Pesti Napló, 1893. május (44. évfolyam, 124-153. szám)

1893-05-14 / 137. szám

S Budapest, hétfő­­ PESTI NAPLÓ, 1893. május 15. 138. számi Arany János megtette a magáét, tegyük meg mi is a magunkét. Ezzel az Akadémia LIII-ik ünnepies közülését meg­nyitom. A rövid, de az ünnep fontosságát markánsan jellemző beszéd után Lévay József rendes tag lépett a felolvasó emelvényre­ , Lévay József Arany lírájáéról értekezett. A gyönyörű tanulmány éles körvonalakkal rajzolja meg a lírikus Arany Jánost, és olyan plasztikusan állítja elénk költészetének ezt a legszubjektívebb részét, hogy szinte megtestesítve látjuk magunk előtt. Az essay-t kivonatban ismertetjük. „A miket Arany lírai és balladaféle költemények­ben nyújtott — úgymond — épp oly értékesek a maguk nemében, mint epikai hosszabb művei. Egy dala sincs, mely eredeti teremtő erejére ne vallana. Szeme láttára serdült és virágzott fel a 30-as és 40-es évek költői irodalma, de az sem irányával, sem nyelvével, sem formáival nem hatott úgy az irodalmi köz­ponttól távol magányban tengő nagy tehetségre, hogy ő is a már kitaposott ösvényen induljon. Isten különös ke­gyéből, az ő múzsája és a mi nemzetünk iránt, történt az, hogy Arany az egyszerű, tősgyökeres magyar nép so­raiból vette eredetét. Csak a népélet emlőin szívhatta magába azt a tiszta, romlatlan népnemzeti szellemet, mely költészetét, eszme, felfogás, nyelv és forma tekintetében áthatja. Az egyszerű hajlék puritán erkölcsei, melyek már gyermekkorában a biblia, a zsoltárok és imák olvasására utalták; a néphagyo­mányok, melyeken ájtatos ragaszkodással csüggött; az el nem korcsosult magyar beszéd és kifejezések, melyek bölcső­jétől fülében csengettek, majd midőn önmivelésének tudatára ébredt, régi költői irodalmunk előszeretettel tanulmányozása­­- mind megannyi szerencsés eszközei lettek annak, hogy benne oly költőt nyerjen a nemzet, min­t valóban nyert. Aranyunkat úgy eredete, mint helyzete, hajlama és tanul­mányai utalták arra, hogy nemesebb értelemben vett nép­költővé legyen. Midőn szűkkörü magányában táplálgatta lelkét iro­dalmi tanulmányokkal s önerejéből oly készültségre tett szert, melyre bizvást támaszkodhatott mindjárt, a mint múzsája bontogatni kezdé szárnyait, mondhatni, szeme előtt történt a népiesség hóditó bevonulása műköltészetü­nk csarnokába Petőfi tűztől áradó dalaival. Kétségtelen, hogy ennek tapasztalása befolyást gyakorolt Arany költői mun­kásságára, de nem oly értelemben, mintha azt irányozta, vagy egy és más tekintetben utánzásra buzdította volna. Inkább csak ösztönt nyert általa saját önálló iránya kö­vetelésére. A népiességnek kettős célja van a költői irodalom­ban. Egyik az, hogy művészet és ízlés által korlátolt kife­jezésre jussanak a nép szellemének és jellemének sajátságai s ez által erőt, megifjodást, egyéni, nemzeti önállóságot nyerjen a költészet, másik az, hogy az ekként erősbült irodalom közelebbi kapcsolatba hozassák a nemzet zömével s hasson jótékonyan annak erkölcsi és szellemi emelésére. Mennyire tisztában volt Arany a népiesnek ilyetén felfogá­sával, eléggé tanúskodik arról egész költői működése. Maga nyilatkoztatja mindjárt költői pályája kezdetén: „az Iliász és Odyssea nem egyebek egyszerű téj-mézzel folyó népköl­teményeknél; bennök az egyszerűség a költői fenséggel pá­rosulva van s ha nem ez a népköltemény feladata, úgy nincs róla helyes fogalmam.