Pesti Napló, 1891. március (42. évfolyam, 59-88. szám)

1891-03-14 / 72. szám

72. szám. Budapest, 1891. Szombat, márczius 14. 42. évi folyam. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeum-ép­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p fi­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás töröli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt Ha­ns­eau kiadja postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 55 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­­Pesti Naplót kiadó­ hivatalá­ba Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr, vidéken 7 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) A közigazgatási reform é­s a szabadelvű párt. A szabadelvű pártnak egyik tagjától és köz­­igazgatási kapac­itásától a következő sorokat vettük: Tisztelt barátom ! Egészen felesleges do­lognak tartom, oly dolgokat titkolni, melyek kevés napok múlva úgyis köztudomásra jut­nak. Jövő csütörtökön fogja a belügyminisz­ter által beterjesztett törvényjavaslat tárgya­lását megkezdeni a közigazgatási bizottság és akkor nyilvánvaló lesz, hogy a benyújtott javaslatot a szabadelvű párti bizottsági tagok is, — védvén a védendőket és helyeselvén az állami közigazgatás eszméjét általánosság­ban, — nem kevésbbé rigorózus bírálat alá veendik s annak egyes pontjait nem jelenték­telenebb módosítások rostája elé állítják, mint maguk a bizottság ellenzéki tagjai tenni fogják. Miután tehát ez meg fog történni, sőt miután a bizottsági előadót sem lehetett meg­választani a­nélkül, hogy bizonyos módosí­tásokra nézve a kormány hozzájárulása már eleve biztos kilátásba ne helyeztetett volna, nem látom szükségesnek a hallgatást, sőt az adott helyzetben határozottan károsnak tartanám, ha a közvélemény, mely az ellen­zéki sajtó kritikáját s kifogásait nap nap mellett olvassa, nem nyerne előleges tá­jékozást arról, hogy mi a szabadelvű pártban az uralkodó nézet, a kormány által benyúj­tott törvényjavaslattal szemben? Károsnak tartanám ezt azért, mert ha a szabadelvű párt szó nélkül engedi az ellen­zéki kifogásokat halomra gyűrni s aztán a bizottságban e kifogások egy részét maga is előhozza , akkor ez úgy tűnhetik föl, mintha a javaslat egyes hiányait vagy hibáit csak az ellenzék vette volna észre és hogy talán a szabadelvű párt a maga részéről semmi mó­dosítást nem tett volna, ha az ellenzéki kri­tika nem kényszeríti reá. Pedig ez nem így van. Csakhogy a szab­­­adelvű­ párt helyzete nehezebb mint az el­lenzéké; ámde ily fontos javaslattal szemben a jó reform lévén a czél és a javítás lévén az erre vezető út, meg kell szűnni minden ily nehézségnek. S ez indit e sorok írására, melyre alkal­­mul éppen a »Pesti Napló” mai czikke szol­gál, melyben a javaslat 137. §-a biráltatik. Minden fentartás nélkül ki merem mondani, hogy e­z­ az eredeti szövegezés szerint nem fog megmaradni. Úgy­szintén a javaslatnak azon hiányai is, melyekben a közigazgatás vitelének jogi ellenőrzéséről van szó, s melyekre nézve a közigazgatási bíróság illeté­kessége anticzipálandó, — még ha el­lenzéki részről nem is sürgettetnének, — ki fognak egészíttetni a szabadelvű párti módo­sítások által. Nemkülönben és pedig minden való­színűség szerint az egyes miniszteri kompe­­tencziák terén is lényeges módosítások fog­nak létezni. S az ürügyek megmaradnak a kereskedelmi miniszter tárc­ája körében. Lényeges módosítások várhatók az au­tonóm testületek hatáskörére nézve is, nemkülönben a főispán és alispán közti dualizmus tekintetében. A főispáni intézmény fentartása, habár ez a kormány indokolásában nincs kiemelve, csakis átmeneti intézkedésnek tekinthető. Mint