Pesti Napló, 1894. április (45. évfolyam, 90-119. szám)

1894-04-09 / 98. szám

A Petőfi Társaságban. A Petőfi Társaság tegnapi ülése ünneppé válto­zott. Azzá tette a­ Kossuth Lajos emlékezete és a hódolat, melylyel a Petőfi Társaság — szelleméhez, hagyományaihoz híven — Kossuth Lajos nagy emlé­kének áldozott. Kossuth érdemei az egész hazára nézve egysé­ges dicsőségbe olvadnak, de lángesze oly gazdag volt, működése oly sokoldalú, hogy a szellemi alkotás min­den ösvényén fényes nyomok maradnak utána. A Petőfi Társaság, mint szépirodalmi testület, Kossuth Lajosban a szónokot, az írót, a magyar nyelv párat­lan mesterét dicsőítette és a szép jellemet, melynél tökéletesebb szép nincs, a­mely többet ér minden esztétikai szépségnél. Kossuth azok közé tarto­zott, akik a történetet nemcsak csinálják, hanem irják is. Egyaránt nagyok a cselekvésben és a gon­dolattermő passzivitásban; egyaránt nagyok a fóru­mon, ahol lángoló szavakkal az esményeket m­egin­­dítják és a dolgozó szoba csöndjében, ahol néma hetükkel az események tanulságait kell megörö­kíteni. Kossuth Lajos dísztagja volt a Petőfi Társa­ságnak. Ez a benső kötelék adott jogcímet a Petőfi Társaság tegnapi ülésére, de megünnepelte volna emlékét anélkül is, mert annak a Társaságnak, mely Petőfi nevét viseli, dicsőíteni kell azt a férfiút, aki dísztagja volt Magyarországnak és disze marad az egész emberiségnek. Kossuth emlékezete a tegnapi ülés tárgysorozatának magában véve is szokatlan vonzóerőt adott, de az érdeklő­dést rendkívülivé fokozta az a hír, hogy a társaság ülésén meg fog jelenni Kossuth Ferenc is, a sírba hanyatlott nagyság élő utóda, drága örököse. Az ülés kezdetét tizen­egy órára tűzték ki, de a közönség már tíz órakor özön­lött az Akadémia lépcsőin és tizenegy óra felé szorongásig megtelt az Akadémia felolvasó terme és minden ahhoz tartozó helyiség. Tizenegy órakor bezárták a terembe vezető nagy üvegajtót és a szolgák, akik valóságos ostromot vívtak a szakadatlanul érkező csoportokkal, csak a társaság tagjait bocsátották be. Százával várakoztak a folyosón akik már nem férhettek el a teremben, mely soha még ily roppant közönséget nem látott. A nők, akik többnyire gyászruhát viseltek, ülve és állva annyira elfoglalták a terem minden zugát, hogy csak az elnöki emelvény és a felolvasó asztal maradtak szaba­don, meg a Kossuth Ferenc számára rezervált egy darab támlásszék. Hátrább, az oszlopok közt, ahol az ifjúság szokott helyet foglalni, ember ember hátán állott. Talán a nagy terem is kicsiny lett volna e rengeteg sokaság befogadására. A társaság vezetősége szerette volna fel­nyittatni az Akadémia dísztermét, de kívánsága nem tel­jesülhetett, mert a nagy teremben most az új dunai hidak tervrajzait mutogatják. Pontban 11 órakor Komócsi József alelnök bevonult a terembe a Társaság tagjaival, akik nagy számmal vettek részt a Kossuth emlékének szentelt ülésen. A tagok, akiket padjaikból kiszorított s a község áradata, egymás mellé tele­pedtek az elnöki emelvény alacsony lépcsőzetére. Szarai Tamás titkár kinn maradt a szomszédos képes teremben, hogy fogadja Kossuth Ferencet. Kossuth Ferenc 10 órakor Újpestre ment az ottani református templom gyászisteni­­tiszteletére és tizenkettedfél órára jelezte megjelenését. Komócsi az elnöki székből megnyitotta az ülést és elsőnek Palágyi Menyhért ült a felolvasó asztalhoz. Kossuth és a nemzeti eszme címen Kossuth Lajos korszakot alkotó egyéniségét jellemezte a történet­filozófia magas álláspont­járól, sok találó és szép megjegyzéssel. Kettőt éreztünk — úgymond—a lezajlott jelentős na­pokban. Sejtelme szállt meg annak, mi az egyéni nagy­ság és sejtelme annak, mi tesz egy nemzetet nemzetté. Mint villamos ütés ért bennünket az áram, amely a nagy egyéniségtől száll át a többiekre és megvilágosodott előt­tünk, hogy az emberi kiválóság minden