Pesti Napló, 1893. november (44. évfolyam, 307-336. szám)

1893-11-24 / 330. szám

s Budapest, péntek PESTI NAPLÓ 1893. november 24. 330. számú vitással, melyet a kérdés komolysága igényel, meg­tettük arra észrevételeinket, sőt nem haboztunk reá­mutatni azokra a nyilvánvaló tévedésekre sem, me­lyeket az emlékiratnak az állami jog terén mozgó része nem is izoláltan, hanem elég bőven tartalmaz. Senki sem mondhatja tehát, hogy elfogultan ítélünk e kérdésben. A mi álláspontunk is az, hogy az egységes házassági jog megalkotása Magyarorszá­gon elkerülhetetlen szükséggé vált, mert meg kell szüntetni végre itt azokat a botrányokat, melyek ha­zánk házasságügyi törvénykezését és az ebből kifej­lődött megdöbbentő zavarokat hírhedtté tették az egész világ előtt, s benn az országban nemcsak utálatos, de véghetetlenül veszélyes visszásságokat idéztek elő a családjognak minden terén. De viszont meg vagyunk győződve anról is, hogy mi sem árthat annyira e törekvés komoly sikerének, mint az oly fajta röpiratok, melyek közé ez a sippal-dobbal hirdetett és hatvan krajcárért árult zöld füzet tartozik. Azok, kik mint mi is, e kényes és sok körülte­kintést, tehát mindenekfölött nyugalmat és objektivi­tást követelő ügy tárgyalása közben minden erejük­ből azon vannak, hogy meggátolják a legrettenetesebb szenvedélynek, a felekezeti harcnak kitörését, nem engedhetik meg, hogy bárki azt a kérdést vesse fel s azon kezdje az érvelést egy magát komolyan vé­tetni kívánó röpiratban, hogy ,,kötelesség-teljesítés, vagy gonosz indulat“ vezette-e annak eljárását, aki a kormány törvényjavaslata ellen állást foglalt s a korona elé terjesztett emlékiratát, ugyanonnan nyert felhatalmazás alapján a nyilvánosságnak adta át. Még kevésbbé engedhetik meg, hogy a „nem igaz vallásosság“ vádja mellett „janicsár-hadnak“, „egyházi és vallási pretorianizmusnak“ bélyegeztessenek s a „protestan­tizmusnak lenyű­gözésére“ , a „többi felekezetek meg­támadására“ törekvőknek állíttassanak oda azok, kik a kormány törvényjavaslata ellen küzdenek. Mi ret­tegünk a felekezeti harctól, de e harcot, ha valami, legelső­sorban azok a durvaságok képesek lángra lobbantani, melyektől valósággal hemzseg a szóban forgó röpirat. A szomorú a dologban az, hogy e röpirat a tajtékzó szenvedély faragatlan kitöréseinél és sze­­menszedett jelszavakkal felekezeti harcra uszító deklamációnál nem is tartalmaz egyebet, feleresztve egy pár értelmetlenséggel és végtelen ignoranciáról tanúskodó egy-két idézettel. Csak úgy találomra szedünk ki az utóbbi kate­góriából egypárt mutatóul, hogy bebizonyítsuk állí­tásunkat. A bárdolatlan címezéseknek és az üvöltő harcra hívásnak példáit még reprodukció céljából sem veszszük tollunkra. A röpirat írója megtámadhatatlan axiómaként állítja fel először azt, hogy a házasságjogi anarkiát nem lehet, megszüntetni egységes házassági jog nél­kül, és másodszor azt, hogy egységes házassági jog nem létezhetik felekezeti alapon. Nem akarunk félreértetni. Magunk is azt tart­juk, hogy az egységes állami házasságjog megalkotása a legjobb és legbiztosabb módja annak, hogy e téren végre valahára nálunk is rend legyen. De ha valaki azt mondja, hogy egyáltalában nem lehetséges egy­séges állami házasságjog nélkül, és nem lehet feleke­zeti alapon nyugvó házassági jog mellett egyöntetűen rendezni a házasságjogi zilált viszonyokat s megszün­tetni a létező anarkiát, az nem ismeri e téren a tör­vényhozási alkotásokat. Ott van mindjárt Németor­szág, mely az állami anyakönyvi