogy a maga politikájára nézve a kormánypárt is és a minisztérium magával tisztában van, csakhogy ez a többi világ előtt még ismeretlen. Egy másik óvást az ellenzék eljárásának félremagyarázása iránt kell tennünk, hogy t. i. annak következetes támadása a minisztérium és annak feje, a pártvezér Tisza ellen megrágalmaztassék, mintha inkorrekt volna, mivelhogy ezen támadás tökéletesen jogosult s a parlamentáris szokásoknak megfelelő az, hogyha olykor szenvedélyes, mondhatnék, hogy a parlamenti küzdelem természetéből kifolyó s egyáltalán nem ritka, avagy kivételes jelenség. De hát kíméletességet Tisza Kálmán az ellenzéktől mi czimén követelhet? A recziproczitás czimén semmi esetre. Gyakran találkozunk azon okoskodással, hogy az ellenzék hevesen támadja a miniszterelnököt ; azt mondják, azért nem mehet el, mert nem engedhet a kisebbség terrorizmusának, nem alkothat precedenst arra nézve, hogy zajos tüntetésekkel egy minisztert, ki megött nagy többség áll, el lehessen űzni helyéről, ha pedig minden csöndes, azt mondják, minek menne el Tisza Kálmán, hiszen nincs rá ok, az ellenzék is már megnyugodott, hogy politikáját és hatalmát tovább folytassa. Ezen szofisztikus dilemmát el nem fogadhatjuk, mert Tisza Kálmánnak távozása helyéről nem azért szükséges, mert az ellenzék heves, vagy nyugodt, hanem mert politikája megbukott s nem folytatható a nélkül, hogy a nemzetet a legnagyobb nyugtalanságba ejtse s újabb veszélyeknek az országot, a kormányt és a parlamentet ki ne tegye. Ezen belső okokból folyik a válság szüksége, nem pedig a többség és kisebbség közötti számarányból, avagy egyéni dispozícziókból. Zavarok a parlamentben, vagy azon kívül nem tényezők, csak tünetek a politikában, de ha súlyosak, e tünetekből következtetni kell súlyos bajok létezésére. E bajokat pedig nem lehet szarvas-okoskodással eldisputálni. Ám a szünetek, melyek egyelőre a parlamenti tárgyalások csendesebb menetéből, később a megyei tisztujitásból, — hová a legtöbb képviselőnek haza kell menni s ezért jövő hó közepén aligha ülések tarthatók lesznek, — végre pedig a karácsonyi ünnepekből származnak: elég időt és alkalmat nyújtanak érett megfontolásra mindazoknak, kik hivatva vannak Magyarország sorsának intézésére befolyást gyakorolni. Elhatározásaikat nyugodt eltökéléssel várjuk, nem táplálva sem hiú reményeket, sem félelmet. Hogy mi fog történni , majd meglátjuk. Most az ellenzék van azon kedvező helyzetben, hogy azt üzenheti a kormánynak : »Mi várhatunk.« Egyelőre a politikában a közérdeklődés a parlamenttől elfordul a megyei restaurácziókhoz s mig azoknak vége nem lesz, az ellenzék nem konczentrálja erejét a parlamentben. Azután azonban ismét itt lesz, s nem fog vesztegelni. S valamint tavaszszal megírtuk előre a véderővitánál, hogy nem elég a 14-dik §-t kijavítani, mert a ‘25-iknél a harcz megújul, de a kormánypárt nem hitte s csalódott; valamint megírtuk előre, hogy nem elég a véderőtörvény megszavazása, mert ha új politika nem lesz, a budgetvitánál megújul a régi küzdelem s nem hitték, vagy azt hitték, hogy a rekonstrukcióval az idei budget-vitát könnyen keresztül viszik s csalódtak, mert megérték a véderővita második kiadását; valamint megírtuk, hogy nem elég a budgetet haza vinni, mert ha őszig