“ Ily világosan állván előtte költészetének föladata és eszközei, a nyelv titkaira fordított annyi tanulmány, finom érzék, kiváló ész- és szívtulajdonok összhangzó birtokában, nem csoda, hogy oly nyelvművésznek bizonyította magát műveiben, a­kire sokáig példányul fog mutatni a magyar költői irodalom. Nála a nyelv egy engedelmes művészi anyag, mely az ő tetszése szerint készséggel és könnyű­séggel simul a legkülönneműbb tárgyak s külső és belső állapotok jellemző kifejezéséhez. Neki önként és bőséggel állanak rendelkezésére oly szavak és fordulatok, melyeket bár az élő népnyelv és régibb irodalom talán megőrzött, de melyek az ő műveiben jól eső, újdonság színében jelenne­nek meg előttünk. Az ő költői stílje ennélfogva valami egyéni. Nem stereotip, nem merev, nem modoros, hanem élő, eleven és jellemzetes.­­ Aránynál a stil teljes összhangban áll annak tartalmával Hiszen általában valódi értéket a stilnak a tartalom ad. Arany lírájának tartalma mindig nemes,, kifogástalan és mély. Ráveti a fényét a magyar géniusz eredetisége, nyelvben és gondolkozásban, úgy hogy költészetét valóban lui kifejezőjéül tekinthetjük nemzetünk letisztult, megszű­­rődött jellemének s jellemző sajátságainak. Egy tűnő télben levő korszak fel nem vett kincseit szedte össze s őrzi mű­veiben az utókor számára. Az a magyar nép, melynek éle­téből merítette költészete sajátságos népnemzeti elemeit, lassan kint át fog majd alakulni. Mint a kültermészet arcát körülötte, úgy benső eredetiségét s szellemi alakját is meg­változtatja majd a haladó műveltség. Tagadhatatlan, hogy Aranyt inkább az epikai, mint a lirai költészet felé vonta hajlama és tehetsége. A lira mezejét szűknek, ki nem elégítőnek érezte magára nézve az ő teremtő ereje. Még akkor is, midőn nagyobb alkotá­soktól pihenve, kisebb költeményekkel foglalkozik, előszere­tete inkább a ballada és elbeszélő faj felé fordul. És mégis nehéz volna határozottan eldönteni, várjon a két műfaj közül melyik fele bik­én költői érzékének mérlege. Aki az ő líráját fogékony szívvel, beható elmével részletesen vizs­gálja, kénytelen megvallani, hogy Arany itt is a világiro­dalom első költőivel versenyez. Első dalai közvetlen a forradalom előtti évben szó­lalnak meg. Ez az idő már nem a forrongó szív korszaka reá nézve. Az a hét vagy nyolc lírai költeménye, melylyel a többiek fényes sorát bevezeti, már inkább az önmagába mélyedő nyugodt kedély visszhangja s nagyobb­részt objektív alkotás. Nem kavarják fel lelkét, ezt a csendes mély ten­gert, a következő viharos napok sem, nem annyira, hogy természetével ellentétben, csapkodja az eget és harsogásá­val vegyüljön az elemek óriási harcába. E korszakba esik a magyar ballada ama népi eredeti formájának megkísér­lése (Rákicsyné), "­melyiket úgy alak, mint tartalom és szerkezetre nézve a népköltészetben fenmaradt nyomok után indult s oly remek példányokat teremtett, hogy ha semmi egyebet nem hagy is örökül, azok örökre fentartják nevét irodalmunkban. Még­sem mondhatni, hogy meg ne hatott­­ták volna lantját nemzetünk szabadságának vészkiáltásai. Oh, hiszen mikor annak hallattára a félholtak is megele­venedtek, a gyermekek harcosokká, az öregek ifjakká, az ifjak félistenekké alakultak, csak ő, a költő maradhatott volna-e hidegen, kinek szíve tele volt hazaszeretettel? Ser­kentve, buzdítva, lelkesített. Majd mind a sebzett énekes madár,, rejtett fészkébe vonulva, nyögdelte dalait a romok felett. A forradalom évét azzal a remek költeménynyel végzi be, melyben lánglelkű dalostársát, szive felét, de­­midium animae, harcaink eltűnt Tyrtaeusát