Pesti Napló, 1890. október (41. évfolyam, 270-300. szám)

1890-10-10 / 279. szám

Budapest, 1860. Péntek, október 16. 079. szám. SzerkeutSiel t 9 erenexiek-tere, ithemei m-i p ft t • V A­Up szellemi részét illető Bünden közlemény a verkeeztdaáglex intézendő. Kéziratok nem adatnak h­aza. Eladé­ hi Tstal­i Fereneziek-tere, Athenaen m-é p ft 1 e t. . A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kedés kerető panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz Intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt *7 kr.) Politikai napilap. Ál. évi folyam. Előfizetési feltételek­­ ▲ reggeli is esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 trt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt .50 kr. — 3 hónapra t frt. 3 v as­eati kiadás póttal kftiönküldése kívántatik, postabélyegre havonkémt 0 kr», évnegyedenként 1 forint felülezetendő. Hirdetések atántúgy mint előfizetitek a »Pesti Napló« kiadó-hivatal&b* Budapest, Ferenczlek­ ters, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 1 kr.) Kereskedőink. A kereskedelmi osztály felett vitatkoztak gróf Andrássy Manó és Wahrmann Mór. Andrássy Manó azt állította, hogy »nálunk voltaképpen kereskedő elem még nincs is«, Wahrmann pedig vissza­felelt, hogy »a ke­reskedelmi osztály kellő kifejlődésének ná­lunk egyik akadálya társadalmi viszonyaink­ban is rejlik. Oda kell fejlesztenünk a közvé­leményt, hogy a kereskedelmi osztályt olyan­nak tekintse, a­mely egyenrangú bármely mással, s éppen olyan szereplés illeti azt is meg, mint a többit, s akkor a kereskedelmi osztály is a fejlődés megfelelő fokára fog emelkedni.­ Ily szavakat váltottak egymás­sal a gróf és a bankár. A bankárnak adunk igazat, de okait kell kutatnunk, hogy miért nincsenek kereske­dőink ott, a­hol lenniök kellene, s melyek azon feltételek, hogy elfoglalhassák azon tár­sadalmi állást, melyet kartársuk számukra követel ? Az arisztokratáknak kedves az exklu­zív álláspont, mely a kereskedő elemet ne­gálja; a polgárságnak kedves az álláspont, mely a kereskedők számára minden más osztálylyal, tehát az arisztokrácziával is egyenjogúságot követel az államban és a társadalomban, a nemzetre nézve, mely nem áll arisztokratákból, vagy demokratákból, hanem a polgároknak összesége, nem lehet irányadó az osztály szempont, hanem csak a közérdeknek szempontja, mely hasznosnak és szükségesnek ítéli a kereskedést, s óhajtja annak fejlődését, tehát a kereskedői osztály felvirágzását is, s ezért meg kívánja adni a kereskedésnek mások hátránya nélkül mind­azon jogokat és módokat, melyek lehetővé tegyék, hogy Magyarország kereskedői ön­álló aktív szerepet vigyenek, s Magyarország összes külső és belső forgalmának szükségle­tét a hazai nemzetgazdaság igényei szerint ellássák. Ezt ha teszik, kiegészítő alkatrészét képezik a magyar nemzetnek gazdaságilag, s azon mértékben, a­melyben tényezők a nem­zeti munkában, jogosítva vannak, hogy té­nyezők legyenek a társadalomban és a po­litikában is más produktív osztályokkal egy­formán. A követelés tehát, melyet Wahrmann formulázott, jogosult, s a szemrehányás, mely szavaiból kihangzik, szintén az. Viszont azon­ban jogosult azon kérdés is: kereskedőink mennyiben felelnek