titka az ihletben rejlik; mert hiszen ihlet az, amit a kiváló szellem velünk közöl, legyen az akár ihletet gondolat, a­minőt a bölcselő agy terem, akár ihletett látomány, a minőt a költő képzelet alkot, akár ihletett akarat, a minő a hivatott vezér szívé­ben él. Kossuth az ihletett akarat tüneményes embere volt. Olyan ember, akinek egyéni akarata általános akarattá lendül föl, vagy a­kiben az általános akarat egyéni meg­jelenést nyer. Palágyi elmélkedése abban kulminál, hogy Kossuth­ban a reformok nagy embere fölött a nemzeti politikus még magasabban áll. Mert a reform, bármily csodás és mesés hatású legyen, mindig csak időszerű, mindig csak az alkalmakkal és helyzetekkel számoló, ámde a nemzeti elv, amelyből kell, hogy minden reform fakadjon, fölötte áll az alkalmaknak és helyzeteknek, fölötte a kormányfor­máknak és intézményeknek, fölötte térnek és időnek és mintegy ez az a sarkcsillag, amely felé a történelem tenge­lye az idők forgandóságain keresztül mutat. És éppen azon alapul Kossuth nagysága, hogy ennek az elvnek vonja le kér­lelhetetlen logikával minden konzekvenciáit. De ugyanaz az erő, amelynek tüneményes sikereit köszönheti, hajtja bele a tragikumba is. Amivel nemzetét megbűvö­te és magával ragadta, ugyanaz az erő sodorja ellenállhatatlanul megha­sonlásba saját nemzetével. Aki ezen fönnakad, gondolja meg, hogy egy nemzet nemcsak azokból áll, akik ma él­nek, hanem azokból is, akik régen a föld alatt porlanak, valamint azokból, akik még utánunk következnek; gon­dolja meg, hogy a nemzet úgyszólván történeti tény és­ hogy aki egy-két előnemzedékkel meghasonlik, az még teljes összhangban érezheti magát a történeti nemzettel. Hisz épp abból eredt Kossuth Lajos tra­gikuma, hogy lénye nagyon is harmóniában állott a ma­gyar történelem elévülhetetlen alapkövetelményeivel és hogy ennélfogva ellentétbe jutott azzal, ami a változékony kor­szellem exigenciájához tartozik. Palágyi Menyhért után Jakab Ödön szavalta el Kossuth temetése után című erővel teljes, költői hasonla­tokban gazdag költeményét, melyben a poéta nemes dicsek­véssel mondja ki, hogy méltán bámul a világ azon, mi­képpen temette a magyar nemzet Kossuth Lajost. Még el sem hangzott a verset és szavaiét jutalmazó taps, itt éljenek vegyültek belé. Ábrányi Emil lépett a felolvasó asztalhoz. Kossuth sírja című költeményt sza­valt, mely mindenkit lelke mélyében megindított és elraga­dott. Költöző csalogány jön messze idegenből, üdvözli a tavaszt és kérdi tőle, mi az oka annak, hogy olyan kevés virág nyílik a főidőn? Tán csupasz homlokkal akarod hagyni a világot? Ne vádolj engem, válaszol a tavasz. Van elég virágom, de virágaim javát magyar földre vittem, magyaroknak adtam, akik most koszorút fonnak szakadat­lanul és koszorúikat zarándok­menetben viszik a Kossuth sírjára. Oda vágyom én is, szól a csalogány. Ott akarom elénekelni legkúsabb, legszebb dalomat, aminől csak szabad madár tud dalolni. Mondd meg nekem, kedves tavasz, hol a Kossuth sirja ? Hol keressem a Kossuth sirját ? És a tavasz igy válaszol: ha látsz egy helyet, ahol fejet hajtanak a legnagyobbak is s ahol a nép úgy ejt ki egy nevet, mintha imádkoznék; ha látsz egy helyet, ahol férfivá lesz az ifjú és ifjúvá az agg s mind akettő együtt tesz fogadalmat a hazáért; fia látsz egy hielyet, a hová a menyasszonyok koszorúikat hiszik s ahol szent cso­portba gyűlnek az anyák, tudva, hogy aki ott jár, az hős fiúkat szül; ha látsz egy helyet, ahol milliók áldása lebeg a légben és ahol éjjelenkint halott honvédek állanak őrt, akik egykor meghaltak a szabadságért; ha látsz egy he­lyet, ahol a Dicsőség angyala ül táblával kezében és leg­szebb lapját írja tündöklő betűkkel, — ha ezt a helyet látod, akkor megtaláltad a Kossuth sirját. Ez a fényes szent hely a Kossuth Lajos sirja. Frenetikus tapsok vihara zúgott föl a költemény