Pesti Napló, 1893. november (44. évfolyam, 307-336. szám)
1893-11-24 / 330. szám
s Budapest, péntek PESTI NAPLÓ 1893. november 24. 330. számú vitással, melyet a kérdés komolysága igényel, megtettük arra észrevételeinket, sőt nem haboztunk reámutatni azokra a nyilvánvaló tévedésekre sem, melyeket az emlékiratnak az állami jog terén mozgó része nem is izoláltan, hanem elég bőven tartalmaz. Senki sem mondhatja tehát, hogy elfogultan ítélünk e kérdésben. A mi álláspontunk is az, hogy az egységes házassági jog megalkotása Magyarországon elkerülhetetlen szükséggé vált, mert meg kell szüntetni végre itt azokat a botrányokat, melyek hazánk házasságügyi törvénykezését és az ebből kifejlődött megdöbbentő zavarokat hírhedtté tették az egész világ előtt, s benn az országban nemcsak utálatos, de véghetetlenül veszélyes visszásságokat idéztek elő a családjognak minden terén. De viszont meg vagyunk győződve anról is, hogy mi sem árthat annyira e törekvés komoly sikerének, mint az oly fajta röpiratok, melyek közé ez a sippal-dobbal hirdetett és hatvan krajcárért árult zöld füzet tartozik. Azok, kik mint mi is, e kényes és sok körültekintést, tehát mindenekfölött nyugalmat és objektivitást követelő ügy tárgyalása közben minden erejükből azon vannak, hogy meggátolják a legrettenetesebb szenvedélynek, a felekezeti harcnak kitörését, nem engedhetik meg, hogy bárki azt a kérdést vesse fel s azon kezdje az érvelést egy magát komolyan vétetni kívánó röpiratban, hogy ,,kötelesség-teljesítés, vagy gonosz indulat“ vezette-e annak eljárását, aki a kormány törvényjavaslata ellen állást foglalt s a korona elé terjesztett emlékiratát, ugyanonnan nyert felhatalmazás alapján a nyilvánosságnak adta át. Még kevésbbé engedhetik meg, hogy a „nem igaz vallásosság“ vádja mellett „janicsár-hadnak“, „egyházi és vallási pretorianizmusnak“ bélyegeztessenek s a „protestantizmusnak lenyűgözésére“ , a „többi felekezetek megtámadására“ törekvőknek állíttassanak oda azok, kik a kormány törvényjavaslata ellen küzdenek. Mi rettegünk a felekezeti harctól, de e harcot, ha valami, legelsősorban azok a durvaságok képesek lángra lobbantani, melyektől valósággal hemzseg a szóban forgó röpirat. A szomorú a dologban az, hogy e röpirat a tajtékzó szenvedély faragatlan kitöréseinél és szemenszedett jelszavakkal felekezeti harcra uszító deklamációnál nem is tartalmaz egyebet, feleresztve egy pár értelmetlenséggel és végtelen ignoranciáról tanúskodó egy-két idézettel. Csak úgy találomra szedünk ki az utóbbi kategóriából egypárt mutatóul, hogy bebizonyítsuk állításunkat. A bárdolatlan címezéseknek és az üvöltő harcra hívásnak példáit még reprodukció céljából sem veszszük tollunkra. A röpirat írója megtámadhatatlan axiómaként állítja fel először azt, hogy a házasságjogi anarkiát nem lehet, megszüntetni egységes házassági jog nélkül, és másodszor azt, hogy egységes házassági jog nem létezhetik felekezeti alapon. Nem akarunk félreértetni. Magunk is azt tartjuk, hogy az egységes állami házasságjog megalkotása a legjobb és legbiztosabb módja annak, hogy e téren végre valahára nálunk is rend legyen. De ha valaki azt mondja, hogy egyáltalában nem lehetséges egységes állami házasságjog nélkül, és nem lehet felekezeti alapon nyugvó házassági jog mellett egyöntetűen rendezni a házasságjogi zilált viszonyokat s megszüntetni a létező anarkiát, az nem ismeri e téren a törvényhozási alkotásokat. Ott van mindjárt Németország, mely az állami anyakönyvi