Pesti Napló esti kiadás, 1891. február (42. évfolyam, 33-58. szám)
1891-02-23 / 53. szám
Budapest, február 23. A szerb kormányválság. Még nem érkezett hír Belgrádból, megalakította-e már Pasics úr az új kabinetet. Úgy látszik a dolog még húzódik, és pedig alighanem abból az egyszerű okból, mert a radikális pártban nagyon kevés olyan ember van, akire miniszteri tárcát bízni lehetne. Ez a párt elsősorban parasztpárt, melyben nemcsak a műveit, hanem a kaputos ember is meglehetős ritka, ha csak a szerb pópákat ide nem soroljuk. Parasztok és papok vagyis a müveletlenség és a vallásos fanatizmus főképviselői teszik a radikális párt zömét s ilyen elemekből csakugyan nehéz minisztereket választani. Ami hasznavehető anyag volt a pártban, az az eddigi kormányban már alkalmazva volt. Pasics úr hír szerint azon fáradozik, hogy a bukott miniszterek közül minél többet reá vegyen, hogy az ő kabinetében tovább szolgáljanak. Érdekes az is, hogy Belgrádban tegnap híre járt, hogy Gyula, az eddigi belügyminiszter, ki szélső radikális és pánszláv törekvéseivel már régóta hírhedtté vált, veszi át a külügyi tárczát. Ez mindenesetre jellemző mozzanat s világot vet a mostani válság tulajdonképeni okaira. Éppen úgy jellemzi a Belgrádban készülődő eseményeket az, hogy Pasics úr, alighogy a megbízást a kormányalakításra megkapta, nyomban érintkezésbe lépett Persiani orosz követtel s hosszasabban értekezett vele. Az uj kabinet mindenesetre orosz védnökség alatt születik meg tehát. Minthogy Pasics lesz a miniszterelnök, a szkupstina is új elnököt fog kapni. Ez állásra Katies Demetert jelölték ki; Katies a parasztpárt vezére s legszélsőbb eszmék egyik előharczosa. E szélső eszmék alatt azonban éppen nem valami radikális vagy szoczialista, hanem egyszerűen a pánszláv tanokat kell érteni. E szerint Szerbiában meglehetősen exotikus emberek fognak tehát uralomra jutni s alig hihető, hogy Risztics és régenstársai, hacsak a legveszélyesebb agitátorok irányát magukévá tenni nem akarják, az új emberekkel sokáig megférhetnének. Nem lehetetlen, hogy a radikalizmus, mihelyt teljesen kezébe kerítette a közhatalmat, magát az eddig legalább mérsékeltebb régensséget fogja támadásai czélpontjává kiszemelni. E párt hűsége az Obrenovicsuralkodó család iránt mindig legalább is kétséges volt, s nincs kizárva a lehetőség, hogy a vak gyűlölet, melyet Milán exkirály személye iránt érez, olyan cselekedetekre fogja ragadni, melyek komolyan veszélyeztethetik a fiatal Sándor király trónját. Hogy a szerb radikalizmus az összes szomszéd államok irányában sem valami barátságos érzelmeket táplál, az régóta ismeretes. De e tekintetben nincs okunk aggódni; azok a szomszédok, kik itt szóba jöhetnek, még elég erősek arra, hogy a szerb radikalizmus üzelmeit ártalmatlanná tegyék s ha kell, erős kézzel meg is toroljanak mindent, mi a nemzetközi jogba s a fennálló szerződésekbe ütközik. Franczia képviselőválasztások. Tegnap Francziaország hét különböző kerületében volt képviselőválasztás, melyet halálozás vagy lemondás tett szükségessé. Csak öt kerületben létesült végleges eredmény, mely kivétel nélkül a köztársasági jelölteknek kedvezett, kik nagy többséggel kapták meg a mandátumot. Ellenben két kerületben szűkebb választás vált szükségessé, mert ott tegnap a szavazatok annyira szétforgácsolódtak, hogy egy jelölt sem kapta meg a törvényszabta szavazatszámot. A köztársaságiak tehát a tegnapi eredménynyel nagyon meg lehetnek elégedve, mert a lakosság körében sehol sem mutatkozott reakczió a fennálló kormányforma irányában, melynek szilárdulása csakugyan folyton inkább szembe tűnik. Ismeretes, hogy immár a monarchizmus egyik főtámasza, a kath. papság is mindinkább a köztársaság felé hajlik s hogy Leo pápa éppen e napokban erélyesen visszautasította egyes franczia püspökök abbeli kívánságát, hogy a franczia papságot a monarchista eszme melletti kitartásra utasítsa. Rómában e tekintetben minden beavatkozást megtagadtak s minden egyes franczia pap lelkiismeretére bizatik, hogy akár ilyen akár amolyan politikai állást foglaljon el. Ezzel a hazafias érzelmű franczia klérusnak lehetővé vált, hogy nyíltan a köztársasághoz csatlakozzék, mely e fontos fordulatnak kétségkívül tegnap is nagy hasznát vette. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése febr. 23-án. Olyan beszéd és olyan elemi erővel kitörő és legyőzhetlenül uralkodó hatás, mint amilyent ma a képviselőházban gr. Apponyi Albert párbeszéde alkalmával hallottunk és láttunk, az csak évtizedek alatt egyszer-kétszer fordulhat elő; a maihoz hasonlóra pedig még évtizedek alatt is alig emlékezünk. — Apponyi két óra hosszat beszélt — mindinkább emelkedő inspiráczióval, államférfim világossággal, hazafias bátorsággal és szónoki erővel. Beszédének túlnyomó nagy része Szilágyi Dezső igazságügyminiszter múltkori nagy beszédével foglalkozott. Objektiv érveléssel döntött le minden állítást, melylyel Szilágyi Dezső a maga javaslatát az igazságügyi szuverenitás és az 1867. XII. t.-cz. megsértésének vádja ellen védeni igyekezett. Egyetlen egy állítása nem maradt az igazságügy miniszternek, melyről Apponyi ki nemmutatta volna a tévedést vagy a tarthatatlanságot. Mikor azután Apponyi átment annak magyarázatára, hogy miért tekinti ő a miniszter javaslatát nagy kérdésnek és hogy miért indított e javaslat ellen ily nagy akcziót az ellenzék, innen kezdve Apponyi már feltétlenül ura lett a helyzetnek és az ellenzék frenetikus lelkesedését ellenkép gyanánt a kormánypártnak mély hallgatása kisérte. Mikor azután Apponyi bevégezte beszédét, elemi erővel tört ki az ellenzék lelkesedése és Apponyit éljenezve mindenki felugrált, hogy Apponyihoz rohanjon és kezét megszoríthassa. Sorrendben jöttek a függetlenségi párt vezéregyéniségei: Helfy Ignácz, Ugrón Gábor, Polonyi Géza, Thaly Kálmán, hogy Apponyinak gratuláljanak a nemzeti ügy védelmében kifejtett hazafias bátorságáért és nagyszerű szónoklatáért. Utoljára jött Irányi Dániel és néma meghatottsággal nyújtott kezet Apponyinak, és azután mellé ült s az ülés végéig mellette maradt. Ezalatt folyton tombolt a lelkesedés zaja; az ellenzék öt percznyi szünetet kért, de az elnök, tekintettel az előrehaladt időre 6/1-re volt), az öt percznyi szünetet nem adhatta meg. E közben fölkelt Szilágyi Dezső igazságügyminiszter és szólani kívánt, de az ellenzék lelkesedése oly nagy volt, hogy a csend nem tudott helyreállani. Ezt a többségben némelyek arra magyarázták, mintha az ellenzék nem akarná kihallgatni Szilágyi Dezsőt és ennélfogva szenvedélyes hangok hallatszottak a többség soraiból és ezeket szenvedélyes kézmozdulatok is kisérték. Erre az ellenzéken még hevesebben tört ki a zaj. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter több ízben hozzáfogott beszédjének kezdetéhez, de a zaj miatt nem folytathatta. Maguk a miniszterek is szenvedélyesen ugráltak fel bársonyszékeikről és míg Wekerle pénzügyminiszter az elnöki emelvényhez sietett, az alatt Szapáry miniszterelnök Szilágyi igazságügyminiszterrel értekezett. Az izgatottság általánossá vált. E közben komikus mozzanatok fordultak elő, mint volt Csatárnak az elnök által való megrovása s az arra következett néma mentegetődzés. Végre háromnegyed kettő felé a csend helyreállott s Szilágyi Dezső igazságügyminiszter elmondhatta néhány rövid megjegyzését, melyekre Apponyi nem válaszolt. Szilágyi beszéde alatt ********...ThiniWHINH || H1H egyizben szintén kitört a zaj. Akkor ugyanis, mikor Szilágyi a maga közjogi meggyőződéséről szólott, amire a baloldalról közbekiáltották : »Volt!