Pesti Napló, 1893. május (44. évfolyam, 124-153. szám)
1893-05-14 / 137. szám
S Budapest, hétfő PESTI NAPLÓ, 1893. május 15. 138. számi Arany János megtette a magáét, tegyük meg mi is a magunkét. Ezzel az Akadémia LIII-ik ünnepies közülését megnyitom. A rövid, de az ünnep fontosságát markánsan jellemző beszéd után Lévay József rendes tag lépett a felolvasó emelvényre , Lévay József Arany lírájáéról értekezett. A gyönyörű tanulmány éles körvonalakkal rajzolja meg a lírikus Arany Jánost, és olyan plasztikusan állítja elénk költészetének ezt a legszubjektívebb részét, hogy szinte megtestesítve látjuk magunk előtt. Az essay-t kivonatban ismertetjük. „A miket Arany lírai és balladaféle költeményekben nyújtott — úgymond — épp oly értékesek a maguk nemében, mint epikai hosszabb művei. Egy dala sincs, mely eredeti teremtő erejére ne vallana. Szeme láttára serdült és virágzott fel a 30-as és 40-es évek költői irodalma, de az sem irányával, sem nyelvével, sem formáival nem hatott úgy az irodalmi központtól távol magányban tengő nagy tehetségre, hogy ő is a már kitaposott ösvényen induljon. Isten különös kegyéből, az ő múzsája és a mi nemzetünk iránt, történt az, hogy Arany az egyszerű, tősgyökeres magyar nép soraiból vette eredetét. Csak a népélet emlőin szívhatta magába azt a tiszta, romlatlan népnemzeti szellemet, mely költészetét, eszme, felfogás, nyelv és forma tekintetében áthatja. Az egyszerű hajlék puritán erkölcsei, melyek már gyermekkorában a biblia, a zsoltárok és imák olvasására utalták; a néphagyományok, melyeken ájtatos ragaszkodással csüggött; az el nem korcsosult magyar beszéd és kifejezések, melyek bölcsőjétől fülében csengettek, majd midőn önmivelésének tudatára ébredt, régi költői irodalmunk előszeretettel tanulmányozása- mind megannyi szerencsés eszközei lettek annak, hogy benne oly költőt nyerjen a nemzet, mint valóban nyert. Aranyunkat úgy eredete, mint helyzete, hajlama és tanulmányai utalták arra, hogy nemesebb értelemben vett népköltővé legyen. Midőn szűkkörü magányában táplálgatta lelkét irodalmi tanulmányokkal s önerejéből oly készültségre tett szert, melyre bizvást támaszkodhatott mindjárt, a mint múzsája bontogatni kezdé szárnyait, mondhatni, szeme előtt történt a népiesség hóditó bevonulása műköltészetünk csarnokába Petőfi tűztől áradó dalaival. Kétségtelen, hogy ennek tapasztalása befolyást gyakorolt Arany költői munkásságára, de nem oly értelemben, mintha azt irányozta, vagy egy és más tekintetben utánzásra buzdította volna. Inkább csak ösztönt nyert általa saját önálló iránya követelésére. A népiességnek kettős célja van a költői irodalomban. Egyik az, hogy művészet és ízlés által korlátolt kifejezésre jussanak a nép szellemének és jellemének sajátságai s ez által erőt, megifjodást, egyéni, nemzeti önállóságot nyerjen a költészet, másik az, hogy az ekként erősbült irodalom közelebbi kapcsolatba hozassák a nemzet zömével s hasson jótékonyan annak erkölcsi és szellemi emelésére. Mennyire tisztában volt Arany a népiesnek ilyetén felfogásával, eléggé tanúskodik arról egész költői működése. Maga nyilatkoztatja mindjárt költői pályája kezdetén: „az Iliász és Odyssea nem egyebek egyszerű téj-mézzel folyó népkölteményeknél; bennök az egyszerűség a költői fenséggel párosulva van s ha nem ez a népköltemény feladata, úgy nincs róla helyes fogalmam.