meg nemzeti hivatásuk­nak gazdaságilag, politikailag és társadalmi­lag, beilleszkednek-e egészen és teljesen a ma­gyar nemzet testébe ? Nemzeti alapra fektetni a kereskedést s azon fejleszteni azt, tovább szükséges és jogos óhajtása Magyarországnak. Egy egységes és nemzeti államban, mint a magyar a kereske­delmi politikának és a kereskedői osztálynak is nemzetinek kell lenni. Ha a kereskedés idegen s nem a magyar állam czéljait szol­gálja s a magyar nemzettel, ha össze nem forrott, két exkluzivitás fog állani egymással szemben s lehetetlenné tétetik azon társadal­mi összeforradás s a kereskedelmi osztálynak is ama fejlődése, melyet a nemzet és a keres­kedők javára Wahrmann Mórral egyet értve követelünk. Gróf Andrássy Manónak azonban nincs igaza állítani azt, hogy nálunk kereskedő­elem még nincs is — mert van. Nemcsak van, de hála istennek vannak már magyar keres­kedők is. Van már — ámbár még elég gyenge — ifjabb kereskedőink osztályá­ban egy nemes irány, mely a magyar kereskedést emanczipálni óhajtja s azt nyelvben is megmagyarosítani törekszik. De viszont — sajnos — igaz az is, hogy kereskedésünkben még nagyban uralkodik az idegenszerűség, mely a gazdasági és pénzügyi függést Ausztriától szereti és kultiválja s a politikában is a nemzeti felfogástól távol áll, üzleti és érintkezési nyelvül a németet hasz­nálja, nemcsak a külfölddel való levelezésé­ben, de a magyar fővárosban és provinczián is , tehát maga magát a magyar nemzettől elszigeteli. Ezen hamis és tarthatatlan hely­zettel szemben kötelessége a kormánynak és az irányadó kereskedői köröknek oda hatni, hogy kereskedelmünk emanczipácziója Ausz­triától minél gyorsabban és tökéletesebben megtörténjék, nem azon értelemben, hogy a nyugati szomszéd állammal ne kereskedjünk mentül többet, hanem hogy mint magyarok kereskedjünk vele s a hazai szempontokat semmi idegen érdekeknek alá ne rendeljük. Egyszersmind idehaza kereskedőink igyekez­zenek a saját társadalmi köreikben nem lenni exkluzivek s a magyar nemzet, mely a leg­szívesebben asszimilál mindenkit, ki megma­­gyarosodik, a kereskedelem megmagyaroso­­dásával a kereskedőknek is szívesen meg fogja adni, hogy ezen osztályt »olyannak te­kintse, a­mely egyenrangú bármely mással s éppen oly szereplés illeti azt is meg, mint a többit.« Szóval a nemzeti alapon, a nemzeti kereskedés alapján, megtörténhetik és kell, hogy megtörténjék az osztályoknak azon egybeforradása, mely a nemzeti egységnek és az állami önállóságnak posztulátuma. Eh­hez hozzájárulni feladata mindenkinek , a kormánynak és a törvényhozásnak, a társa­dalomnak és a kereskedőknek is. Könnyebben érhetnénk ezért, ha Ma­gyarországon az intelligenc­ia uralkodnék, mely az előítéleteken felülemelkedik s a ha­ladásnak barátja, hanem uralkodnak az ösz­­szeköttetések, melyek befolyásolják a kor­mányt és a társadalmat s befolyásolják a ke­reskedői világot is, mely ugyanazon hibába esik, mint arisztokratáink, kik összeköttetése­ket keresnek a bécsi udvarral, kereskedőink a bécsi bankárokkal, gyárosokkal és nagy­­kereskedőkkel. Hiszen az összeköttetések is jók, sőt szükségesek, de a nemzeti és állami szempont fölé nem emelhetők. S uralko­dik Magyarországon nem az intelligenczia, hanem