ilyen (főként a határszéli vármegyék­kel szemben) kétségtelenül bír fontossággal. Ennek teljes törlése tehát nem lenne tanácsos. A képviselőválasztásokhoz tartozó eljá­rásokra nézve szintén módosítások várhatók a szabadelvű párt részéről, és­pedig már a központi választmány megalakításának és ügykezelésének kérdéseiben is. Az az álláspont tehát, melyet az ellen­zéki bírálatok elfoglalnak, a javaslat jelen­legi alakját tekintvén annak, a­mivel a sza­badelvű párt elvállalja a teljes szolidaritást, nem felel meg a valóságnak. De nem is felel­het meg. Mert hisz a kormány csak a főel­vekre nézve meríthet impressziót a párt né­zeteiből s ezek alapján elkészítvén a saját ja­vaslatát, azt utólag közli a párttal s csak mi­kor a javaslat a bizottsági tárgyaláson is és a szabadelvű klub értekezleteit is keresztül ment, csak akkor tekinthető végképen megállapítottnak. Sokkal fontosabb ez a reform, hogysem a sablonoktól eltérni ne kellene, ha a lehető legjobb eredményt óhajtjuk. A végleges állásfoglalás tehát az adott helyzetben idő előtti. Kivéve természetesen a munic­ipalisták álláspontját, mely a javaslat­­nak átdolgozott alakjába se fog belenyu­godhatni. Kétségtelen, hogy a javaslatnak több­sége lesz. Hogy kisebb-e, vagy nagyobb? csak ez a kérdés. A javítások mértékétől függ, hogy a többség minél nagyobb legyen. Készséggel veszszü­k tudomásul és közöljük e sorokat; de a javaslattal szemben a magunk állás­pontjából kifolyó kritikát továbbra is gyakoroljuk Örvendeni fogunk, ha a javaslat, mely mai alak­jában elfogadhatatlan, elfogadhatóvá lesz tehető; de hogy ez elérhető legyen, erre nagyon sok és igen lényeges módosí­tásra lesz szükség. Kiemeljük még itt, hogy a közigazgatási re­formra vonatkozólag a kormány tagjai részéről a kö­vetkező nyilatkozatok maradtak a közvélemény emlé­kezetében. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter 1889. április 20-án pozsonyi választóihoz intézett nyílt le­velében a következőket mondta: “E rendszabályok közül, melyek még ez országgyűlés tartama alatt elő fognak terjesztetni, csak kettőt eme­lek ki. Az egyik egy törvényjavas­lat a közigazgatási tisztviselők gya­korlati kiképzéséről. A másik a közigazgatási bíráskodás megalkotá­­sa. Az első hatóságoknál az önkor­mányzati elemek részvételével. A vég­­ső fórumban a függetlenség biztosí­tékaival felruházott bíróság felállí­tásával. Ezzel megvalósul a közigaz­­gatás vitelének jogi ellenőrzése. Remé­lem, úgy fog megalkottatni, hogy az ország polgárai a közjogi viszonyok terén hatályos jogvédelmet nyer­jenek és — a­mi azzal egyenrangú szempont — a kormányzás azon a téren, a­hol a közérdek megóvása és ápolása szabad mozgást kíván, ennek kifejtésében egyáltalán gátolva ne legyen.« Ugyancsak Szilágyi Dezső igazságügymi­niszter 1889. május 13-án pozsonyi választói előtt tartott beszédében ezeket mondta: »Valamint arra nézve sincs eltérés, hogy a­z állami kinevezésnek behozatala ezen nagy reform lényegét nem meríti ki. Hanem annak szükségképpeni kiegészítő és együtte­sen létesítendő alkateleme az önkormány­zati hatáskörnek újjáalakítása, mely erőteljes és alkotmányos ön­­kormányzati életet biztosít. — Az alapreformoknak az összes kor­mány hozzájárulásával fokozatosan, — mert hiszen helyesen csak úgy lehetséges és ú­g­y kell megoldatni, hogy Magyarország belső erősödése bekövetkezhessék, és ezenfelül, hogy Magyarországban az önkormányzatnak életerős elemei nemhogy elnyomassanak, hanem meg­felelő tevékenységi kört nyerjenek.