rendszerváltoztatás nem lesz, őszszel ott fogjuk a vitát folytatni, ahol nyáron elhagyták, de nem hitték, kipihenték magukat s mulatságot csaptak Nagyváradon a » Rózsabokor «-ban és ismét csalódtak, mert a budget általános vitája rájuk zúdult elementáris erővel , azonképpen most is megmondjuk, hogy ha rendszerváltozás nem lesz, a békés hetekben, melyek most következnek, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás újra fel fogja idézni azon parlamentáris harczot, mely immár egy esztendőn át, mint a pártok polgárháborúja dúlja alkotmányosságunk mezejét, letapossa vetéseit s minél tovább tart, annál elkeseredettebb lesz, s annál élesebb ellentéteket teremt, melyek veszélyessége abban rejlik, hogy mindig szélesebb és magasabb érdekköröket ragadnak meg. Ez oknál fogva felettébb kívánatos az állami magasabb érdekek szempontjából, hogy a politikai válság, mely a miniszteri változhatatlanságból ered, minél előbb megoldassák. Makacs tagadása e válságnak sok becses időt elrabol a nemzettől, s nyújthatja ugyan a jelen kormányelnök életét, de megoldást nem tartalmaz, s a különben is rossz helyzetet még rosszabbá tenné. Nekünk a szünet igen becsesnek látszik a politikára nézve, mert a szélcsendet tartjuk szükségesnek. Ez alatt az államférfiak bölcsesége külső nyomás és befolyásolás nélkül megállapodhatik a hazára nézve üdvös és szükséges teendőkben. Budapest, nov. 30. Teleki miniszter a közigazgatás reformjáról. A félhivatalos »O. É.« jelenti: »A belügyi tárcza költségvetésének tárgyalása alkalmával, ami valószínűleg hétfőn lesz, Teleki Géza gr. belügyminiszter — mint halljuk — nyilatkozni fog a közigazgatás államosítására és általában a czélba vett reformokra vonatkozólag.« Ma este Budapesten több óráig tartó minisztertanács volt. Szerb egyházi ügyek. A szerb metropolitai egyházi tanács, mely tizenhét napig ülésezett Karlóczán s körülbelül nyolcvan folyó ügyet intézett el 27-én befejezte működését. A szerb egyházi kongresszus összehívása ügyében újabban egy horvátországi — kiringlinai — görög keleti egyházkerület papsága intézett kérelmet a magyar kormányhoz. Felterjesztésében az illető papság a szerb egyház ügyét ötvennégyezer ottani szerb lakos nevében is ,az alkotmányos magyar állam mindenkor tapasztalt jóindulatában ajánlja s az immár égetővé vált szerb egyház-iskolai viszonyok rendezése végett az egyházi kongresszusnak mielőbbi összehívását kéri. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt holnap, vasárnap esti hat órakor értekezletet tart. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. (A méhek. Vígjátékárom felvonásban, irta Bartók Lajos. Első előadása a nemzeti színházban, 1889. nov. 29-én.) Az a filozófia, melyet Bartók Lajos uj darabjában a Schopenhauer számlájára ir, meglehetősen utczai, vagy ha úgy tetszik, kávéházi filozófia. Rendszerbe foglalása azoknak az ismert megfigyeléseknek, melyek az axioma-irodalmat fölvirágoztatták, s melyekről mindenki tud egyet-mást, ha máshonnan nem, I. Ferencz királyból: »Az asszony ingatag«, vagy Shakespeareből: »Csalfaság, asszony a neved.