a pozíc­iók, melyek nem állanak arányban a tehetséggel, hanem elfoglalják a befolyást tehetség nélkül. Már­pedig első dolog mindig a tehetség s ezt illeti meg az uralom, úgy lehetséges a haladás. De ha az államban csak az állás, a társadalom­ban csak a név és a kereskedelmi körökben csak a vagyon bk­ tekintélylyel és befolyás­sal, a tehetségek pedig mellőztetnek: ebből következik ama szükkeblűség, mely minden irányban akadályozza a nemzet fejlődését. A társadalom ezen betegsége szüli a politikai és gazdasági bajokat és emeli a társadalmi vá­laszfalakat. Ez ama szükkeblűség, mely önö­­sen mindig csak egyéni, családi, vagy osz­tályérdekeket követ, könnyen feláldoz máso­kat és a közérdeket, megszavazván a legna­gyobb összegeket improduktív kiadásokra, de fukar az áldozatkészségben, ha saját erszé­nyéről van szó. Gyakran tapasztaljuk ezt a politikában, sajnosan tapasztaljuk a keres­kedő osztálynál is. Ha magyar nemzeti s kul­túrás czélokról van szó , ezekre kereskedőink közül kevesen szoktak áldozatot hozni. A ma­gyar irodalmat nem pártolják, a német iro­dalomnak képezik hazánkban közönségét. A kivételek megerősítik a szabályt; a kivétele­ket üdvözöljük azon reményben, hogy nem­sokára elérkezik az idő, mikor ők fog­nak szabályt alkotni a magyar kereske­dői világnak. De ha ma ez még így van, a­mint mondjuk , ez egyik oka annak, a­miért Wahrmann eszméi huszonnégy eszten­dei alkotmányosság daczára meg nem valósul­tak. Wahrmann Mór, ki ezen egész idő alatt té­nyező volt a politikában, az átalakulást elő­idézni velünk szövetkezhetik, és a kormány­nál, melyet támogat, ezen irányban befolyá­solhatja a politikát. Nemzeti kereskedelmi politikát Barosstól várni lehet. Jó úton van, azon haladjon előre,­­ értsék meg kereskedőink, hogy az idő el­érkezett, midőn a kormánynyal és a nemzet­tel vállvetve, nemzeti irányban kell halad­niok. Mert ez a jövő és ez a legsajátosabb érde­­kÜK IS. 24 U1 agyai íí.›cuxí,¡^íí, Li~* megujcudt «, kereskedelmi társaságot, részére ugyanazon helyet és szerepet fogja biztosítani, melyet más országokban a nemzeti kereskedés elfoglal. Budapest, okt. 9. Don Carlos levele. A legitimisták gyűlésén, a­mely a közelmúlt napokban Saint-Anne-d’Aurayban folyt le, Valeri herczeg a­ralmat vett magának hang­súlyozni Don Carlos jogait a franczia trónra. Don Carlos ennek következtében Valorihoz levelet irt, melyben a többi közt ezt mondja: »Ha én mint Spa­nyolország legitim királya Francziaország belső és külpolitikájába nem avatkozom, ha Spanyolország iránt táplált szent szeretetem miatt jogaimat a fran­czia koronára feláldozom, mégis jogomban áll meg­mondani, hogy, miután én a spanyol és franczia ural­­kodóház legöregebb tagja vagyok, mindenkinek utá­nam kell indulnia, hogy az elsőszülöttség jogán a trónt elnyerhesse.« Don Carlos e pathetikus nyilatko­zata bizonyára úgy Francziaországban, mint Spanyol­­országban derültséget fog kelteni. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. De föld, a­ szerencse. Regény egy kötetben.