« 1889. decz. 3-án pedig a képviselőház ülésében Szilágyi Dezső a maga ígéreteire vonatkozólag így nyilatkozott: »Felhívom őket, (mindenkit ezen és atulsó oldalon) vegyék szavaimat teljes értelmükben, mert én, mint a ki­bocsátott váltóért, ezekért is a leg­utolsó betűig felelek.« Gróf S­z­a­p­á­r­y Gyula miniszterelnök a kép­viselőház márczius 17-iki ülésén az új kormány be­mutatása alkalmával kijelente: »A kormány a kérdés kellő előké­szítése után az állami adminisztrá­­c­iót szándékozik behozni. Emellett azonban mindama biztosítékok létesí­tendők, a­melyek a polgárok jogai és a helyi érdekek biztosítására szüksége­sek, s ezek közé sorolom a közigazga­tás­i bíróság behozatalát és a törvény­hatóságok részére egy életképes ön­­kormányzati hatáskör biztosítását. Mindezen nyilatkozatok elég világosan mutat­nak rá azon módosításokra, melyeket a közigazgatási törvényjavaslaton még a kormánynyilatkozatok szem­pontjából is feltétlenül meg kell tenni: a pesti napló tárczája. Az új nemzedék a magyar irodalomban. (Felolvastatott a Petőfi-társaság legutóbbi ülésén.) Az újabb irói nemzedék tagjait nem egyenként akarom itt bemutatni, mert kész irói egyéniségekről, jellemző nagy alkotásokról úgy sem szólhatnék. Is­meretlen új tehetségeket sem akarok fölfedezni, mert a fölfedező sport gyakorlását a régi megállapodott írói tekintélyekre kell bíznom, kik mostanában oly nagy hévvel vadászgatnak romlatlan lírai bájakra a fiatal generáczióban, hogy számomra többé semmi fölfedezni valót nem hagytak. Én inkább ahhoz sze­retnék hozzájárulni, hogy a fiatal erők nagyobb esz­­thetikai tudatra emelkedve önmagukat fedezzék föl. Azért itten főleg a mozgató eszmékkel, a fölszínre törő szellemi áramlatokkal akarok foglalkozni és ve­lük szemben állást foglalni. Szellemi mozgalmainkban a legtöbb vissza­élés a »nemzeti« jelszóval történik. Én azt hiszem, hogy a nemzeti eszmének legtöbbet ártanak azok, kik azt igazi ihlet nélkül hirdetik. Kicsiny embe­rek és hazug ajkak minden nagy érzést és nagy gondolatot kompromittálnak. A bölcseség hivalgásnak tetszik a kompilátorok könyveiben, a szerelem éme­lyítővé lesz az affektáns poéták verseiben, a nemzeti érzés gyűlöletet gerjeszt, ha korlátolt elme hangoz­tatja, a vallásos érzés utálatossá lesz, ha egy osztály kenyérkeresetévé fajul. Bármily érzés vagy gondolat az emberek közt csak akkor él igazán, ha annak mély hitű, lánglelkű képviselője támad, a­ki a maga hitét és lelkét oda kölcsönzi a tömegeknek. De az igazság menten elveszti meggyőző erejét, az eszme elveszti hódító varázsát, mihelyt hívatlan utódokra szállott. Ha meg éppen egész osztályok azért szervezkednek, hogy egy érzés kultuszát űzzék, akkor biztosak lehe­tünk benne, hogy annak az érzésnek az ő ápolásuk mellett idővel végkép el kell fajulnia. Miért gyöngült meg korunkban a műveitek kö­zött a vallásos érzés ? Talán azért, mert a vallás nem gyökeredzik az emberi szív legmélyén ? Talán mert a műveltség terjedésével a hitnek okvetlenül enyésznie kell ? Én azt hiszem, hogy erős bit csak abban tá­madhat, a­ki kétkedett és a­ki minél többet kétke­dett és gondolkodott, az annál fenségesebb vallást alkothat magának. Az igazi műveltséggel együtt nő a kételynek és ezzel kapcsolatban a hitnek nagysze­rűsége. De ha látjuk, hogy egész osztályok kétely nélkül, tehát egyszersmind hit nélkül hirdetik a hi­tet, akkor nagyon természetes, hogy attól, a­mit ezek hirdetnek az elmés emberek elfordulnak, és hogy a vallásos érzésnek gyengülnie kell a műveitek között. Mert a felvilágosodottság épen abból áll, hogy meg­­érezzük a hamis prófétáknak hamisságát. És hasonlóan vagyunk a nemzeti érzéssel. Va­lakinek nemzeti érzése semmivel sem érhet többet, mint a mennyit ő maga ér. És a magyar iró magyar­sága semmivel sem lehet