Pesti Napló esti kiadás, 1891. február (42. évfolyam, 33-58. szám)

1891-02-23 / 53. szám

Budapest, február 23. A szerb kormányválság. Még nem érkezett hír Belgrádból, megalakította-e már Pasics úr az új ka­binetet. Úgy látszik a dolog még húzódik, és pedig aligha­nem abból az egyszerű okból, mert a radikális pártban nagyon kevés olyan ember van, a­kire minisz­teri tárc­át bízni lehetne. Ez a párt első­sorban p­a­­rasztpárt, melyben nemcsak a műveit, hanem a kaputos ember is meglehetős ritka, ha csak a szerb pópákat ide nem soroljuk. Parasztok és pa­pok vagyis a müveletlenség és a vallásos fanatiz­mus főképviselői teszik a radikális párt zömét s ilyen elemekből csakugyan nehéz minisztereket válasz­tani. A­mi hasznavehető anyag volt a pártban, az az eddigi kormányban már alkalmazva volt. Pasics úr hír szerint azon fáradozik, hogy a bukott miniszterek közül minél többet reá vegyen, hogy az ő kabineté­ben tovább szolgáljanak. Érdekes az is, hogy Bel­­grádban tegnap híre járt, hogy Gyula, az eddigi bel­ügyminiszter, ki szélső radikális és pánszláv törek­véseivel már régóta hírhedtté vált, veszi át a külügyi tárczát. Ez mindenesetre jellemző mozzanat s világot vet a mostani válság tulajdonké­­peni okaira. Éppen úgy jellemzi a Belgrádban ké­szülődő eseményeket az, hogy Pasics úr, alighogy a megbízást a kormányalakításra megkapta, nyomban érintkezésbe lépett Persiani orosz követtel s hossza­sabban értekezett vele. Az uj kabinet mindenesetre orosz védnökség alatt születik meg tehát. Minthogy Pasics lesz a miniszterelnök, a szkupstina is új elnö­köt fog kapni. Ez állásra Katies Demetert jelölték ki; Katies a parasztpárt vezére s legszélsőbb esz­mék egyik előharczosa. E szélső eszmék alatt azonban éppen nem valami radikális vagy szo­­czialista, hanem egyszerűen a pánszláv tanokat kell érteni. E szerint Szerbiában meglehetősen exotikus emberek fognak tehát ura­lomra jutni s alig hihető, hogy Risztics és régens­­társai, hacsak a legveszélyesebb agitátorok irányát magukévá tenni nem akarják, az új emberekkel so­káig megférhetnének. Nem lehetetlen, hogy a radika­­lizmus, mihelyt teljesen kezébe kerítette a közhatal­mat, magát az eddig legalább mérsékeltebb ré­­gensséget fogja támadásai czélpontjává kisze­melni. E párt hűsége az Obrenovics­­uralkodó család iránt mindig leg­alább is kétséges volt, s nincs ki­zárva a lehetőség, hogy a vak gyűlölet, melyet Milán exkirály személye iránt érez, olyan cse­lekedetekre fogja ragadni, melyek komolyan ve­szélyeztethetik a fiatal Sándor király trónját. Hogy a szerb radikalizmus az összes szomszéd ál­lamok irányában sem valami barátságos érzelmeket táplál, az régóta ismeretes. De e tekintetben nincs okunk aggódni; azok a szomszédok, kik itt szóba jö­hetnek, még elég erősek arra, hogy a szerb radikaliz­­mus üzelmeit ártalmatlanná tegyék s ha kell, erős kézzel meg is toroljanak mindent, mi a nemzetközi jogba s a fennálló szerződésekbe ütközik. Franczia képviselőválasztások. Tegnap Fran­­cziaország hét különböző kerületében volt képvi­selőválasztás, melyet halálozás vagy lemondás tett szükségessé. Csak öt kerületben létesült végleges eredmény, mely kivétel nélkül a köztársasági jel­ölteknek kedvezett, kik nagy többséggel kap­ták meg a mandátumot. Ellenben két kerületben szűkebb választás vált szükségessé, mert ott tegnap a szavazatok annyira szétforgácsolódtak, hogy egy je­lölt sem kapta meg a törvényszabta szavazatszámot. A köztársaságiak tehát a­ tegnapi eredménynyel na­gyon meg lehetnek elégedve, mert a lakosság körében sehol sem mutatkozott reakczió a fennálló kormány­for­ma irányában, melynek szilárdulása csakugyan folyton inkább szembe tűnik. Ismeretes, hogy immár a monarchizmus egyik főtámasza, a kath. papság is mindinkább a köztársaság