Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)
1894-11-08 / 309. szám
A rígszeti és est! kiadás együtt, egyszerre kezdre Budapesten és a vidékén: Egész évre — — 14 frt — kr. Félévre ... — — 7 „ — n Negyedévre — — 3 „ 59 „ Egy hónapra — 1 „ 20 tf Egy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás.. ... 4 kr. Esti kiadás ----------3 „ Szerkesztőség: B. Firtocisk Un 3. Aus.Jaelaj-apülít 309. sz. Negyvenötödik évfolyam. A reggel! és est! kiadás MIS«külön házhoz vagy po-o n küldi* Budapesten és a vidéken. Egész évre------IS írt — kr# Félévre---------- 9 „ — „ Negyedévre------ 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 60 „ Egy szám ára a vidéken ! Reggeli kiadás---------- 5kr. Esti kiadás----------— 4„ Kiadóhivatalt H. fari Btskin 4. sz. I. Imitt Budapest, csütörtök, november 8. 1894. Tisztuló helyzet. Budapest, november 7. (B) A horvát bán nyilatkozatai, amelyeket a magyar pártközi viszonyokról és közéleti jelenségekről a Pesti Napló egyik szerkesztője előtt ma tett, elsőrendű jelentőségűek. Súlyát az ő szavainak egyfelől, jótékony hatásukat másfelől, meg fogják érezni az egész vonalon. E nyilatkozatok után, amelyek nyíltságához és férfias lojalitásához szó nem fér, szétfoszlik egész szövete és szövevénye a számításoknak, reményeknek, amelyek kormányválság előidézésére dolgoztak s az uj alakulások bázisává és középpontjává gróf Khuen-Héderváry Károlyt szemelték ki. A horvát bán a leghatározottabban elutasítja magától ezt a megtiszteltetést, amelyet a mumus-szerep tisztességének nyilvánít, kizárja magát kötelezőleg a magyar kormányzat esetleges átvitelére vonatkozó kombinációk köréből, kijelentvén, hogy a kormányelnökségre nem aspirál, a báni méltóság hivatásával beéri, sőt politikailag szolidáris a mostani magyar minisztériummal, amelynek egyházpolitikai reformjait, pénzügyi és közigazgatási programmját egyaránt helyesli. Két kérdésben lappangott eddig az, amitől az aktuális parlamenti helyzet beteg s amiből a fondorlatok, cselszövények táplálkoztak. Az egyik a már megszavazott reformok szentesítésének késedelme. A hivatalos lapot régen lesték bizonyos körök izgatottabban és nézték több kárörömmel, mint ezekben a napokban, s berendezték a nemhivatalos informatív szolgálat hálózatát, amely őket a bécsi udvarral összekapcsolja, a szentesítés halasztását minden rendű incidensek közbe tolásával lehetővé tegye. Felhasználtatott e célra minden tényező s minden matéria, amiből hasznot lehet fűzni, kezdve a nunciuson s az orosz cár halálán, végezve Kossuth Ferenc nyilvános szereplésén. Főleg ez utóbbi tetszett alkalmasnak, hogy kellőleg félremagyaráztatván, előidézze Bécsben azt a rémlátást, azt a hallucinációt, amelyre ott az udvari körök mindenhi inklináltak, ahányszor a Kossuth nevet hallották. Most, hogy Kossuth Ferenc hazajött és magát mutogatja, szavát hallatja az országban, a rémlátás újból megered Bécsben s megújulnak a gyanúsító mendemondák, melyek a mostani kormányt a nemzeti gyász hetein át fölfelé Kossuthiánernek denunciálták. Ilyen szellemi atmoszférában remélték a reakció emberei a szabadelvű reformokat a Wekerle-kormánynyal együtt a szentesítési aktusnál megfojthatni. Kiadták odafenn a jelszót, hogy ez a kormány megbízhatatlan, alatta a közrend megbomlik, az államügyek összegabarodnak, rábízni az egyházpolitikai reformok végrehajtását nem lehet. A számítás világos. Ha ez a kormány lemond, a szabadelvű párt bomlása is bekövetkezik. Ez esetben új pártalakításra lesz szükség, amihez viszont gróf Khuen-Héderváry tekintélye kell, mert az ő égisze alatt a nemzeti párt s a kilépettek fúziója, megerősítve a szélső ellenzék néhány homogén érzületű tagjával s a szabadelvű párt guvernementális elemeivel, még ezen az országgyűlésen is kiadna valamelyes többséget, így akarták a horvát bán segítségével, kooperációjára számítva, megbuktatni a szabadelvű reformot, kormányt és pártot, felhasználva a bécsi rémlátást, amelyet