dicsőíti, keresi,­ siratja, a­kinek képe kíséri őt egész éle­tén és költészetén keresztül s harmincegy év múlva is, lantjának már csaknem utolsó akkordjaiban az ő emléke tér vissza és csendül meg: „De igy is az évek haladó ter­űjével, Mély minket elaggitt te gyjarapulsz névvel; A mit adál, abból semmi sincs elveszve, Firól­lira szállsz te, mint egy közös eszme.11 — Arany forradalmi versei telve vannak tűzzel, de melynek lobogását az ő egyéni természete és íz­lése mérsékli. Népies forma, népies nyelv, értékes költői tartalom, de mely nem bir érvényesülni sközalakra szállni a fegyverek zajában, midőn a nemzet költői helyett a nem­zet ágyúi beszélnek. A forradalom utáni időszak ólomsúlylyal borult az ő lelkére. A közviszonyok, egyéni körülmények, fizikai bajok megzavarták munkásságát. Maga említi, hogy minden kí­­sérlet­ nagyobb költői kezdeményeit egész kitartással rév­partra vonszolni, csak fájdalmas elégedetlenségben végződött. Ámde ezeknek a sóhajoknak tolmácsolására gyönyör­ködve és reménykedve figyelt az aléltságából eszmélni kezdő nemzet. Ama keserves tíz év alatt is, mint már anynyiszor, segítségére jött a letiprott nemzetnek az iro­dalom. Ebben nyilatkozott annak első életjele­s tevékenysége. Felhangzottak Ar­any és Tompa énekei. Hol nyíltan, hol elburkoltan fejezték ki a honfiúi bánatot, majd a reményt és biztatást. Mindkettejök költői természete mintegy te­remtve volt arra, hogy hangot adjanak az elnyomott nem­zet érzéseinek, hogy borongjanak a meg nem érdemelt pusztulás képei fölött s táplálják jobb jövőbe vetett hitün­ket. Ebben az évkörben zendülnek Arany lantján A költő hazája, A dalnok bája, Hiú sóvárgás, Őszszel, Visszatekin­tés, Enyhülés, ezek a hatalmas költemények, melyekben, mint a tó tükörében a felleges ég arca, oly híven tükrö­ződik a költő kedélyén keresztül, ama szomorú időszak képe. Ekkor jelenik meg a Családi kör, melynek miniatűr rajzá­ban egész népéletünk élő elevensége van megörökítve, s melyhez hasonló festmény nem került még ki magyar költő­­művész ecsetje alól. Ezentúl egy ideig gyéren ajándékozza meg a lírai múzsa. Hiányzott a nyugalom, a test és lélek összhangzó ép ereje s ruganyos tevékenysége. A haza sorsán csügg most is egy pár hatalmas alkotása. Megírja Széchenyi em­lékezetét, ezt a magasan szárnyaló klaszikus ódát. Foly­vást rendületlen, önzetlen honszeretetre int és magányá­ban sötét honfi gondja és töprengése már oszladozni kezd a közelgő jobb idők sugarától. És azután jött egy áldott év Arany költészetében, 1877. Egy külön korszak fontos­ságával bíró rövid év, melyhez hasonlót egyet sem mutat föl az ő egész lírai működése. A hivatal nyűgeitől szaba­dulva lelke megifjódik, uralkodik a törékeny testen, s teremtő ereje bámulatos bőséggel ontja szebbnél szebb virágait. Mintha valamely titkos sugallat ösztönözte volna gyors munkára, — valamely előérzet, mely fülébe súgta, hogy „most még nappal vagyon, de közelget az éj­szaka, melyen senki sem munkálkodhatik.“ „Akkor nyáron — írja Arany László— a Margitszigeten két hó alatt több költeménye készült, mint az 1861—65 éveket kivéve, hu­szonöt év óta összesen. Kedvvel, kitartással megírt egy egész sorozat lírai verset, balladát, gen­et.