“ Ily világosan állván előtte költészetének föladata és eszközei, a nyelv titkaira fordított annyi tanulmány, finom érzék, kiváló ész- és szívtulajdonok összhangzó birtokában, nem csoda, hogy oly nyelvművésznek bizonyította magát műveiben, akire sokáig példányul fog mutatni a magyar költői irodalom. Nála a nyelv egy engedelmes művészi anyag, mely az ő tetszése szerint készséggel és könnyűséggel simul a legkülönneműbb tárgyak s külső és belső állapotok jellemző kifejezéséhez. Neki önként és bőséggel állanak rendelkezésére oly szavak és fordulatok, melyeket bár az élő népnyelv és régibb irodalom talán megőrzött, de melyek az ő műveiben jól eső, újdonság színében jelennenek meg előttünk. Az ő költői stílje ennélfogva valami egyéni. Nem stereotip, nem merev, nem modoros, hanem élő, eleven és jellemzetes. Aránynál a stil teljes összhangban áll annak tartalmával Hiszen általában valódi értéket a stilnak a tartalom ad. Arany lírájának tartalma mindig nemes,, kifogástalan és mély. Ráveti a fényét a magyar géniusz eredetisége, nyelvben és gondolkozásban, úgy hogy költészetét valóban lui kifejezőjéül tekinthetjük nemzetünk letisztult, megszűrődött jellemének s jellemző sajátságainak. Egy tűnő télben levő korszak fel nem vett kincseit szedte össze s őrzi műveiben az utókor számára. Az a magyar nép, melynek életéből merítette költészete sajátságos népnemzeti elemeit, lassan kint át fog majd alakulni. Mint a kültermészet arcát körülötte, úgy benső eredetiségét s szellemi alakját is megváltoztatja majd a haladó műveltség. Tagadhatatlan, hogy Aranyt inkább az epikai, mint a lirai költészet felé vonta hajlama és tehetsége. A lira mezejét szűknek, ki nem elégítőnek érezte magára nézve az ő teremtő ereje. Még akkor is, midőn nagyobb alkotásoktól pihenve, kisebb költeményekkel foglalkozik, előszeretete inkább a ballada és elbeszélő faj felé fordul. És mégis nehéz volna határozottan eldönteni, várjon a két műfaj közül melyik fele bikén költői érzékének mérlege. Aki az ő líráját fogékony szívvel, beható elmével részletesen vizsgálja, kénytelen megvallani, hogy Arany itt is a világirodalom első költőivel versenyez. Első dalai közvetlen a forradalom előtti évben szólalnak meg. Ez az idő már nem a forrongó szív korszaka reá nézve. Az a hét vagy nyolc lírai költeménye, melylyel a többiek fényes sorát bevezeti, már inkább az önmagába mélyedő nyugodt kedély visszhangja s nagyobbrészt objektív alkotás. Nem kavarják fel lelkét, ezt a csendes mély tengert, a következő viharos napok sem, nem annyira, hogy természetével ellentétben, csapkodja az eget és harsogásával vegyüljön az elemek óriási harcába. E korszakba esik a magyar ballada ama népi eredeti formájának megkísérlése (Rákicsyné), "melyiket úgy alak, mint tartalom és szerkezetre nézve a népköltészetben fenmaradt nyomok után indult s oly remek példányokat teremtett, hogy ha semmi egyebet nem hagy is örökül, azok örökre fentartják nevét irodalmunkban. Mégsem mondhatni, hogy meg ne hatottták volna lantját nemzetünk szabadságának vészkiáltásai. Oh, hiszen mikor annak hallattára a félholtak is megelevenedtek, a gyermekek harcosokká, az öregek ifjakká, az ifjak félistenekké alakultak, csak ő, a költő maradhatott volna-e hidegen, kinek szíve tele volt hazaszeretettel? Serkentve, buzdítva, lelkesített. Majd mind a sebzett énekes madár,, rejtett fészkébe vonulva, nyögdelte dalait a romok felett. A forradalom évét azzal a remek költeménynyel végzi be, melyben lánglelkű dalostársát, szive felét, demidium animae, harcaink eltűnt Tyrtaeusát