« Ezeket az ismeretes megfigyeléseket rendszerbe foglalni első kötelességének ismeri minden ifjú filozóf, mihelyest nyakkendőjét felszabadulva látja az anyai kéz gyámsága alól. A legelső olcsó sikerek s a leghitványabb útszéli szerelmek is elvezetnek ehez a kávéházi filozófiához, mert mint egy igazi filozóf mondotta, a blague eme korszakának legsajátosabb mániája: a gyors általánosítás. Háromnégy regény, három-négy »cascadeuse« hölgygyel, épen elégséges arra, hogy az okos szüzekről szóló legenda ismét elveszítsen egy hívőt. A világ teli van ilyen kávéházi Schopenhauerekkel. Csakhogy ez a vígjátéki típus, amily gyakori, épp oly kevéssé érdekes; annyian vannak, mint a légy, s épp oly közönségesek mint a legyek. De van ezeknek az amateur-filozófoknak egy fajtája, melyben a mánia betegséggé emelkedik, mely tehát már részvétünkre érdemes. Az ilyen filozóf (a mai irodalom sokat foglalkozik vele) nem volt könnyelmű az általánosításban, de szerencsétlen volt a kísérletezésben Ez a filozóf nem az országúton kereste a gabonát, és ha tévedett, tévedése már nem nevetséges. Ez a filozóf szenved is egy kissé, ami érdekesebbé teszi a másik fajtánál. Mindamellett ennek a filozófnak az esetében is van egy finom komikus vonás — mint minden tévedésben van valami komikus elem — amely már méltó arra, hogy a költő foglalkozzék vele. Ez a betegség, ha gyógyíthatlanná nem fajul, — amely esetben a regényé, — ha még meggyógyulhat az ártatlanság lehétől: ezzel az inhaláló kúrával egyetemben a magasabb vígjáték thémáihoz tartozó. Bartók Lajos is ezt a thémát választotta új vígjátékának tárgyául. Egy szkeptikust, akit a sors keserű leczkéi tanítottak erre a filozófiára, ki kell gyógyítani a betegségéből. A betegségnek pedig csak egy kúrája van: a realitás. A képzelem bajait csak a valóság orvosolhatja. E gyógyszer csak az »eleven cáfolat« lehet, az a bizonyos ártatlanság. Ugyanezt a thémát dolgozta fel Alfred de Musset egyik leggyönyörűbb vígjátékában, melynek czíme: »Ne fogadj fel soha semmit.« Ki ne emlékeznél Valentinra, Van Buck úr unokaöcscsére? A »zöld keztyü« betegére, akit minduntalan kisért annak a pár viseltes keztyünek az emléke, amely pár keztyűt egy szegény, oktalanul bízó férj erőködött előtte felhúzni, hogy eltávozzék hazulról, ahol Valentinra pásztoréra várt. Ali, édes szerelem volt, de keserű utó »iz«t hagyott hátra. Azóta a kételkedés megmérgezi Valentinnak minden szerelmi óráját. Ama jelenet, melyben Valentint kigyógyitja hajából az a holdsugárból szőtt alak, melyet Musset (ha jól emlékszem) Gabrielle-nek nevez, az egyik legértékesebb drágaköve a dráma-literaturának. Valentin-nak a valóság megjelenik Mab királynő bűvös szekerén s a beteg meggyógyul. Ez az egész bluette. Lenge szkepszis volt, mondhatnák önök. Honnan tudja Valentin, hogy rá nem a zöld keztyűs ember sorsa vár ? Musset megfelel erre a kérdésre. A Valentin szkepszise nem hal meg, csak elszunnyad. »Meglehet« — ilyenformán gondolkozik — »hogy bolondot cselekszem.