több, mint a mennyi szív és elme nyilvánul irataiban. Viszont a mennyi érzés és gondolat foglaltatik a magyar iró munkáiban, ugyan­annyi annak magyarsága. Mert ha az az érzés és az a gondolat ma még idegenszerűnek tetszenék, holnapi nem lesz többé az. A nemzet okvetlenül a magáévá teszi, a­mit kiváló emberek szivük vérével, lelkek lángoló ihletével írnak meg. Ellenben, a­kik költői, lélek nélkül, puszta üres magyarkodással, akarnak’ sziveket hódítani, azokat csakhamar elfeledik a hon­fitársak. Az újabb írói nemzedékben első­sorban a mű­­magyarok vonják magukra a figyelmet. A költészet helyett inkább a nyelvészetet, az irodalom helyett in­kább az orthográfiát művelik. Olyan benyomást tesz­nek, mintha folyton kétkednének a saját magyarságuk­ban és mintha ennélfogva minden szavukkal ősma­gyar voltukat akarnák bizonyítani. A nyelvnek szenvedélyes puristái, nincs magyar szó, mely előttük gyanús nem volna. Valóságos terro­risták a nyelvnek birodalmában, napról-napra kegyetlen ítéletet tartanak polgárjogot nyert jámbor szavak, össze­tétek és képzők felett. A nyaktiló szakadatlanul működik és a leggyönyörűbb kitételek, melyek ma még telve fellengző idealizmus­sal merészen szököttek ajkról­ajkra, holnap talán már a Styx vizén mint élettelen árnyak evezhetnek alá a sötét, kietlen alvilágba. Viszont józan, vaskos szópolgárok, kikre úgy látszik már bölcsőjükben mo­solygott a földi szerencse csillaga, egy-két súlyos szó­taggal megtoldatnak, úgy hogy szinte nem tudnak hova lenni a nagy dignitástól. Oly peczkesen, annyi gőggel lépnek föl e felfuvalkodott szóalkotások, mintha egyre azt hirdetnék: nekünk köszönjétek, hogy él még a magyar géniusz. A műmagyarok nyelvészeti szenvedélye egyéb­ként nem is új kórsága a magyar szellemi életnek. Óriási nyelvészeti harczokkal kezdődött nálunk az irodalom újabb érája és a nagy szókovácsolástól év­tizedeken át visszhangzottak Hunnia bérczei. A nyel­vészeti zaj különösen oly időszakokban válik kiállha­­tatlanná, mikor az íróknak nincs mondani­valójuk, mert minél kevesebbet éreznek és gondolnak a szel­lemi munkások, annál szenvedélyesebben kalapálják a szavakat. Minél üresebb valamely írói lélek, annál kényesebb lesz nyelvérzéke, vagy jobban mondva annál idegesebb, betegebb. Ha verset ír, a rhytmussal soha sincs megelégedve. A muzsika, a muzsika, mi lesz a muzsikából ? És a prózaíró, mihelyt fogytán van a gondolata, rögtön a szórenden, a fordulatokon, a mondatok architektonikáján akad fen. A magyar­kodás és zamatoskodás láza vesz rajta erőt, a­he­lyett, hogy érzés és gondolat ihletné lelkét. Én különben a nyelv művészetét korántsem akarom becsmérelni. Ellenkezőleg, nagyon jól tudom, hogy a gondolat mindaddig tehetetlen túlvilági ár­nyék marad, míg a szóban testet nem öltött. A­mi a gyakorlat emberénél a cselekedet, a tett, az az író em­bernél a szó. A költő minden szóval egy csatát nyer vagy veszt. Igen, de a harcz mindig gondolatokért folyik és a­hol a szavak önönmagukért csatáznak, ott okvetlenül az eszmék szenvednek vereséget. Azért rossz jel, ha az irodalomban a nyelvkérdések nagyon előtérbe nyomulnak. Azokat szépen, csöndben, a gon­dolatért vívott tusák közben, észrevétlenül kell elint­­ézni. Szerszámaival a művész ne tüntessen. Lantra, ecsetre, vésőre kiváncsiak nem vagyunk, csak a dalt akarjuk hallani, csak a képekben és alakokban gyö­nyörködni. Egyébként a nyelvészeti szenvedély az iroda­lomban csak a nagy írók szereplésének felvonáskö­reit tölti be. Míg nagy iró nem áll elé, mindig a nyel­vészek kórusa mulattatja heves vitáival a publiku­mot. Nagyobb baj, hogy a nyelvészeti mánia a termé­szettudományokban