lajstromokról és a kötelező polgári házasságról szóló birodalmi törvényben ezt a problémát elég jól megoldotta. Mikor ez a törvény hatályba lépett, Németországban a magánjogi kódexnek még legelső tervezete sem látott napvilágot, egységes állami házasságjogról tehát szó sem lehetett. Az egyöntetű házasságjogi törvénykezést és e kérdések egyenlő elvek által vezetett adminisztratív kezelését a birodalmi törvényhozás mégis létesítette, megalkotván az állami anyakönyvi lajstromokkal egyidejűleg a kötelező polgári házasságot s az állami bíróságokra ruházván a házasságjogi ügyekben a bíráskodást, melyek válóperekben az illető felekezetek hitelvei alapján hoznak ítéleteket. Az egyöntetűséget pedig úgy állította helyre a törvény, hogy utasította a bíróságokat mindazon esetekben a kötelék felbontására, melyekben a katolikusokra nézve a kánoni jog az ágytól és asztaltól való elválasztást rendeli kimondatni. A bíráskodás azonban mindennek dacára lényegileg felekezeti jogszabályok alapján történik. Ismételjük: távol áll tőlünk azt mondani, hogy ez ideális állapot, melyet követni kell; de bizonyos, hogy halomra dönti a röpiratnak folyton szuperlativusokban mozgó nagyhangú állításait, melyekben a handabanda és lárma mellett hiányzik az igazság épp úgy, mint a nyugodtan mérlegelő józanság. Egy szóval sem akarunk reflektálni arra az állításra, mely éppen az állami jog szempontjából a képzelhető legnagyobb monstruozitás, hogy „kötelező polgári házasság mellett ugyanazon felek között, feltéve, hogy frigyüket egyházilag is megoldatják, kétféle házasság támad.“ Akinek tollára jöhet ez a konstrukció, mely elvileg megengedhetetlen éppen az állami jog területén, azzal komolyan szóba állani nem lehet. A röpirat íróját azon kalandozásaiban sem követjük, melyek őt Európa különböző országaiba viszik. Amit mond, az az elvek leglényegesebb vonatkozásaiban teljes járatlanságát árulja el. Amit pedig Franciaországot illetőleg az úgynevezett organikus cikkelyekkel kapcsolatban, hozzá még egy idézettel támogatva állít, azt, úgy látszik, valami régi könyvből írta ki, melyben meg nem értette és felcserélte az idézetet, amint ez a többiek mellett már meglepő sem lehet. Az előrehirdetett kánonjogi refutációt is hasztalan keressük a munkában, mert az, amit erre nézve tartalmaz, még a legközönségesebb jogi értelmet is nélkülözi. De nem érdemes, hogy ezzel a röpirattal még tovább is foglalkozzunk. Végtelenül sajnáljuk, hogy az megjelent, mert minden egyébre alkalmas, csak arra nem, hogy a nyugalmat, ápolja a küszöbön álló fontos és kívánatos reformok tárgyalása és megalkotása terén. Csak e reformok ellenségei tarthatják alkalomszerűnek, hogy ily röpiratok, hozzá még félhivatalosan bejelentve, megjelenjenek. JCurievet, melyet Malvin azelőtt való nap, mikor a templomból jött s férje szobájába betért, ott felejtett. Mohón kapott az imakönyv után s csókjaival árasztotta el a lapot, melyen a Malvin nevét olvasta. Aztán felnyitotta ott, a „hitestárs betegségekor“ imádkozandó fejezetnél s remegő hangon darálta le a sorokat, úgy, mint gyermekkorában a Miatyánkot. „Szenteltessék meg a te neved, legyen meg a te akaratod és bocsásd meg a mi bűneinket“ ... Nem jött ásitás njakára, hanem fohász, igazi fohász. Érezte, hogy mégis nagyon szereti ezt az asszonyt.. . Meg volt rendülve ... A szobájában leste, várta az újabb és újabb híreket. Néha odalopózott a beteg asszony ajtaja elé s lélekzetét elfojtva, szorongva hallgatta: nem hallaná-e meg