Pesti Napló esti kiadás, 1891. február (42. évfolyam, 33-58. szám)

1891-02-14 / 44. szám

Budapest, 1891.Szombat, február 14. 44. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Budapest, február 14. Az olasz képviselőház ma délutáni ülésében mutatja be magát a Rudini-kormány a törvényho­zásnak. Ezúttal terjedelmes programmját is felol­vassa, mely a kül- és belpolitika minden mozzanatát felöleli. Ha ez a közlés, mely a programmról olasz offic­iózus lapokban megjelent, megfelel a valóság­nak, akkor a nyilatkozat erélyesen hangsúlyozni fogja a kabinet azon szándékát, hogy egyrészt a­z európai békét fentartsa, másrészt, hogy az összes külállamokkal állandóan jó viszonyban ma­radjon. E nyilatkozat bizonyára korrekt s megnyug­vást is fog kelteni, ámbár éppen Olaszországban ismét lesznek sokan, kik, mint már a héten a külkövetekhez intézett jegyzék alkalmából történt, azt fogják kér­dezni, mért tartózkodik Rudini úr olyannyira a hármas­ szövetség említésétől? Mert a programmban, a­mennyire az eddig ismeretes, megint nincs külön szó a szövetségről. Sem Bécsben, sem Berlinben sem kelthet ez a hallgatás aggodalmat, mert ott nagyon jól tudják, hogy Umberto király semmi áron sem tűrne maga mellett olyan kormányt, mely Olaszország nemzetközi viszonyait módosítani akarná. Nem is nálunk, vagy Ausztriában és Német­országban, hanem csupán az olaszok közt fogják tehát kérdezni, mért nem tesz a programra külön említést a hármas­­ szövetségről ? Egyébiránt a tények az olasz közvéleményt is meg fogják nyug­tatni s a dolognak nem lesz további következménye. Sokkal érdekesebb az új kormány programmjának azon része, mely a belpolitikára vonatkozik. Itt már teljes rendszerváltozással a Crispi­­politika teljes elejtésével találkozunk. E változás kevésbbé lényeges a pénzügyek terén, mert itt Rudini is csak azt tartja szem előtt, mit Crispi akart : az egyensúly helyreállítását. Hogy Rudini e czélból nagyobb megtakarításokat óhajt eszközölni, mint Crispi, az nem elvi, ha­nem tisztán gyakorlati kérdés. Elvekről a bel­politika összes többi ágaiban van szó s itt már a múlt és a jelen közt igen komoly és mélyreható ellentétek forognak fenn, melyek azon­­egyszerű tény­ben is kifejezést nyernek, hogy az új kormány visszavonja azon összes törvényja­vaslatokat, melyeket az előbbi kormány a parla­ment elé terjesztett. Ezek száma pedig igen nagy, mert az összes miniszterek múlt nyáron át nagy buzgalommal dolgoztak s egész tömegesen terjesztet­ték az újonnan választott képviselőház elé a törvény­­javaslatokat. Munkájuk azonban fölösleges volt s az új kormány egész más tárgyú és szellemű javaslatok­kal fog a ház elé lépni. A német kormány és Bismarck herczeg. A pá­risi »Figaro« Berlinből a következő Bürgönyt közli arra a viszonyra vonatkozólag, mely a volt kanczel­­lár és a jelenlegi intéző körök között fölmerült. Kitűnő forrásból arról értesülök, hogy Caprivi birodalmi kanczellárt nagyon bántják azok a heves támadások, melyeket ellene Bismarck herczeg két or­gánuma, a »Hamburger Nachrichten« és a müncheni »Allgemeine Zeitung« intéznek. Azt a czikket, me­lyet a »Hamburger Nachrichten« múlt vasárnap az angol-német konvenczióra nézve közölt, Caprivi olyan­nak tekinti, mely minden mértéket meghalad. A kan­c­ellárt ma (febr. 11.) a német császár fogadta, a­kitől felhatalmazást kért, hogy megindíthassa a Bis­­marck-közlöny ellen az eljárást az állam biztonsága ellen elkövetett büntetendő cselekmény miatt, mert abban a meggyőződésben van, hogy az említett lap rendszeresen diszkredikálja az állami kormányzatot. Azt hiszik általában, hogy egy hónap sem fog eltelni s Bismarck herczeg ellen a császár megteszi a szük­ségeseknek látszó intézkedéseket. Más oldalról azt beszélik, hogy a