is elharapódzik. Sokan úgy vélik magyarrá tenni a természettudományt, hogy delejesség helyett mágnességet s villanyosság helyett elektromos­ságot mondanak. A dolog magában véve igen mulatsá­gos volna, csakhogy az eféle játékkal a figyelem a tulaj­­donképeni természettudományi feladatoktól elterél­tetik. Magyarrá a természettudomány csak akkor lesz, ha tudósaink a megfigyelésben, kísérletezésben s egyáltalán az egész természetfölfogásban eredeti szellemet fognak tanúsítani. A nemzeties irány egy másik eltévedése a nai­vitás hamis kultuszában nyilvánul. Mint egykor Petőfi szelleme, úgy az utolsó két évtizedben az Aranyé kísértett a magyar poézisben. De míg Petőfi utánzói a duhajkodásban, addig Arany epigonjai az álszendeségben lelik gyönyörüket. A nagyzoló titánod­kát a kiegyezés korában fokról-fokra a lírai ibolyács­­kák váltották fel: ártatlan lények, kik csak a meg­ható szerénységben versenyeztek egymással. A ver­­selők egész raja állott elé, mely egyre jobban tünte­tett jámbor igénytelenségével. Kezdetben csak pász­­tortüzek akartak lenni a sötét éjszakákon, később már csak pisla mécsesek, vagy ártatlan szentjános bogárkák. Végül már egyáltalán nem akartak vilá­gítani, a­mi nagyon meghökkentette az akadémiai kritikát. Most már Vadnay és Beöthy lámpással ke­resik a lírai szendéket. Arany ugyan maga énekelte, hogy az ő szelle­mének fáklyája nem hajósok létreménye, és elég, ha neki világít, de az ő nagysága nem az ily szerény kijelentésekben gyökeredzik. Végül is a költő, bármily szerény legyen, a szívekre akar hatni és lelkének lángját nem a maga számára tartogatja, mert ez már nem is szerénységnek, hanem egyszerűen önzésnek tetszhetnék. De ha Aranytól a túlszerénységet is el­fogadjuk, abból még nem következik, hogy egyénisé­gének ép ez a vonása volna különösen utánzásra méltó. Csakhogy az epigonokra mindig az jellemző, hogy mesterüket külsőségekben, lényegtelen vonások­ban, vagy épen csakis tévedéseiben utánozzák. Arany epigonjai is azt hitték, hogy elég naivitást színlelni és álszerénységet fitogtatni, hogy már­is a nagy mű­vészhez hasonlítsanak. Valóban e szerénykedő poé-t­­ák, kik egyre csak azt dalolják, hogy ők mily sze­gény furulyások, hogy egy kis kunyhó mennyire be­tölti minden vágyukat, a csecsemősírás mily költői, a pelenka mily lélekemelő, a magyar irodalomnak leg­siralmasabb alakjai. A mü-szentéknek ez az egész­ faja jellemző fényt fog deríteni arra a megjuhászo­í­dásra, melyet a kiegyezés kora plántált a szívekbe.* Egyébiránt a szendék közül kiválhatik egy-egy őszinte lélek, egy-egy szeretetreméltó kedves poétái tehetség. Nekem nem is annyira ez ártatlan verselő­csoporttal, mint inkább azzal a kritikai iránynyal van dolgom, mely a naivitás hamis kultuszával útját vágja annak, hogy a szép magasabb nemei költésze­tünkben kellőkép kifejlődjenek. Társadalmunk nagy átalakuláson megy keresztül, kulturális törekvéseink — legalább terjedelemben — egyre növekednek, a főváros az anyagi és szellemi élet hatalmas köz­pontjává lesz; már pedig puszta együgyüséggel e gazdag világ millió hangulatát ki nem fe­jezhetjük, képeinek, alakjainak, törekvéseinek gaz­dag változatosságát vissza nem tükröztethetjük. Arany epigonjai e világ mögött elmaradtak és elmaradt mögötte Gyulai Pál műnaivitása is. N Nem hiszem, hogy Vadnay és Beöthy a Gyulai álláspontjára akarnák visszasrófolni az eszthe­­tikai kritikát, de ha ők ezt meg is próbálnák, várjon mit érnének el ? Csak azt, hogy az idegen szellemi divatok majmolása mindjobban elharapódznék iro­dalmunkban és a magyar szellemet végül gyökerében megtámadná, önönmagából kiforgatná. A­kik azt hiszik, hogy