felé hajlik s hogy Leo pápa éppen e napokban erélyesen visszautasította egyes franczia püspökök abbeli kívánságát, hogy a franczia papságot a monarchista eszme melletti ki­tartásra utasítsa. Rómában e tekintetben minden be­avatkozást megtagadtak s minden egyes franczia pap lelkiismeretére bizatik, hogy akár ilyen akár amolyan politikai állást foglaljon el. Ezzel a hazafias érzelmű franczia klérusnak lehetővé vált, hogy nyíltan a köz­társasághoz csatlakozzék, mely e fontos fordulatnak kétségkívül tegnap is nagy hasznát vette. ORSZÁG­GYŰLÉS. A képviselőház ülése febr. 23-án. Olyan beszéd és olyan elemi erővel kitörő és legyőzhetlenül uralkodó hatás, mint a­milyent ma a képviselőházban gr. A­p­p­o­n­y­i Albert párbeszéde alkalmával hallottunk és láttunk, az csak évtizedek alatt egyszer-kétszer fordulhat elő; a maihoz hasonlóra pedig még évtizedek alatt is alig emlékezünk. — Apponyi két óra hosszat beszélt — mindinkább emel­kedő inspiráczióval, államférfim világossággal, haza­fias bátorsággal és szónoki erővel. Beszédének túl­nyomó nagy része Szilágyi Dezső igazságügy­miniszter múltkori nagy beszédével foglalkozott. Objektiv érveléssel döntött le minden állítást, melylyel Szilágyi Dezső a maga javaslatát az igazság­ügyi szuverenitás és az 1867. XII. t.-cz. megsértésének vádja ellen védeni igyekezett. Egyetlen egy állítása nem maradt az igazságügy miniszternek, melyről Ap­ponyi ki nem­­mutatta volna a tévedést vagy a tart­hatatlanságot. Mikor azután Apponyi átment annak magyarázatára, hogy miért tekinti ő a miniszter ja­vaslatát nagy kérdésnek és hogy miért indított e ja­vaslat ellen ily nagy akcziót az ellenzék, innen kezdve Apponyi már feltétlenül ura lett a helyzetnek és az ellenzék frenetikus lelkesedését ellenkép gyanánt a kormánypártnak mély hallgatása kisérte. Mikor az­után Apponyi bevégezte beszédét, elemi erővel tört ki az ellenzék lelkesedése és Apponyit élje­nezve mindenki felugrált, hogy Apponyihoz ro­hanjon és kezét megszoríthassa.­­ Sorrendben jöttek a függetlenségi párt vezéregyéniségei: Helfy Ignácz, Ugrón G­ábor, Polonyi Géza, Thaly Kálmán, hogy Apponyinak gratuláljanak a nemzeti ügy vé­delmében kifejtett hazafias bátorságáért és nagyszerű szónoklatáért. Utoljára jött Irányi Dániel és néma meghatottsággal nyújtott kezet Apponyinak, és azután mellé ült s az ülés végéig mellette maradt. Ezalatt folyton tombolt a lelkesedés zaja; az ellenzék öt percznyi szünetet kért, de az elnök, tekintettel az előrehaladt időre 6/1-re volt), az öt percznyi szünetet nem adhatta meg. E közben fölkelt Szilágyi Dezső igazságügyminiszter és szólani kívánt, de az ellenzék lelkesedése oly nagy volt, hogy a csend nem tudott helyreállani. Ezt a többségben némelyek arra magyarázták, mintha az ellenzék nem akarná kihall­gatni Szilágyi Dezsőt és ennélfogva szenvedélyes han­gok hallatszottak a többség soraiból és ezeket szen­vedélyes kézmozdulatok is kisérték. Erre az ellenzé­ken még hevesebben tört ki a zaj. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter több ízben hozzáfogott beszéd­jének kezdetéhez, de a zaj miatt nem folytathatta. Maguk a miniszterek is szenvedélyesen ugráltak fel bársonyszékeikről és míg Wekerle pénzügyminiszter az elnöki emelvényhez sietett, az alatt Szapáry mi­niszterelnök Szilágyi igazságügyminiszterrel érteke­zett. Az izgatottság általánossá vált. E közben komi­kus mozzanatok fordultak elő, mint volt Csatárnak az elnök által való megrovása s az arra következett néma mentegetődzés. Végre háromnegyed kettő felé a csend helyreállott s Szilágyi Dezső igazságügyminisz­ter elmondhatta néhány rövid megjegyzését, melyek­re Apponyi nem válaszolt. Szilágyi beszéde alatt ********­­...Th­iniWHIN­H || H1H egyizben szintén kitört a zaj. Akkor ugyanis, mikor Szilágyi a maga közjogi meggyőződésé­ről szólott, a­mire a baloldalról közbekiáltot­ták : »Volt!