“ Ez áldott év termékei, nemcsak az elsietésnek, vagy a költői erő ha­nyatlásának jeleit nem mutatják, hanem egyben-másban, kivált a ballada-félékben emelkedésről tanúskodnak. Ugyan­az a mélység, ugyanaz a bevégzettség mindenütt, mely legjobb idejének alkotásait jellemzi. Mély és maradandó hatást gyakorol ránk az ő lí­rája. E hatás forrása épp úgy keresendő a tartalom nemességében, mint a nyelv különös­­ erejében és bájában s a forma tökéletességében. Érzelme őszin­teségéből egy parányi sem esik áldozatul a szó vi­rágainak s a kifejezések föllengésének. Pedig ott, a­hol annak helye van, senki sem tud ragyogóbb szinekkel festeni. Éles szeme s finom érzéke könnyen találja­ meg a legsajátosabb kifejezéseket a tárgy jellemzésére. Henye, kö­zönséges jelző vagy üres kép távol marad tőle. A­mi ott van, az mind oda tartozó. Költészetén bizonyos komolyság, mondhatnám búsko­­molyság vonul keresztül. Semmi sem ad azonban okot azon méltatlan és felületes véleményre, hogy ez a lila hideg, elvont, elmélkedő, nem eléggé fennszárnyaló. A kit maga­sabb eszmék lelkesítenek, a ki a szenvedések iskolájában érezni és gondolkozni megtanult s önsorsán kívül nemzete sorsát is szivéli viseli: "Arany költészetében mindig föl­emelő és nemesbitő gyönyörűséget találank. Valamint költői nyelve szellemét, úgy formáit is sok részben a néptől vette. Mélyebben, mint előtte bárki, figyelte és tanulmányozta a népköltészet élő és írott je­lenségeit, azzal együtt népzenénk sajátságát s régi irodal­munk hagyományait. Megállapodott helyes nézeteket, hogy ne mondjam, fölfedezéseket tett közzé a magyar versidom­ról, melyek bár egy iskolai célra szánt értekezés szűk körében jelentek meg, költői versirodalmunkra nézve mégis kiváló fontossággal bírtak. A­mit az elméletben hirdetett, igyekezett megvalósí­tani a gyakorlatban. Használatba vette a népdalformákat, azoknak alapján új meg új alakításokat kombinált, de még­sem mondhatjuk, hogy túlnyomó, vagy tekintélyes számban mutatnák ennek példáját költeményei. Inkább a szellem az. Az arcvonások az övéi, hanem az arc nem az övé, ez a vélemény hangzott ma délelőtt ajkról-ajkra. Nem a mi Arany Jánosunk, csakúgy, ahogy a szo­bor Toldija sem a mi legendánk hőse, és Pi­roskája sem a mi szeretetünk és édes kegyeletünk alakja. Az egész szobor az idegenszerűségnek ha­tásával hat, akár csak úgy, mintha nem szólna hozzánk magyar nyelven, mintha idegenbe oltott volna magyarsága. A legnemzetibb magyar költő szobránál ez az idegenszerűség sokkal erősebben tűnik fel, mint esetleg akármelyik más szoborműnél. A legidegenebb a szobron Toldi Miklós alakja. Sem arca, sem fegyverzete, sem ruhája nem magyar. Anatómiája kitűnő, de pózeja komponált, sőt egye­nesen theatralikus. Német sablonok jutnak eszünk­be, ha reája tekintünk. Azoknak az ős-germánoknak egyike, akikkel a németek azt az érzésüket szokták szimbolizálni, hogy nem félnek senkitől, csak az Is­tentől. Az ember szinte várja, hogy mikor szólal már’ meg, hogy: Lieb’ Vaterland, magst ruhig sein, Pest steht und treu die Wacht am Rhein ! Fegyverzete heraldikai abszurdum, ruházata nemkülönben. Germán sisak, antik pajzs, római lábak, ősteuton mezítelenség, kihívón vad arc, ime a ma­gyar legendák hőse, a magyar erő megtestesítője, Nagy Lajos lovagja, az alföld gyermeke: Toldi Miklós. A szobormű másik alakja Rozgonyi Piroska. Toldival ellentétben ez az alak realisztikus munka, rossz anatómiával és lehetetlen póz­zal. Toldi ked­vese, a középkor ábrándos, hanem azért erős akaratú leánya, az ősösztönök vértanúja nem deklamálhat még a plasztikai hatás kedvéért sem. Dehogy­ is, a mi Piroskánk, valamennyiük kedves alakja nem az élő­képek koszorút nyújtó hölgyei közül való. Ez a ma­gyar öltözetű leány se magyar, ugyancsak abból a szobrász-sablonvilágból