elszavalása után. Küny csillogott a szemekben és a lelke­sedés valóságos tombolássá vált, mely csak nagysokára csillapodott le. Ábrányi Emil remek költeményét holnapi számunkban közöljük. A viharos éljenzés megszűntével Komócsi József felfüggesztette az ülést. Háromnegyed tizenkettőre járt az az idő. Sokan nem tudták, miért függeszti föl az elnök az i­lést és kezdtek kifelé indulni, de mikor báró Kaas Ivor azzal egés­ztette ki az elnök szavait: Kossuth Ferencet várjuk! száz torokból hangzott: Éljen Kossuth Ferenc! Itt maradunk mindnyájan] A. . . A talán függő óra éppen a 12-re mutatott, mikor Kossuth Ferenc, Helfy Ignác, Gunszt Bertalan és több függetlenségi párti képviselő társaságában megérke­zett. Az élő fal, mely a bejárást eltorlaszolta és az ajtó­tól az elnöki emelvényig terjedt, nagy nehezen ketté nyílt, hogy Kossuth Ferenc a terembe juthasson. Kossuth Ferenc a számára fentartott székre ült, baloldalt a felolvasó asz­taltól, ahová most báró Kaas Ivor lépett mély meg­hajlással. Báró K­W3 Ivor szabad előadást tartott Kossuth Lajosról, elragadó tűzzel és elokvenciával. Gyönyörűen jelle­mezte Kossuthot, mint a szabad, független magyar sajtó megteremtőjét. A hódolat, melylyel az első és legnagyobb magyar hírlapírónak adózott, méltó volt Kossuth szellemé­hez és báró Kaas Ivorhoz, a mai hírlapirodalom egyik mesteréhez. A kiválóan szép értekezést mai tárcánk közli egész terjedelmében. Báró Kaas Ivor az előtte fekvő iratcsomóból nagy­becsű szemelvényeket olvasott föl. Ezt az elsárgult irat­­csomót, Kossuth Lajos eddig sehol sem közölt kéziratait, báró Kaas Ivor végül Kossuth Ferencnek adta át, aki a meglepetéstől és a meghatottságról alig tudott szólani. Föl­­emelkedett székéről és mikor meghatottságán erőt vett, reszkető hangon e szavakat mondta: Meghatot­tan fogadom el ezen nagy ajándé­kot, amely rám úgy hatott, mintha a sírból kül­detett volna hozzám. A szeretet és a megindult­­ság némák, nem is tudom, hogy fejezzem ki hálámat. Oly sok szeretetnyilvánulással talál­koztam, mióta hazámban vagyok, hogy mindenkit mint testvért tanultam megismerni, de a szere­tet ilyen nyilvánulását nem vártam. A legna­gyobb meghatottsággal köszönöm, engedje, hogy megöleljem és megcsókoljam. Kossuth Ferenc megcsókolta báró Kaas Ivort. E pillanatban az elnök be akarta fejezni az ülést, de riadó kiáltások hangzottak mindenfelől: — Halljuk Ábrányit! Halljuk Ábrányi költeményét! Olvassa föl még egyszer! A követelő zúgás csak akkor csill­apott, mikor Kos­suth Ferenc visszaült székébe és Ábrányi Emil mégegy­­szer elszavalta költeményét, most még nagyobb hévvel és viharosabb tapsok közt. Kossuth Ferenc kényezve állott föl és köszönő szavakat rebegve megcsókolta Ábrányi Emilt. Említette aztán, hogy Turinban már találkozott a költővel és hallotta szavalni, amikor a magyarok küldött­sége átadta Kossuth Lajosnak a hazai földet. A nagy éljenzés után Komócsi József elmondta el­nöki záróbeszédét, lendületes szavakkal. Nekünk, a Petőf­ Társaságnak — úgymond — két­szeres okunk van gyászolni, hiszen ő, aki elhagyott min­ket, dísztagja volt társaságunknak, s amíg élt, szeretett minket, közel álltunk az ő szívéhez, — a távolban is. Halálos ágya fölött is ott függött Petőfi Sándor arc­képe. Azé a Petőfi Sándoré, akinek dalaiban lángot vetett a magyar nemzet szabadságszeretete és e láng beragyogta a magyar nemzet arcát az egész világ előtt. Valahányszor ő a nagy dalnok képmásának vonásait szemlélte: a költészet hatalmának ereje fölött gondolkoz­hatott, mely az ő nagy idejében­­ harsogta be a hármas­hegy és négy folyó tájékait: „Talpra magyar, ki a haza!