« Maga az igazságügyminiszter is nagyon fel volt izgatva, nemcsak az Apponyi beszéde, de főként az azután következett jele­net alatt. Az ülés befejeztével az ellenzék Appo­nyit éltetve vonult ki az ülésteremből. Az ülés után az ülésteremben csoportok képződtek, melyekben mi­niszterek, kormánypárti és ellenzéki képviselők vitat­koztak a mai jelenet fölött. Kormánypárti részről az ellenzék mai magatartását kihívásnak vették s arra retorziókat helyeztek kilátásba. Az ellen­zéki képviselők kijelentették, hogy állanak elébe, de megjegyezték azt is, hogy oly rendkívüli és pél­dátlan hatás után, mint a­minőt ma Apponyi Albert beszéde szült, nem lehet csodálni, ha a csend rögtön nem tud helyre állani s nem ildomos azonnal forszí­rozni a csend helyreállítását. Ily heves és izgatott hangulatban a véderő-vita óta nem álltak egymással szemben a pártok és gróf Apponyi Albert összes eddigi diadalai között ily fényes diadalt még nem aratott. Holnap tartja párbeszédét Polonyi Géza és holnap készül Apponyinak felelni Szilágyi Dezső igazságügyminiszter. Valószinüleg holnap lesz a ja­vaslat felett a név szerinti szavazás is. Elnök : Péchy Tamás. Jegyzők: Dárday Sándor, Széll Ákos, Ma­darász József. A kormány részéről jelen vannak : gr. Szapáry Gyula, Wekerle Sándor, Szilágyi Dezső, Szögyény- Marich László. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hite­lesíttetik. Elnök bemutatja a képviselőház pénztárnoká­nak az 1890. évi julius hó 1-től deczember hó 31-ig terjedt pénztári bevételek és kiadásokról szerkesztett számadását. Átvizsgálás és jelentéstétel végett a számvizs­gáló bizottsághoz utasittatik. Bemutatja továbbá Kis-Küküllő­ vármegye kö­zönségének feliratát, melyben az Emkének a sors­­jegy-kölcsön engedélyezése iránt a képviselőházhoz benyújtott kérvényét pártolja. A szegedi magyar királyi állami főreális­kola tanári testületének gróf Tisza Lajos kép­viselő által beadott kérvényét, melyben a közép­iskolai tanárok törzsfizetésének egyenlővé tétele az ötöd­éves kárpótlékok és lakbérilleték arányos emelése és a középiskola igazgatói törzsfizetésének javítása tárgyában kérelmez. Berettyó-Ujfalu község polgárainak Csanády Sándor, Bucsi község 134 polgárának, Póka község 33 polgárának Irányi Dániel, Csege, Földes, Kaba, P.­Ladány, Nádudvar és Tetétlen község polgárai­nak Papp Elek képviselő által benyújtott kérvényeit, melyekben az önkormányzatnak, illetőleg a tisztvise­lők választási jogának fentartását kérik. Kiadatnak a kérvényi bizottságnak. Gróf Bethlen András földművelésügyi miniszter törvényjavaslatot terjeszt be a szegedi rakpart men­tén 1884-ben teljesített kőhányási munkálatok költ­ségeinek fedezése tárgyában. A pénzügyi bizottsághoz utasittatik. Széll Ákos az állandó igazoló bizottság nevé­ben jelenti, hogy Udránszky Péter a szokásos har­­minc­ napi fentartás mellett igazolt képviselőnek mondatik ki. A konzuli bíráskodás. Következik a napirend : a konzuli bíráskodás szabályozásáról szóló törvényjavaslat általános tár­gyalásának folytatása. Csanády Sándor a törvényjavaslatban egy újabb eszközét látja a közös ügyes kormánynak, hogy nem­zetgyilkos politikáját folytathassa. Ő, a­ki azt óhajt­ja, hogy hazája, nemzete visszanyerje jogtalanul el­rabolt függetlenségét s hogy kiirtassék a nemzet tes­tén rágódó rákfene , a közös ügy, s ő nem szavaz­hatja meg e törvényjavaslatot. Nincsen itt a minisz­ter úr ? (Zajos derültség.) Az ő fejéhez akarnék szó­lani s a pakkitáska nem tud felelni (Zajos derültség. Szilágyi Dezső időközben bejön.) Ő is egyike azok­­nak, a­kikről el lehet mondani, hogy politikai hite­­hagyott. Ifjúkori életében skribler, vagy író korában a negyvennyolc­as