Pesti Napló, 1896. február (47. évfolyam, 31-59. szám)

1896-02-02 / 32. szám

Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, s 1896. február 2. 32. szám. tosnak Egyébiránt e szerződések is a zárószámadások­ alkalmával bizonyos kontrol alá jönnek, de azt hiszem, hogy úgy tüntetni fel a művészi erőknek alku és magánmegállapodás utján való alkalmazását, mint a hivatalosan alkalmazott, kinevezett állandó tisztviselőket, még­sem lehet, mert az talán még­sem egészen analóg és e tekintetben teljesen helyes és konkrét volt az az eljárás, amelyet, mióta budgetjoggal bírunk, min­dig követtünk. (Helyeslés jobbfelől.) A második, amit a képviselő úr felszólalásában kifogásolnom kell, az az állítás, hogy­ az intendáns felelősség nélkül jár el. E tekintetben nem osztozha­­tom véleményében, mert az intendáns teljes felelősség­gel jár el és nemcsak maga felelős, hanem az inten­dánsért a parlamenti fogalmak szerint a belügyminisz­ter is felelős, épp úgy, mint bármely más köze­géért. De láttuk is ezt, mert nemcsak az intendánsokat — amint magát a képviselő úr kifejezte — ütötték, de részint az intendánson át, részint pedig az intendáns mellőzésével, direkte a minisztert is ütötték, kritizálták és kifogásolták. Az intendáns hatásköre pedig szintén nem oly korlátlan, mert állíthatom, hogy akárhány eset volt olyan, midőn nem tartottam indokoltnak azt, hogy el­fogadjam és magamévá tegyem az intendáns előterjesz­tését, hanem akárhányszor megváltoztattam azt és fel­hívtam az intendánst, hogy más irányú javaslatot te­gyen. (Helyeslés jobbfelől.) Viszont van a szerződteté­seknél is egy bizonyos határ, amelyen túl az én direkt jóváhagyásom kieszközlése után kötheti csak meg a szerződést, a hatásköre tehát sem nem korlátlan, sem nem olyan felelősség nélküli. (Helyeslés jobbfelől.) Végre még csak egy megjegyzést kívánok tenni és ez az, hogy bármiképp is fog a kérdés megoldatni, még­pedig úgy a minisztériumok reszortját illetőleg, mint az intendánsi kérdést illetőleg is, legyünk azzal tisztában, hogy e kérdésnek oly megoldási módját so­hasem fogjuk találni, hogy az ízlést teljesen homo­­génná te­hessük, mert úgy a repertoárra, mint az egyes darabokra nézve, mint az egyes alkalmazott vagy alkalmazandó művészi erőkre nézve, a nagy közönség, a közvélemény és a sajtó sohasem fognak egy és ugyanazon megállapodásra jutni, hanem az egyéni értékeknek fogyatékossága — vagy kifejlettsége — és egyéb viszonyoknál fogva mindenkinek meglesz a maga határozott véleménye és ízlése. (Helyeslés jobbfelől.) Ezeket kívántam röviden megjegyezni és kérem a tisztelt Házat, hogy a határozati javaslatot mindezek alapján mellőzve, a tételt megszavazni méltóztassék. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Elnök fölteszi a kérdést. A Ház a tételt megszavazza, Bartók Lajos hatá­rozati javaslatát mellőzi. Elnök az ülést öt percre felfüggeszti. Szünet után: A Nemzeti Színház állami javadalmazásának téte­lénél felszólal Báró Nopcsa Elek. Fenyvessy Ferenc azzal fejezte be beszédét, hogy ő nincs megelégedve a mai vezetés­sel és ennélfogva az intendáns, vagy kormánybiztos működését helyteleníti. • Mivel indokolta ő ezt ? Először azzal, hogy nevet­ségessé tette a szólónak azon állítását, hogy egy neve­sebb vendégművész fölléptetése folytán bizonyos haszon háramlott az intézetre. Hát nem tudja Fenyvessy, hogy azon vendégművész a szó szoros értelmében csak mint vendégművész szerepelt és soha sem gondolt arra senki, hogy szerződtesse, de igenis, egy ily