« Maga az igazságügyminiszter is nagyon fel volt izgatva, nemcsak az Apponyi beszéde, de főként az azután következett jelenet alatt. Az ülés befejeztével az ellenzék Apponyit éltetve vonult ki az ülésteremből. Az ülés után az ülésteremben csoportok képződtek, melyekben miniszterek, kormánypárti és ellenzéki képviselők vitatkoztak a mai jelenet fölött. Kormánypárti részről az ellenzék mai magatartását kihívásnak vették s arra retorziókat helyeztek kilátásba. Az ellenzéki képviselők kijelentették, hogy állanak elébe, de megjegyezték azt is, hogy oly rendkívüli és példátlan hatás után, mint aminőt ma Apponyi Albert beszéde szült, nem lehet csodálni, ha a csend rögtön nem tud helyre állani s nem ildomos azonnal forszírozni a csend helyreállítását. Ily heves és izgatott hangulatban a véderő-vita óta nem álltak egymással szemben a pártok és gróf Apponyi Albert összes eddigi diadalai között ily fényes diadalt még nem aratott. Holnap tartja párbeszédét Polonyi Géza és holnap készül Apponyinak felelni Szilágyi Dezső igazságügyminiszter. Valószinüleg holnap lesz a javaslat felett a név szerinti szavazás is. Elnök : Péchy Tamás. Jegyzők: Dárday Sándor, Széll Ákos, Madarász József. A kormány részéről jelen vannak : gr. Szapáry Gyula, Wekerle Sándor, Szilágyi Dezső, Szögyény- Marich László. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hitelesíttetik. Elnök bemutatja a képviselőház pénztárnokának az 1890. évi julius hó 1-től deczember hó 31-ig terjedt pénztári bevételek és kiadásokról szerkesztett számadását. Átvizsgálás és jelentéstétel végett a számvizsgáló bizottsághoz utasittatik. Bemutatja továbbá Kis-Küküllő vármegye közönségének feliratát, melyben az Emkének a sorsjegy-kölcsön engedélyezése iránt a képviselőházhoz benyújtott kérvényét pártolja. A szegedi magyar királyi állami főreáliskola tanári testületének gróf Tisza Lajos képviselő által beadott kérvényét, melyben a középiskolai tanárok törzsfizetésének egyenlővé tétele az ötödéves kárpótlékok és lakbérilleték arányos emelése és a középiskola igazgatói törzsfizetésének javítása tárgyában kérelmez. Berettyó-Ujfalu község polgárainak Csanády Sándor, Bucsi község 134 polgárának, Póka község 33 polgárának Irányi Dániel, Csege, Földes, Kaba, P.Ladány, Nádudvar és Tetétlen község polgárainak Papp Elek képviselő által benyújtott kérvényeit, melyekben az önkormányzatnak, illetőleg a tisztviselők választási jogának fentartását kérik. Kiadatnak a kérvényi bizottságnak. Gróf Bethlen András földművelésügyi miniszter törvényjavaslatot terjeszt be a szegedi rakpart mentén 1884-ben teljesített kőhányási munkálatok költségeinek fedezése tárgyában. A pénzügyi bizottsághoz utasittatik. Széll Ákos az állandó igazoló bizottság nevében jelenti, hogy Udránszky Péter a szokásos harminc napi fentartás mellett igazolt képviselőnek mondatik ki. A konzuli bíráskodás. Következik a napirend : a konzuli bíráskodás szabályozásáról szóló törvényjavaslat általános tárgyalásának folytatása. Csanády Sándor a törvényjavaslatban egy újabb eszközét látja a közös ügyes kormánynak, hogy nemzetgyilkos politikáját folytathassa. Ő, aki azt óhajtja, hogy hazája, nemzete visszanyerje jogtalanul elrabolt függetlenségét s hogy kiirtassék a nemzet testén rágódó rákfene , a közös ügy, s ő nem szavazhatja meg e törvényjavaslatot. Nincsen itt a miniszter úr ? (Zajos derültség.) Az ő fejéhez akarnék szólani s a pakkitáska nem tud felelni (Zajos derültség. Szilágyi Dezső időközben bejön.) Ő is egyike azoknak, akikről el lehet mondani, hogy politikai hitehagyott. Ifjúkori életében skribler, vagy író korában a negyvennyolcas eszmék