eszmék terjesztője volt, most pe­dig Ausztria — Bécs érdekében működik. E törvényjavaslatnak nincs más czélja, mint hogy Ausztria-Bécs kegyeit megnyerve, jövőjét biz­tosítsa. Szóló a magasztos negyvennyolczas eszmék hive s ezért utolsó lehelletéig küzdeni fog azon urak ellen, kikkel — szerencsétlenségre — szemben kell ülnie. A közös ügyes törvényjavaslatot általánosság­ban sem fogadja el. Szólásra senki sem lévén följegyezve, elnök a vitát berekeszti s jelzi, hogy szólás joga az előadón kívül a határozati javaslatok benyújtóit, gr. Apponyi Albertet és Polonyi Gézát illeti. Bokross Elek előadó zárszavában az ellenzék szónokainak beszédeivel foglalkozik s három pontban összegezvén az ellenzéknek a javaslat ellen emelt ki­fogásait, ezeket megc­áfolni iparkodik. A javaslatot ismételten elfogadásra ajánlja. Beöthy Ákos félremagyarázott szavait igazítja helyre s kijelenti, hogy a múltkori beszédében mon­dottakat az előadó szavai daczára kénytelen fen­­tartani. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter az előadó álláspontjának védelmére szólal fel. Dr. Apponyi Albert, kinek beszédét reggeli la­punkban közöljük, hétnegyed óráig tartó beszédének végén azokat a politikai okokat fejtette ki, melyek miatt a törvényjavaslatot el nem fogadhatja. Majd vázolja, hogy mért nem tartotta az ellenzék kicsi­nyesnek ezt az alkalmat, hogy e javaslat ellen oly erős harczot folyhasson. A kapcsot a külföldön élő magyar honosok s a haza között fenn kívánja tartani, a magyar önállóságot a külföld előtt elhomályosit­­tatni nem engedi s beszédét az igazságügyminiszter­nek még az ellenzéken mondott következő szavaival fejezi be: »Nem az alkotmány üres formáiban rejlik az igazi biztosíték; vésték volna bár önök az 1867. törvényeket érezbe, azok lemoshatlan vonásaival még nincs Magyarország függetlensége biztosítva. De ha még megvan azon politikai meggyőződés, mely az 1867. törvényt létrehozta, ha még megvan azon, a magyar állam függetlensége iránti ragaszkodás és ha annyi tört reményeink közepette bírunk azon fér­fias erővel és elhatározottsággal, mely szerint bár­mely intimalt alakban jelentkeznék, bármily kicsiny­nek látszó kezdetleges alakban mutatkoznék is, min­den felforgató törekvésnek ellentállunk; ha ez meg­van, akkor igenis, ezen háznak szavazata más nem lehet, mint határozóig egyértelmű visszavetése ezen tövényjavaslatnak«. (Midőn gróf Apponyi beszédét befejezte, a két ellenzék több mint egynegyed óráig tapsolta és él­jenezte.) Szilágyi Dezső: (Zajos kiálltások a bal és szél­sőbalon: Éljen gróf Apponyi! Éljen! Öt perczet kérünk! Nem hallgatjuk meg! Vissza akarja vonni a törvényjavasla­tot? Öt pe­rczet!) Elnök : Háromnegyedkettőkor nem lehet kívánni öt perczet! (Roppant zaj. Az ellenzéken megújulnak az »Éljen Apponyi!« kiál­tás­o­k. A kormánypárt az elnöki emelvény köré tö­mörülvén, heves gesztusokkal szólnak át az ellenzék­hez, de hangjuk a zajban elvész. Elnök folytonosan csönget.) Szilágyi Dezső igazságügyminiszter: T. ház ! Miután gróf Apponyi . . . (Megújuló folytonos kiál­tások : »Éljen gróf Apponyi!) Elnök csönget. Csanády Sándor: Hogy nem szégyeli magát! Csatár Zsigmond: Hát ki zavarja ? Elnök: Csatár Zsigmond képviselő urat rendre utasítom. (Roppant zaj. Csatár Zsigmond he­lyéről fölkel spantomimicre, karjait keblére fonva, arczjátékkal mutatja, hogy ő ártatlan. Óriási derültség.) Elnök csönget. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter: Miután gr. Apponyi... (Nagy zaj. Folytonos kiáltások: »Éljen gr. Apponyi!« A miniszterelnök odamegy az izgatottan álló miniszterhez s néhány másodperczig beszél vele. Szilágyi újra int az elnöknek, hogy csön­gessen). Elnök csönget. (Roppant zaj. Kiáltások: »Hely­re!« »Helyre!