kitűnőség, főkép­pen játék dolgában jó példával járhat elől és határozot­tan hasznára válik a m­agyar színművészeinek azáltal, hogy példáján tanulva és erősödve, egyes művészek és művésznők jobb alakításokat állíthassanak elénk. Fenyvessy Ferenc: Az helyes! Báró Nopcsa Elek: A pénzügyi hasznot csak azon hírlapi támadásokkal szemben említette, amelyek­ben az állíttatott, hogy ezáltal 2800 forint kárt csinált. Fenyvessy a személyzetről is beszélt és azt mondta, hogy könnyű Nopcsának kimutatni nagy pluszokat és kis pluszokat, hisz elcsapta legnevezetesebb művészeit és művésznőit az Operának. No hát ebben csalódik Fenyvessy. A művészek és művésznők szerződéses vi­szonyban vannak az egyes színházakkal, így az Operá­val is, elkergetésről tehát ilyen körülmények között szó semi lehet, de igenis lehet szó arról, hogy egyes neve­zetesebb művészek és művésznők — akik nagyon ne­hezen pótolhatók — megváltak az Operától. Ennek azonban az oka, nem a mostani igazgatóság, hanem az az igazgatóság, amelytől ő örült, hogy megszabadult. (Derültség.) Ennek a megszabadulásnak oka pedig az volt, hogy rá akarta kényszeríteni a volt igazgatóságot, hogy ezen határozottan nehezen pótolható művészi erőket pótolja és miután ezt nem tette, inkább eltávozott maga mintsem hogy ily nehéz feladatba belefogjon. Fenyvessy bár lelk­es pártolója a színművészeinek, a szinü­gyekhez valami nagyon nem ért, mert különben nem mondotta volna, amit tavalyi beszédére hivatkozva iparkodott kimutatni, hogy előrelátó volt és tudja, hogy mit csinál és nem mondotta volna, hogy most az Ope­rában egy új német operát, az «Evangélium»-ot akar­ják előadni, ahelyett, hogy csak magyar operát adná­nak, mint ahogy Bartók akarja, hogy csak eredeti ma­gyar drámai műveket adjanak elő. Az intendáns feladata nem az, hogy a magyar szín- és énekművészetet tönkre tegye, hanem hogy a­mennyire teheti, minden áron előmozdítsa. A nemzeti színművészetet csak azzal lehet emelni, ha a nagyközönségnek elfogadhatókká teszik az elő­adott darabokat oly eljárással, amely a nagyközönség igazi tetszésétől teszi függővé azon darabokat, amelye­ket előad és így a nagyközönség rokonszenvét kell, hogy felköltse azon nemzeti színművészet iránt, amelyet mindannyian pártolni és emelni akarunk. Amit tehát képviselő úr akar, az forszírozás, ami abban áll, hogy oly darabokat adnak elő, amelyeket a nagyközönség nem szeret. Ámde mi következik be? Eltekintve attól, hogy a színház a pénzügyi bukás örvényébe jut, az, hogy a nagyközönség épp a forszírozott színművészeti fajt megutálja és ha esetleg jobb darabokat adnának is, attól a nagyközönség annyira idegenkednék, hogy még azokat is bizonyos ellenszenvvel fogadná. Azt állította Fenyvessy, hogy az Operának kar­nagya nincs, legalább nincs elsőrangú. Hát Erkel Sándor egészségesnek jelentette magát. Az Evangélium német művet fogják most előadni; nem mert Bécsben, hanem, mert Berlinben, Drezdában, Stuttgartban óriás sikert aratott, ami mindenesetre bizo­nyítja azt, hogy a zeneirodalomnak jobb alkotása; olyan, amelyet kötelességszerűen itt is elő kell adni, hogy a magyar közönség ezt is lássa. De mindjárt utána egy magyar zeneszerzőnek, Goldmarcknak mű­vét, a Tücsköt a házi tűzhelynél akarják előadni. Hogy ha folyton csak magyar operákat adnának azon, fájda­lom, nagyon kellemetlen tapasztalatok után, melyeket az utóbbi időben tettek, ezzel csak azt érnék el, amit egyáltalán nem szeretne elérni. (Igaz !