terjesztője volt, most pedig Ausztria — Bécs érdekében működik. E törvényjavaslatnak nincs más czélja, mint hogy Ausztria-Bécs kegyeit megnyerve, jövőjét biztosítsa. Szóló a magasztos negyvennyolczas eszmék hive s ezért utolsó lehelletéig küzdeni fog azon urak ellen, kikkel — szerencsétlenségre — szemben kell ülnie. A közös ügyes törvényjavaslatot általánosságban sem fogadja el. Szólásra senki sem lévén följegyezve, elnök a vitát berekeszti s jelzi, hogy szólás joga az előadón kívül a határozati javaslatok benyújtóit, gr. Apponyi Albertet és Polonyi Gézát illeti. Bokross Elek előadó zárszavában az ellenzék szónokainak beszédeivel foglalkozik s három pontban összegezvén az ellenzéknek a javaslat ellen emelt kifogásait, ezeket megcáfolni iparkodik. A javaslatot ismételten elfogadásra ajánlja. Beöthy Ákos félremagyarázott szavait igazítja helyre s kijelenti, hogy a múltkori beszédében mondottakat az előadó szavai daczára kénytelen fentartani. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter az előadó álláspontjának védelmére szólal fel. Dr. Apponyi Albert, kinek beszédét reggeli lapunkban közöljük, hétnegyed óráig tartó beszédének végén azokat a politikai okokat fejtette ki, melyek miatt a törvényjavaslatot el nem fogadhatja. Majd vázolja, hogy mért nem tartotta az ellenzék kicsinyesnek ezt az alkalmat, hogy e javaslat ellen oly erős harczot folyhasson. A kapcsot a külföldön élő magyar honosok s a haza között fenn kívánja tartani, a magyar önállóságot a külföld előtt elhomályosittatni nem engedi s beszédét az igazságügyminiszternek még az ellenzéken mondott következő szavaival fejezi be: »Nem az alkotmány üres formáiban rejlik az igazi biztosíték; vésték volna bár önök az 1867. törvényeket érezbe, azok lemoshatlan vonásaival még nincs Magyarország függetlensége biztosítva. De ha még megvan azon politikai meggyőződés, mely az 1867. törvényt létrehozta, ha még megvan azon, a magyar állam függetlensége iránti ragaszkodás és ha annyi tört reményeink közepette bírunk azon férfias erővel és elhatározottsággal, mely szerint bármely intimalt alakban jelentkeznék, bármily kicsinynek látszó kezdetleges alakban mutatkoznék is, minden felforgató törekvésnek ellentállunk; ha ez megvan, akkor igenis, ezen háznak szavazata más nem lehet, mint határozóig egyértelmű visszavetése ezen tövényjavaslatnak«. (Midőn gróf Apponyi beszédét befejezte, a két ellenzék több mint egynegyed óráig tapsolta és éljenezte.) Szilágyi Dezső: (Zajos kiálltások a bal és szélsőbalon: Éljen gróf Apponyi! Éljen! Öt perczet kérünk! Nem hallgatjuk meg! Vissza akarja vonni a törvényjavaslatot? Öt perczet!) Elnök : Háromnegyedkettőkor nem lehet kívánni öt perczet! (Roppant zaj. Az ellenzéken megújulnak az »Éljen Apponyi!« kiáltások. A kormánypárt az elnöki emelvény köré tömörülvén, heves gesztusokkal szólnak át az ellenzékhez, de hangjuk a zajban elvész. Elnök folytonosan csönget.) Szilágyi Dezső igazságügyminiszter: T. ház ! Miután gróf Apponyi . . . (Megújuló folytonos kiáltások : »Éljen gróf Apponyi!) Elnök csönget. Csanády Sándor: Hogy nem szégyeli magát! Csatár Zsigmond: Hát ki zavarja ? Elnök: Csatár Zsigmond képviselő urat rendre utasítom. (Roppant zaj. Csatár Zsigmond helyéről fölkel spantomimicre, karjait keblére fonva, arczjátékkal mutatja, hogy ő ártatlan. Óriási derültség.) Elnök csönget. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter: Miután gr. Apponyi... (Nagy zaj. Folytonos kiáltások: »Éljen gr. Apponyi!« A miniszterelnök odamegy az izgatottan álló miniszterhez s néhány másodperczig beszél vele. Szilágyi újra int az elnöknek, hogy csöngessen). Elnök csönget. (Roppant zaj. Kiáltások: »Helyre!« »Helyre!