« De ennek az ártatlanságnak a régi szerelme oly édes, üdvözítő! A betegségnek vége, mert a hypochonder nem akar többé hinni bajában. Azt hiszem, ezt a problémát csak azon az egyetlen és egyszerű módon lehet megoldani, amint Musset oldotta meg. Az a bizonyos ártatlanság jön, lát és győz. A szkepszis megadja magát kényre-kegyre. Ez nem fölötte drámai, de mélységesen igaz. Bartók nem így akarta megoldani. És innen datálódnak tévedései. Első tévedése az, hogy az ő Aurélját Viola nem maga magának gyógyítja ki. Viola nem Aurélt, hanem Gyulát szereti. Aurélt nem egy ártatlan lénynek forró szerelme menti meg bajából, hanem az ártatlanságnak hideg látványa téríti meg. Ez csak akadémikus meggyőzés. Igaz, hogy ennél a látványnál Aurél egész a szerelemig melegszik, de mindez rövidke láz, és nem égési processzus, mely után átalakulás következik be. Az a láthatatlan Matild, akinek Viola a gesztenyét kikaparja, nem érdekel bennünket. Nem érdekel, hogy ebbe a házasságba Aurél gyógyult vagy kézelgő szívet visz-e ? Ennél fogva veszítünk érdeklődésünkből a kúra, sőt a betegség iránt is. Mert a betegséggel — és ez volt Bartóknak a második tévedése — még foglalkoznunk kell azután is, mikor a kúra már megkezdődött. Bartóknál nem úgy hat a kúra, mint coup de foudre, rögtönösen, véget vetve a bajnak az első »édes kettes«-ben. A térítés munkáját nem a darab végén látjuk, mint Mussetnél, ahol ezzel finita la commedia, hanem látjuk már a darab elején is, és épp ekkor a legnagyobb erőben. Bartóknál Viola szűziességének összes himporát szemébe fricskázza Aurélnak mindjárt a legelső találkozón, de a jelenet következése nem az, ami Mussetnél. Aurélt az ártatlanságnak ez a ragyogó kirakatja még nem téríti meg. Csak vágy ébred benne. Ezentúl hévvel lesz rajta, amire előbb csak mint filozóf fogadkozott, hogy t. i. Violát elcsábítja Gyulától. És ez végzetes tévedése volt Bartóknak. Mert ez után a darab már nem emelkedhetik. Viola az ártatlanságnak gazdagabb készletével, több puskaporral már nem rukkolhat ki. Ba eddig nem győzött, ezután már nem tudjuk mi módon győzhetne ? Ha a szűziesség nem hódít puszta megjelenésével,egyszerű liliomággal, Actatius-ütegeket már nem hozhat a csatába,mert ez a fegyver már a raffinement-é. És valóban, a darab nem is emelkedik.Ha Viola mégis győz,az már a szerzőnek merő önkénykedése. Mert az a hirtelen vallomás, melyet Viola az Auréllal való flirt után elejt, hogy t. i. Gyulát és nem Aurélt szereti, kigyógyíthatja Aurélt érzéki lázából, de nem régi bajából. Végre azt csak nem képzelte Aurél, hogy szűznek, cascadensenek egyformán ellenállhatatlan ? S ha nem, mi téríti meg most, ami előbb nem térítette meg? A »Méhek« szerzője azonban ránk disputálja, hogy ez a kijózanodás (meg még más valami) kigyógyítja Aurélt régi betegségéből is. A más valamih ez kissé hosszabb dolog. Vele elérkeztünk a darab alaptévedéséhez. Bartók Lajos, úgy látszik, darabjának megszerkesztéséhez azzal a föltevéssel fogott, hogy a szkeptikusnak olyan egyszerű módon való megtérítése, aminőt Musset-nél láthatunk, nagyon vékony süjet volna egy három felvonásos vígjátékra. A térítés munkáját tehát komplikálta, valószínűleg abban a hitben, hogy több eszköz erősebben fog hatni. A »több« ismét kevesebbnek bizonyult mint az »elég«. A komplikáczió gyöngítette és nem erősítette argumentumait. Gyula rá akarja bírni Aurélt, hogy szakítson Leonával, a kedvesével, s vegye nőül a neki szánt Matildot. Aurél nem áll kötélnek. A zöld keztyű kisérti — ő nem házasodik másoknak, s nagyon meg van elégedve a helyzettel, hogy mások házasodnak neki. A két jó barát között disputa fejlődik ki, mely ebben a két ágú fogadásban végződik: 1. Gyula fogadkozik, hogy elhódítja Leonát. Aki tehát nem érdemes rá, hogy Aurél továbbra is hozzá kösse fiatalságát. Ezt az asszonyt — Gyula szerint — meghódíthatja akárki. 