­­ Irta: TOLNAI LAJOS. Ezt a bírót, ezt a támaszt, ezt a vigasztalót nem volt szabad megsértenem. Levert­en, mély bánattal nyúltam felső kabát­kám után, hogy menjek. Ezért hívtak hát haza ? ! Ezért kellett megszakítani pályámat? — Eredj. Ma a települőkkel fogok ebédelni. Hauzer tartja a születés­napját, ő hívta magához a főbb tagokat. Ha azonban, — különben, — ha merő­ben megváltoztatja irányát — elvégre az utolsó szál még kezünkben van, még nem szakítottuk el. Annyit azonban kijelenthetsz, hogy határozatom komoly, az megdönthetetlen. Gondolkozzék, ha szenvedélyé­ről tud. Míg az alacsony épület szűk, hosszú, sötét fo­lyosóján végig mentem, elébem tolakodtak azok a szerencsétlen házasok, kikről városunkban oly gúnyo­san, oly szánalommal, oly szemtelenül beszéltek. Jóságos Isten! ha az én szegény szüleim is igy fognak majd csinálni, egyik erre, másik arra ? Ránk is majd úgy fognak mutogatni a szerencsések, mint amaz elzüllött teremtésekre, kik szüleik viszálykodá­sának köszönhetik boldogtalanságukat? Nekünk se lesz többé igazi apánk és igazi anyánk! Erőtlenül, minden okos gondolat nélkül, kisírt szemekkel értem öcsémhez, ki durván fogadott, hogy mi az ördögöt tudtam annyi mindent össze-vissza lo­csogni ? A ló nem olyan, mint az ember, azt meg kell becsülnünk. Ennek a két lónak most megadtad. Jó ha tüdőgyulladást nem kap valamelyik. Eddig várni itt. Te is okos vagy. — Szegény fiú, még nagyobb baj is érhet ben­nünket! mondom magamban, szó nélkül hagyva a gyermekember ártatlan duzzogását. — Kis testvéreim a kocsirobogásra kiszaladtak elébem, a nyakamba ugráltak. Csak anyámat nem láttam. — Hol a mama? kérdem Nellitől, ki ekkor tizenkét éves lehetett. — A nagy bizottságban. — Miféle nagy bizottságban ? — Most mindennap gyűlés van az ünnepély után. Egyezer zárt ülés, szásezor nyílt ülés, most kis konferenczia, majd egy résznek konferenczia a gróf­­nénál, Ferdinandovszkynénál, Puchernénál. Nagy­szerű kép. Én már láttam. Erzsébet napján lesz a leleplezés a városház nagy termében. A polgármester azt akarja, hogy a feleségét ünnepeljék, ne őt. Oh, azok élnek jól! A leleplezés után szőkébb banket a polgármestereknél, este aztán nagy közvacsora a Hun­gáriában. Utána táncz. Várnak, sokan várnak. Györffy, Kardos Laczi, Pekár Muki, képzeld, még a Tinó Berti is, mind a megyénél vannak már. Mennyit em­legetnek ! Az a megállapodás, édeském, hogy maga a legszebb leány a városban. Igen, de csak akkor, mi­kor ilyen vörös a szemed. Mit csináltál ? Kisebb test­véreimnek kiosztogattam az ajándékokat, mire azok örömmel szétfutottak és minket magunkra hagytak egy darabig. — Most egyszer van — vette fel a szót újra Nelli nővérem — fiatalság a városban, és képzeld, papa erőnek erejével azt akarja, menjünk Porvárra. Én bizony csak nem megyek. Képzeld, mamáék egy álló, de egy áll­llóó hónapig nem szóltak egymáshoz. Már a cselédek is nevették s azt mondták — úgy súgta a fülembe — az urak meg vannak bolondulva. De azért Péter ur minden isten adta este itt ült, mig apámtól néhány forintot erőnek erejével el nem nyert. Ott kellett ülni a mamának is. A papa egyszer — de már akkor éjfél felé járt az idő — az asztalra csapott, hogy a poharak összetörtek s igy kiáltott fel: — Eredj már, az isten lódítson rajtad, Lajos! Vagy, ha el akarod venni a feleségemet, hát szólj. Elég volt a szemtelen lábjátékból! Oh Tili, itt rendet kell csinálnod! Nővérem