« A pénzügyminiszter látható ingerültséggel az elnöki emelvényhez siet. Azalatt a zaj folyton tart. Időnként megújulnak a kiáltások: »Éljen Apponyi!« A szélsőbalon az igazságügy miniszter felé »Hoch«-ot kiáltanak. Az elnök folytonosan csönget.) Szilágyi Dezső igazságügyminiszter: Miután gr. Apponyi beszédében jónak látta idézni szólónak 1879-ben mondott beszédéből a befejező passzust s ezzel őt úgyszólván felhívta a szólásra, kijelenti, hogy erős meggyőződése... Csatár Zsigmond: Volt. (Roppant derültség.) Elnök csönget. (Az ellenzék újból éljenzi gr. Apponyit.) Szilágyi Dezső: Az az én meggyőződésem... (Nagy zaj. Kiáltások: Rendre! Rendre!) Elnök : Méltóztassék a miniszter urat meghallgatni, igy teljes lehetetlenség tanácskozni. Aki ezután közbeszól, azt először megintem s ha ez nem használ, a 204. §. értelmében fogok ellene eljárni. (Nagy zaj.) Szilágyi Dezső igazságügyminiszter : Miután a képviselő úr beszéde folyamán, mint azon zárpasszusban, melylyel beszédét végezte, egyenesen személyemet hívta fel, idézvén 1879-ki beszédemből azt, amit — meggyőződésem szerint — nem én fedeztem fel — örök igazság marad, hogy nem abban a betűben, ami az alkotmányban van megírva (Nagy zaj) van igazi és legfontosabb biztosítéka egy nemzet önállóságának és függetlenségének,hanem abban az erőben, eltökélésben és alkotmányos szellemben, amely a törvényben megért függetlenséget és az abban biztosított jogokat és szabadságot érvényesíteni is tudja; midőn Apponyi Albert képviselő úr (Zajos éljenzés balfelől) beszéde végső részében való érvelését arra építette, hogy ezen törvény tíz évi tartamában, amely után az megszűnik, sem foglaltatik biztosíték aziránt, hogy ezen tíz év után Magyarország ezen törvényben foglalt minden közösségtől ment, teljes szabadsággal intézkedik, és mégsem biztos, hogy ez ügy akaratának megfelelő módon lesz rendezve ; midőn a képviselő úr azt mondja, hogy hiába szűnik meg ez a törvény, félnünk kell, hogy Magyarország gyenge lesz (Nagy zaj), hogy a törvényben megirt és biztosított joggal éljen, és midőn ebből az okból, mint egyik főokból (Kiáltások : Minden okból!) akarja elvetni a javaslatot és mégis mi reánk alkalmazza azt, hogy rezignáczióra, lemondásra nem kell tanítani a nemzetet, hogy nem kell a nemzetbe mesterségesen belecsepegtetni a gyengeségnek, a bátortalanságnak hamis érzetét: kérdem, ki az, ki a nemzet gyengeségét hirdeti, ki az, aki rezignáczióra, a gyönge megadásra inti a nemzetet ? (Nagy zaj. Kiáltások a szélsőbalon: Szilágyi Dezső!) Ki az, akinek egész politikája arra van építve, hogy ez a nemzet gyönge a törvényben megirt jogainak fentartására, az azzal való élésre? (Nagy zaj. Kiáltások: Éljen gróf Apponyi!). Ki az, aki ennélfogva a nemzetet még olyantól is el akarja tiltani, ami talán czélszerű és helyes volna ? És a nemzet gyöngeségét hirdető és elbátortalanitására irányzott ezen politikáját nem takarják el az eltökélésnek nagyhangú hirdetése és a hangzatos nemzeti szólamok. (Gúnyos derültség a bal- és szélsőbaloldalon. Kiáltások: Éljen Apponyi!) Ha tehát t.hát 1879-iki beszédem végpaszszusában van valami komoly intelem valaki irányában, az nem a kormánypárt irányában van. (Nagy zaj és derültség balfelől. Igaz! Úgy van a jobboldalon), amely azt tartja, hogy a nemzet 10 év után csak olyan törvényre áll rá, aminől az ő akarata, érdeke és felfogása szerint akkor helyesnek lát, hanem az elbátortalanítás, a gyengeség és bizalmatlanság politikáját, a nemzet gyengeségét jogai és érdekei érvényesítésére azok hirdetik, akik azt mondják: »tíz év után sem tudjátok megtenni azt, ami a nemzet érdekében van, nem mintha Magyarországnak joga nem volna hozzá, de mert Magyarország gyenge A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A házasság