Pesti napló, 1894. december (45. évfolyam, 332-360. szám)
1894-12-25 / 356. szám
30 Budapest, kedd PESTI NAPLÓ, 1894. december 25. 356. szám. Mais sa tété est trés loin — le vin a trouble ses oreilles. Encor ? Mais n’est-ce pás la voix de tout-a-l’heure ? — Thamus! — »Attends! tu ne me joueras plus ce tour.« Yite il gagne le pont .... La nuit est adorable! Les dots scintillent argentés, La mer refléte doucement Les étoiles. — Sont-ce les yenx des naiades? Au loin, oü le regard se perd dans les ténébres Les rives d’Italie font une tache noire. * Mais Thamus, attentif, proméne son regard, Pas une áme! Tout est muet, silencieux! Croyant s’étre trompé il redescend déjá, Ou l’attendent le vin, la föllé Mélissa, Mais voiei que la voix — énigme dans la nuit, Pour la troisiéme fois se fait entendre a lui. Elle n’a rien d’humain, páráit surnaturelle .... »Qui es-tu? que veux-tu?« fait Thamus effrayé — Et la voix, doucement, passe ä travers les airs, On l’entend jusqu’en bas, dans le fond du batean; Yoici ce qu’elle dit. »Ecoute, vieux Thamus, Tu vas étre aujourd’hui devin sans savoir, Quand tu atteindras la hauteur du Pallentés Proclame et crie bien haut que le grand Pan est mórt!« * Et la troupe joyeuse aussitöt fait silence. Elle ne peut plus bőire, se sent rassasié. Thamus attend en vain le venue du sommeil, II est réveur, ému, páráit se recueillir — Puis lorsque le navire atteignant Pallantes S’est bien approché du rivage, H proclame bien haut — comme voulait la voix: — O le grand Pan est mórt! 0 le grand Pan est mórt! Tout á coup -*• Yit-on jamais miracle pareil — ? Les pierres, les buissons, les bois ont tressailli; De sourds gémissements se gonflent en sanglots Suivis de oris pergants, de lamentations, Des soupirs émouvants volent partout dans l’air Et des pleur3 saccadés, des plaintes déchirantes; Mais ce cri les dépasse encore en désespoir: Oh le grand Pan est mórt! Oh le grand Pan est mórt! On ne l’entendra plus, la flüte a sept tuyaux Qu’il embouchait souvent pour effrayer les nymphes! La térré d’ä présent est muette, abandonnée, Les dieux gais et rieurs ne la fréquentent plus —■ Finis sont les Satyres, les Silvains, les Nai'ades! — Car en chaque buisson vivaient alors des dieux — Arbres, fontaines, fleurs et gazons sont déserts — — Oh le grand Pan est mórt! O le grand Pan est mórt! * L’áme de la nature au lóin s’est envolée, Les dieux ne reviennent plus s’amuser sur la térré, Adieu la gaité sans souci! La Conscience est venue rendre les coeurs plus durs Et la reflexión uniforme domine — O c’est cela, Thamus,. que tu prophétisais: La fin du régne des dieux du paganisme! 0 le grand Pan est mórt! 0 le grand Pan est mórt!« * Les bateliers ont entendu, mais pás compris — II est mórt le grand Pan? — ils s’étonnent encore, Se demandant pourquoi ces pleur3 universels —< — — Puissances qui menez les destinées humaines Oh! portez la lumiére en cette obscurité, Dites que signifient ces pleurs de la nature! * La fórét frissone — un Zéphir y passait, Et le noir de la nuit se changea en gris-or, Un brouillard transparent descendit sur ses bords, On pertut une voix qui fit cette réponse: — Pan et les siens sont morts, mais Dieu vit toujours, II n’est ni dans les prés, les bois, mais dans les coeurs! Les dieux voluptueux ont cessé d’exister. — II est fini le temps des heureux piaisi rs d’orgeuil — Dorénavant la terve sera aux attristés, Le plaisir le plus doux: de répandre des larmes, Et le désert paisible, obscur de la fórét Calmera les douleurs des étres éprouvés —Ceux qui ne sont pás tristes sont tous des pai'ens! C’est Lui qui l’affirme du haut du Golgotha, Lui si pieux, si bon, si miséricordieux Et qui vint racheter le monde du pécher! * Et voilá que vers l’Est, oh l’air et les vapeurs Sont empourprés par les purs rayons de l’aurore, Touchant d’un bout au ciel et de l’autre á la terre La Croix parait! A remek fordítás után bemutatjuk itt magát a fordítót is, a mi lelkes francia barátunkat s kü másolatát azoknak az üdvözlő soroknak, amelyekkel a Pesti Naplóhoz beköszöntött. A komondor. A Pesti Napló számára írta: Békefi Antal. A daliás idők romantikáját persze legékesebben valamely édes szavú hárfán lehetne méltán elpöngetni. Uram istenem, szegény modern tárcaírómester, aki a ma iskolájához