lajstromokról és a kötelező polgári házasságról szóló birodalmi tör­vényben ezt a problémát elég jól megoldotta. Mikor ez a törvény hatályba lépett, Németor­szágban a magánjogi kódexnek még legelső terve­zete sem látott napvilágot, egységes állami házasság­jogról tehát szó sem lehetett. Az egyöntetű házas­ságjogi törvénykezést és e kérdések egyenlő elvek által vezetett adminisztratív kezelését a birodalmi törvényhozás mégis létesítette, megalkotván az állami anyakönyvi lajstromokkal egyidejűleg a kötelező pol­gári házasságot s az állami bíróságokra ruházván a házasságjogi ügyekben a bíráskodást, melyek váló­perekben az illető felekezetek hitelvei alapján hoz­nak ítéleteket. Az egyöntetűséget pedig úgy állította helyre a törvény, hogy utasította a bíróságokat mindazon esetekben a kötelék felbontására, melyek­ben a katolikusokra nézve a kánoni jog az ágytól és asztaltól való elválasztást rendeli kimondatni. A bíráskodás azonban mindennek dacára lényegileg fe­lekezeti jogszabályok alapján történik. Ismételjük: távol áll tőlünk azt mondani, hogy ez ideális állapot, melyet követni kell; de bizonyos, hogy halomra dönti a röpiratnak folyton szuperla­­tivusokban mozgó nagyhangú állításait, melyekben a handabanda és lárma mellett hiányzik az igazság épp úgy, mint a nyugodtan mérlegelő józanság. Egy szóval sem akarunk reflektálni arra az állításra, mely éppen az állami jog szempontjából a képzelhető legnagyobb monstruozitás, hogy „kötelező polgári házasság mellett ugyanazon felek között, fel­téve, hogy frigyüket egyh­ázilag is megoldatják, kétféle házasság támad.“ A­kinek tollára jöhet ez a kon­strukció, mely elvileg megengedhetetlen éppen az állami jog területén, azzal komolyan szóba állani nem lehet. A röpirat íróját azon kalandozásaiban sem kö­vetjük, melyek őt Európa különböző országaiba viszik. Amit mond, az az elvek leglényegesebb vonatkozá­saiban teljes járatlanságát árulja el. Amit pedig Franciaországot illetőleg az úgynevezett organikus cikkelyekkel kapcsolatban, hozzá még egy idézettel támogatva állít, azt, úgy látszik, valami régi könyv­ből írta ki, melyben meg nem értette és felcserélte az idézetet, amint ez a többiek mellett már meglepő sem lehet. Az előrehirdetett kánonjogi refutációt is hasztalan keressük a munkában, mert az, amit erre nézve tartalmaz, még a legközönségesebb jogi értel­met is nélkülözi. De nem érdemes, hogy ezzel a röpirattal még tovább is foglalkozzunk. Végtelenül sajnáljuk, hogy az megjelent, mert minden egyébre alkalmas, csak arra nem, hogy a nyugalmat, ápolja a küszöbön álló fontos és kívánatos reformok tárgyalása és megalko­tása terén. Csak e reformok ellenségei tarthatják alkalom­­szerűnek, hogy ily röpiratok, hozzá még félhivatalo­san bejelentve, megjelenjenek. JCuri­e­vet, melyet Malvin azelőtt való nap, mikor a temp­lomból jött s férje szobájába betért, ott felejtett. Mohón kapott az imakönyv után s csókjaival árasztotta el a lapot, melyen a Malvin nevét olvasta. Aztán felnyitotta ott, a „hitestárs betegségekor“ imádkozandó fejezetnél s remegő hangon darálta le a sorokat, úgy, mint gyermekkorában a Miatyánkot. „Szenteltessék meg a te neved, legyen meg a te akaratod és bocsásd meg a mi bűneinket“ ... Nem jött ásitás njakára, hanem fohász, igazi fohász. Érezte, hogy mégis nagyon szereti ezt az asszonyt.. . Meg volt rendülve ... A szobájában leste, várta az újabb és újabb híreket. Néha odalopózott a beteg asszony ajtaja elé s lélekzetét elfojtva, szorongva hallgatta: nem hallaná-e meg