mélyen elpirult arra az ocsmányságra és csak sokára bírta leküzdeni szégyenérzetét. Egy növekvő leány, a­ki lát már, érez és aka­ratlanul is ítél; hallja szülei durva összeszólalkozását, meg tudja az alacsony okot és nem tehet semmit. Soha el nem felejtem, hogy mily éles tűszulás­­ként hatott e szó szívemre. — Nellike, légy egészen őszinte hozzám, éde­sem , felelj úgy, a hogy leghívebb tudomásod sugallja. Láttál-e valami olyan jelenetet, a­mely jogot adhatott volna annak a szemtelen embernek, hogy így bánjék anyánkkal? — Igen. — Igen ?.. .Nem csalódol-e? — Nem. Mama mindig nagyon csinosan öltöz­ködött, a­mikor gondolta, hogy jön Péter úr, még kar­­pereczeit is felrakta, a­mit máskor látogatások alkal­mával se szokott tenni mindig. — Ez csak egyszerű udvariasság. — Mama fésülőnőt tart. — Óh, mamának gyönyörű haja van! — Drága kenőcsöket, pomádékat hozat, s mikor öltözködik. . .én nem mondom... .az nem szép. Nem mertem több kérdést intézni, csak néztem Nellit és úgy akartam a lesütött arczából kiolvasni, hogy mi az a nem szép ? — Behívja Marit, a szakácsnőt, és maszí­oztatja magát és kérdezi: »Ugy­e szép testem van, Mari ? Finom kis lábam — mi ?« — Olyat nem kérdezhet egy anya! Másként lehetett az! Elborította arczomat a vér és szégyenletemben sírni szerettem volna. — Mikor együtt vannak Péter úrral — én nem mondom........ Nem kellene megengedni mamának, hogy az a rossz ember, vagy kell vagy nem, úgy csó­kolgassa a kezeit. »Nagysádnak igen szép szobrászi karjai vannak — monda egyszer — mért nem enged a divatnak és hordaná meztelenül.« És másnap a mama meztelen karokkal jelent meg a szalonban és Péter úr végig csókolgatta, még a vállára is — óh te, Tili. ... — Nelli, mit beszélsz ? — Azt mondta: »Ilyen vénuszi vállakat csak egy ihletett szobrász faraghat!« És most ezek után a hízelgések után a mam­a levágott ruhát visel. Paálné is ilyet visel, de neki szeretője van; Rézné is, de neki is van; Dományiné is, pedig ő egy csúf, sovány asz­­szony. De a nőegyleti tagok mind isznak, kártyáznak és fiatal emberekkel kisértetik magukat haza. Mama mindig Péter úrral jön. Hallod? a mama, de valaki­vel. Elegáns franczia kalapban, dúsan tollazva; hom­lokra eresztett fürtökkel, melyeket a kalap tűje fiata­losan választott két részre; megnagyobbított fekete szemöldökkel; élénk piros arczrózsákkal, melyeket ügyesen árnyalt a rizspor; hamvas bajuszszal, melyet eddig soha se láttam, de mely itt az előkelő édes asz­­szonyoknál most divatos lehetett; vidra prémes kis őszi kabátkában, mely alól könnyedén látszott ki a fehér csipke tablier, sötét kék selyem uszályos szok­nyában ; karpereczekkel, arany lánczczal, arany órács­kával, gyémántos kapocstűvel, botkarcsúságu, magas bordeaux vörös séta-ernyővel és igen-igen nyájas mo­­solylyal, mely a legszebb uj fehér fogakat engedte láttatni, — szökött be könnyedén, a fekete szalon ruhába öltözött, pápaszemes, telt vörös arczu Péter Lajos ur karján, úgy két óra felé — az én felette, fiatal menyecskét mutató anyám. Megütödhetett magam viseletét, mert csakugyan zavaromban nem tudtam mit szóljak. — ügy? Hát igy fogadsz te en­yémet? Lássa tanár úr, ez az eredmény, ha az ember kényezteti a gyermekeit. Édesem, tudd