Pesti Napló, 1894. április (45. évfolyam, 90-119. szám)
1894-04-09 / 98. szám
A Petőfi Társaságban. A Petőfi Társaság tegnapi ülése ünneppé változott. Azzá tette a Kossuth Lajos emlékezete és a hódolat, melylyel a Petőfi Társaság — szelleméhez, hagyományaihoz híven — Kossuth Lajos nagy emlékének áldozott. Kossuth érdemei az egész hazára nézve egységes dicsőségbe olvadnak, de lángesze oly gazdag volt, működése oly sokoldalú, hogy a szellemi alkotás minden ösvényén fényes nyomok maradnak utána. A Petőfi Társaság, mint szépirodalmi testület, Kossuth Lajosban a szónokot, az írót, a magyar nyelv páratlan mesterét dicsőítette és a szép jellemet, melynél tökéletesebb szép nincs, amely többet ér minden esztétikai szépségnél. Kossuth azok közé tartozott, akik a történetet nemcsak csinálják, hanem irják is. Egyaránt nagyok a cselekvésben és a gondolattermő passzivitásban; egyaránt nagyok a fórumon, ahol lángoló szavakkal az esményeket megindítják és a dolgozó szoba csöndjében, ahol néma hetükkel az események tanulságait kell megörökíteni. Kossuth Lajos dísztagja volt a Petőfi Társaságnak. Ez a benső kötelék adott jogcímet a Petőfi Társaság tegnapi ülésére, de megünnepelte volna emlékét anélkül is, mert annak a Társaságnak, mely Petőfi nevét viseli, dicsőíteni kell azt a férfiút, aki dísztagja volt Magyarországnak és disze marad az egész emberiségnek. Kossuth emlékezete a tegnapi ülés tárgysorozatának magában véve is szokatlan vonzóerőt adott, de az érdeklődést rendkívülivé fokozta az a hír, hogy a társaság ülésén meg fog jelenni Kossuth Ferenc is, a sírba hanyatlott nagyság élő utóda, drága örököse. Az ülés kezdetét tizenegy órára tűzték ki, de a közönség már tíz órakor özönlött az Akadémia lépcsőin és tizenegy óra felé szorongásig megtelt az Akadémia felolvasó terme és minden ahhoz tartozó helyiség. Tizenegy órakor bezárták a terembe vezető nagy üvegajtót és a szolgák, akik valóságos ostromot vívtak a szakadatlanul érkező csoportokkal, csak a társaság tagjait bocsátották be. Százával várakoztak a folyosón akik már nem férhettek el a teremben, mely soha még ily roppant közönséget nem látott. A nők, akik többnyire gyászruhát viseltek, ülve és állva annyira elfoglalták a terem minden zugát, hogy csak az elnöki emelvény és a felolvasó asztal maradtak szabadon, meg a Kossuth Ferenc számára rezervált egy darab támlásszék. Hátrább, az oszlopok közt, ahol az ifjúság szokott helyet foglalni, ember ember hátán állott. Talán a nagy terem is kicsiny lett volna e rengeteg sokaság befogadására. A társaság vezetősége szerette volna felnyittatni az Akadémia dísztermét, de kívánsága nem teljesülhetett, mert a nagy teremben most az új dunai hidak tervrajzait mutogatják. Pontban 11 órakor Komócsi József alelnök bevonult a terembe a Társaság tagjaival, akik nagy számmal vettek részt a Kossuth emlékének szentelt ülésen. A tagok, akiket padjaikból kiszorított s a község áradata, egymás mellé telepedtek az elnöki emelvény alacsony lépcsőzetére. Szarai Tamás titkár kinn maradt a szomszédos képes teremben, hogy fogadja Kossuth Ferencet. Kossuth Ferenc 10 órakor Újpestre ment az ottani református templom gyászistenitiszteletére és tizenkettedfél órára jelezte megjelenését. Komócsi az elnöki székből megnyitotta az ülést és elsőnek Palágyi Menyhért ült a felolvasó asztalhoz. Kossuth és a nemzeti eszme címen Kossuth Lajos korszakot alkotó egyéniségét jellemezte a történetfilozófia magas álláspontjáról, sok találó és szép megjegyzéssel. Kettőt éreztünk — úgymond—a lezajlott jelentős napokban. Sejtelme szállt meg annak, mi az egyéni nagyság és sejtelme annak, mi tesz egy nemzetet nemzetté. Mint villamos ütés ért bennünket az áram, amely a nagy egyéniségtől száll át a többiekre és megvilágosodott előttünk, hogy az emberi kiválóság minden titka