herczeg egész eljárása nem is czéloz egyébre, mint hogy ez következzék be. A hármas szövetség előzményei. Viktor Emánuel olasz király bécsi és berlini útjáról 1873-ban igen érdekes adatokat tartalmaz az a könyv, mely csak az imént jelent meg Olaszország­ban és Castelli Michelangelo politikai le­velezéseit tartalmazza. Castelli benső embere volt Viktor Emánuelnek s Minghetti, ki 1873-ban Olasz­ország miniszterelnöke volt, őt bízta meg azzal, hogy Viktor Emánuelt reábírja a bécsi és berlini uta­zásra, melyet a kormány nagyon kívánatosnak tar­tott, de melyre Viktor Emánuel nem igen akarta el­szánni magát. De Castelli sikert aratott, daczára an­nak, hogy Napoleon Jeromos herczeg erről az uta­zásról le akarta a királyt beszélni. A király 1873. augusztus 28-ikán Turinból Florenczbe érkezve, rög­tön fogadta Minghettit, a ki Castellinek a következő levelet irta: »Florencz, aug. 28. 1873. »Kedves barátom ! Sokszor és sokszor köszö­nöm közbenjárásodat! Ő felsége sokkal jobb han­gulatban van az utazásra nézve, mint az utóbbi alkalommal s hiszem, hogy reábeszélem őt. Rész­ben neked és a te jóbarátságodnak köszönhetem azt az eredményt, melyet az országra nézve hasz­nosnak tartok úgy benn, mint kifelé. Szerető bará­tod Minghetti.« Néhány nappal később Minghetti a következő sorokat írta Castellinek: »Minden rendben van. A te fellépésed éppen jókor jött, hogy ellensúlyozza Napoleon herczeg lebeszéléseit. A király szeptember 21-dikén indul el Turinból Bécsbe. Ott meghívást fog kapni Berlinből s azt elfogadja. Nekem úgy tetszik, hogy jó lesz elkerülni az utat Tirolon és Szavoján át s ennek okát nem szükséges adnom. Azt javasoltam ő fel­ségének, hogy kicsiny, de válogatott kíséretet vi­gyen magával. »Éppen ez a nehéz dolog!« vála­szolt nevetve. A­mi a költségeket illeti, egészen a te véleményeden vagyok és azonnal elhárítottam az akadályt. Nem fogom szégyenleni, hogy a parla­ment elé lépjek, biztos lévén abban, hogy a költsé­geket megkapom, de előbb meg fogom gondolni, nincs-e más lehetőség és el lehet-e kerülni az esz­mecserét e kérdés fölött.« Midőn a király visszatért bécsi és berlini út­járól, D­i­n­a, az »Opinione« szerkesztője a követke­ző levelet intézte Castellihez Rómából: »Október 1. »A miniszterek diadallal és büszkén érkeztek vissza. A király utazása jó dolog volt; magam is kezdettől fogva pártoltam. Viktor Emánuel csak­ugyan alkotmányos király, saját óhaja ellenére megtette az utazást. Ferencz József császár nem óhajtotta inkább az olasz királyt vendégül látni magánál, mint az olasz király nem kívánt vendég lenni. De most azt hiszem, miután a látogatás meg­történt, mindketten meg vannak elégedve. A jég meg van törve s ez elég. Berlinben a jó fogadtatás általánosabb volt; a nép fogadtatása volt az. Bécs­ben csak egy párt részéről történt a szives fogad­tatás.« Castelli erre így válaszolt: Turin, október 4. »Te azt írod nekem, hogy Bécsben épp oly kel­letlenül fogadták a királyt, mint a­hogy a király oda ment. Több sürgönyét olvastam Robilantnak, melyek az ellenkezőre engednek következtetést. De mikor ér­zelmekről van szó, minden lehetséges... Midőn meg­érkezett, leszállva a vonatról, legelső szavai ezek vol­tak : Az ördögbe! huszonnégy óra egy kissé sok vas­úton ! De azért nagyon jó kedvben volt. Többet nem igen beszélt. Midőn elbúcsúztam tőle, igy szólt: Re­mény­em, hogy menni fog. Legközelebb fogadni fog.