meg, hogy én hazajövete­led okozója nem vagyok. Egy kis papírcsomagot tett az asztalra. — Ne bántsátok! — rivallt testvéreimre — Tilinek hoztam. Ferdinandovszkeyné küldi. Meghagyta, hogy még ma bemutassalak neki a színházban. — Igen csinos színészeink vannak, Tili nagy­fám, — kezdő czukor-édességű­, émelygős hangján Péter úr. Örvendetes, hogy ily dianai szépséget lesz szerencsénk társasköreinkben üdvözölni. El va­gyok ragadtatva. Ah! — és szemtelenül szemüve­gezett — egy valódi kis istennő! Mily kár, hogy szi­vem nem szabad többé! Megragadta kezeimet és ha anyám ott nincs, bizonyosan csókolgatja. — Hallom, előbb atyádhoz mentél. Nos, mit dörmögött ez a vén medve? Bemutatta légvárait Por­váron ? Oh, csak gyönyörködjék bennük , nem fogok belőlük kérni. Vigye a fiukat, nem bánom, a leányok itt maradnak velem. — Megengedi Nagyságos asszonyom, hogy mint ha Mentor, én is velük maradjak ? — Ha jól viseli ön­magát. — Aranyos nagysám, Cerberus leszek! Anyám majd ide, majd oda dobálta ruháit, ka­lapját az asztalra, keztyüit a tükör márványára, ka­bátját az ágyra s mindezt oly ifjúi kecsesei, nagyvilági gyakorlottsággal, mint a fővárosi színházak páholyai­ban szokták a feltűnni vágyó delnők. Arra az anyára, a­kit egykor imádtam, alig is­mertem. Csakugyan meztelenül, illetve igen átlátszó fá­tyol szövetben hordta karjait. A fehér csipke is csak alig-alig fedte keblét. Oh, ez nem az én anyám ! Az egy úrnő, a­kit nem értek. Az egy szépség, a­ki uralkodni akar. Aztán úgy odavetve kérdezett erről, arról, de majd elnyelte nagy szemeivel Péter tanár urat. Péter úr úgy érezte már magát nálunk, mint egy valóságos rokon, azalatt még szellemes, voltakép utczai frivolsággal a szerelemről kezdett beszélni s oly megjegyzéseket tett anyám termetéről s az én arczszinemről, mely igazán arczomba kergette a vért: hol fölkelt, hol leült, hol hírlapot, hol könyvet vett a kezébe s egyre közelebb jött hozzám. Nézett, mint egy festményt, vagy szobrot szok­nak nézni, kihívó bátorsággal, a mellett mutatott közönynyel. — Tudja miért töröm a fejemet kis Diána nagysám ? Anyám idegesen kiáltott hozzánk, hogy menjek ki és tegyek rendelést az ebédre nézve. Örvendtem, hogy szabadulhattam ettől az embertől. — Látod — simult hozzám Nelli nővérem — ez így megy. Itt okvetlen rendet kell csinálnod. Ha én nagyobb volnék, hogy tennék ? Így tisztelt tanár úr, nagyon szép, hogy ön annyi idejét pazarolja sze­rény házunkra, de jegyezze meg, hogy ez sem nem korcsma, sem nem kávéház; én nem vagyok kiszol­gáló kisasszony, vagy vendéglősné, a­kivel szemben oly sértő bókokat megengedjen magának, én anya vagyok, s akarom, hogy gyermekeim itt semmi meg­­botránkoztatót ne lássanak. Egyszer, mikor papa igen kihevülten kemény szemrehányásokat tett mamának, csakugyan megígérte anyánk — ah de mit tett ? Még csinosabban kiöltözködött, s még jobb uzsonnára várta Péter urat. — Eredj be édesem, s ülj ott. — Oh te Tili, te azt gondolod, hogy azok egész órákat nem ülnek együtt a szalonban. — A papa! — Papa a települőkkel jár. Oh Tili, sok helyen beszélnek ám már erről. — Nem fognak, csak eredj be édesem, s míg én be nem megyek, ne mozdulj. De hát egy apa — elgondolom magamban kí­nos