2. Aurél fogadkozik, hogy elhódítja Violát, akit Gyula örökre a magáénak vél. Aurél szerint: változandóság a szerelem törvénye. (Mellesleg, észre kell vennünk, hogy Aurélnak e kettős fogadásában, hacsak nem közönséges faj, aki ellenállhatatlannak képzeli magát, azon egy »filozófiai« nézőpontból tekintve a dolgot, van egy kis ellenmondás. Mert ugyanakkor, mikor kételkedik a szűzies erényben, talán kissé túlságosan bizakodik a »vígasszonyok« állhatatosságában. De ez mellékes.) Ez a kettős fogadás két szálra fosztja a cselekvényt és vele érdeklődésünket, mégpedig az alapötlet rovására. A két gavallér párhuzamosan dolgozik, s mindegyik a maga érdekében. Előbb a fehér bűz egyet, aztán a fekete, majd megint a fehér. . . néhány sakkhúzás, és a fehér mattot mond. De ez még ismét nem végzetes hiba. Csupán cselekvésbeli nehézkesség, amibe, magunk részéről — a bőséges kárpótlás mellett — szívesen beletörődünk. Csakhogy a komplikácziónak fatálisabb következései is vannak. Gyula a fogadáshoz képest udvarol Leonának, mellékesen azért is, hogy visszaszerezze Leonától az Aurél leveleit, amelyek bennünket még akkor sem nyugtalanítanának, ha a szegény Matild iránt melegebben érdeklődnénk, pedig Matild távol van, tehát nincs igaza. Viola komolynak veszi, hogy Gyula Leonának udvarol. Daczból kaczérkodni kezd Auréllal, aki ezt a kaczérságot szintén komolynak véli. A két jó barát közli egymással az elért eredményeket: két légyott van kilátásban. Gyula meghökken, ő már éppenségesen szörnyen komolynak tartja a rendezvous-t, melyet Viola Aurélnak ígért. íme, benne vagyunk a félreértések útvesztőjében. Mindenki komolynak vesz valamit, ami csak intrigya, mindenki hisz valamit, ami nem való — a karaktervígjáték eszközei fel vannak adva, a cselvigjáték eltemeti a másikat, amelyben több kedvünk telt. Szerencsére amabból is maradt valami: a tónus, amely sok mindennel kiengesztel. Ezeket az intrigyákkal szőtt helyzeteket Bartók még tovább is komplikálja mellékes alakok véletlen megjelenéseivel, melyek apró vígjátékokat teremtenek a vígjátékban. S aztán jó sokára keríti elő Violát, hogy vallomásával véget vessen a maskarádénak. Gyula, a darab jó szelleme, megnyeri fogadását, eléri czélját, már t. i. azt, hogy Aurél elszánja magát nőül venni Matildot. Mert azt, hogy meggyőzte Aurélban a Luczifert is, ezt már csak kénytelen-kelletlen hiszszük el neki. Pedig ez volt a legfőbb érdeklődésünk. Ezzel kifejtettük azt, amit a darab megszerkesztésében tévedésnek tartunk. Ha még hozzáteszszük, hogy a vígjáték cselekvése vékony pénzű s hogy az alakokban túlnyomó a konvenczió: elmondtuk öszszes kételyeinket. De kritikánkat csak akkor fejezzük ki egészében, ha megjegyezzük, hogy mind e fogyatkozásokat elfelejtetik velünk a lyrai részletek gazdag szépségei. Bartók oly erővel, akkora képzelemmel, oly művészien szól a »Méhek «-nek talán túlságos gonddal kovácsolt verseiben, hogy megnyer annak is, amit mond. A dialog eleitől végig színes, képekkel teli, szellemes. »Thurán Anna« bizonyára jobban szerkesztett darab, mint a jelen újdonság, de viszont