a naivitás mesterkélt kultusza által a nemzeti szellemnek szolgálatot tesz­nek, azok nagy tévedésben leledznek. Minél nagyobb buzgalommal nevelik majd az Arany-epigonokat, annál inkább visszaszorulnak az egyetem és a közép­iskola szűk falai közé, annál kevesebb hatásuk lesz az élő irodalomra, az olvasóközönségre, az újabb írói nemzedékre. És mialatt ők az egyetemi melegház plántáiban gyönyörködnek, azalatt a nemzeti szellem iránytű nélkül hánykolódhatik a nyugati áramlatok nyilt tengerén : rabja minden divatnak, uszályhordo­zója más nemzetek dicsőségének. Az a visszasopánkodás Arany naiv költészeté­hez, alapjában véve nem egyéb, mint meghátrálás az­­ irodalom újabb feladatai elől. A szívek mélyén ott c lappang a nyugati szellem nagy hatalmától való sár­padozó félelem. Minél rejtettebb e félelem, minél job­­­­an meghátrálunk a művelődés legmagasabb felada­tai elől, annál alárendeltebb szerepre kárhoz­tatjuk a magyar szellemet a nyugati törekvé­ i­sekkel szemben. Nem a naivitás színlelése ál­­tal védhetjük meg a magyar szellem önállóságát, irodalomban és művészetekben, hanem éppen ellen­­zőleg arra kell törekednünk, hogy a szép magasat a­­miit saját erőnkből fejleszszük ki, ami csak a( lehetséges, ha bátran bírókra kelve a nyugati sze ■lemmel saját egyéniségünket emeljük a külföldi bef­oyások fölé. Példát erre a forradalom utáni költésze­ben Madách és Vajda János adtak. A nemzeti szellem újabb irodalmunkban részis­merő külsőségek kultuszába tévedt, részint a müsze­­deség ártatlan leplébe burkolódzva riadoz, a tulajdon­képes irodalmi föladatok megoldásától. Ámde fiat íróink ama csoportja is, mely a naturalizmus hatás alatt uj utakat keres a költészetben, soknémű téved­tekbe esett. Megvallom, hogy a naturalizmussal főleg fra­nzia kiadásában, nagyon vegyes érzésekkel állt szemben. Ez a művészeti irány a természettudomás hatása alatt fejlődött ki. A természettudomány kép­viseli korunk legimponálóbb szellemi hatalmát, és hatalomnak csak hódolni lehet. Neki köszönhetjük technika kifejlődése folytán egész gazdasági életül átalakulását, neki köszönhetjük, hogy a szerves­­­nyék világára, a fajok létharczára, a szervezetek fe­lődésére a létföltételek befolyása alatt, az egész föld­élet múltjára csodálatos új világosság derült. De é­dekes látni azt, hogy míg Darwin maga hűvösen fejte­geti nézeteit, addig az ő tanai legjobban azoknak szá­lottak fejébe, kik legkevésbbé foglalkoztak természet vizsgálattal. A ki a bort itta,józan maradt és a kik a gőzét szí­golták, megrészegedtek. Egyszerre csak minden tudo­mányág puszta, merő,szinarany természettudományng kezdett átváltozni és a legkülönfélébb elmék csodák­tosan szakszerűek, pozitivek és exaktak lettek, A dolgok ilyetén fordulatának legjobban a filológa örvendtek, mert arról régebben álmodni sem merte, hogy a szófejtést és gyökfurást is természettudomány­nak lehetne kvalifikálni. A historikusok az eső, hó e jégeső befolyását vizsgálták a különböző alkotmány­ fejlődésére. Az eszthetikusok beleástak az irodaloi sokrendű geológia rétegeibe és keresték mind a periódusnak jellemző csigáit, azaz hogy vezérelméi A filozófia pedig, hogy szintén komolyan vétessel lemondott önmagáról és pozitivizmusnak deklarált magát. Még a mithológia is exakt természettudo­mányi alapon szervezkedett és az istenek fejlődése genealógiáját Darwin elvei segítségével megkapó­­ világításba helyezte. Ilyen körülmények között nagyon természetes hogy a szépirodalom is szükségét érezte annak, hogy­­ tekintélyt kölcsönözzön a természettudományoktól. Íg támadt az úgynevezett naturalisztikus irány, mer lényegében nem egyéb, mint az