az ihletben rejlik; mert hiszen ihlet az, amit a kiváló szellem velünk közöl, legyen az akár ihletet gondolat, aminőt a bölcselő agy terem, akár ihletett látomány, a minőt a költő képzelet alkot, akár ihletett akarat, a minő a hivatott vezér szívében él. Kossuth az ihletett akarat tüneményes embere volt. Olyan ember, akinek egyéni akarata általános akarattá lendül föl, vagy akiben az általános akarat egyéni megjelenést nyer. Palágyi elmélkedése abban kulminál, hogy Kossuthban a reformok nagy embere fölött a nemzeti politikus még magasabban áll. Mert a reform, bármily csodás és mesés hatású legyen, mindig csak időszerű, mindig csak az alkalmakkal és helyzetekkel számoló, ámde a nemzeti elv, amelyből kell, hogy minden reform fakadjon, fölötte áll az alkalmaknak és helyzeteknek, fölötte a kormányformáknak és intézményeknek, fölötte térnek és időnek és mintegy ez az a sarkcsillag, amely felé a történelem tengelye az idők forgandóságain keresztül mutat. És éppen azon alapul Kossuth nagysága, hogy ennek az elvnek vonja le kérlelhetetlen logikával minden konzekvenciáit. De ugyanaz az erő, amelynek tüneményes sikereit köszönheti, hajtja bele a tragikumba is. Amivel nemzetét megbűvöte és magával ragadta, ugyanaz az erő sodorja ellenállhatatlanul meghasonlásba saját nemzetével. Aki ezen fönnakad, gondolja meg, hogy egy nemzet nemcsak azokból áll, akik ma élnek, hanem azokból is, akik régen a föld alatt porlanak, valamint azokból, akik még utánunk következnek; gondolja meg, hogy a nemzet úgyszólván történeti tény és hogy aki egy-két előnemzedékkel meghasonlik, az még teljes összhangban érezheti magát a történeti nemzettel. Hisz épp abból eredt Kossuth Lajos tragikuma, hogy lénye nagyon is harmóniában állott a magyar történelem elévülhetetlen alapkövetelményeivel és hogy ennélfogva ellentétbe jutott azzal, ami a változékony korszellem exigenciájához tartozik. Palágyi Menyhért után Jakab Ödön szavalta el Kossuth temetése után című erővel teljes, költői hasonlatokban gazdag költeményét, melyben a poéta nemes dicsekvéssel mondja ki, hogy méltán bámul a világ azon, miképpen temette a magyar nemzet Kossuth Lajost. Még el sem hangzott a verset és szavaiét jutalmazó taps, itt éljenek vegyültek belé. Ábrányi Emil lépett a felolvasó asztalhoz. Kossuth sírja című költeményt szavalt, mely mindenkit lelke mélyében megindított és elragadott. Költöző csalogány jön messze idegenből, üdvözli a tavaszt és kérdi tőle, mi az oka annak, hogy olyan kevés virág nyílik a főidőn? Tán csupasz homlokkal akarod hagyni a világot? Ne vádolj engem, válaszol a tavasz. Van elég virágom, de virágaim javát magyar földre vittem, magyaroknak adtam, akik most koszorút fonnak szakadatlanul és koszorúikat zarándokmenetben viszik a Kossuth sírjára. Oda vágyom én is, szól a csalogány. Ott akarom elénekelni legkúsabb, legszebb dalomat, aminől csak szabad madár tud dalolni. Mondd meg nekem, kedves tavasz, hol a Kossuth sirja ? Hol keressem a Kossuth sirját ? És a tavasz igy válaszol: ha látsz egy helyet, ahol fejet hajtanak a legnagyobbak is s ahol a nép úgy ejt ki egy nevet, mintha imádkoznék; ha látsz egy helyet, ahol férfivá lesz az ifjú és ifjúvá az agg s mind akettő együtt tesz fogadalmat a hazáért; fia látsz egy hielyet, a hová a menyasszonyok koszorúikat hiszik s ahol szent csoportba gyűlnek az anyák, tudva, hogy aki ott jár, az hős fiúkat szül; ha látsz egy helyet, ahol milliók áldása lebeg a légben és ahol éjjelenkint halott honvédek állanak őrt, akik egykor meghaltak a szabadságért; ha látsz egy helyet, ahol a Dicsőség angyala ül táblával kezében és legszebb lapját írja tündöklő betűkkel, — ha ezt a helyet látod, akkor megtaláltad a Kossuth sirját. Ez a fényes szent hely a Kossuth Lajos sirja. Frenetikus tapsok vihara zúgott föl a költemény