dicsőíti, keresi, siratja, akinek képe kíséri őt egész életén és költészetén keresztül s harmincegy év múlva is, lantjának már csaknem utolsó akkordjaiban az ő emléke tér vissza és csendül meg: „De igy is az évek haladó terűjével, Mély minket elaggitt te gyjarapulsz névvel; A mit adál, abból semmi sincs elveszve, Firóllira szállsz te, mint egy közös eszme.11 — Arany forradalmi versei telve vannak tűzzel, de melynek lobogását az ő egyéni természete és ízlése mérsékli. Népies forma, népies nyelv, értékes költői tartalom, de mely nem bir érvényesülni sközalakra szállni a fegyverek zajában, midőn a nemzet költői helyett a nemzet ágyúi beszélnek. A forradalom utáni időszak ólomsúlylyal borult az ő lelkére. A közviszonyok, egyéni körülmények, fizikai bajok megzavarták munkásságát. Maga említi, hogy minden kísérlet nagyobb költői kezdeményeit egész kitartással révpartra vonszolni, csak fájdalmas elégedetlenségben végződött. Ámde ezeknek a sóhajoknak tolmácsolására gyönyörködve és reménykedve figyelt az aléltságából eszmélni kezdő nemzet. Ama keserves tíz év alatt is, mint már anynyiszor, segítségére jött a letiprott nemzetnek az irodalom. Ebben nyilatkozott annak első életjeles tevékenysége. Felhangzottak Arany és Tompa énekei. Hol nyíltan, hol elburkoltan fejezték ki a honfiúi bánatot, majd a reményt és biztatást. Mindkettejök költői természete mintegy teremtve volt arra, hogy hangot adjanak az elnyomott nemzet érzéseinek, hogy borongjanak a meg nem érdemelt pusztulás képei fölött s táplálják jobb jövőbe vetett hitünket. Ebben az évkörben zendülnek Arany lantján A költő hazája, A dalnok bája, Hiú sóvárgás, Őszszel, Visszatekintés, Enyhülés, ezek a hatalmas költemények, melyekben, mint a tó tükörében a felleges ég arca, oly híven tükröződik a költő kedélyén keresztül, ama szomorú időszak képe. Ekkor jelenik meg a Családi kör, melynek miniatűr rajzában egész népéletünk élő elevensége van megörökítve, s melyhez hasonló festmény nem került még ki magyar költőművész ecsetje alól. Ezentúl egy ideig gyéren ajándékozza meg a lírai múzsa. Hiányzott a nyugalom, a test és lélek összhangzó ép ereje s ruganyos tevékenysége. A haza sorsán csügg most is egy pár hatalmas alkotása. Megírja Széchenyi emlékezetét, ezt a magasan szárnyaló klaszikus ódát. Folyvást rendületlen, önzetlen honszeretetre int és magányában sötét honfi gondja és töprengése már oszladozni kezd a közelgő jobb idők sugarától. És azután jött egy áldott év Arany költészetében, 1877. Egy külön korszak fontosságával bíró rövid év, melyhez hasonlót egyet sem mutat föl az ő egész lírai működése. A hivatal nyűgeitől szabadulva lelke megifjódik, uralkodik a törékeny testen, s teremtő ereje bámulatos bőséggel ontja szebbnél szebb virágait. Mintha valamely titkos sugallat ösztönözte volna gyors munkára, — valamely előérzet, mely fülébe súgta, hogy „most még nappal vagyon, de közelget az éjszaka, melyen senki sem munkálkodhatik.“ „Akkor nyáron — írja Arany László— a Margitszigeten két hó alatt több költeménye készült, mint az 1861—65 éveket kivéve, huszonöt év óta összesen. Kedvvel, kitartással megírt egy egész sorozat lírai verset, balladát, genet.