« Ez a fogadtatás van leírva Castelli egy másik levelében, mely október 13-dikáról kelt s igy szól: »A király kitűnő benyomást hozott vissza út­járól. Azt mondá nekem, hogy Ferencz József csá­szár rendkívül szívélyes volt vele, de Ausztria Ma­gyarországban az utóbbi vezeti az elsőt orránál fogva, hogy nincs kellő egyetértés és a nehézségek nagyok. Poroszországtól el van ragadtatva. A két állam közt való ellentét nagyon meglepte. Azt mondá, hogy a német császár derék ember a szó teljes értelmében s nem fogyott ki mindenkinek di­cséretéből. De meglepett, a­miről azt mondá, hogy az Bismarck véleménye, vagyis hogy tavaszszal há­borúnk lesz, ha nem előbb, mert a francziák képe­sek minden őrültségre. Úgy írom meg ezt, a­mint hallottam, de minden tiszteletem mellett Bismarck iránt azt hiszem, hogy a kanczellár egy kissé élén­ken színezett a maga czéljai érdekében.« KÜLÖNFÉLÉK. — febr. 14. A hir. lapból. Kinevezések. A m. kir. igazságügy­miniszter ideiglenes minőségben a soproni kir. orsz. fegy­intézethez igazgatóvá Uh­lyarik Albin ottani ellen­őrt, ellenőrré U­r­a­y László igazságügyminiszteri II. oszt. számtisztet és gondnokká Müller Mór lipótvári orsz. fegyintézeti I. oszt. tiszti írnokot, továbbá ellenőrré a munkácsi kir. orsz. fegyintézethez S­­­u­p­­­er Lajos szegedi kir. kir. börtönbeli gondnokot, az aszódi kir. javitó-intézethez gondnokká Hoffbauer Antal lipót­vári orsz fegyintézeti II. oszt. tiszti írnokot, és a lipótvári kir. orsz. fegyintézethez és közvetítő intézethez szintén ideiglenes minőségben I. oszt. tiszti írnokká Buko­­v­i­t­s Lajos aszódi kir. javitó-intézeti gondnokot ne­vezte ki. Az udvar Budapesten. A király ma megint nem fogadott senkit. A királyasszony a szép napos időben fölkereste régi kedvencz sétahelyét a krisztinavárosi bástya alatt, melyet most törmelék borít, mert ott készül az új királyi palota fundamentuma. A király­né hosszabb ideig sétált a romok közt. A királyné meg­kezdte délutáni fogadásait. Naponként d. u. 4—5 óra közt a főrangú hölgyek sorban látogatást tesznek ki­rályné ő­felségénél a palotában. Ma délután 6 órakor a király udvari ebédet ad, melyre huszonhatan hivata­losak. Hétfőn délelőtt tíz órakor ő Felsége általános kihallgatást ad, melyre az előjegyzések még holnap is eszközölhetők a kabinetirodában. A király adományai. A király a budapesti tu­domány­egyetem bölcsészettani hallgatóinak segély­egylete részére egyleti czélokra és a pesti izraelita nőegylet részére az általa fentartott jótékonysági in­tézetek javára e hó 1-én rendezett álarc­osbár alkal­mából 100—100 forintnyi segélyösszeget adományo­zott magánpénztárából. A katholikus nagygyűlést előkészítő százas bi­zottság kedden, február 17-én délután fél 6-kor tart­ja alakuló gyűlését a katholikus kör dísztermében. A meghívók már szétküldettek. A prímás hagyatéka. Esztergomból jelentik : Boncz miniszteri biztos a prímási végrendelet ér­telmében kiszolgáltatta a székesegyház kincstárának az egyházi czélokra szolgáló drágaságokat, melyeket az elhunyt a kincstárnak ajándékozott. Ez ajándékot a szakértők hétszázezer írtra becsülik. A prímás ál­tal Forster volt jószágkormányzó ellen indított pert a nyitrai törvényszék elvetette. Az állam ezt, vala­mint a Forster által negyedmilliós követelés iránt indított pert folytatni fogja. A miniszteri biztos a prímás végrendelete daczára sem adta ki az örökö­söknek az összes ezüstneműeket. Huszonnégy sze­mélyre való ezüstterítéket visszatartott az utódnak. Kraft Ebing a hipnotizmusról. Franzos Ká­roly Emil tudvalevőleg kérdést intézett a legkiválóbb tudósokhoz, hogy folyóirata számára nyilatkozzanak, mikép vélekednek a hipnotizmusról és szuggesztióról. Ezúttal Krafft-Ebing, a híres tanár, nyilatko­zata fekszik előttünk. Krafft-Ebing úgy vélekedik, hogy minden pszichiére jelentkező betegségi szimptómánál létezik egy pszichikai tényező, melynek ártalmatlanná tevése kell, hogy főczélját képezze a therápiának. Itt azonban nem segít semmiféle orvosság, hacsak sug­­gesztió útján nem. Ha azonban az éber sug­­gesztió erre képtelen, nagy köszönet illeti a tudományt, hogy