valahogy a beteg lé­­lekzését. Egy hét múlt el, mikor az orvos jelenthette, hogy a beteg veszélyen kívül van és egy hónap, mikor ágyából fölkelhetett. Az imádság visszaadta az asszony életét, de szeretetét nem. Hónapok, évek múltak, a fellegek, melyek az ősi kúria fölött összegyűltek, sehogy sem akartak eloszlani. A nő, ki őszinte, töredelmes bánatot várt és a férj, ki a bocsánatkérésre bátorítást remélt, csalódva: egyaránt idegenül éltek egy fedél alatt. A kis Gabi el sem képzelhette, micsoda két ember az ilyen apa és anya, kik vele beszélgetnek, de egymással egy szót sem váltanak. Az árok, me­lyet az első napok után könyedén átléphettek volna, napról-napra szélesbült, minden egyes nap elmúltá­val mélyebb lett. Szentes Pál hajszálaiba ezüst fürtök lopóztak, neje homlokán is barázdát szántott az udvariatlan idő. Nem ismerte senki igazán ezt az életet, mely a galambosi kúrián belül folyt. Ha vendégek érkeztek, szíves ellátásra találtak; ha meg az öreg Borondi Gábor látogatott el, hogy nevére keresztelt kis uno­káját megölelje, megcsókolja, gyönyörködhetett a „gyermekek“ példás életén. A komédiát csak néhány évig kellett folytatni S ez az öreg is nyugalomra tért. A kis Szentes Gáborral nevelőt küldtek Buda­pestre, pénzzel is bőségesen ellátták s a galambosi kúriára most már akár mint egy kriptára kiírhatták volna. „Itt nyugszik eltemetve két élet régi boldogsága.“ A fiút mindketten szerették, de nem mutatták; mindketten féltették s mindketten örültek, mikor évek múlva a huszonnégy éves ifjú tanulmányait el­végezve, sok élettapasztalattal tért vissza a szülői házhoz, hogy majd segítője legyen a gazdának és jó barátja az asszonynak, kit édes­anyjának nevez. Szentes Pál csak annyit kérdezett: — Méltóan töltötted az idődet? — Láttad a diplomámat, atyám ! — Nem úgy értettem. Vigyázz, hogy keserűsé­get ne okozz. Házasságról, melyet pedig a huszonnégy éves kor magával szokott hozni, senki sem beszélt. Melyi­kük ajánlhat olyan életet, minő rájuk nehezedett? Talán a Benke Eszti lányát vegye el, ki már szin­tén nagyra nőtt ? Ennél a famíliánál mulatott akkor éjjel az apa, mikor az anya otthon oly közel állott a más világhoz. Bárcsak elszólította volna akkor az Úr jósága. Nem kérdezték, hogy szeret-e? Pedig ha meg­kérdezték volna, megadta volna rá a választ szive szerint. Azt sem kérdezték: igazán szeret-e? Méltót az ősökhöz, örökséghez, vagy méltót a szivéhez ? Az asztalon feledett levél kérdés nélkül is meg­adta a választ. Apa is, anya is elolvasta. A fellegek gyűltek. Az a fénysugár, mely a napból előtör s diadalmasan győzi le az akadályt, rég letűnt, a huszonnégy év óta neheztelő házaspár egéről. „Kedves Gáborom! Tudod, hogy szeretlek s másé nem leszek soha, de azt is tudod, hogy sze­génységemben is büszke vagyok. Betolakodni famíliá­tokba nem fogok, hogy miattam szüleiddel dacolj, nem kivánom. Ha Sós Boriska, az igénytelen hivatal­nok leánya nem megalázva, nem megtűrve, de szíve­sen fogadva lépheti át a galambosi kúria küszöbét: hűséges hitestársad leszek a sírig­, máskülönben itt maradok varrógépem mellett, de nem feledem el ne­mes szíved melegét azért soha. Boriska“. A Szentes és Borondi vér, mintha ebben az egyben egyetértett volna, csakhogy az egyik büszke hidegségből, a másik bizalmatlanságból az iránt, amit a szerelem ígér, írta vastag betűkkel a levél végére:„Soha!