regénye. Irta: TOLSTOI LEO. 8 Sergius Mihelovics nemcsak mint engedelmes fiú szerette anyját, hanem mint egy olyan férfi is, aki benne a világ legokosabb, legszeretetreméltóbb és legjobb asszonyát látja. Velünk és különösen velem szemben nagyon jóságosnak mutatkozott; nagyon meg volt elégedve, hogy fia megnősül. Mindamellett úgy vettem észre, midőn mint Szergius Mihelovics jegyese őt meglátogattam, mintha éreztetni akarná velem, hogy fia jobb partrét is találhatott volna és hogy ezt nekem jó lesz el nem felejtenem. Teljesen megértettem és egészen az ő nézetén voltam. Ama két hét alatt, mely esküvőmet megelőzte, napról-napra láttam a vőlegényemet. Ebédre jött és éjfélig maradt. De mind a mellett, hogy kijelentette, hogy nélkülem nem élhet — és jól láttam, hogy igazat mond — még se töltött nálam egyetlen egy egész napot se, sőt az egész jegybenjárásunk alatt, akarata ellenére, törekedett minden ügyletét elintézni. A mi viszonyunk egészen a régi maradt, továbbra is »magáztuk« egymást, ő még csak a kezemet se csókolta meg és nemcsak nem kereste az alkalmat, hogy magunkra maradjunk, de sőt kerülte a téte-á-téte-et. Azt lehetett gondolni, hogy attól fél, hogy élénkebb gyöngédségi kitöréstől fél. Nem tudom, kettőnk közül melyik változott meg, de én teljesen egyenrangúnak éreztem magamat vele. Nem találtam benne többé azt a túlzott egyszerűséget, mely annyira visszatetszett nekem és gyakran örömmel fedöztem föl, hogy egy valóságos boldogságittas, alázatos gyermek áll előttem, ama férfi helyett, aki megfélemlített és tiszteletet parancsolt. Most már az egész lelkét véltem ismerni és mindaz, amit róla megtudtam, végtelen egyszerűnek és egészen az ízlésemnek megfelelőnek tetszett. Még azok a tervek is az enyémek voltak, amelyeket jövő életünkről vázolt, azzal a különbséggel, hogy ő sokkal tisztábban és jobban tudta azokat részletezni. Az idő rész volt és a nap legnagyobb részét a házban töltöttük. A legbizalmasabb és a legédesebb csevegéseink a zongora és az ablak közti sarokban folytak. A gyertyák élénk fénye megfogózott a sötét ablaktáblákon, amelyekre a háztetőről leszivárgó esőcseppek zizegve hullottak ; a viz csak ömölt a csatornákból és ez a külső nedvesség még derültebbé, melegebbé és világosabbá tette azt a szalonbeli zugot, a melybe menekültünk. — Tudja-e, hogy már régóta van valami mondanivalóm, monda egy este, midőn a zongora melletti csevegésünk a rendesnél hosszabbra nyúlt. — Az egész idő alatt, amíg ön játszott, csak erre gondoltam, folytatá. — Egy szót se szóljon, mindent kitaláltam, viszonzom. — Igen, igaza van, ne beszéljünk erről. — Nem, nem, mondja el! miről van szó, mondom, mást gondolva. — Emlékszik az A... úr és a B... kisaszony történetére. — Mindig emlékezni fogok erre az ostoba történetre... Szerencsére ilyen jó véget ért. — Igen, még egy kicsiség és én magam semmisítettem volna meg az egész boldogságomat. De a fődolog, hogy akkor hazudtam és szégyenlem magamat, ezért akartam most nyilatkozni... — Kérem, egy szót se többet.. . — Mitől fél ? kérdé mosolyogva. Hiszen igazolnom kell magamat. Eljárásomat indokolni akartam ... — Mire valók az indokok ? viszonzom. Az embernek nem szabad az érzelmeit indokolni. — Igen, az én indokaim rosszak valának. Midőn életem csalódásai és hibái után újra visszatértem önmagamhoz, elhatároztam hogy többé nem szeretek; azt mondtam magamnak, hogy számomra csak egy kötelesség maradt: életemet becsületes emberhez illően befejezni. Szándékom olyan sziklaerős volt, hogy arról az érzelemről, mely önhöz vonzott, sokáig nem bírtam beszámolni magamnak és nem láttam előre, hogy hova fog vezetni . . . Reméltem, a nélkül, hogy remélni mertem volna, — téve hozzá szünet után. — Majd azt hittem, hogy