olyan eszközzel szolgál, mely­­lyel az idegen suggesztiót fokozni s az anto­­szuggesztiót csökkenteni lehet. Ez az empirikus eszköz a hypnózis, mely szuggesztió által keletkezik s azáltal hat. A híres tanár­ meg van győződve, hogy a hypnotikus szuggesztív kezelés ma már a legnagyobb fontosságú oly szerencsétlen betegeknél, kikkel szem­ben különben a therapia tehetetlenül áll. Sohasem tapasztalta, hogy a kezelés valaha ártott volna vala­kinek, ha egyénileg kellő módon alkalmazták. Azt hiszi, hogy a hypnózis nemcsak diagnosztikai és the­­rapeutikai szempontból, de mint a kísérletező pszi­chológia rendkívül becses eszköze is kiváló fontosság­gal bír. Leégett piskóta­gyár. A győrszigeti első ma­gyar angol piskótagyár, mint Győrből jelentik, teg­napra virradóra porrá égett, a drága gépek tönkre mentek, több ezer mázsa vaj és tojás lett a lángok áldozata. Egész halmazokban hever a megpörkölődött sütemény és a munkások kereset és foglalkozás nél­kül maradtak. A győri és győrszigeti tűzoltók min­den erőfeszítései sem voltak képesek a tüzet elfoj­tani és ma már csak az épület kormos falai meredez­­nek ég felé. A piskótagyár épülete és berendezése a »Magyar-Franczia« társaságnál volt biztosítva száz­ezer forint erejéig, a készletek a »Riunione Adriaticá«­­nál húszezer forintra. A kár százhatvanezer forint. A gyár főrészvényesei Back Hermann és Back Ernő. Mindkettő vagyonos és életrevaló gyáros. Előbbinek Győrött milliókat érő gőzmalma van és Nyitrán s Szegeden is vannak virágzó gyárai a Back testvérek­nek. A károsultak dicséretére mondhatni, hogy e súlyos pillanatban se feledkeztek meg emberbaráti kötelességükről, a kereset nélkül maradt munkásaik­nak siettek pillanatnyi szükségleteikről gondoskodni és elvárható tőlük, hogy a gyár felépítéséig és üzembe hozataláig — a mi hír szerint tavaszszal fog megtör­ténni — nem hagyják őket nyomorogni. Kiásott ókori színház. Athénból jelenti egy mai távirat. A Waldstein vezetése alatt esz­közölt eretriai ásatások alkalmával egy ó­kori szín­ház színpadának egy részére bukkantak. Remélik, hogy a kutatás során fontos leletekre fognak találni. Visszahelyezett segédtanfelügyelő. Megemlé­keztünk annak idején arról az affaire-ről, mely V­a­r­a­s­d­y Lajos tolna megyei tanfelügyelő és Kl­e­­m­e­n­t Ferencz segédtanfelügyelő közt fölmerült. Mint most jelentik, a közigazgatási bizottság a segéd­tanfelügyelőt csak megdorgálásra ítélte s igy a mi­niszter kiemeltet állásába visszahelyezte. Jack, a hasfölmetsző. Említettük azt az iszonyú gyilkosságot, mely a londoniakat újra izgatottságban tartja és a­melyet a titokzatos »Jack«-nak tulajdoní­tanak. E véres tett egészen úgy vitetett végre, mint a hasfölmetsző korábbi gyilkosságai. Most is könnyelmű nőnek látszik az áldozat, mint amazok voltak, a­kiket Jack éjjeli sétára csábított és aztán a legkegyetle­nebb módon meggyilkolt. A véres tett ugyanazon kö­rülmények és ugyanazon módszer szerint hajtatott végre. A nő nyaka majd teljesen keresztül van metszve, a fej majdnem elvált a törzstől. De hiányoznak az altest szokásos iszonyú megcson­kításai, a­mikhez a gyilkosnak valószínűleg nem volt többé ideje. A rendőr, a­ki a holttestet megtalálta, azt tapasztalta, hogy az még egé­szen meleg és az élet csak pillanatokkal azelőtt szállt el abból. A rendőr negyedórával azelőtt ment ama hely mellett el, a­nélkül, hogy látott volna vala­kit. A halott nő mintegy huszonötéves lehetett, de személye még nincs azonosítva. A gyilkosság szín­helye egy rosszul világított szűk utc­a, közel a rendőr­állomáshoz. A tettesnek természetesen nyoma sincs. A rendőrség kétségbe van esve, mert semmi támpont sincs az iszonyú ember kézrekeríthetésére. Várják annak a hivatalos köz­zétételét, hogy Jack fejére