« A pénzügyminiszter látható ingerült­séggel az elnöki emelvényhez siet. Azalatt a zaj folyton tart. Időnként megújulnak a kiáltások: »Él­jen Apponyi!« A szélsőbalon az igazságügy minisz­ter felé »Hoch«-ot kiáltanak. Az elnök folytonosan csönget.) Szilágyi Dezső igazságügyminiszter: Miután gr. Apponyi beszédében jónak látta idézni szólónak 1879-ben mondott beszédéből a befejező passzust s ezzel őt úgyszólván felhívta a szólásra, kijelenti, hogy erős meggyőződése... Csatár Zsigmond: Volt. (Roppant derültség.) Elnök csönget. (Az ellenzék újból éljenzi gr. Apponyit.) Szilágyi Dezső: Az az én meggyőződésem... (Nagy zaj. Kiáltások: Rendre! Rendre!) Elnök : Méltóztassék a miniszter urat meghall­gatni, igy teljes lehetetlenség tanácskozni. A­ki ez­után közbeszól, azt először megintem s ha ez nem használ, a 204. §. értelmében fogok ellene eljárni. (Nagy zaj.) Szilágyi Dezső igazságügyminiszter : Miután a képviselő úr beszéde folyamán, mint azon zárpasszus­ban, melylyel beszédét végezte, egyenesen személye­met hívta fel, idézvén 1879-ki beszédemből azt, a­mit — meggyőződésem szerint — nem én fedeztem fel — örök igazság marad, hogy nem abban a betűben, a­mi az alkotmányban van megírva (Nagy zaj) van igazi és legfontosabb biztosítéka egy nemzet ön­állóságának és függetlenségének,hanem abban az erő­ben, eltökélésben és alkotmányos szellemben, a­mely a törvényben megért függetlenséget és az abban biztosított jogokat és szabadságot érvényesíteni is tudja; midőn Apponyi Albert képviselő úr (Zajos éljenzés balfelől) beszéde végső részében való érvelé­sét arra építette, hogy ezen törvény tíz évi tartamá­ban, a­mely után az megszűnik, sem foglaltatik biz­tosíték aziránt, hogy ezen tíz év után Magyarország ezen törvényben foglalt minden közösségtől ment, teljes szabadsággal intézkedik, és mégsem biztos, hogy ez ügy akaratának megfelelő módon lesz ren­dezve ; midőn a képviselő úr azt mondja, hogy hiába szűnik meg ez a törvény, félnünk kell, hogy Magyarország gyenge lesz (Nagy zaj), hogy a törvényben megirt és biztosított joggal éljen, és midőn ebből az okból, mint egyik főokból (Kiáltá­sok : Minden okból!) akarja elvetni a javaslatot és mégis mi reánk alkalmazza azt, hogy rezignáczióra, lemondásra nem kell tanítani a nemzetet, hogy nem kell a nemzetbe mesterségesen belecsepegtetni a gyen­geségnek, a bátortalanságnak hamis érzetét: kérdem, ki az, ki a nemzet gyengeségét hirdeti, ki az, a­ki rezignáczióra, a gyönge megadásra inti a nemzetet ? (Nagy zaj. Kiáltások a szélsőbalon: Szilágyi Dezső!) Ki az, a­kinek egész politikája arra van épít­ve, hogy ez a nemzet gyönge a törvényben meg­irt jogainak fentartására, az azzal való élés­re? (Nagy zaj. Kiáltások: Éljen gróf Apponyi!). Ki az, a­ki ennélfogva a nemzetet még olyantól is el akarja tiltani, a­mi talán czélszerű és helyes volna ? És a nemzet gyöngeségét hirdető és elbátortalanitá­­sára irányzott ezen politikáját nem takarják el az el­­tökélésnek nagyhangú hirdetése és a hangzatos nem­zeti szólamok. (Gúnyos derültség a bal- és szélsőbal­oldalon. Kiáltások: Éljen Apponyi!) Ha tehát t.­hát 1879-iki beszédem végpasz­­szusában van valami komoly intelem valaki irányá­ban, az nem a kormánypárt irányában van. (Nagy zaj és derültség balfelől. Igaz! Úgy van­ a jobbol­dalon), a­mely azt tartja, hogy a nemzet 10 év után csak olyan törvényre áll rá, a­minől az ő akarata, érdeke és felfogása szerint akkor helyesnek lát, ha­nem az elbátortalanítás, a gyengeség és bizalmatlan­ság politikáját, a nemzet gyengeségét jogai és érde­kei érvényesítésére azok hirdetik, a­kik azt mondják: »tíz év után sem tudjátok megtenni azt, a­mi a nem­zet érdekében van, nem mintha Magyarországnak jo­ga nem volna hozzá, de mert Magyarország gyenge A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A