kaczérkodik, majd azt hittem, hogy szeret és nem tudtam, mi tevő legyek. De amaz est után . .. Emlékszik ? Akkor este, midőn a kertben sétáltunk, félni kezdtem . . . boldogságom nagyobbnak látszott, semhogy valóban létezhetnék ... És valóban mi lett volna belőlem, ha annyira megfeledkeztem volna magamról, hogy reméljek és e remények hiúk lettek volna? Csak magamra gondoltam, mert én nyomorult önző vagyok. Hallgatott és rám nézett. — Minda mellett volt némi igazam, — folytatá. Igazam volt, ha némi balsikertől féltem. Mit adokén mindazért, amit ön nekem hoz? Oly keveset ! Ön még gyermek, virág a bimbóban, mely a kinyílás pillanatát várja! ön először szeret és én... — Oh mondja ki a teljes igazat.. De rögtön megijedtem a felelettől, amit adhatott és igy kiáltok: — Nem, nem, ne szóljon semmit! — Ön tudni akarja, hogy szerettem-e már, — mondá keresztüllátva gondolataimon. — Azt felelhetem : Nem, sohse szerettem! Sohsem éreztem ahhoz hasonló érzést, ami most eltölt ön iránt. De hirtelen kínos izgatottság látszott rajta erőt venni és szomorúan hozzátéve: — Nem, és épen ezért van szükségem az ön szívére, hogy jogom legyen önt szeretni. Ön láthatja, kötelességem volt mindent meggondolni, mielőtt azt mondtam önnek, hogy szeretem! Mit nyújtok önnek kárpótlásul ? Szerelmet! Ez az egész! — És ez kevés ? kérdezem, szememet hozzá emelve, hogy a pillantásával találkozzam. — Ez kevés, kedves barátnőm, önnek kevés, folytató. Öné a szépség és az ifjúság! — Boldogságom oly nagy, hogy egész éjeket átvirrasztok és csak a jövő életünkre gondolok. Sokat éltem és azt hiszem, megtaláltam azt, amire boldogságomhoz szükségem van: nyugodt, visszavonult életet falunkban, azzal a lehetőséggel, hogy a parasztokkal jót tegyek — a mi nagyon könnyű és a mihez nincsenek szoktatva. Reám nézve az egy igen hasznos foglalkozás leend. Végre szórakozásul könyvek, zene, a természet, a felebaráti szeretet — ez volt boldogságom álma és többet nem is kívántam ... És most ezeken kívül találok egy olyan barátnőt, mint ön és meglehet hogy később családot és mindent, amit egy férfira hajthat. Ez nagyon sok reám nézve, akinek a fiatalsága már eltűnt, de nem ám önre nézve .. . Ön még nem ismeri az életet, ön még talán egészen más téren keresi a boldogságot ... és talán meg is találja. Ön ebben a pillanatban azt hiszi, hogy teljesen és egészen bírja a boldogságot, mert engemet szeret. .. — Nem, nem, én mindig egy nyugodt családi élet után vágytam, kiáltok. Szeretek — láthatja, az ön álma az enyém is. — Úgy látszik, kedves barátnőm, ez azonban nagyon kevés önre nézve. Ön szép és fiatal... ismétlő elmerengve. Megborzadtam arra a gondolatra, hogy nem hisz nekem és hogy szememre veti fiatalságomat és szépségemet. — Mért szeret engem ? kérdem boszos hangon; fiatalságomért, vagy önmagamért ? — Nem tudom, hogy miért szeretem; de azt tudom, hogy szeretem, felese mély tekintetét, mely az enyémet ellenállhatlanul magához vonzotta, reám függesztve. Hallgattam és szemem akaratlanul az övén függött továbbra is. Egyszerre sajátságos érzés fogott el; legelőször egészen eltűnt reám nézve az egész környezetem, aztán Szergius Mihelovics arcza is elmosódott és csak szemeit láttam, melyek az enyéim előtt ragyogtak: végre úgy éreztem, mintha szemei egészen átjárnának engemet. Aztán semmit se láttam és kénytelen voltam a szememet lesütni, hogy az átszellemülés és félelem érzelméből kiragadjam magamat, melyet ez az elbűvölő tekintet idézett elő bennem. Az esküvőt megelőző nap estéjén az ég beborult. A nyár végén szakadatlanul egymást követő esőzéseket az első tiszta és hideg őszi est követte. Minden nedves hűvösséggel volt tele és a kert lombtalanodni kezdő fasoraiban először lehetett észrevenni