“ Gábor elolvasta a tiltakozást. Akik egymást meg nem értették, hogyan értsék meg őt? Mielőtt még szólhatott, egész jéghegy emelkedett fel előtte. Tüzes szívének minden forrósága kevés arra, hogy felolvaszsza. A fiú atyja elé állott, de szomorúan látta ar­cának merevségéből sorsát; anyja bánatos vonásairól sem olvashatott biztatást. A bizalmat, az igaz szere­­tetet soha nem élvezte; ha érezték is szülei, nem mutatták. Apja és any­ja féltek hozzászoktatni; a tanítók, akik nevelték, csak elméjére ügyeltek. A szíve magára volt hagyva, indult ösztöne után. Oda­terelte ahhoz a szőke gyermekhez, kinek fiatal szivét első lobbantotta lángra. — Kedves szüleim ! — szólt a fiú egy ebéd után; őszinte kérelmem volna hozzátok !... — Csak házasságról ne, melyet fiatal szivel és fiatal észszel terveztél; mert abból semmi sem lesz. Egyébről beszélhetsz, meghallgatunk. — Utólsó szavad atyám, akkor is, ha meg­vallom, hogy anélkül a leány nélkül nem élhetek? — Az idő minden sebet begyógyít! Gábor anyjára nézett, de ez nem szólhatott Huszonnégy év óta hallgat. Megcsókolta kezét, a könyv lepergett, s midőn marasztaló szó mégsem fakadt, megfordult és hirtelen elrohant... Pár pillanat múlva dörej hallatszott, mely pisz­tolylövéshez hasonlított. Apa és anyja egyszerre rémülten indultak az ajtó felé s szaladtak ki a folyosóra, hol a hideg föl­dön végigterülve feküdt a Szentes- és Borondi-vér egyetlen örököse. Szentes Pál és neje együtt hajoltak le a hal­doklóra s amig élesztgették, a férj csontos keze gyöngéden megérinté a feleség puha kezét. Egymásra néztek és szégyenkezve pirultak el — Nem igy reméltem! — Én sem! Az apa megcsókolta a fiú homlokát és az anya megcsókolta a csók helyét; aztán együtt vitték be a vérző gyermeket szobájukba, együtt ápolták, éleszt­,­gették, oszlatták a fellegeket, együtt ígérgették, hogy minden vágyát teljesítik. . . Késő. ORSZÁGGYŰLÉS. “ Budapest, november 23. Ma gróf Csáky Albin napja volt. A hosszabbra nyúlt vitában ma vett magának alkalmat, hogy reflektáljon az összes felszólalásokra, másrészt pedig az aktuális egyházi és közoktatási kérdésekre nézve kifejtse a kormány álláspontját. És mint már any­­nyiszor, a kultuszminiszternek ma is sikerült diadal­masan megállania a helyét s beszéde során és végén rokonszenves ovációk jutalmazták. Mellőzve a beszéd polemikus részét, kiemeljük belőle a konkrét kijelen­téseket. A miniszter kijelentette, hogy nemsokára előter­jesztést fog tenni a törvényhozásnak az egyetemi építkezések tárgyában és előre jelezte azt a tervét, hogy a bölcsészeti kart a műegyetem épületébe kí­vánja elhelyezni, míg a műegyetemnek új és megfele­lőbb hajlékot emelne. A harmadik egyetem kérdését a miniszter nem tartja akutnak és kijelentette, hogy a közoktatás számos kérdését tartja ennél sürgősebb­nek. A vidéki jogakadémiák látogatottságát azzal véli a miniszter emelhetni, hogy már legközelebb törvény­­javaslatot fog beterjeszteni a kötelező doktorátus el­törléséről. A konyna kérdésében a miniszter elfogadta, Csáky Kálmán határozati javaslatát s egyúttal jelezte, hogy a kongrua végleges rendezéséig külön ad hoc püspöki bizottság révén akar arról gondoskodni, hogy az alsó papság segélyezésére a szükséges pénz előteremtes­sék. Nagyon fontos kijelentést tett a miniszter a katolikus autonómiáról. A kormány késlekedését azzal okolta meg, hogy udvariasságból sem akart elébe vágni a főpapságnak, mely határozottan biztosította, hogy maga fogja már legközelebb a kezdeményező lépéseket megtenni. Később Polónyi kérdésére a miniszter azt is hozzátette, hogy ha a főpapság a biztosítás da­cára is késnék a kezdeményezéssel, akkor a kormány

Next