száz­­font van kitűzve. A rendőrség mindenekelőtt az áldozat személyazo­nosságát iparkodik megállapítani, de az egész város­részben ismeretlen az a nő és nem lehetetlen, hogy a gyilkos egy távoli városrészből vezette Whitechapel külvárosba. A fejet lefényképezték, úgyszintén a ru­hákat is és a fényképeket színezni fogják, hogy a ru­hák könnyebben felismerhetők legyenek. A fotográ­fiákat nyilvánosan kiállítják. Tűz egy hangversenyteremben. Mint a Majna melletti Frankfurtból jelentik, Remscheidtban tegnap este a »Germania« hangversenyteremben nagy tűz ütött ki, mely a gyönyörű épületet egészen elham­vasztotta. Ugyanakkor vendégszerepeit a Steinbüchel­­féle kölni társaság, melynek egyik művésze és két nőtagja odaégett. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A házasság regénye. Irta: TOLSTOI LEO. 5 — A férfi, mondá, mindig megvallhatja a sze­relmét, míg a nőnek nincs meg az a bátorsága. Azt hiszem, viszonza Szergius Mihelovics, hogy a férfinak még sokkal kevésbbé lehet és szabad bevallani a szerelmét. — Miért nem ? kérdezem. — Mert vallomása mindig hazugság maradt!... Ő szeret! Milyen felfedezés! Azt lehetne hinni, hogy abban a pillanatban, a­mikor ez­t a leleplezést teszi, valami felrobbant benne!... Ő szeret!... Azt hi­szem, hogy a­mikor egy férfi egy nőnek azt mondja: »szeretlek!« valami különösnek, mintegy látomány­­nak kell benne végbemennie... mint mikor egy ágyút elsütnek ! Azt hiszem, téve hozzá, a férfiak a­kik e szent szót: »szeretlek !« komolyan fogják föl, magukat ámítják, vagy másokat ámítanak, a­mi még komolyabb. — Hát hogyan tudhatja meg a nő, hogy sze­rettetik, ha nem mondják meg neki ? kérdé Katia. — Azt nem tudom­ viszonza. Minden ember­nek megvan a maga módja, szerelmének kifejezé­sére. Ha szeret az ember, érzelme mindig nyilvánul. Regényeket olvasva kénytelen vagyok a hős sajátsá­gos arczát a lelkem elé idézni, mikor így kiállt fel: »Szeretlek Eleonóra « és nagy tettekre készül, holott se benne, se a hősnőjében nem megy végbe valami új; mindig ugyanaz az arcsuk, orruk, szemük marad. Rögtön felfogtam, hogy ez a gúny komoly e­élzásokat tartalmaz, a­melyek nekem vannak szánva, de Kata nem értett tréfát, ha regény­hő­sökről volt szó. — Mindig paradox! kiálta, de most mondja meg őszintén: mondta már valaha az életben egy nőnek, hogy szereti ? — Soha életemben se mondtam ilyesmit és sohse borultam térdre nő előtt, viszonzá nevetve. — És soha sem is fogom tenni! téve hozzá. E szavak jutottak eszembe és igy szóltam ma­gamhoz : »Nem szükséges megmondania, hogy szeret. Úgyis tudom, ha meg se mondja. És minden erőfe­szítései, melyekkel közönyösnek akar látszani nem változtatják meg a nézetemet.« — Játszsék nekem valamit, mondá az ebédlőbe utánam jőve, már régóta nem hallottam. — Ezt már magam is gondoltam, felelem. Aztán erősen és mereven a szemébe nézve így szóltam hozzá: — Szergius Mihelovics, nem haragszik rám ? — Miért ? kérdezé. — Mert ebéd után nem hallgattam önre. Megértett, fejét rázta és mosolygott. Pillantása azt mondta, hogy megérdemeltük volna a szidást, de hogy nincs hozzá ereje. — Többé semmi sem áll közöttünk? Ismét jó barátok vagyunk ? kérdezem a zongora mellett helyet foglalva. — Meghiszem azt! mondá. Egész este keveset beszélt velem, de szerelme minden mozdulatában olvasható volt, sőt még a Ka­tiéhoz és a kis húgomhoz intézett szavaiban is. — Többé nem kételkedtem szerelmében. De sajnáltam Szergius Mihelovicsot és nehezteltem rá, hogy szük­ségesnek tartja eltitkolni az érzelmeit és velem szem­ben hidegséget színlelni, holott jól láttam, hányadán állunk és holott olyan egyszerű és könnyű lett volna egészen boldognak lennünk. De az egész idő alatt úgy gyötört a bohóságom emléke, mint egy bűntett. Azt hittem, megszűnt