“ De van-e dal, van-e hangszer, mely a világ létezése óta hatalmasabban és tömegesebben zengett volna, mint a Kossuth szavai? Amphion csak a köveket mozdította ki helyükből, hogy Theba városa köré egymás fölé helyezkedve védelmi fallá változzanak az ellenségtől megtámadott város körül Kossuth az embersziveket olvasztotta egy lángtengerré, hogy körülfogja azzal hazáját és megégesse a haza ellenségeit. És míg az Amphion története csak mese, a Kossuth mesésen nagyszerű szónoki ereje — igaz történet. Az elnöki záróbeszéd után Kossuth Ferenc ezeket a szavakat intézte a Petőfi-Társaság tagjaihoz: Az üstök társasága a magyar nagy költő ne­vét viseli. Petőfi lelkesülten dalolt, bátran har­colt és hősies halált halt, mielőtt a haza tetsz­halálba hanyatlott volna. A haza a tetszhalálból föltámadott; a költő sírba hanyatlott, azt sem tudjuk hol nyugszik. De nem helyesen mondom; nem halt meg ő, mert minden magyar szí­vében él. Édes atyám élete is nagy költemény volt, az ideálnak élt. A nép költészetében régen be van foglalva az ő élete. Halálával engem és hazáját árván hagyott, de halottaiból feltámadva, mindig hangzani fog hozzánk az ő szava. Isten éltesse önöket! Éljen Kossuth Ferenc! zúgott fel a terem minden sarkából és a Petőfi Társaság illusztris vendége, akit tá­­voztában, még a lépcsőkön is, lelkesedő, éljenző áradat vett körül, déli egy órakor elhagyta kíséretével együtt az Akadémia palotáját. Az Otthonban. Kossuth Ferenc tegnap este az írók és hírlapírók körének volt vendége. A klub kerepesi­ úti termei tömve voltak hírlapírókkal s kilencedfél órára,mire K­osuth Ferenc­nek a fővárosban már átalánosan ismert bérkocsija, a két almásszü­rkével, az Otthon kapuja elé gördült, sűrü ember­tömeg várta és harsány éljennel fogadta Kossuthot. Még lelkesebb éljen fogadta a vendéget, mikor tit­kárával a kör nagy olvasótermébe belépett, ahol Rákosi Jenő fogadta a tisztikar élén. — Uraim — mondta Kossuth Ferenc amint belépett, eljöttem, hogy megismerkedjem Magyarország tollával. Plato azt mondta, hogy az ember tollatlan állat. Nincs igaza most az ember tollas állat. Az embert a toll teszi em­berré. Köszönöm önöknek azt a nagy részvétet, melyet a magyar sajtóban az utóbbi hetekben önök tanúsítottak. Szavait azzal fejezte be, hogy ne várjanak tőle hosz­­szabb beszédet; nem azért jött, hogy beszéljen, hanem azért, hogy az újságírókkal megismerkedjék. Ezek után — mondta az elnök — nincsen más hátra, mint hogy azt mondjuk, hogy az Isten hozta és felmentsük minden beszéd alól és kérjük, hogy itten érezze magát otthon. A klub tisztviselőinek bemutatása után Rákosi Jenő, az újságírók sűrű sora közt bevezette a társalgóba, ahol a vendégkönyvet tették elébe. Kossuth Ferenc a következőket írta bele: Kossuth Ferenc, ki az Otthonban otthon érzi magát. Ezután a kör egyes tagjai mutatkoztak be s mind­járt legelsőnek Szinnyei József, aki ezekkel a szavakkal mutatkozott be: — Volt negyvennyolcas honvédfőhadnagy. Az elnök tréfásan megjegyezte az öreg Szinnyei bácsira, aki éppen most csinálja a Magyar írók Élete című nagy munkáját: — Az az ember, aki a halhatatlanságba viszi az írót. — Kérem, vigyen engem is magával, — szorított vele kezet Kossuth Ferenc. Konti Józsefet ezekkel a szavakkal mutatta be az elnök: — Magyarország legszerencsésebb operette szerzője, aki a víg muzsikát csinálja. — No, — mondta Kossuth Ferenc, — én most csak a szomorú muzsikát kultiválom. Pósa Lajos bemutatásánál az elnök megjegyezte, hogy a gyermekvilág költője, aki olyan gyermekverseket ír, amelyeket a nagyok is örömmel olvasnak. — Én is írok verseket, — jegyezte meg rá Kossuth Ferenc, — csakhogy azokat senki se olvassa. Ezután az elnök három tárcaírót mutatott be: Bár­sony Istvánt, Szomaházy Istvánt és Gárdonyi Gézát s a bemutatást ezzel a tréfás operelle-vel fűszerezte: — Ez itt (Bársony) a melankolikus, — ez itt (Szo­maházy) a hamis, — ez itt (Gárdonyi) a vidám zsáner. Kossuth kezet fogva velük, Bársonyhoz fordulva azt mondotta: — Ha az urak tárcát találnak az én bánatomról írni, akkor ön írja azt meg !

Next