házasság regénye. Irta: TOLSTOI LEO. 8 Sergius Mihelovics nemcsak mint engedelmes fiú szerette anyját, hanem mint egy olyan férfi is, a­ki benne a világ legokosabb, legszeretetreméltóbb és legjobb asszonyát látja. Velünk és különösen velem szemben nagyon jóságosnak mutatkozott; nagyon meg volt elégedve, hogy fia megnősül. Mindamellett úgy vettem észre, midőn mint Szergius Mihelovics jegyese őt megláto­gattam, mintha éreztetni akarná velem, hogy fia jobb partrét is találhatott volna és hogy ezt nekem jó lesz el nem felejtenem. Teljesen megértettem és egészen az ő nézetén voltam. Ama két hét alatt, mely esküvőmet megelőzte, napról-napra láttam a vőlegényemet. Ebédre jött és éjfélig maradt. De mind a mellett, hogy kijelentette, hogy nélkülem nem élhet — és jól láttam, hogy iga­zat mond — még se töltött nálam egyetlen egy egész napot se, sőt az egész jegybenjárásunk alatt, akarata ellenére, törekedett minden ügyletét elintézni. A mi viszonyunk egészen a régi maradt, to­vábbra is »magáztuk« egymást, ő még csak a keze­met se csókolta meg és nemcsak nem kereste az al­kalmat, hogy magunkra maradjunk, de sőt kerülte a téte-á-téte-et. Azt lehetett gondolni, hogy attól fél, hogy élénkebb gyöngédségi kitöréstől fél. Nem tudom, kettőnk közül melyik változott meg, de én teljesen egyenrangúnak éreztem magamat vele. Nem találtam benne többé azt a túlzott egysze­rűséget, mely annyira visszatetszett nekem és gyak­ran örömmel fedöztem föl, hogy egy valóságos bol­dogságittas, alázatos gyermek áll előttem, ama férfi helyett, a­ki megfélemlített és tiszteletet parancsolt. Most már az egész lelkét véltem ismerni és mind­az, a­mit róla megtudtam, végtelen egyszerűnek és egészen az ízlésemnek megfelelőnek tetszett. Még azok a tervek is az enyémek voltak, a­melyeket jövő életünkről vázolt, azzal a különbséggel, hogy ő sok­kal tisztábban és jobban tudta azokat részletezni. Az idő rész volt és a nap legnagyobb részét a házban töltöttük. A legbizalmasabb és a legéde­sebb csevegéseink a zongora és az ablak közti sarok­ban folytak. A gyertyák élénk fénye megfogózott a sötét ablaktáblákon, a­melyekre a háztetőről leszivárgó eső­cseppek zizegve hullottak ; a viz csak ömölt a csator­nákból és ez a külső nedvesség még derültebbé, me­legebbé és világosabbá tette azt a szalonbeli zugot, a melybe menekültünk. — Tudja-e, hogy már régóta van valami mon­dani­valóm, monda egy­ este, midőn a zongora melletti csevegésünk a rendesnél hosszabbra nyúlt. — Az egész idő alatt, a­míg ön játszott, csak erre gondoltam, folytatá. — Egy szót se szóljon, mindent kitaláltam, viszonzom. — Igen, igaza van, ne beszéljünk erről. — Nem, nem, mondja el! miről van szó, mon­dom, mást gondolva. — Emlékszik az A... úr és a B... kisaszony történetére. — Mindig emlékezni fogok erre az ostoba történetre... Szerencsére ilyen jó véget ért. — Igen, még egy kicsiség és én magam semmi­sítettem volna meg az egész boldogságomat. De a fődolog, hogy akkor hazudtam és szégyenlem magamat, ezért akartam most nyilatkozni... — Kérem, egy szót se többet.. . — Mitől fél ? kérdé mosolyogva. Hiszen iga­zolnom kell magamat. Eljárásomat indokolni akar­tam ... — Mire valók az indokok ? viszonzom. Az em­bernek nem szabad az érzelmeit indokolni. — Igen, az én indokaim rosszak valának. Mi­dőn életem csalódásai és hibái után újra vissza­tértem önmagamhoz, elhatároztam hogy többé nem szeretek; azt mondtam magamnak, hogy szá­momra csak egy kötelesség maradt: életemet becsületes emberhez illően befejezni. Szándékom olyan szikla­erős volt, hogy arról az érzelemről, mely önhöz vonzott, sokáig nem bírtam beszámolni magamnak és nem láttam előre, hogy hova fog ve­zetni . . . Reméltem, a nélkül, hogy remélni mertem volna, — téve hozzá szünet után. — Majd azt