szokott, honnét vegyen hárfát és hogyan tudjon azzal bánni! A hárfát régóta csupán szegény vak leányok részére csinálják, akik fájdalmas szövegű valereket énekelnek a zenéjükhöz a korcsma-sarokban, vagy a küszöbön. Nem szólnak már a hárfák királyleányról, királyleánynak nagy szerelméről a lantos iránt... Ők a lantos urak sarokba vágták régen ezt a szerszámot, de nem is szereti őket királyleány, inkább a ballerinák és a sanszonettek, akiknek aztán vidáman rímelnek miákoló szerelmes macskákról, kakasról, mely a szomszédba röpül. Jobb én se vagyok, hárfám nekem sincsen, pedig arról kellene énekelni, hogyan házasodott meg a daliás idők egyik Wesselényi Miklósa, a 48-as Miklósnak az apja.... Nem is olyan régi nóta ez. * A szittyaság romantikája már múlófélben volt ekkortájt, mint a köd, mikor világosság szakad belé. A mi hős magyar nagyuraink fellegvárain a sas is elunta magát, mert nem repült a nyíl a fejük fölött és nem verte fel csatalárma a vidéket. Szóval a lovagvári csaták kiveszőben voltak. Ha az ősi várak dinasztái összekaptak asszony, ló vagy egyéb állat miatt, nem indítottak már egymásra hadsereget, hanem a nemzeti kaszinó szabályai szerint kiálltak a cinterembe, vagy az erdőbe párviaskodni, pedig hol volt még akkor a mágnáskaszinó?! De a kor, uraim, a kor, az mindig előre vet amiból egy-kettőt. A mai történetírók oly pazarul bánnak az arany-betűkkel, amivel a történelmet írják, hogy talán nem is jut arany-betű annak a megörökítésére, hogy a század elején élt Wesselényi Miklós vívta az utolsó mágnesháborút Magyarországon, persze nem olyan fekete fegyverekkel, mint most Zichy Nándor és Eszterházy Móric grófok, hanem fényes acéllal, és várfalas zsibói kastélyának nehéz ütegeivel és felfegyverzett cselédeivel. A Csákyakkal volt baja és odaállt a seregével Csáky gróf almási vára elé, hogy elpáholja nemes ellenfelét. Isten tudja, mi volt a hadviselő Wesselényi bögyében, de rettentő boszusan fogott az ostromhoz. Ám jött a császár zsandár-serege nagy dérreldurral és a Wesselényi uram utolsó seregét szétkergette a hegyek tövében, úgy hogy a mese szerint, a szakácsot egy barlangban találták meg — éhhalállal küzdve. Mikor a jámbor vitézt ura elé vitték, ez rákiáltott : — Gyámoltalan, mert nem etted meg a kezed fejét, hiszen elég kövér volt.... * Ezután történt nemsokára, hogy Wesselényi — ez az erős nagy ága a hatalmas nemesi tölgyfának — végig vágtatott legkedvesebb paripáján Nagyszeben utcáin. Útjában egyszerre izgalmas jelenet kötötte le figyelmét. Könnyű, karcsú fiatal úri leány szaladt sikoltozva az út közepén a távolban. Mintha egyenesen az angyalok közül kergették volna le a földre, akkora vala a szépsége és kelleme. A bokája karcsú, mint a madáré, haja ragyogó, mint a napsugár és azt hivé a vitéz, a mennyország két legszebb csillaga száll felé, amint tekintetét a megrémült leány reája veté vala. Egy csúf, borzas komondor kergette a szegénykét. Ha megharapja ez a komondor, vége neki. Vége ennek a gyönyörű leánynak, koporsót csináltathat neki a vén udvari tanácsos, akinek lánya volt a bűbájos Katalin. Wesselényi leugrott a lováról. A lány elébe futott, a karjába kapta, a lovára emelte mint a könnyű pelyhet, aztán a veszett komondorral végzett. Elkapta a lábánál és úgy a földhöz vágta, hogy ott maradt mozdulatlanul. Cserey Katalin kisasszony leszállt a lóról, köszönetül az erős, barna férfiú kezébe tette az ő kicsi kezét, de a tekintetét nem tudta kiállani, amikor ezt mondta a férfi: — Nem hittem volna, hogy valaha ilyen nagy érdemet szerzek a jó istennél. — Fizesse meg önnek — felelt a leány s elsietett. Wesselényit ez a bájos, édes leány csak üldözte mindenütt. Nem tudta elfelejteni. A zsibói kastélyban ott járt kutatni szűzi alakja és fényes, szerető szemei untalan Miklósra néztek. Az égről is Katalin szemei néztek le. Wesselényi végre kitört nemes nagy indulattal: — Annak a leánynak az enyémnek kell lenni. Elment aztán lánylesre és talált. Megyebál volt, ékes, díszes vendégsereggel. Katonák, kancellisták, magyar urak, szász és osztrák horvathok rengeteg sok érdemrendjeikkel és lányaikkal. Wesselényi megtalálta itt Katalint. Megmutatta az erkölcsös németeknek, hogy milyen nőhódító. Katalint táncra hívta és a két fiatal léle egyesült ebben a fejedelmi szép táncban, amit mindé