“ Ez áldott év termékei, nemcsak az elsietésnek, vagy a költői erő hanyatlásának jeleit nem mutatják, hanem egyben-másban, kivált a ballada-félékben emelkedésről tanúskodnak. Ugyanaz a mélység, ugyanaz a bevégzettség mindenütt, mely legjobb idejének alkotásait jellemzi. Mély és maradandó hatást gyakorol ránk az ő lírája. E hatás forrása épp úgy keresendő a tartalom nemességében, mint a nyelv különös erejében és bájában s a forma tökéletességében. Érzelme őszinteségéből egy parányi sem esik áldozatul a szó virágainak s a kifejezések föllengésének. Pedig ott, ahol annak helye van, senki sem tud ragyogóbb szinekkel festeni. Éles szeme s finom érzéke könnyen találja meg a legsajátosabb kifejezéseket a tárgy jellemzésére. Henye, közönséges jelző vagy üres kép távol marad tőle. Ami ott van, az mind oda tartozó. Költészetén bizonyos komolyság, mondhatnám búskomolyság vonul keresztül. Semmi sem ad azonban okot azon méltatlan és felületes véleményre, hogy ez a lila hideg, elvont, elmélkedő, nem eléggé fennszárnyaló. A kit magasabb eszmék lelkesítenek, a ki a szenvedések iskolájában érezni és gondolkozni megtanult s önsorsán kívül nemzete sorsát is szivéli viseli: "Arany költészetében mindig fölemelő és nemesbitő gyönyörűséget találank. Valamint költői nyelve szellemét, úgy formáit is sok részben a néptől vette. Mélyebben, mint előtte bárki, figyelte és tanulmányozta a népköltészet élő és írott jelenségeit, azzal együtt népzenénk sajátságát s régi irodalmunk hagyományait. Megállapodott helyes nézeteket, hogy ne mondjam, fölfedezéseket tett közzé a magyar versidomról, melyek bár egy iskolai célra szánt értekezés szűk körében jelentek meg, költői versirodalmunkra nézve mégis kiváló fontossággal bírtak. Amit az elméletben hirdetett, igyekezett megvalósítani a gyakorlatban. Használatba vette a népdalformákat, azoknak alapján új meg új alakításokat kombinált, de mégsem mondhatjuk, hogy túlnyomó, vagy tekintélyes számban mutatnák ennek példáját költeményei. Inkább a szellem az. Az arcvonások az övéi, hanem az arc nem az övé, ez a vélemény hangzott ma délelőtt ajkról-ajkra. Nem a mi Arany Jánosunk, csakúgy, ahogy a szobor Toldija sem a mi legendánk hőse, és Piroskája sem a mi szeretetünk és édes kegyeletünk alakja. Az egész szobor az idegenszerűségnek hatásával hat, akár csak úgy, mintha nem szólna hozzánk magyar nyelven, mintha idegenbe oltott volna magyarsága. A legnemzetibb magyar költő szobránál ez az idegenszerűség sokkal erősebben tűnik fel, mint esetleg akármelyik más szoborműnél. A legidegenebb a szobron Toldi Miklós alakja. Sem arca, sem fegyverzete, sem ruhája nem magyar. Anatómiája kitűnő, de pózeja komponált, sőt egyenesen theatralikus. Német sablonok jutnak eszünkbe, ha reája tekintünk. Azoknak az ős-germánoknak egyike, akikkel a németek azt az érzésüket szokták szimbolizálni, hogy nem félnek senkitől, csak az Istentől. Az ember szinte várja, hogy mikor szólal már’ meg, hogy: Lieb’ Vaterland, magst ruhig sein, Pest steht und treu die Wacht am Rhein ! Fegyverzete heraldikai abszurdum, ruházata nemkülönben. Germán sisak, antik pajzs, római lábak, ősteuton mezítelenség, kihívón vad arc, ime a magyar legendák hőse, a magyar erő megtestesítője, Nagy Lajos lovagja, az alföld gyermeke: Toldi Miklós. A szobormű másik alakja Rozgonyi Piroska. Toldival ellentétben ez az alak realisztikus munka, rossz anatómiával és lehetetlen pózzal. Toldi kedvese, a középkor ábrándos, hanem azért erős akaratú leánya, az ősösztönök vértanúja nem deklamálhat még a plasztikai hatás kedvéért sem. Dehogy is, a mi Piroskánk, valamennyiük kedves alakja nem az élőképek koszorút nyújtó hölgyei közül való. Ez a magyar öltözetű leány se magyar, ugyancsak abból