elszavalása után. Küny csillogott a szemekben és a lelkesedés valóságos tombolássá vált, mely csak nagysokára csillapodott le. Ábrányi Emil remek költeményét holnapi számunkban közöljük. A viharos éljenzés megszűntével Komócsi József felfüggesztette az ülést. Háromnegyed tizenkettőre járt az az idő. Sokan nem tudták, miért függeszti föl az elnök az ilést és kezdtek kifelé indulni, de mikor báró Kaas Ivor azzal egésztette ki az elnök szavait: Kossuth Ferencet várjuk! száz torokból hangzott: Éljen Kossuth Ferenc! Itt maradunk mindnyájan] A. . . A talán függő óra éppen a 12-re mutatott, mikor Kossuth Ferenc, Helfy Ignác, Gunszt Bertalan és több függetlenségi párti képviselő társaságában megérkezett. Az élő fal, mely a bejárást eltorlaszolta és az ajtótól az elnöki emelvényig terjedt, nagy nehezen ketté nyílt, hogy Kossuth Ferenc a terembe juthasson. Kossuth Ferenc a számára fentartott székre ült, baloldalt a felolvasó asztaltól, ahová most báró Kaas Ivor lépett mély meghajlással. Báró KW3 Ivor szabad előadást tartott Kossuth Lajosról, elragadó tűzzel és elokvenciával. Gyönyörűen jellemezte Kossuthot, mint a szabad, független magyar sajtó megteremtőjét. A hódolat, melylyel az első és legnagyobb magyar hírlapírónak adózott, méltó volt Kossuth szelleméhez és báró Kaas Ivorhoz, a mai hírlapirodalom egyik mesteréhez. A kiválóan szép értekezést mai tárcánk közli egész terjedelmében. Báró Kaas Ivor az előtte fekvő iratcsomóból nagybecsű szemelvényeket olvasott föl. Ezt az elsárgult iratcsomót, Kossuth Lajos eddig sehol sem közölt kéziratait, báró Kaas Ivor végül Kossuth Ferencnek adta át, aki a meglepetéstől és a meghatottságról alig tudott szólani. Fölemelkedett székéről és mikor meghatottságán erőt vett, reszkető hangon e szavakat mondta: Meghatottan fogadom el ezen nagy ajándékot, amely rám úgy hatott, mintha a sírból küldetett volna hozzám. A szeretet és a megindultság némák, nem is tudom, hogy fejezzem ki hálámat. Oly sok szeretetnyilvánulással találkoztam, mióta hazámban vagyok, hogy mindenkit mint testvért tanultam megismerni, de a szeretet ilyen nyilvánulását nem vártam. A legnagyobb meghatottsággal köszönöm, engedje, hogy megöleljem és megcsókoljam. Kossuth Ferenc megcsókolta báró Kaas Ivort. E pillanatban az elnök be akarta fejezni az ülést, de riadó kiáltások hangzottak mindenfelől: — Halljuk Ábrányit! Halljuk Ábrányi költeményét! Olvassa föl még egyszer! A követelő zúgás csak akkor csillapott, mikor Kossuth Ferenc visszaült székébe és Ábrányi Emil mégegyszer elszavalta költeményét, most még nagyobb hévvel és viharosabb tapsok közt. Kossuth Ferenc kényezve állott föl és köszönő szavakat rebegve megcsókolta Ábrányi Emilt. Említette aztán, hogy Turinban már találkozott a költővel és hallotta szavalni, amikor a magyarok küldöttsége átadta Kossuth Lajosnak a hazai földet. A nagy éljenzés után Komócsi József elmondta elnöki záróbeszédét, lendületes szavakkal. Nekünk, a Petőf Társaságnak — úgymond — kétszeres okunk van gyászolni, hiszen ő, aki elhagyott minket, dísztagja volt társaságunknak, s amíg élt, szeretett minket, közel álltunk az ő szívéhez, — a távolban is. Halálos ágya fölött is ott függött Petőfi Sándor arcképe. Azé a Petőfi Sándoré, akinek dalaiban lángot vetett a magyar nemzet szabadságszeretete és e láng beragyogta a magyar nemzet arcát az egész világ előtt. Valahányszor ő a nagy dalnok képmásának vonásait szemlélte: a költészet hatalmának ereje fölött gondolkozhatott, mely az ő nagy idejében harsogta be a hármashegy és négy folyó tájékait: „Talpra magyar, ki a haza!