ihletett költői látásna sajátos összezavarása a tudás kíváncsiságból származ szigorú, aprólékos megfigyeléssel. Előállott az a fizioló­giai és analitikai szépirodalom, mely még nem tudat Budapest, márczius 13. Az elkeresztelések ügye. A »Temps«-nak, mint e lap ma estve érkezett számában látjuk, Rómából azt sürgönyzi ottani levelezője, hogy a pápa e hó 11-dikén küldte el azt a brevét, melyet a magyar püspökökhöz az elkeresztelések ügyében intézett. E breve a püspököknek legközelebb tartandó tanácsko­zásán fog felolvastatni. Mint a »Temps« római tudó­sítója hozzá­teszi, XIII. Leo e kérdés engesztelékeny megoldását tanácsolja a püspöki karnak. A főrendiház e­ső 16-án délelőtt 11 órakor ülést tart. Napirend: 1. Elnöki előterjesztés. 2. A gazdasági bizottság jelentésének tárgyalása. 3. »A haraszti-ráczkevei h. é. vasút engedélyezése.« 4. »A szegedi rakpart mentén 1890. év folyamán teljesített kőhányási munkálatok engedélyezése«. 5. »A ma­gyarországi ev. reformált közalap és az ágostai hit­vallású ev. egyház-egyetem hasonczélu egyesitett alapja javára felveendő nyeremény-kölcsön engedé­lyezése«. 6. »A közös hadsereg (haditengerészet) és a magyar királyi honvédség egyéneinek katonai ellá­tásáról szóló 1875. évi LI. t.-czikk IV., V. és VI. mellékleteinek módosításáról«, és 7. »A honvédség tartalék-készleteinek szükséges ismétlő puskák be­szerzésének engedélyezéséről« szóló törvényjavaslatok. A bírói szervezet. A képviselőház igazságügyi bi­zottsága tegnap tartott ülésén folytatta a bírói és ügyészi szervezet módosításáról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. Az ülés lefolyásáról előző tudó­sításunk kiegészítéséül a következőket közöljük: A 14. §. változatlanul elfogadtatván, a 15. §-nál Ullmann Sándor ama nézetének ad kifejezést, hogy a bírósági hivatalnokra alkalmazandó rendbír­ság maximu­ma 20 forintra szállíttassák le. Mohay Sándor bizonyos határt szeretne szabni abban a tekintetben, hogy az egy és ugyanazon egyén ellen esetenként kiszabandó rendbírság bizonyos időn belül egy maximális összeget felül ne haladhasson. Szilágyi miniszter utalva arra, hogy a szakasz rendelkezései elég latitude-öt nyújtanak a csekélyebb rendbüntetés alkalmazására, másfelől pedig, hogy az egy és ugyanazon egyén részéről gyakrabban elő­forduló rendetlenségek esetleg fegyelmi vétséggé mi­nősülvén, ebben a kellő határ megszabása is foglalta­tik, — a bizottság a 15. §-t némi irályi módosítással, úgy­szintén a 16. §-t változatlanul elfogadja. A gyakorlati bírói vizsgálat és felsőbb ítélőbi­­rói képesítési kellékekről szóló II. fejezet vétetett ez­után tárgyalás alá. A 17. §-nál Mohay Sándor azt hi­szi, hogy az ügyvédi és bírói minősítés már ezúttal egy közös gyakorlati vizsgálat során egyesíthető volna. Szilágyi miniszter utal az indokolásban elmon­dottakra és arra, hogy a birói vizsgálat előfeltétele­ként megkívánó három évi gyakorlat, ha abból 1 és fél évet kiveszünk, nem osztható be olyként, hogy a jelöltek a birói működés minden ágazatában kellő gyakorlatot szerezzenek, a­mihez hozzájárul, hogy az ügyvéd mellett hatályosan nem is ellenőrizhető gya­korlat nem nyújthat általános biztosítékot ez idő kellő felhasználására. A javaslat ez irányú intézke­dései különben is átmeneti jellegűek, mert nézete szerint nem messze látja azon időt, midőn egy egy­séges, úgy az ügyvédi, mint a bírói állásra képesítő vizsgálat fogná a mai külön vizsgálatokat pótolni. Neumann Ármin csatlakozik Mohay nézetéhez. Horváth Lajos helyesli a javaslat ez irányú in­tézkedéseit s azt, hogy az egész országra nézve Bu­dapesten szerveztetik a vizsgálóbizottság. A bizottság