be­csülni, mióta átugortam a kert falát, és hogy harag­szik rám. Teázás után a zongorához léptem. Ő követett. E magas falu nagy terem megvilágítására csak két gyertya szolgált, melyek a zongorán álltak. De­rült nyár és mosolygott ránk a nyitott ablakon ke­resztül. Minden nyugodt volt, olykor Katia lépése hallatszott, a­mint a kavicsot taposta, olykor pedig vendégünk lovának dobogását; az állat az ablak alatt volt megkötve és patkóival csapdosta egy virág­ágy szegélyét Szergius­z Mihelovics mögöttem ült, nem láthat­tam, de mindenütt éreztem a szalon félhomályában, a zongora hangjaiban, sőt önmagamban is az ő je­lenlétét. Nem különböztettem meg sem a tekintetét, se mozdulatait és mégis visszacsengtek a szívemben. Mozart Fantasie-szonátáját kezdtem játszani, melyet ő hozott nekem és melyet vele s neki tanultam be. Nem gondoltam a zenémre és mind a mellett azt hi­szem, hogy nem végeztem rosszul a dolgomat és hogy élvezettel hallgatott. Éreztem, hogy rám nézett és boldog volt. Egy­szerre akaratlanul és a darab közepén hozzá fordul­tam és egy pillantást mertem rávetni. Feje a fénylő tiszta és világos hátteréből jól kiemelkedett. Fejét ke­zére támasztva ült és ragyogó szemei szelíden függ­tek rajtam. Midőn e pillantással találkoztam, mosolyogtam és félbeszakítam játékomat; ő szintén mosolygott és egy szemrehányó mozdulattal mutatott a kottára, je­lezve, hogy folytassam. Midőn a szonátát befejeztem, a hold magasan állt az égen és élénk fénye, mely a gyertyák gyönge derengésével összevegyült ezüstös sugarak özönével árasztotta el a pallót. Katia megjegyzi, hogy rosszul játszottam, mert a legszebb helynél abbahagytam, de Szergius Mihe­lovics biztosított, hogy ellenkezőleg sohse játszottam jobban, mint ez este. Az ebédlőből a szalonba kezdett alá s fel járni és valahányszor hozzám visszajött, rám nézett és mosolygott. Én viszonoztam mosolyát, sőt bohókás kedvem támadt kaczagni minden egyéb ok nélkül, minthogy boldog valék, teljesen boldog , mint azután a mi aznap történt. Mi­dőn az ebédlőt elhagyta, gyorsan megöleltem Katiát, a ki hozzám közeledett és a zongora mellett állt és egy csókot nyomtam kedvencz helyemre az ő húsos nyakára; a mint barátom belépett, komoly ar­­czot vágtam és­ nagy erőlködésembe került visszafoj­tani a nevetést. — Mi lelte ezt ma? kérdé Katia. Szergius Mihelovics semmit se felelt, rám né­zett és mosolygott. Ő tudta, hogy mi lett — Nézze csak, milyen szép éj ! kiáltó a szalon­ból, a tavaszra nyíló ajóban megállva. Katia és én hozzászaladtunk. Csakugyan még sohse láttam olyan éjt. A telehold épen a házunk fölött állt, de mi nem láthattuk. A háztető, az oszlopok és a kertisátor ár­nya rézsút a homokos útra és a pázsitra esett. A terrasz többi része élesen kiemelkedett a derült hold­világnál és csillogott az esti harmatban. A virágokkal benőtt távoli után, mely a mesz­­szeség ködében tűnt el, az orgona és a dália árnyéka tisztán rajzolódott ama világos csikón, melyen az egyenetlen kavicsok csilogtak és ragyogtak. Az ága­­kon keresztül az üvegház sima teteje fénylett át, míg a szakadékból egyre tömörülő köd szállt föl. A már félig levéltelen orgonabokrok ágain meg le­hetett különböztetni a harmatos virágbimbókat. Az árny és a fény a fasorokban olyan fantasztikus hatássá egyesült, hogy többé nem fák és gyalogutak, hanem mindenféle mozgó házak látszottak, melyek lágy hullámvonalakban himbálódtak. Jobbra, a ház árnyékában minden sötét, fekete és borzalmas volt. E sötét háttérben, mint ellentét egy magasra nyúló nyárfa csúcsa emelkedett ki. Azt kérdezhette az ember, hogy ez a facsúcs mért szakí­totta meg fejlődését a házmagasságban, hogy e hal­vány fényben fürödjék, a­helyett, hogy magasabban, a kék ég mélyében tűnnék el. — Menjünk