való, melyet nem indivi­­­dualizálhat az sem, ha egyes alakjait a szobrász a részletekben realisztikusan dolgoz ki. A piedesztálon elől, az oszlop alján, az alsó arckitrav fölött kis szimbolikus csoportozat van. Az állítólagos turul-madár, mely az amerikai sasnak sza­kasztott mása, lábaival egy lantba kapaszkodik, mely­hez papírtekercs és pálmaág van fűzve. Magán az oszlopon elől az egyik felírás, mely röviden elmond mindent, s a mely igy hangzik, hogy: Arany, hátsó lapján pedig borostyán-ág alatt római számokkal az 1893-as szám áll. A főalak, a tulajdonképpeni szobor­alak ugyan­csak csalódást keltett a közönségben. Elmondottuk már azt az impressziót, a­melyet az arc keltett. Anakronizmusnak is beülik az, hogy a szobrász a sír szélén álló, megtört költő, a betegségektől gyöt­­rött Arany arcát ama képek után moderálta, melyek a poétát derék férfi korában ábrázolják. Csak a kar­­szakálas, gyönge szemű, ráncos arcú aggastyánnak lehetett esetleg valamikor olyan arckifejezése, a­mi­lyent ércben örökítettek-h­eg a múzeum előtt. Ma­gának az alaknak megítélésére a szobortéren nincs elegendő hely. Még­­ a körútnak szemben levő, oldalán sem láthatjuk tisztán az egyes testrészek összefüggé­sét. Talán ha a szobrot, nagyobb téren helyezték volna el, a nagyobb távolságból a főalak anatómiai kikép­zését jobban vehetnők észre. A kezeknek akár kép­ben akár szoborban való ábrázolása a képzőművészet legnehezebb feladatai közé tartozik. Stróbl az Arany János szobornál ezt a feladatot szerencsétlenül ol­dotta meg. A lecsüngő kar lehetetlen hossszúságú, maga a kéz kemény, merev és bádogra emlékeztet. A másik, a térden­­nyugvó ugyancsak élettelen. Igen szépen oldotta meg a művész a ruha al­kalmazásának, a ránevetésnek feladatait, noha a szö­vet reprodukciója nem mindenütt sikerült neki. Toldi leple például úgy hat, mintha pléhből volna. Aranyon a kabát, mellény, köpeny a plasztikus művészet kis mesteralkotásai. Szigorúan ítéltük meg a főváros új szobormű­­vét­, és még az ünnepies hangulatra való tekintetek sem tartottak vissza bírálatunk kimondásától. De ben­nünket az a meggyőződés vezérelt, hogy a szobormű megítélése nem Arany emlékének, hanem a mi emlé­kezésünk megörökítésének ■ szól, hogy a magyar vers mesterének dicsősége teljesen független attól az emlékműtől, melylyel e dicsőséget megünnep­­lik. Költőink műveit a könyvpiacon is, a színházban is tekintetekre való ügyelés nélkül biválgatjuk, kul­túránk minden manifesztációjához kritikával férünk, a kegyelettel való hamis játék volna tehát, ha szo­borműveink megbírálásától akármi miatt is elál­­lanánk. De nem állhatunk el tőle már azért sem, mert ezek a bírálatok nem csak magát a szobrot illetik, hanem a jövőben alkotandó szobrok megbírálása kö­rül való eljárásra is néminemű szabályozó hatással lehetnek. Az őszinteség dalnoka, az ízig- vérig igaz, a teatralikust megvető mester szobrának megítélésénél az őszinteség eltagadását kétszeres bűnnek tartanók. Valljuk be őszintén, hogy az a deklamatorius cso­portozat a Múzeum előtt nem a mi Arany Jánosunk működésének és hatásának megörökítője. Strobl szoborműve fővárosunkban az első úgy­nevezett elfogadható szobor, de nem az első jó. Adja Isten, hogy utolsó nem jó legyen. A szobormű architektúráját Schikedam tanár tervezte. Érdekesen, sőt úgy mondhatjuk, hogy szellemesen oldotta meg feladatát. Sehogysem az a hibája, ha a szobormű nem felel meg sem a közön­ség , sem a szobor­bizottság várakozásának.

Next