­­gy van­ jobbfelől.) A Fenyvessy által szemére vetett elbocsátásokra nézve megjegyzi, hogy nem az intendáns szerződtet, hanem az illető színházak igazgatója, még­pedig az intendáns jóváhagyása mellett. Erre azonban szükség van, mert különben pénzügyi viszonyaink m­ind a két színháznál nem olyan képet mutatnának, mint a­minőt most mu­tatnak. Hogy ezeket az egyéneket elbocsátották, vagy jobban mondva nem szerződtették, ez határozottan az igazgató dolga vagy hibája volt. És e hibát ő nem tudta paralizálni, bár mindent elkövetett, hogy őket megtartsa, de kijelentették, hogy oly igazgatóval mint Nikisch, nem akarnak tovább az Operánál maradni. Megpendítette azt az eszmét, amelyet már régeb­ben a hírlapok is felöleltek, hogy tudniillik a Nemzeti Színházat helyezzék át az Operába, az Operát pedig csukják be. (Halljuk! Halljuk!) Foglalkozott evvel az eszmével és arra a meggyőződésre jutott, hogy ez sem pénzügyi, sem művészi szempontból nem volna helyes. Egyfelől azért, mert óriás átalakításokra volna szük­ség a színpadon, de másfelől a ház és színpad nagy­sága is a finomabb művészi m­andirozást határozottan lehetetlenné teszi, úgy, hogy ezen eszme határozottan nem a legszerencsésebb megoldása volna a kérdésnek. Jelenleg más helyes megoldását a kérdésnek nem látja, mint azt, hogy a Magyar Királyi Operaháznak úgy műsorát, mint művészi nívóját nemzeti irányban, de egyúttal annyira emeljük, hogy látogatottságát fokoz­zuk. Bartókkal szemben megjegyzi, hogy a Nemzeti Színházban 189 előadás volt és ebből 127 ben eredeti magyar darab adatott elő. Nem áll tehát az, hogy ke­vesebb eredeti magyar darab lett előadva. A tételt egyébiránt elfogadja. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Fenyvessy Ferenc megszavazza a tételt, mert a nemzeti kultúrára nézve szükségesnek és megokoltnak tartja. Mint a szabadelvű párt tagja, tiltakozik az ellen a felfogás ellen, hogy a miniszterek voltak az okai, azoknak a botlásoknak és tévedéseknek, amelyeket az intendánsok elkövettek. Ha ez így volna, akkor egy belügyminiszternek sem szavazta volna meg a tételt. Hibának tartja, hogy egy végkielégítéssel elbocsá­tott igazgatót az Operához visszaszerződte­ttek és a tizenötezer forint végkielégítést nem követelték vissza. Az ilyen hibákért nem a belügyminisztert, hanem az in­tendánst, illetőleg kormánybiztost teszi felelőssé. Az Operaházat nem azért szubvencionálja az állam, hogy ott csak olyan darabokat játszanak, amelyekbe a publi­kum szeret járni, hanem olyanokat, amelyek a közön­ség műszlését fejleszteni képesek. Ha csak komédiákat és nem komoly muzsikát adnak elő az Operában, akkor helyeselni kell Pázmándy felfogását, hogy inkább csuk­ják be a Operaházat. A szóló privát baja, hogy — az intendáns szerint — nem ért a színházi ügyekhez, de az ország baja, hogy az intendáns sem ért hozzá. (Nagy derültség.) Az nem kerül az országnak egy krajcárjába sem, hogy ő nem ért a dolgokhoz, de hogy a kormány­biztos sem ért hozzá, ez az országnak évenként 6000 forintjába kerül. A kormánybiztos a millennium szem­pontjából nem tett eleget hivatásának és engedte, hogy a nagy nemzeti ünnep előkészületlenül találja az ország két első műintézetét. Figyelmezteti báró Nopcsát, hogy ragaszkodjék görcsösen állásához, mert az utódja épp úgy fog elbánni vele, amint ő bánt elődjeivel. (Derültség bal felől.) Bartók Lajos száműzni óhajtja a Nemzeti Szín­házból azon darabokat, amelyek méltón csak a Folios Capriceban állják meg helyüket. Ezért az intendáns őt kigúnyolja. Az intendáns ki akar térni a direktíva elől, hogy az