hit­tem, hogy kaczérkodik, majd azt hittem, hogy szeret és nem tudtam, mi tevő legyek. De amaz est után . .. Emlékszik ? Akkor este, midőn a kertben sétáltunk, félni kezdtem . . . boldogságom nagyobbnak látszott, semhogy valóban létezhetnék ... És valóban mi lett volna belőlem, ha annyira megfeledkeztem volna ma­gamról, hogy reméljek és e remények hiúk lettek volna? Csak­ magamra gondoltam, mert én nyomorult önző vagyok. Hallgatott és rám nézett. — Mind­a mellett volt némi igazam, — foly­tatá. Igazam volt, ha némi balsikertől féltem. Mit adok­­én mindazért, a­mit ön nekem hoz? Oly keve­set ! Ön még gyermek, virág a bimbóban, mely a ki­nyílás pillanatát várja! ön először szeret és én... — Oh mondja ki a teljes igazat.. De rögtön megijedtem a felelettől, a­mit adha­tott és igy kiáltok: — Nem, nem, ne szóljon semmit! — Ön tudni akarja, hogy szerettem-e már, — mondá keresztüllátva gondolataimon. — Azt felelhe­tem : Nem, sohse szerettem! Sohsem éreztem ahhoz hasonló érzést, a­mi most eltölt ön iránt. De hirtelen kínos izgatottság látszott rajta erőt venni és szomorúan hozzátéve: — Nem, és épen ezért van szükségem az ön szívére, hogy jogom legyen önt szeretni. Ön láthatja, kötelességem volt mindent meggondolni, mielőtt azt mondtam önnek, hogy szeretem! Mit nyújtok önnek kárpótlásul ? Szerelmet! Ez az egész! — És ez kevés ? kérdezem, szememet hozzá emelve, hogy a pillantásával találkozzam. — Ez kevés, kedves barátnőm, önnek kevés, folytató. Öné a szépség és az ifjúság! — Boldogsá­gom oly nagy, hogy egész éjeket átvirrasztok és csak a jövő életünkre gondolok. Sokat éltem és azt hi­szem, megtaláltam azt, a­mire boldogságomhoz szük­ségem van: nyugodt, visszavonult életet falunkban, azzal a lehetőséggel, hogy a parasztokkal jót te­gyek — a mi nagyon könnyű és a mihez nincsenek szoktatva. Reám nézve az egy igen hasznos foglalko­zás leend. Végre szórakozásul könyvek, zene, a ter­mészet, a felebaráti szeretet — ez volt boldogságom álma és többet nem is kívántam ... És most ezeken kívül találok egy olyan barátnőt, mint ön és meglehet hogy később családot és mindent, a­mit egy férfira hajt­hat. Ez nagyon sok reám nézve, a­kinek a fiatalsága már eltűnt, de nem ám önre nézve .. . Ön még nem ismeri az életet, ön még talán egészen más téren ke­resi a boldogságot ... és talán meg is találja. Ön ebben a pillanatban azt hiszi, hogy teljesen és egé­szen bírja a boldogságot, mert engemet szeret. .. — Nem, nem, én mindig egy nyugodt családi élet után vágytam, kiáltok. Szeretek — láthatja, az ön álma az enyém is. — Úgy látszik, kedves barátnőm, ez azonban nagyon kevés önre nézve. Ön szép és fiatal... ismét­lő elmerengve. Megborzadtam arra a gondolatra, hogy nem hisz nekem és hogy szememre veti fiatalságomat és­­ szépségemet. — Mért szeret engem ? kérdem boszos hangon; fiatalságomért, vagy önmagamért ? — Nem tudom, hogy miért szeretem; de azt tudom, hogy szeretem, felese mély tekintetét, mely az enyémet ellenállhatlanul magához vonzotta, reám függesztve. Hallgattam és szemem akaratlanul az övén függött továbbra is. Egyszerre sajátságos érzés fogott el; legelőször egészen eltűnt reám nézve az egész környezetem, aztán Szergius Mihelovics arcza is elmosódott és csak sze­meit láttam, melyek az enyéim előtt ragyogtak: végre úgy éreztem, mintha szemei egészen átjárnának en­­gemet. Aztán semmit se láttam és kénytelen voltam a szememet lesütni, hogy az átszellemülés és félelem érzelméből kiragadjam magamat, melyet ez az elbű­völő tekintet idézett elő bennem. Az esküvőt megelőző nap estéjén az ég beborult. A nyár végén szakadatlanul egymást követő esőzése­ket az első tiszta és hideg őszi est követte. Minden nedves hűvösséggel volt tele és a kert lombtalanodni kezdő fasoraiban először lehetett észrevenni