sétálni! — kiáltom. Katia azzal a kikötéssel, ha sárc­ipőt húzok, elfogadta indítványomat. — Nem, az nem szükséges, viszonzom. Nem tudom ugyan, hogy Szergius Mihelovics karja miként védhette meg lábamat a nedvességtől és hidegtől, de hármunknak ez a megjegyzés egészen természetesnek látszott. Ő sohse nyújtotta nekem a karját; ez este én magamtól fogaztam belé és ezt ő épen nem találta különösnek. Mindhárman a terraszra mentünk. Az ég, a kert, a jég, melyet beszívtam, az egész világ újnak tetszett előttem. Midőn a fasorban, melyet követtünk, magam elé néztem, azt képzeltem, hogy azontúl semmi sincs, hogy annak a végén megszűnik a valódi világ, mint­ha ennek a világnak szépségében örökre meg kellene kövülnie. Tovább mentünk és a bűvös szépségfal ha­tárai egyre nagyobbodtak, mindenütt találtunk még egy kertet, fákat és harasztot. És csakugyan fasorról fasorra jártunk, lábaink alatt fény- és árnykörök suhantak el, valódi száraz le­velek zörögtek lábaink alatt és valódi üde ágak simo­­gatták arczunkat. Ő volt az, a­ki egyenlő, szelíd léptekkel haladt mellettem és gyöngéden fogta karomat. Katia is mellettünk ment és minden lépténél csikorgott a kavics. Annak csakugyan a holdnak kellett lenni, a mi onnan felülről a mozdulatlan ágakon keresztül ontotta ránk a fényét. De minden lépésnél, melyet előre vagy hátra tevek, újra bezárult a bűvös fal és megszűntem a ha­ladás lehetőségében, s mindannak valóságában hinni, a­mit láttam. — Jaj, béka! kiáltá Katia hirtelen ; igen gon­doltam magamban, béka , de mire való az a sikoltás ? aztán eszembe jutott, hogy Katia undorodik ettől az állattól és a földre tekintettem. Egy kis béka ugrált ott, előttem megállt és pa­rányi árnyékát szintén a csillogó homokra veté. — És ön nem fél a békáktól ? kérdé Szergius Mihelovics. Hozzáemeltem szememet. A kert ama pontján, a­hol álltunk, hiányzott egy fa és tisztán lát­hattam barátom arczvonásait. Milyen szépnek és mi­lyen boldognak tetszett az ő arcza! Szergius Mihelovics azt mondta nekem: »Ön nem fél a békáktól?« és én a gondolatát véltem hallani: — Drága gyermek, szeretlek! — Szeretlek, szeretlek, mondta a pillantása, a keze, a fény, az árny, a lég..., minden ezt ismételte: »szeretlek!« így jártuk be az egész kertet. Katia mindig mellettünk tipegett és már egészen ki volt merülve. Végre kijelentette, hogy ideje lenne visszatérni és én megsajnáltam. Mért nem érzi azt, a­mit mi érzünk ? gondol­j rám. Mért nem olyan boldog az egész ma este, mint ő meg én ? Visszatértünk a házba, de Szergius Mihelovics még sokáig ott maradt, daczára, hogy a kakasok már egyszer kukorékoltak, daczára, hogy az egész ház már álomba merült és daczára lova nyerítésének, mely az ablak alatt egyre erősebben dobogott. Katia nem figyelmeztetett minket, hogy az idő halad és mi fáradhatlanul tovább csevegünk a leg­közönyösebb dolgokról. Midőn már virradni kezdett — éppen a harmadik kakasszóra — Szergius Mihe­lovics távozni készült, hajnali három óra volt. Szokása szerint szótlanul búcsúzott, de jól tud­tam, hogy e naptól kezdve egészen az enyém és hogy semmi se tépheti el tőlem. Most hogy tisztán láttam, hogy Szergius Mihe­­lovicsot szeretem, siettem Katiénak mindent beval­lani. Meg volt hatva és el volt ragadtatva vallomá­som által, mindazonáltal örömöm épen nem gátolta a nyugodt alvásban. A­mi engem illet, én még nagyon soká jártam a terasszon alá s fel, lementem a kertbe, újból bebolyongtam a fasorokat, a­melyekben együtt sétáltunk és minden szóra emlékeztem a­mit mon­dott, sőt minden egyes mozdulatára is. Ez éjjel nem aludtam és először életemben lát­tam a napkeltét és a nap ébredését. Sohse éltem át egy olyan éjt, vagy egy olyan fenséges reggelt. Azt mondtam magamban: »Miért nem mondja egysze­rűen, hogy szeret?