tusakodással - nem tudja az ilyen tolakodó em­bert eltávolítani. Egy szó kellene csak­ egy bátor, erélyes szó. Mily boldogok voltunk ezelőtt még csak két­­három évvel is ; apám maga volt a vidámság; tréfa, jókedv. Jó emberek, régi barátok, hivataltársak jár­tak a házunkhoz. Anyám száz meg százféle módon tudta keresni apám kedvét. Névnapokon, születés­napokon czigányok jöttek, s tánczra kerekedett a vendégség. Láttam mikor apám anyámmal t­ánczolt, s a táncz végén megcsókolták egymást. — Nem tudtam akkor miért, de a szívem do­bogott örömében. Most minden elmúlt! Szüleim kerülik egymást, mindenik más czél­­ban keresi az élet örömét. A fény, a napsugár el­enyészett. Sötétség borult a házunkra. Alig tudtam állani lábaimon, reszkettem. — Oh kisasszony lelkem, sohase búsuljon —• mormogá a vén szakácsné. (Folyt. követ) Crispi és az Irredenta. A közép-európai szövetség külügymi­niszterei közül Crispi az egyedüli, ki szövet­ségi politikáját nemzete egy részének ellené­ben folyton védeni kénytelen. Másutt a szö­vetség eszméje nem a diplomáczia műve többé, hanem annyira meggyökerezett a népek ro­­konszenvében, hogy az ellenkező törekvések csak ritkán és szégyenkezve mernek nyilvá­nulni. Csupán az olasz nemzetnél lépnek a hármas szövetség elleni törekvések egész ko­moly alakban előtérbe s csak ott kénytelen a külügyminiszter a politikája elleni heves támadásokkal minden nap újra meg újra szembe szállani. Tegnap Crispi Florenzben küzdött meg ez üzelmekkel, melyek a nép különböző elemeire támaszkodva, a legkülön­bözőbb alakban és jelszavak alatt egy és ugyanazon czélra törekesznek. Szoczialisták, köztársaságiak, az örök béke rajongói, franczia­­barátok, Crispi személyes rosszakarói, mind­azok, kik az Olaszországra nehezedő gazdasági válság terheit többé-kevésbbé fájdalmasan érezik, az olasz egység mindenféle nyilt és titkos ellenségei egy zűrzavaros karrá egye­sülve hirdetik, hogy az olasz nép minden baja a mostani külpolitikából ered s hogy a para­dicsomi boldogság korszaka virradna reá, ha a két közép-európai állam fojtó öleléséből ki bírna bontakozni. A nép szélesebb köreibe főleg az irredenta véres szájú apostolai ültet­ték át ez eszméket s tagadhatatlan, hogy az irredentista mozgalom egy idő óta ismét fo­kozott erővel jelentkezik az olasz közélet me­zején. Az irredenta a »még fel nem szabadított olasz testvérek«, a nem olasz uralom alatti területek megszerzését hirdeti, és így Olasz­országban ugyanazt a szerepet viszi, melyet a pánszlávizmus Oroszországban, szomszédait akarja megrabolni. Svájcz, Francziaország és monarchiánk egyes, olaszoktól lakott vidé­keire aspirál, de első­sorban Ausztria-Magyar­­or­szág az, mely ellen vakmerő durvasággal nyilvánítja aspiráczióit. Mennyire megy el-rakodottságra, az kitűnt nemrég Tidiné­­ben, hol hívei egy miniszter jelenlétésen hangoztatták a leggyűlöletesebb tanokat mon­archiánk ellen. Ez a miniszter nyomban el­bocsáttatott ugyan, de az eset maga eléggé jellemzi az olasz közvélemény némely réte­geinek hangulatát. Ez annál meglepőbb, mert évek óta áll nemcsak baráti, hanem szoros szövetségi viszonyban Olaszország monar­chiánkkal s igy ma már azt lehetne hinni, hogy az irredentizmus hanyatlófélben