Bartóknak poétikus és művészi ereje egyik darabjában sem nyilvánult olyan teljességben, mint a »Méhek« románczaiban. E románczok legbecsesebbikét Csillag Teréz asszony nem hatás nélkül, mindamellett éppen ellenkezőleg mondta el, mint kellett volna. Az ő hangjában annyi meghatottság rezgett, amennyi a nézőtéren távolról sem kerekedett a trade meghallgatása után. Örömestebb láttuk volna megfordítva. Az ártatlanság ama gyanútlan vetkőződésének, melyet Viola e helyütt mivel, bennünket meg kellene hatnia, de mért van meghatva Viola? Miért tremolázik a hangja, mért fojt el könnyeket, mért pathetizál, mikor egy idegen urnák a méheiről csacsog? Mit tudja ő azt, hogy az a másik mit érez ebben a pillanatban ? Hisz ha ő neki ez nem a legközönségesebb beszélgetés (már akármilyen csinosan írta is meg Bartók), ha ő sejt valamit, akkor nem az az alak, amelyet a szerző elénk akart állítani. A szövegben nincs egy szó indikáczió sem, mely arra engedne következtetést, hogy ezt a passzust nem a lehető legegyszerűbben kell elmondani. E románcz végén azok a váratlan magas hangok — búsánat a szóért — valóságos »Bauernfängerei.« Általában, Csillag Teréz asszony nem termett e szerepre. Violája eklatánsan mutatta, hogy benne árnyéka sincs az igazi naivságnak. Az ő naiv alakjai csak dicsérő kritikusai a naivitásnak, de nem naivak. A gyermetegség teljesen hiányzik az ő lényéből, mely maga a tudatosság. Öröm lehet hallgatni, ha zoológiáról beszél, mert eszes, mint maga Darwin, de ezt a fantasztiko-zoológiai álmodozást, melynek elmondásához csak gyermeki báj kell, s nem a routine számító mesterkedése, rosszul mondta el. Ez a Viola nem téríi meg semmiféle Aurélt s még kevésbbé a Valentineket. Csillag Teréz asszony megbecsülhetetlen erő a társalgó szerepek egy jelentékeny részében, de ah, nem Reichemberg! Ő a nemzeti színházban a Próza nemzője. A. Z. A parlamenti nyilvánosság. A képviselőház mai ülésén egy érdekes kérdés került szóba, mely a parlament bizottságainak korlátolt nyilvánosságára vonatkozik. E korlátolt nyilvánosság abban áll, hogy a ház bizottságainak tárgyalásaiból a nagyközönség ki van zárva, de a bizottsági tárgyalásokon részt vehetnek a parlament azon tagjai, mint hallgatók, kik az illető bizottságba meg nem választottak. Sajnálattal kell kiemelnünk e kérdésnél azt, hogy nálunk a parlamenti jog tüzetes törvények által szabályozva nincs. Az 1848-iki törvényhozás megállapította ugyan a legnélkülözhetlenebb alapelveket; későbbi törvények, melyek a választásokra és az összeférhetlenségre vonatkoznak, szintén tartalmaznak töredékes intézkedéseket, de oly organikus törvényünk, mely a mai viszonyoknak megfelelőleg, ha általános is, de a parlament egész működésére minden irányban kiterjedő elveket tartalmazna, nincs. A magyar parlamenti jognak legeminensebb kütforrásait ma a létező és sok részben nagyon hiányos törvényeken kívül a magyar országgyűlés két házának tanácskozási szabályai és a delegáczió ügyrende képezik. Csak mellesleg akarjuk érinteni azt a nagy anomáliát, mely ebből származik. A képviselőház és a főrendiház, úgyszintén a delegáczió házszabályai csak magukat a ház tagjait kötelezik, kifelé ható kötelező erejük nincs. Egyszerűen az illető testületeknek határozatai, melyek épen