ország két első színpadán csak magas szel­lemű, nem pedig alantas nívón álló darabokkal hasson a közönség ízlésére. Mert nem a közönség ízlését kell a színházakra tukmálni, hanem a színháznak kell a közönség ízlésére hatni. Ami jó van most a színházak­nál, az nem az intendánsok érdeme, ami rossz van, azt mind a kormánybiztosok idézték elő. A magyar művészet emelésére minden eszközt meg kell ragadni, minden akadályt pedig, amely útjába gördül, eltávolí­tani. A színészet cél, nem­ pedig eszköz. Ezt kellene a mindenkori kormánybiztosoknak szem előtt tartani. (Helyeslés balfelől.) Visontai Soma egyetért Pázmándyval, hogy a fővárosban a nemzeti irány előmozdítására minél több színház emeltessék. Erre a magyar fővárosban leginkább van szükség, mert a főváros sok tekintetben nem ma­gyar. Vendéglőink, kereskedőink, börzénk német, éjjeli életünk meg pláne német. Pedig éjjeli életünket nem­zeti szempontból is figyelembe kellene venni. Az idege­nek a főváros felől­­az első impressziót a café chan­­tante-okban és orfeumokban nyerik, amelyek ízlés és erkölcsi szempontból roppant alacsony nívón állnak. Rámutat Párisra, ahol az éjjeli élet is nemzeti. A Paulusok, Madame Theresek, első­sorban a francia nemzeti szellemet lelkesítik, míg nálunk az orfeumok­ban minden tisztességes embernek el kell pirulnia ama trágárságok felett, amelyeket ott produkálnak. E dolgok láttára undor fogja el az embert. Való­ságos ghettó-szellemet teremtettek meg az előadások­ban. Aztán az a jargon, amely az orfeumok révén el­terjedt! A hazafias zsidóságnak tiltakozni kellene az ellen, hogy mindig ez a zsidóság lesz ott kigúnyolva, hogy folyton zsidó szereplők állíttatnak a fél világot jelentő deszkákra. (Zajos helyeslés.) A fővárosban asszi­miláló eredményeket a törvényhozás asszimiláló tevé­kenysége dacára nem lehet észrevenni és ebben nagy része van annak a ghettó-szellemnek, amely az or­feumokból elterjed. Nem szabad tűrni, hogy ez tovább is így maradjon. A magyar fővárost magyarrá kell tenni és e célból az orfeumok nemzetietlen működésé­nek végét kell vetni. (Zajos helyeslés a szélsőbaloldalon.) A kolozsvári színház tételénél Bartók Lajos a kolozsvári színház építésének alapos renoválását és a színház államosítását ajánlja a belügyminiszter figyelmébe, egyszersmind a vidéki szí­nészet mostani állapotára kér alapos segélyt. Tízezer forint az egész magyar színészet érdekében gúnynak sok, alamizsnának kevés. Legalábbis ötvenezer forintnyi segélyt kér. (Helyeslés balfelől.) Pázmándy Dénes kéri a Házat, hogy beszédét a legközelebbi ülésen mondhassa el. Gróf Teleki Sándor előadó a néptanítók nyug­díjára vonatkozó jelentést terjeszti be. Elnök az ülést két órakor berekeszti. Tudomány és irodalom. (*) Az én Újságom naptára. Az a csinos nap­tár, amelylyel Pósa bácsi az Én Újságom apró olvasóit megajándékozni szokta, az idén is pontosan megjelent és minden tekintetben méltónak mutatkozott elődeihez. Van benne a naptári részen kívül több pompás mese, vers, kép, az illető munkatársak képmása, följegy­zésekre való hely és azoknak a könyveknek a lajstroma, ame­lyek e fiatalságnak valók. A naptárba igen szépen van bekötve, az ára 50 krajcár. Aki azonban előfizet az Én Újságomra, az ingyen kapja meg a könyvecskét. Képzőművészet. ** A szabadságharc szobra. Olyan körökből, amelyek annak idején a szabadságharc-szobor eszméjé­nek megvalósítására vállalkoztak, hosszabb nyilatkozat van előttünk, amely cáfolata óhajt lenni annak a hír­lapi közleménynek, hogy a szobor