változatlanul elfogadta a szakaszt. A 18. §-t azzal a módosítással fogadja el a bi­zottság, hogy a vizsgálóbizottság tagjait csak három évre nevezze ki a miniszter, és tekintettel arra, hogy azon kategóriák, melyekből a bizottság tagjai kineve­zendők, alig sorolhatók fel taxatíve, kik tartja e felsorolást. Horváth Ádám azon nézetének ad , hogy egyetemi tanárok ezen gyakorlati vit. bizottságához ne neveztessenek ki tagokat, a­d. nézetet azonban a bizottság Szilágyi Dezső m­niszternek azon megjegyzése után, hogy ő a gyako­latilag alkalmazandó jogi tanszakok hivatott tanárai csak olyanokat tekinthet, kik a jogéletet azon­ad és tartalomban ismerik, melyben az gyakorlatilag nyilvánul, nem teszi magáévá. A 19-ik­­­nál Szilágyi Dezső miniszter ut arra, hogy ő a jogtudorságot mint elméleti előfelt­telt csak azért fogadta el kényszerűségből, hogy feltételeknek az ügyvédi vizsgálatoknál ne kiset foka kivántassék, bár tudja, hogy ezáltal a tudori sz­­orlatok színvonala szenved. De a kultuszminiszte­res értekezésbe bocsátkozott, hogy az egyetemi rém­szer keretében szélesebb alapokra fektetett, szigor államvizsgák rendszeresittessenek s ez esetben a joj tudorság megszűnnék úgy az ügyvédi, mint a birói viz­gálat előfeltétele lenni. Lehetséges, hogy a megegy­zés rövid időn létrejön s ha ez a javaslatnak a ház­ban való tárgyalása előtt történik, a­z­ kihag­yató lesz. Körösi Sándor elfogadja ugyan a szakaszt, ő figyelmeztet arra, hogy a jogtudorság mint előíi­tétel felállítása a jogakadémiák helyzetét rossza­bítja. A bizottság a §-t változatlanul elfogadja. A 20. §-t, mint feleslegest, a bizottság Ho­váth Lajos indítványára kihagyja. Jelinek előadó felveti a kérdést, nem volna helyes a birói pályáról az ügyvédire oly átlépési le­hetőséget nyújtani, hogy a birói vizsgálat az ügyvéd­gyakorlatra is jogosítson. Mohay Sándor e nézetet érdemileg nem osztj­alakilag pedig az ügyvédi rendtartás reformján tartja megvitathatnak, a­mihez Neumann Ármin csatlakozik. Teleszky István államtitkár utal a javaslat a meneti intézkedéseire, melyek a jelenleg birói gy­korlaton levők tekintetében csak az eddigi előfeltét­leket kívánják, miért is a képesítési feltételek telj egyenlősítése előtt a birói pályáról az ügyvédire va átlépést megengedhetőnek nem tartja. A bizottság erre mellőzi az előadó nézetét. A 21. §-t a bizottság változatlanul elfogadva a 22. §-nál Horváth Lajos azt hiszi, hogy ott,­­ a bírói állásokban fizetési fokozatok vannak, az el osztályúvá való kinevezés csak kivételkép lehet céi­szerű. Aggályai vannak az iránt is, hogy az igazsá­­gyminisztériumban eltöltött idő egymagában alko­mássá tenné az illetőt magasabb bírói állásokra, i­dítványozza tehát, hogy az utóbbiak alkalmaztató a kiváló elméleti szakképzettség feltételéhez van ahhoz köttessék, hogy az illető az igazságügyminis­tériumban való alkalmaztatása előtt, mint bíró,­­ ügyész, önálló ügyvéd, közjegyző vagy jogtan­ár műk­dött legyen. Szilágyi Dezső miniszter megjegyzi, ha, a javaslat főintencziói közé tartozik a bírói karm azon kívül eső erőkből való kiegészíthetésének leh­tősége. A­mi az igazságügyminiszteri alkalmazottak illeti, nem volna indokolt az igazságügyminisztérium­beli működés háttérbe szorítása és más feltételek­ való függővé tétele. Dicsérettel emlékszik meg a m­­isztériumban működő egyének szakképzettsége kiválóságáról s megjegyzi, hogy a minisztériumi jövőre olyanokat szándékoznak bevonni, kik bírói a nősítéssel és gyakorlattal már bírnak. Körösi Sándor előadja, hogy nála magán úti felszólalás történt a végett, hogy az ügyvédi okleve­lel bíró fővárosi rendőrségi alkalmazottak is vétess

Next