azért, mert törvényerővel nem bírnak, magukban véve a házon kívül álló egyénekre és hatóságokra kötelező erővel nem bírnak. Pedig kellene bírniok. Nem akarunk mást említeni, csak például azt, hogy midőn a ház valamely képviselőválasztás megvizsgálására egyik tagját küldi ki — noha a házszabályok a vizsgáló biztost tanúkihallgatás jogával ruházzák fel — éppen azért, mert a háznak szabályai törvény erejével nem bírnak, a megidézett tanú nem is volna köteles a vizsgálóbiztos idézésére megjelenni, mert erre törvény szerint nem kényszeríthető. Vagy vegyük csak a bíráló bizottságok azon határozatait, melyek pénzbeli marasztalást tartalmaznak a költségekre nézve. Éppen azért, mert nincs törvény, mely ezen határozatok végrehajtásáról gondoskodnék, a m. kir. kúria csak hosszú ingadozás után állapíthatta meg a helyzet kényszerűségéből kifolyólag azt, hogy az ország rendes bíróságai ezen határozatok alapján végrehajtást rendelhetnek el, noha tulajdonképen végrehajtásnak bírói jogsegélylyel a szigorú jog szerint nem is volna helye. De ha ez így van azon joghatály tekintetében, melylyel a parlament határozatainak a házon kívül kellene bízniük, még nagyobb baj az, hogy a mi parlamenti jogunk az egész parlament belső működésére nézve is csak nagyon hézagos intézkedések foglalatját képezi. A parlamenti jog legfőbb forrása, mint említettük, a házszabályok lévén, természetes, hogy azok csak az illető háznak működését és jogkörét szabályozzák. Oly intézkedés, mely az egész parlament, különösen a két ház tagjaiból alakuló regnikoláris bizottságok és a delegáczió működésének egyes, feltétlenül törvény által szabályozandó alapelveire vonatkoznék, mely egyúttal meghatározná azon kereteket, melyekben az ügyrendnek mozognia kell, egyszerűen nem létezik. Ebbe a körbe tartozik az a kérdés is, mely a ház mai ülésén merült fel : váljon a delegáczió albizottságainak ülései, a parlament tagjaira nézve, nyilvánosak-e vagy sem ? Hogy a parlament bizottságainak tárgyalásai általában, a nagyközönségre nézve, nem nyilvánosak, az iránt a kontinentális parlamenti jog teljes megállapodásra jutott. Egyúttal azonban elfogadták mindenütt azt az elvet, hogy a parlament tagjai bármely bizottságban, hacsak ez iránt a házszabályok külön tiltó intézkedéseket nem tartalmaznak, mint hallgatók megjelenhetnek. A magyar képviselőház házszabályai csupán a mentelmi bizottságra nézve mondják ki, hogy annak tárgyalásain a ház tagjai sem lehetnek jelen, de a többi bizottságok a képviselőház tagjaira nézve nyilvánosak. Minden parlamenti bizottságra, amint általában a parlament egész működésére nézve a szabály az, hogy még azon esetben is, ha a közönség részvéte, tehát a teljes nyilvánosság, ki van zárva, a parlament tagjaira nézve a passzív részvétel joga kétségen kívül áll. Ha ezen általános szabály alól kivételt akarunk dekretálni, azt külön kell megállapítani. A nyilvánosság szabályozása a parlamentre és annak közös bizottságaira egyaránt kiterjedőleg, elsősorban csak törvény által történhetik meg s csak ennek alapján foglalhatnak erre vonatkozó parcziális intézkedéseket magukban a parlament két házának és a delegácziónak rendszabályai. Nálunk az 1848-iki törvény e tekintetben elvileg sem foglal magában minden irányban