valahogy a beteg lélekzését. Egy hét múlt el, mikor az orvos jelenthette, hogy a beteg veszélyen kívül van és egy hónap, mikor ágyából fölkelhetett. Az imádság visszaadta az asszony életét, de szeretetét nem. Hónapok, évek múltak, a fellegek, melyek az ősi kúria fölött összegyűltek, sehogy sem akartak eloszlani. A nő, ki őszinte, töredelmes bánatot várt és a férj, ki a bocsánatkérésre bátorítást remélt, csalódva: egyaránt idegenül éltek egy fedél alatt. A kis Gabi el sem képzelhette, micsoda két ember az ilyen apa és anya, kik vele beszélgetnek, de egymással egy szót sem váltanak. Az árok, melyet az első napok után könyedén átléphettek volna, napról-napra szélesbült, minden egyes nap elmúltával mélyebb lett. Szentes Pál hajszálaiba ezüst fürtök lopóztak, neje homlokán is barázdát szántott az udvariatlan idő. Nem ismerte senki igazán ezt az életet, mely a galambosi kúrián belül folyt. Ha vendégek érkeztek, szíves ellátásra találtak; ha meg az öreg Borondi Gábor látogatott el, hogy nevére keresztelt kis unokáját megölelje, megcsókolja, gyönyörködhetett a „gyermekek“ példás életén. A komédiát csak néhány évig kellett folytatni S ez az öreg is nyugalomra tért. A kis Szentes Gáborral nevelőt küldtek Budapestre, pénzzel is bőségesen ellátták s a galambosi kúriára most már akár mint egy kriptára kiírhatták volna. „Itt nyugszik eltemetve két élet régi boldogsága.“ A fiút mindketten szerették, de nem mutatták; mindketten féltették s mindketten örültek, mikor évek múlva a huszonnégy éves ifjú tanulmányait elvégezve, sok élettapasztalattal tért vissza a szülői házhoz, hogy majd segítője legyen a gazdának és jó barátja az asszonynak, kit édesanyjának nevez. Szentes Pál csak annyit kérdezett: — Méltóan töltötted az idődet? — Láttad a diplomámat, atyám ! — Nem úgy értettem. Vigyázz, hogy keserűséget ne okozz. Házasságról, melyet pedig a huszonnégy éves kor magával szokott hozni, senki sem beszélt. Melyikük ajánlhat olyan életet, minő rájuk nehezedett? Talán a Benke Eszti lányát vegye el, ki már szintén nagyra nőtt ? Ennél a famíliánál mulatott akkor éjjel az apa, mikor az anya otthon oly közel állott a más világhoz. Bárcsak elszólította volna akkor az Úr jósága. Nem kérdezték, hogy szeret-e? Pedig ha megkérdezték volna, megadta volna rá a választ szive szerint. Azt sem kérdezték: igazán szeret-e? Méltót az ősökhöz, örökséghez, vagy méltót a szivéhez ? Az asztalon feledett levél kérdés nélkül is megadta a választ. Apa is, anya is elolvasta. A fellegek gyűltek. Az a fénysugár, mely a napból előtör s diadalmasan győzi le az akadályt, rég letűnt, a huszonnégy év óta neheztelő házaspár egéről. „Kedves Gáborom! Tudod, hogy szeretlek s másé nem leszek soha, de azt is tudod, hogy szegénységemben is büszke vagyok. Betolakodni famíliátokba nem fogok, hogy miattam szüleiddel dacolj, nem kivánom. Ha Sós Boriska, az igénytelen hivatalnok leánya nem megalázva, nem megtűrve, de szívesen fogadva lépheti át a galambosi kúria küszöbét: hűséges hitestársad leszek a sírig, máskülönben itt maradok varrógépem mellett, de nem feledem el nemes szíved melegét azért soha. Boriska“. A Szentes és Borondi vér, mintha ebben az egyben egyetértett volna, csakhogy az egyik büszke hidegségből, a másik bizalmatlanságból az iránt, amit a szerelem ígér, írta vastag betűkkel a levél végére:„Soha!