Kossuth Ferenc megjelenése a közéletben némely udvari régió tájékán kinyitott. E számításnak véget vet most Khuen- Héderváry azzal a kettős kijelentésével, hogy Kossuth fia szereplésének komoly jelentőségei nézik meg ezt az örök várost! Igaznak kell lenni, amikor ennyiféle bíró egyforma ítéletet mond. Az őszi idegenvonulás fölér egy etnográfiai kiállítással. Nagyon sokat árulnak el a rejtett karakterükből a műveit nemzetek, ilyenkor, amikor nincs szándékuk kiemelni a jó, s rejtegetni a rossz oldalukat. És első tekintetre meglátszik, hogy az északi vándorok közt van három felette előkelő faj, amely mindenütt ur, a maga tehetősége, a maga erőteljes civilizációjánál fogva: az angol, francia, meg a német. Ők Európa urai, legalább szellemileg egészen, és itt sem vendégek, hanem urak itt is, mert hisz ez a civilizáció emanációja az ő szellemüknek. Ők tehát szuverén módon sáfárkodnak, míg a többi európai kis nép, melyeket vagy a fajuk organikus betegsége, vagy a történelem nem engedett urakká finomodni, általsettenkedik e sok erős civilizáció közt a maga jószivű bárdolatlanságában, magával hozva ebbe a klasszikus és modern légkörbe egy csöpp lapplandi, vagy szalmát, vagy cseremisz levegőt, vagy ha ezt nem is, hát legalább valamicskét, ami elárulja a szélső keletet. Hosszú nótát lehetne erről hegedülni . . . A idegen gombolyag tagjai csak addig törődnek egymással, míg a kupéban kiküzdik egymás elől a legjobb ablakos helyet. Rómában felolvadnak a benszülöttek tömegében, mint a cukor a vízben. De azért megismerszik messziről az idegen, először és többnyire a kitűnő piros orcája révén, azután meg azokról a szeretetreméltó apró ügyetlenségekről, amelyek derűs humort árasztanak az „idegen“ fogalom köré. Tény, hogy Rómában mosolyogva mondják ki ezt a szót, hisz benne összpontosul minden északi félszegség, minden nyugati könynyűvérűség, s minden keleti Pató Pálság. Az idegen komikus volta főképp a kis európai nemzetekre ragad, akik nem sejtett városokban, ismeretlen zónákban laknak, soha nem hallott nyelveket beszélnek, cirkuszra emlékeztető ruhákban járnak, s felette büszkék. Azt a másfajta idegent, a nagy nációk fiait, kellő respektussal fogadják, tudják honnan jött, ismerik a költőit és művészeit, ismerik iparukat, találmányaikat. A nyelvüket még meg is tanulják, nagy szorgalommal, s azért az az angol, a francia, meg a nem tulajdonit s azt inkább humorosan fogja fel, mint tragice; az egyházpolitikai reform-akciónak pedig feltétlenül gyors befejezését óhajtja, a két függőben levő javaslat elfogadását a főrendiházban biztosra veszi, a három elintézett javaslatnak pedig mielőbbi szentesítését várja, mert a végrehajtáshoz a kormányt elég erősnek ítéli, amelynek egyházpolitikai és pénzügyi programmja mindeddig fényesen bevált. A horvát bán tekintélyére való számítása a reakciónak e szerint dugába dőlt. Kijelentései után az ő tekintélyére Bécsben sem lehet többé más értelemben hivatkozni. S minden tisztességes, hazafias ember meg lehet most már győződve, hogy a horvát bán mily álláspontot képvisel a koronánál is az egyházpolitikát s az általános politikai helyzetet illetőleg. Nincs kétségünk benne, hogy ha Kossuth Ferenc szereplése a korona szférájában aggályokat keltene, gróf Khuen-Héderváry, amennyiben felszólíttatnék ebbeli véleménye nyilvánítására, azon a helyen is ugyanilyen férfias nyíltsággal adná meg információit. E helyzet nehézségeinek másik fészke a közigazgatási reform, amelyhez a szabadelvű párt az ellenzéken — Apponyi fenyegetései után — nem remél kompakt sorokban tömörült elvtársakra találhatni, akik a reformot a reformért akarnák. Ebben a pontban ismétlődött a fondorkodó világ számítása a horvát bán becsvágyára és pártbontó, új alakulásokat provokáló hivatására. De gróf Khuen-Héderváry e pontban sem tágít a Wekerle-kormánynyal való szolidaritásából, s a Pesti Napló számára nem marad egyéb hátra, mint megköszönni a bánnak érdekes és