a szobrász-sablonvilágból való, melyet nem individualizálhat az sem, ha egyes alakjait a szobrász a részletekben realisztikusan dolgoz ki. A piedesztálon elől, az oszlop alján, az alsó arckitrav fölött kis szimbolikus csoportozat van. Az állítólagos turul-madár, mely az amerikai sasnak szakasztott mása, lábaival egy lantba kapaszkodik, melyhez papírtekercs és pálmaág van fűzve. Magán az oszlopon elől az egyik felírás, mely röviden elmond mindent, s a mely igy hangzik, hogy: Arany, hátsó lapján pedig borostyán-ág alatt római számokkal az 1893-as szám áll. A főalak, a tulajdonképpeni szoboralak ugyancsak csalódást keltett a közönségben. Elmondottuk már azt az impressziót, amelyet az arc keltett. Anakronizmusnak is beülik az, hogy a szobrász a sír szélén álló, megtört költő, a betegségektől gyötrött Arany arcát ama képek után moderálta, melyek a poétát derék férfi korában ábrázolják. Csak a karszakálas, gyönge szemű, ráncos arcú aggastyánnak lehetett esetleg valamikor olyan arckifejezése, amilyent ércben örökítettek-heg a múzeum előtt. Magának az alaknak megítélésére a szobortéren nincs elegendő hely. Még a körútnak szemben levő, oldalán sem láthatjuk tisztán az egyes testrészek összefüggését. Talán ha a szobrot, nagyobb téren helyezték volna el, a nagyobb távolságból a főalak anatómiai kiképzését jobban vehetnők észre. A kezeknek akár képben akár szoborban való ábrázolása a képzőművészet legnehezebb feladatai közé tartozik. Stróbl az Arany János szobornál ezt a feladatot szerencsétlenül oldotta meg. A lecsüngő kar lehetetlen hossszúságú, maga a kéz kemény, merev és bádogra emlékeztet. A másik, a térdennyugvó ugyancsak élettelen. Igen szépen oldotta meg a művész a ruha alkalmazásának, a ránevetésnek feladatait, noha a szövet reprodukciója nem mindenütt sikerült neki. Toldi leple például úgy hat, mintha pléhből volna. Aranyon a kabát, mellény, köpeny a plasztikus művészet kis mesteralkotásai. Szigorúan ítéltük meg a főváros új szoborművét, és még az ünnepies hangulatra való tekintetek sem tartottak vissza bírálatunk kimondásától. De bennünket az a meggyőződés vezérelt, hogy a szobormű megítélése nem Arany emlékének, hanem a mi emlékezésünk megörökítésének ■ szól, hogy a magyar vers mesterének dicsősége teljesen független attól az emlékműtől, melylyel e dicsőséget megünneplik. Költőink műveit a könyvpiacon is, a színházban is tekintetekre való ügyelés nélkül biválgatjuk, kultúránk minden manifesztációjához kritikával férünk, a kegyelettel való hamis játék volna tehát, ha szoborműveink megbírálásától akármi miatt is elállanánk. De nem állhatunk el tőle már azért sem, mert ezek a bírálatok nem csak magát a szobrot illetik, hanem a jövőben alkotandó szobrok megbírálása körül való eljárásra is néminemű szabályozó hatással lehetnek. Az őszinteség dalnoka, az ízig- vérig igaz, a teatralikust megvető mester szobrának megítélésénél az őszinteség eltagadását kétszeres bűnnek tartanók. Valljuk be őszintén, hogy az a deklamatorius csoportozat a Múzeum előtt nem a mi Arany Jánosunk működésének és hatásának megörökítője. Strobl szoborműve fővárosunkban az első úgynevezett elfogadható szobor, de nem az első jó. Adja Isten, hogy utolsó nem jó legyen. A szobormű architektúráját Schikedam tanár tervezte. Érdekesen, sőt úgy mondhatjuk, hogy szellemesen oldotta meg feladatát. Sehogysem az a hibája, ha a szobormű nem felel meg sem a közönség , sem a szoborbizottság várakozásának.