« Miért alkot mesterséges, képzelt akadályokat? Miért teszi magát öregebbnek, mint a­milyen, mikor minden olyan egyszerű és szép ? Miért vesztegeti az időt mikor az idő pénz ? Miért nem mondja nekem : »szeretlek ?« ... Miért nem fogja meg a kezemet, hogy a fejét belé tegye és azt mondja: »szeretlek!« Miért nem pirul el és miért nem süti le a szemét előttem és én úgyis mindent elmondanék neki!... oh nem, elmondani nem tudnám, de meg­ölelném, hozzá simulnék és sírnék. — De ha csalódom?... De ha nem is szeret? Ez a kétely villant hirtelen a fejemen át. Féltem a saját érzelmemtől. Isten tudja, még mire vihetett volna. Eszembe jutott az ő zavara és az én megdöbbenésem, mikor a gyümölcsösbe ugortam és szívem nehéz lett. Könyek csordultak a szemem­ből , imádkozni kezdtem. Egy remény és egy sajátsá­gos gondolat suhant át a fejemen; elhatároztam, hogy az­nap az Úr vacsorájához készülök és elhatároztam, hogy az első áldozásomat a születésnapomon végzem és hogy az­nap leszek Szergius Mihelovics menyasz­­szonyává. Miért ez a kombináczió ? Hogyan viszem ke­resztül ezt a gondolatot ?... Azt még magam se tudtam, de éreztem abban a pillanatban, hogy úgy lesz és hittem benne. Midőn a szobámba visszatértem, világos nappal volt és az emberek a házban fölkeltek. (Folyt. köv.) Helyi hírek. Elitélt egyetemi polgárok. Ma délelőtt kilencz órakor hirdette ki Máltás Hugó IV—V. ker. kapi­tány az első fokú ítéletet ama huszonkét egyetemi hallgató előtt, kiket e hó 7-én a Joannovits Sebő tisz­teletére rendezett banker után csendháboritás miatt kapitánysághoz kisértek. Az ítélet szerint mind­annyian a nyilvános éjjeli csendháboritás által elkö­vetett kihágás miatt az 1883.évi 731. sz. közgyűlési sza­bályrendelet alapján egyenkint tizenöt írt pénzbünte­tésre,behajthatatlanság esetén két-két napi elzárásra s a tartási és eljárási költségek viselésére ítéltetnek. A pénzbüntetés jogerőre emelkedésétől számított ti­zenöt nap alatt végrehajtás terhe mellett fizetendő. Miután két vádlott nem jelent meg, ezekkel szemben a további eljárás folytatását rendelték el. Az indo­kolás szerint az a körülmény, hogy a vádlottak a bel­város területén az éjjeli csendet lárma­s hangos ének­lés által háborították, a kiküldött rendőrtisztviselő jelentése, a detektívek és rendőrök nyilatkozata által minden kétséget kizárólag igazolva van. Az ifjak ama védekezése, hogy a csoportosan elkövetett csendhábo­rítás abbanhagyására vagy szétoszlásra a jelen volt rendőrtisztviselő őket föl sem szólította, figyelembe vehető nem volt, mert köztudomású dolog, hogy a rendőr­tisztviselő megjelenésének kizárólagos czélja az volt, hogy az éjjeli csendet zavaró csopor­tot békés után feloszlásra bírja és a közelben volt rendőröket a beavatkozásra már csak akkor használta fel, midőn meggyőződött, hogy a kihágások felszólí­tása után is ismétlődnek. A büntetés kiszabásánál a büntetlen előéletet minden feljelentett féllel s­zemben enyhítő, ellenben azt, hogy a hatósági kiküldött ismé­telt felhívása daczára sem hagytak fel a kihágással, mindegyikre nézve terhelő körülményül vették. A vádlott fiatal emberek egynek kivételével, ki az ítélet­ben menyugodott, mindannyian felebbeztek és beje­lentették, hogy három napon belül írásban fogják be­adni felebbezési indokaikat. Kéménytűz a műegyetemen. A műegyetem épü­letének egyik kéménye ma délelőtt 11 órakor ki­­gyuladt, s mivel veszedelemtől tartottak, a központi tüzőrség is kivonult. A tűzoltóság azután néhány percz alatt elejét vette minden bajnak. Színház és művészet, Gróf Zichy Géza intendáns — mint a leghitele­sebb forrásból értesülünk — a tegnapi események alkalmából még ma délelőtt sürgős fölterjesz­tést intézett a belügyminiszterhez, melyben intéz­

Next