“ Gábor elolvasta a tiltakozást. Akik egymást meg nem értették, hogyan értsék meg őt? Mielőtt még szólhatott, egész jéghegy emelkedett fel előtte. Tüzes szívének minden forrósága kevés arra, hogy felolvaszsza. A fiú atyja elé állott, de szomorúan látta arcának merevségéből sorsát; anyja bánatos vonásairól sem olvashatott biztatást. A bizalmat, az igaz szeretetet soha nem élvezte; ha érezték is szülei, nem mutatták. Apja és anyja féltek hozzászoktatni; a tanítók, akik nevelték, csak elméjére ügyeltek. A szíve magára volt hagyva, indult ösztöne után. Odaterelte ahhoz a szőke gyermekhez, kinek fiatal szivét első lobbantotta lángra. — Kedves szüleim ! — szólt a fiú egy ebéd után; őszinte kérelmem volna hozzátok !... — Csak házasságról ne, melyet fiatal szivel és fiatal észszel terveztél; mert abból semmi sem lesz. Egyébről beszélhetsz, meghallgatunk. — Utólsó szavad atyám, akkor is, ha megvallom, hogy anélkül a leány nélkül nem élhetek? — Az idő minden sebet begyógyít! Gábor anyjára nézett, de ez nem szólhatott Huszonnégy év óta hallgat. Megcsókolta kezét, a könyv lepergett, s midőn marasztaló szó mégsem fakadt, megfordult és hirtelen elrohant... Pár pillanat múlva dörej hallatszott, mely pisztolylövéshez hasonlított. Apa és anyja egyszerre rémülten indultak az ajtó felé s szaladtak ki a folyosóra, hol a hideg földön végigterülve feküdt a Szentes- és Borondi-vér egyetlen örököse. Szentes Pál és neje együtt hajoltak le a haldoklóra s amig élesztgették, a férj csontos keze gyöngéden megérinté a feleség puha kezét. Egymásra néztek és szégyenkezve pirultak el — Nem igy reméltem! — Én sem! Az apa megcsókolta a fiú homlokát és az anya megcsókolta a csók helyét; aztán együtt vitték be a vérző gyermeket szobájukba, együtt ápolták, éleszt,gették, oszlatták a fellegeket, együtt ígérgették, hogy minden vágyát teljesítik. . . Késő. ORSZÁGGYŰLÉS. “ Budapest, november 23. Ma gróf Csáky Albin napja volt. A hosszabbra nyúlt vitában ma vett magának alkalmat, hogy reflektáljon az összes felszólalásokra, másrészt pedig az aktuális egyházi és közoktatási kérdésekre nézve kifejtse a kormány álláspontját. És mint már anynyiszor, a kultuszminiszternek ma is sikerült diadalmasan megállania a helyét s beszéde során és végén rokonszenves ovációk jutalmazták. Mellőzve a beszéd polemikus részét, kiemeljük belőle a konkrét kijelentéseket. A miniszter kijelentette, hogy nemsokára előterjesztést fog tenni a törvényhozásnak az egyetemi építkezések tárgyában és előre jelezte azt a tervét, hogy a bölcsészeti kart a műegyetem épületébe kívánja elhelyezni, míg a műegyetemnek új és megfelelőbb hajlékot emelne. A harmadik egyetem kérdését a miniszter nem tartja akutnak és kijelentette, hogy a közoktatás számos kérdését tartja ennél sürgősebbnek. A vidéki jogakadémiák látogatottságát azzal véli a miniszter emelhetni, hogy már legközelebb törvényjavaslatot fog beterjeszteni a kötelező doktorátus eltörléséről. A konyna kérdésében a miniszter elfogadta, Csáky Kálmán határozati javaslatát s egyúttal jelezte, hogy a kongrua végleges rendezéséig külön ad hoc püspöki bizottság révén akar arról gondoskodni, hogy az alsó papság segélyezésére a szükséges pénz előteremtessék. Nagyon fontos kijelentést tett a miniszter a katolikus autonómiáról. A kormány késlekedését azzal okolta meg, hogy udvariasságból sem akart elébe vágni a főpapságnak, mely határozottan biztosította, hogy maga fogja már legközelebb a kezdeményező lépéseket megtenni. Később Polónyi kérdésére a miniszter azt is hozzátette, hogy ha a főpapság a biztosítás dacára is késnék a kezdeményezéssel, akkor a kormány