az ősz tarka ajándékait, melyek a fákon rezegtek. Az ég áttetsző volt, halvány kék, hideg visszfénynyel. A nappal ébredtem és az a gondolat, hogy a jelentőségteljes nap elérkezett, félelemmel és bámulattal töltött el, siettem a kertbe menni. A nap, mely még nagyon alacsonyan állt az égen, fénylő hézagokat képezett a hársfák lombtalan sárga ágai közt. A fasorok és utak zörgő levelekkel voltak borítva. A zsidócseresnye vérpiros bogyói és a bodzafa fekete golyócskái sajátságos ellentétet képeztek egymással. A tél most először vetette ezüstös fényét a sárguló pázsitra és a virágágyakra, melyek a ház előtt pompáztak. Az ég sokkal hidegebb volt, semhogy tiszta és világos ne lett volna. — Lehetséges, mára van kitűzve ? — kérdezem és csak nagy nehezen bírtam boldogságomban hinni. — Lehetséges, hogy ma esttől kezdve nem fogok többé ebben a szobában fölébredni, hanem Nikolszkban, abban a nagy ódon házban ? Többé nem itt fogok rá várni, őt tartóztatni és egész este Katiáról és Szóniáról mesélni neki ? Nem fogok többé vele együtt, a szalonban, a zongora melletti kedvencz zugomban visszahúzódni ? Nem fogom többé elkísérni és nem fogom többé félteni mikor a késő, sötét éjjel megy haza ? Aztán eszembe jutott, hogy előző este azt mondta, hogy utolszor jön el és hogy Katia a menyaszszonyi ruhám felpróbálásakor azt mondta: »ez holnapra van !« és egy pillanatig azt hittem, hogy a jelentőségteljes idő már olyan közel van, de a következő percben újra kétkedni kezdtem. Hogyan, mondom magamnak ismételten, holnaptól oda lenn fogok lakni az anyósommal, Katia és cselédeink nélkül, akikhez annyira szokva voltam ? Nem fogom minden este, lefekvés előtt az én jó hatiámat megölelhetni, nem fogom többé hallani, mikor szokása szerint, a keresztvetés után így szól hozzám : »Jó éjt kisasszony!« Nem fogom többé Szóniát tanítani, nem fogok vele többé játszani, nem fogok többé tréfából a szobánkat egymástól elválasztó ajtón kopogni és nem fogom többé hangos nevetését hallani. Hogyan, mától kezdve majdnem magamra nézve is idegenné leszek ? Egy egész új élet nyílik előttem, mely minden álmomat és reményemet meg fogja valósítani ? És ez az élet, valóban tartós lesz ? Türelmetlenül vártam Szergius Mihelovics megérkezését; sokkal nehezebben találtam meg gondolataimat, semhogy magam elviselhettem volna azokat. Nagyon korán érkezett és csak a jelenlétében állt tisztán a szemem előtt, hogy e napon leszek nejévé és ez a gondolat többé nem félemlített meg. Ebéd előtt a kápolnába mentünk, hogy egy az atyám üdvéért mondott misét hallgassunk végig. — Ah, ha még élne! gondolom, mikor a házba visszatértünk és szó nélkül vőlegényem karjára támaszkodtam, aki atyám legjobb barátja volt. Az istentisztelet alatt — midőn homlokommal a kápolna hideg pallóját érintem — oly élénk színekben képzeltem el atyámat, hogy úgy tetszett, mintha lelke teljesen megértene és helyeselné választásomat; éreztem, hogy lelke körüllebeg és áldása rajtam nyugszik. Mindezek az emlékek, ezek a remények, ez a boldogság és ez a szomorúság bennem egy ünnepélyes, emelkedett hangulattá egyesültek, mely teljes összhangzásban volt az üde, tiszta levegővel, a lombtalan mezővel, a halvány égbolttal, melyről fényes, de hideg sugarak hullottak alá, melyek hasztalanul iparkodtak arczomat égetni. Úgy tetszett előttem, mintha az, akinek ebben a pillanatban a karomat nyújtottam, értené érzelmeimet és osztaná azokat. Szótlanul, lassú léptekkel haladt előre és arczán, melyre lopva egy-egy pillantást vetettem, ama mély bánat és öröm vegyülőkét láttam viszont, mely a természetben és szivemben is élt. (Folyt, köv.) ---.--■'■—--------Hétfő, február 23. Budapest, 1891. 53. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.)