“ De van-e dal, van-e hangszer, mely a világ létezése óta hatalmasabban és tömegesebben zengett volna, mint a Kossuth szavai? Amphion csak a köveket mozdította ki helyükből, hogy Theba városa köré egymás fölé helyezkedve védelmi fallá változzanak az ellenségtől megtámadott város körül Kossuth az embersziveket olvasztotta egy lángtengerré, hogy körülfogja azzal hazáját és megégesse a haza ellenségeit. És míg az Amphion története csak mese, a Kossuth mesésen nagyszerű szónoki ereje — igaz történet. Az elnöki záróbeszéd után Kossuth Ferenc ezeket a szavakat intézte a Petőfi-Társaság tagjaihoz: Az üstök társasága a magyar nagy költő nevét viseli. Petőfi lelkesülten dalolt, bátran harcolt és hősies halált halt, mielőtt a haza tetszhalálba hanyatlott volna. A haza a tetszhalálból föltámadott; a költő sírba hanyatlott, azt sem tudjuk hol nyugszik. De nem helyesen mondom; nem halt meg ő, mert minden magyar szívében él. Édes atyám élete is nagy költemény volt, az ideálnak élt. A nép költészetében régen be van foglalva az ő élete. Halálával engem és hazáját árván hagyott, de halottaiból feltámadva, mindig hangzani fog hozzánk az ő szava. Isten éltesse önöket! Éljen Kossuth Ferenc! zúgott fel a terem minden sarkából és a Petőfi Társaság illusztris vendége, akit távoztában, még a lépcsőkön is, lelkesedő, éljenző áradat vett körül, déli egy órakor elhagyta kíséretével együtt az Akadémia palotáját. Az Otthonban. Kossuth Ferenc tegnap este az írók és hírlapírók körének volt vendége. A klub kerepesi úti termei tömve voltak hírlapírókkal s kilencedfél órára,mire Kosuth Ferencnek a fővárosban már átalánosan ismert bérkocsija, a két almásszürkével, az Otthon kapuja elé gördült, sűrü embertömeg várta és harsány éljennel fogadta Kossuthot. Még lelkesebb éljen fogadta a vendéget, mikor titkárával a kör nagy olvasótermébe belépett, ahol Rákosi Jenő fogadta a tisztikar élén. — Uraim — mondta Kossuth Ferenc amint belépett, eljöttem, hogy megismerkedjem Magyarország tollával. Plato azt mondta, hogy az ember tollatlan állat. Nincs igaza most az ember tollas állat. Az embert a toll teszi emberré. Köszönöm önöknek azt a nagy részvétet, melyet a magyar sajtóban az utóbbi hetekben önök tanúsítottak. Szavait azzal fejezte be, hogy ne várjanak tőle hoszszabb beszédet; nem azért jött, hogy beszéljen, hanem azért, hogy az újságírókkal megismerkedjék. Ezek után — mondta az elnök — nincsen más hátra, mint hogy azt mondjuk, hogy az Isten hozta és felmentsük minden beszéd alól és kérjük, hogy itten érezze magát otthon. A klub tisztviselőinek bemutatása után Rákosi Jenő, az újságírók sűrű sora közt bevezette a társalgóba, ahol a vendégkönyvet tették elébe. Kossuth Ferenc a következőket írta bele: Kossuth Ferenc, ki az Otthonban otthon érzi magát. Ezután a kör egyes tagjai mutatkoztak be s mindjárt legelsőnek Szinnyei József, aki ezekkel a szavakkal mutatkozott be: — Volt negyvennyolcas honvédfőhadnagy. Az elnök tréfásan megjegyezte az öreg Szinnyei bácsira, aki éppen most csinálja a Magyar írók Élete című nagy munkáját: — Az az ember, aki a halhatatlanságba viszi az írót. — Kérem, vigyen engem is magával, — szorított vele kezet Kossuth Ferenc. Konti Józsefet ezekkel a szavakkal mutatta be az elnök: — Magyarország legszerencsésebb operette szerzője, aki a víg muzsikát csinálja. — No, — mondta Kossuth Ferenc, — én most csak a szomorú muzsikát kultiválom. Pósa Lajos bemutatásánál az elnök megjegyezte, hogy a gyermekvilág költője, aki olyan gyermekverseket ír, amelyeket a nagyok is örömmel olvasnak. — Én is írok verseket, — jegyezte meg rá Kossuth Ferenc, — csakhogy azokat senki se olvassa. Ezután az elnök három tárcaírót mutatott be: Bársony Istvánt, Szomaházy Istvánt és Gárdonyi Gézát s a bemutatást ezzel a tréfás operelle-vel fűszerezte: — Ez itt (Bársony) a melankolikus, — ez itt (Szomaházy) a hamis, — ez itt (Gárdonyi) a vidám zsáner. Kossuth kezet fogva velük, Bársonyhoz fordulva azt mondotta: — Ha az urak tárcát találnak az én bánatomról írni, akkor ön írja azt meg !