az ősz tarka ajándékait, m­­elyek a fákon rezegtek. Az ég át­tetsző volt, halvány kék, hideg visszfénynyel. A nappal ébredtem és az a gondolat, hogy a jelentőségteljes nap elérkezett, félelemmel és bámu­lattal töltött el, siettem a kertbe menni. A nap, mely még nagyon alacsonyan állt az égen, fénylő hézagokat képezett a hársfák lombtalan sárga ágai közt. A fasorok és utak zörgő levelekkel voltak borítva. A zsidócseresnye vérpiros bogyói és a bodzafa fekete golyócskái sajátságos ellentétet ké­peztek egymással. A tél most először vetette ezüstös fényét a sárguló pázsitra és a virágágyakra, melyek a ház előtt pompáztak. Az ég sokkal hidegebb volt, semhogy tiszta és világos ne lett volna. — Lehetséges, mára van kitűzve ? — kérde­zem és csak nagy nehezen bírtam boldogságomban hinni. — Lehetséges, hogy ma esttől kezdve nem fo­gok többé ebben a szobában fölébredni, hanem Nikolszkban, abban a nagy ódon házban ? Többé nem itt fogok rá várni, őt tartóztatni és egész este Katiáról és Szóniáról mesélni neki ? Nem fogok többé vele együtt, a szalonban, a zongora melletti kedvencz zugomban visszahúzódni ? Nem fogom többé elkísérni és nem fogom többé félteni mikor a késő, sötét éjjel megy haza ? Aztán eszembe jutott, hogy előző este azt mondta, hogy utolszor jön el és hogy Katia a menyasz­szonyi ruhám felpróbálásakor azt mondta: »ez hol­napra van !« és egy pillanatig azt hittem, hogy a je­lentőségteljes idő már olyan közel van, de a követ­kező perc­ben újra kétkedni kezdtem. Hogyan, mondom magamnak ismételten, hol­naptól oda lenn fogok lakni az anyósommal, Katia és cselédeink nélkül, a­kikhez annyira szokva vol­tam ? Nem fogom minden este, lefekvés előtt az én jó hatiámat megölelhetni, nem fogom többé hallani, mikor szokása szerint, a keresztvetés után így szól hozzám : »Jó éjt kisasszony!« Nem fogom többé Szóniát tanítani, nem fogok vele többé játszani, nem fogok többé tréfából a szo­bánkat egymástól elválasztó ajtón kopogni és nem fogom többé hangos nevetését hallani. Hogyan, mától kezdve majdnem magamra nézve is idegenné leszek ? Egy egész új élet nyílik előttem, mely minden álmomat és reményemet meg fogja valósítani ? És ez az élet, valóban tartós lesz ? Türelmetlenül vártam Szergius Mihelovics megérkezését; sokkal nehezebben találtam meg gon­dolataimat, semhogy magam elviselhettem volna azokat. Nagyon korán érkezett és csak a jelenlétében állt tisztán a szemem előtt, hogy e napon leszek ne­jévé és ez a gondolat többé nem félemlített meg. Ebéd előtt a kápolnába mentünk, hogy egy az atyám üdvéért mondott misét hallgassunk végig. — Ah, ha még élne! gondolom, mikor a házba visszatértünk és szó nélkül vőlegényem karjára tá­maszkodtam, a­ki atyám legjobb barátja volt. Az istentisztelet alatt — midőn homlokommal a kápolna hideg pallóját érintem — oly élénk színek­ben képzeltem el atyámat, hogy úgy tetszett, mintha lelke teljesen megértene és helyeselné választásomat; éreztem, hogy lelke körüllebeg és áldása rajtam nyugszik. Mindezek az emlékek, ezek a remények, ez a boldogság és ez a szomorúság bennem egy ünnepé­lyes, emelkedett hangulattá egyesültek, mely teljes összhangzásban volt az üde, tiszta levegővel, a lomb­talan mezővel, a halvány égbolttal, melyről fényes, de hideg sugarak hullottak alá, melyek hasztalanul iparkodtak arczomat égetni. Úgy tetszett előttem, mintha az, a­kinek ebben a pillanatban a karomat nyújtottam, értené érzel­meimet és osztaná azokat. Szótlanul, lassú léptekkel haladt előre és arczán, melyre lopva egy-egy pillan­tást vetettem, ama mély bánat és öröm vegy­ülőkét láttam viszont, mely a természetben és szivemben is élt. (Folyt, köv.) ---.--■'■—--------­Hétfő, február 23. Budapest, 1891. 53. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.)

Next