fontos nyilatkozatait, amelyekkel a helyzet tisztulásához, számos meddő ábránd és gonosz zenémet, mert bárhova kerüljön ezen a földtekén, a maga tulajdon nyelvű hírlapjait teszik elébe a kávéházakban, a maga sötét, pezsgőjét iszsza és mind az öt világrészben olyan vasúton utazik, aminek részvényei az ő nációjának tőkéit képviselik. Ez a nagy és kis idegenek kettős kategóriája Van köztük még egy finom különbség. Az, hogy ezek a nagy idegenek mindennel megelégszenek, amit itt látnak, megértik mindennek a jelentőségét, szívesen mentenek minden hibát, legfeljebb mosolyognak egy-egy turpisságon. A kis idegenek meg semmivel sem elégszenek meg, minden „jobb otthon,“ bizalmatlanok, idejük felét ellenőrzésre fecsérlik, figyelmüket jelentéktelen incidensekkel zavartatják, nyugalmukat alkudozással, aprólékosságokra kiterjedő magyarázatkéréssel és meddő laikus vitatkozással emésztik fel. Hála Istennek, hogy olyan nagyon egészségesek, mert különben Rómából egyenesen Döblingbe utazhatnának. Az ősz az utazás szezonja, szinte a levegőben ül a távolság után epedő vágy, a tovaröpülés ingere. Nemcsak a vándormadarat szállja meg ez a vágyakozás, hanem az embert is. Az ismeretlen utáni sejtelmes vágy, a távolság vágya egy oly rejtelmes hangulatnak összetevői, mely hangulat a műveit és költői lelkek privilégiumai közé tartozik. Az állatok vándorösztöne nemes hangulattá finomul az emberben, de annyit megtart az ősforrásából, hogy akkor jelentkezik a legnagyobb ingerrel, mikor északon fehér dér ül le az aszott kóróra s mikor idelenn délen felvirul az őszi kikelet minden pompája, minden színe és kelleme. Midőn tehát szárnyra kelnek a vándormadarak, a szárnyas kerékre bízzák magukat a vándorló népek is. Várják is őket erősen a különféle vendéglősök, bérkocsisok és mindennemű hiábavaló csecsebecsék ambuláns kereskedői. Várják őket épp oly türelmetlenül s oly jól felfegyverkezve, mint ahogy ez időtájt várják Capri szigetén az északról levonuló fürjek vándorcsapatát az odasereglett vadászok. Ezek is, azok is pompás zsákmányra akadhatnak ezidén. TÁRCA. Vándormadarak. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — JRema,, november 4. Október vége felé kezdődik a délszakon az őszi kikelet. Nincs többé bágyasztó, idegesítő afrikai scirocco-szellő, sem tüzes, perzselő napsugár, — megint zölddé válik az ugar, a fákon kipattannak a rügyek, azokból virágszirmok ömlenek ki, míg mellettük pirlik még a gránátalma, a narancs, és a kaktusz skarlátszínű gyümölcse. Rozsdaszínti nyár után egyszeribe itt a paletta minden színe, friss élet, új élet, kikelet. Ez a vándormadarak szezonja. Fecske, daru, gólya elköltözik Szmirnába, Egyiptomba, Tuniszba; itt röpülnek hosszú sorban felettünk, messze északi vidékekről. De szárnyra kél a sok földi vándormadár is, a ticketes, börutjegyes, baedekeres vándormadarak légiója, az ő fehér, ködös hazájukból, az ő ólomszinegük alól, az ő vizes városaikból, gőzös, füstös bérkaszárnyáikból, az ő üres ligeteikből, amikben seprűvé vált minden bokor s csípős dér hamvazza be az elkésve lepergő falevelet. Ez mind ide szalad le ilyenkor. Kiömlenek a gőzhajókból és vonatokból s beömlenek a hotelekbe, a gyűjteményekbe, a templomokba, villákba és kertekbe, a piacokra, a korzók palotái közé, rombadőlt övezetek alá, kiásott városrészek mélységeibe, diadalívek, oszlopok, lebegő hidak, faragott szökőkutak, szobrok, obeliszkek közé. Általnyargalnak ezen a sok dicsőségen, épp oly sietve és egy szuszra, mint ahogy egy lélekzetre írtam ide Róma dióhéjba szorított katalógusát. Ezek az én vándormadaraim által nyargalnak Róma nevezetességein, lenyargalnak még Nápolyba, onnan fölnyargalnak haza, északra. Ott kifújják magukat s azt mondják: Ah, kérem, isteni az az Olaszország! . . . Sajátságos, hogy mindenik ugyanerre a konklúzióra jut. Pedig hányféle ízlés, hányféle nevelés, hányféle faj meg hányféle civilizáció szemüvegén át Lyka Károly. Mai számunk tizenhat oldal.