ügye a feledés homályába került. Az említett helyen utalnak arra, hogy a szoborbizottság 1893. december 12-ikén tartott utolsó ülésében oly értelemben határozott, hogy a legszéle­sebb körű akciót fogja kifejteni s evégből k­­észen volt, de készen van ma is minden arra, hogy a szobor ér­dekében újabb gyűjtés indíttassák meg. Ennek fogana­tosítását azonban két körülmény megakasztotta. Az egyik az, hogy az Újépület területének szabályozási terve még nincs megállapítva, pedig a bizottság oda­szánta a szobrot és a helynek végleges megállapítása előtt nem lehet kiírni a szoborterv-pályázatot. És még ha meg is volna véglegesen állapítva a szobor helye, a a millenniumi esztendő aligha volna alkalmas a szoborterv - pályázat kihirdetésére, mert a művé­szek most mindenféle megrendelésekkel el van­nak halmozva. Sokkal kedvezőbb időpontnak látszik e részben a millenniumot követő időszak, amikor szob­rászaink munkájuk csökkenésével egész alkotó erejüket a nagy mű­ koncepciójára fordíthatják. A másik körül­mény, ami a gyűjtés megindítását megakadályozta az volt, hogy míg egyrészt le kellett­­mondani arról az eredeti tervről, hogy a szobor egy millió forint költség­gel létesítessék, másrészt meg kellett szabni azt a mi­nimális összeget, amelyen alul a négy eseményhez méltó emlék fel nem állítható. Ezt az összeget a szo­borbizottság félmillió forintban állapította meg. De a bizottságnak eddig mindössze kétszázezer forint áll ren­delkezésére, s mikor már megkezdődött volna a gyűjtés a még hiányzó összegre, meghalt Kossuth Lajos és a közönség körében a nagy hazafi szobrára és mauzó­leumára indult meg a gyűjtés. Meg nem bocsátható tapintatlanság lett volna a Kossuth-szoborral parallel gyűjtés megindítása, ami különben sem vezethetett volna eredményre, mert hisz még nincsenek tervek, rajzok, amelyek a szabadságharc szobrának nagyságáról tájékoztatnák és adakozásra buzdítanák a nagykö­zönséget. ** A budavári Szent­ István kápolna. A budavári Mátyás templom építőbizottságának legutóbbi ülésén bejelentették, hogy «a katolikus püspöki kar egyik előkelő tagja» magára vállalta a szek­tegyház mellett épült István-kápolna belső díszítésének és be­rendezésének költségeit. A nagylelkű donátor csak azt kötötte ki, hogy neve titokban maradjon. Mi eláruljuk a nevét, követendő például különösen arra való tekin­tettel, hogy a híres kassai domi üvegfestményei anyagi eszközök híján még nincsenek megrendelve. Vaszary Kolos hercegprímás fogja fedezni az István-kápolna költségeit, mert kegyeletes kötelességet vélt vele­­telje­síteni a nagy király emléke iránt, aki a pannonhalmi apátságot is, az esztergomi érsekséget is megalapította. Első előde a szintén bencés Asztrik érsek a koronát hozta István királynak, akinek most Vaszary herceg­prímás ezredéves ünnepünk alkalmából fényes oltárt emel a koronázó domu­ mellett épült kápolnájában. Az oltár még ebben az esztendőben elkészül. Sport. X A Nemzeti Tornaegyesület közgyűlése. A Nemzeti Tornaegyesület ma tartotta meg a tagok élénk részvételével évi közgyűlését dr. Berzeviczy Albert országgyűlési képviselő elnöklete alatt. Berzevicziy hos­szabb, zajos tetszéssel fogadott beszéddel nyitotta m­eg a tanácskozást, ékes szavakban utalva a testedző sport nagy fontosságára és missziójára. Nézete szerint köze­ledünk ahhoz az időhöz, amikor a tornázás, az ailaé­­tika, a testedző-sport nem fognak többé ellensége­­sen álla­ni egymással szemben, hanem mindenük megtisztulván a maga túlhajtásaitól és kinövéseitől.

Next