van. De a tények az ellenkezőt mutatják s nem lehetne csodálkozni, ha fölmerülne az a gyanú, hogy Olaszország, mely éveken át élvezi a hármas­ szövetség előnyeit, az adott pillanat­ban éppen ez üzelmek folytán nem lesz képes szerződésbeli kötelezettségeit teljesíteni. Itt komoly veszély rejlik magára Olaszországra, a­melylyel szemben első­sorban a kormány­nak kell határozott állást foglalnia. Ezt tette tegnap Crispi, kinek a szerződésekhez való hű és őszinte ragaszkodása egyébiránt eddig sem volt kétséges. Ezúttal nem is magát igye­kezett igazolni szövetségesei előtt, mert ez fölösleges lett volna. Honfitársaihoz fordult, őket figyelmeztette arra, hol rejlik az igazi veszély Olaszországra. Tegnapi beszéde sújtó kritikája az irre­dentista tanok elméleti képtelenségének és gyakorlati veszélyeinek. A­mit egy széles látkörű, komoly, hazafias gondolkodású, az ország valódi érdekeit ismerő államférfiu el­mondhatott, hogy honfitársait e csalfa tanok veszélyeire figyelmeztesse, azt Crispi tegnap szokott ékesszólásával megtette. Mélyen bele­merült a dolog velejébe s dicséretes őszinte­­séggel tárta fel a helyzetet. Beszéde nagy apológiája a hármas szövetségnek, mely nem­csak az európai béke, hanem Olaszország élet­érdekei, létfeltételei felett is őrködik. Hogy külön is foglalkozott Ausztria-Magyarország és Olaszország viszonyával, az természetes, hisz az irredenta üzelmei első­sorban a mon­archia ellen intézvék s leginkább e körül­ménynek köszönhetik népszerűségüket. A fran­czia és svájczi olasz »testvérek« felszabadítá­sát az irredentista apostolok még nem merik nyiltan hirdetni, mert ma még franczia ro­­konszenveikkel ellenkezik. Ők monarchiánk ellen bőszitik az olasz népet s éppen a fran­czia szövetségtől várják agyrémeik valósítá­sát. Crispinek nagyon igaza volt, midőn arra utalt, hogy a ma annyira franczia­­barát irredenta, ha következetes marad­na, végül Francziaországgal is háborúba keverné Olaszországot. A közvetlen czél azon­ban Ausztria-Magyarország s Crispinek ala­pos oka volt Olaszország állását monarchiánk­kal szemben beható megvilágítás tárgyává tenni. Legelői itt kelthetnek bizalmatlanságot, félreértéseket az irredentista üzelmek s midőn az olasz miniszterelnök az ebből származható veszélyekre utalt, az olaszoknak tett vele ér­tékes szolgálatot. Nyiltan megmondotta ne­kik, hogy az irredenta az igazi ellenség, mely a legnagyobb válságba sodorhatja az orszá­got, miért is minden nazanas erzésű polgár­nak tartózkodni kell támogatásától. Józan és igaz nemzeti érzéstől sugall szellem hatja át Crispi beszédének ezen ré­szét. Nem tagadhatni azonban, hogy az irre­dentista eszmék terjedése és új életre ébredése éppen az utóbbi évekbe, azon időbe esik, mi­dőn ő adott irányt az olasz közügyeknek. Kétségkívül olyan okok, melyek teljesen füg­getlenek a kormánytól, játszottak itt közbe; tekintetbe veendő még az is, hogy Olaszor­szág modern állam­i intézményei polgárai­nak igen messze­menő szabadságot adnak fő­leg a sajtó és az egyesületi jog terén, melye­ket az elégedetlen elemek ravaszul fel tudtak használni. Az üzelmek fokozódása azonban tényleg mégis összeesik Crispi miniszterelnök­ségével s azért önkénytelenül fölmerül a kér.

Next