Pesti Napló, 1896. október (47. évfolyam, 270-300. szám)
1896-10-10 / 279. szám
Negyvenhetedik évfolytán. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 14 frt — fer. Félévre 7 „Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy hóra........ 1 „ 20 „ —O— Egyes szám ... ... 4 kr. Vidéken ................. 5 kr.PESTI NAPLÓ 279. sz. Budapest, szombat, október 10. 1896. SZERKESZTÖMEG: VI., Taréz-k«nit»U«z. 11-dik endet. —0~ KIADÓHIVATAL: VI., Xeréz-kurut S3. sz Megjelenik minden nap, ünnep én vasárnap itta le. Gróf Andrássy Gyula könyve. Budapest, október 9. A kiegyezés vagy ok vetetlenül kell? vagy föltétlenül nem kell. Vagy a történelemnek egyedül levonható tanulsága, vagy az események bölcseségének meghamisítása, vagy életszükségesség, vagy vétek. S mivel csakis életbölcseség és csakis életszükségesség van benne, mivel minden momentuma csak a józan észhez kapcsolódik, csakis ragaszkodni lehet hozzá, de lelkesedni érte nem lehet. A kiegyezés, mint egyáltalában a megfontolás egész köre, nem kap bele viharzó áriákat megszólaltatva, a népietekbe, kivéve azt az esetet, ha nem mint az okosság kérdése, hanem mint a nemzetrontás ténye állíttatik eléje. A kiegyezés híveinek az egyedül üdvözítés eszméjétől kell áthatottnak lenniök, s ezt az eszmét a múltak, a jelen s a jövő körülményeiből úgy kell eredményképp levonniok, mint ahogy a matematikus föltétlen bizonyossággal vonja le a föltételes függvények egész sorozatából a maga egyenletmegoldását. A kiegyezés hívei olyan apostolok, akik a logikával mennek a nép közé, nem híveket, hanem meggyőződéseket hódítani. Semmi lelkesedést se visznek a prédikáló útjukra, csak az egyetlen igazságban való hitet, a bebizonyítható, levezethető, kimutatható, teljesen pozitív hitet. Akik még eddig a kiegyezésért síkra szállottak, a higgadtság elemeivel bizonyítgatták a maguk igazát és mindig győztek. A kezeiket nem hadonázásra, hanem arra használták, hogy a tíz ujjukon elsorolják az érveket. A magyar néplelkület uralkodó elemei a komoly megfontolás, a bölcs józanság. A fanatizmus, a szenvedély csak tartalékerők benne, amelyeket csakis akkor mozgósít, ha azok a hangulatok, amelyeket az idők véletlenül eléje hoztak, olyan szertelenek, hogy a felfogásukra, a feldolgozásukra a maga higgadtságának recipiáló tehetsége nem elégséges, nem alkalmas. Ezeknek a bizonyító apostoloknak, akik nem hitet visznek, hanem levezetett igazságokat, egyike gróf Andrássy Gyula, aki ma megjelent könyvével az 1867-iki kiegyezést a célszerűségi viták s a jobbácsinálhatóságon való tanakodás köréből ki akarja emelni a természeti törvény magaslatára. Gróf Andrássey Gyula, a nagy, a kiegyezés természeti-törvényvoltának hirdetője sok évvel ezelőtt, most a fia az apja és a saját argumentumait a történelem tanulságaival s a maga gondolkozásának folyományaival s az ellenfelek önkéntelen adataival megtoldja, hogy a törvénynek abszolút voltát bizonyítsa. Szinte megható az a természetszerűség, az a magától értetődés, amelylyel a befejezetlen mondatot az örökös bevégzi; szinte megdöbbentő az a határösszefolyás, amely a két egyéniség fizikai különállóságát semmibe se véve, megszünteti az elválasztó különbséget apa és fiú között. Mintha a kiegyezés egyik alkotója szólalna meg ebből a könyvből, noha a terebesi gót mauzóleum van e könyv megírása és a kiegyezés koncipiálása között. Ugyanaz a kéz, amely a kiegyezésnek, mint a szükséges és egyedül lehetséges jónak megalkotásában közreműködött. Írja meg ezt a könyvet azok ellen, akik a kiegyezést a szükséges rossznak látván, faragni és javítani akarnak rajta. Gróf Andrássy Gyula, az ifjabb, aki erről a predikátumáról lemondott, amikor apja neve a «néhai» predikátummal toldódott meg, a legerősebb közjogi poltikusok sorába lépett, amikor folytatni kezdte az apját. A fiatal arisztokrata, aki észre kezdte venni, hogy a felszín csakis két dimenziós s hogy éppen a hiányzó, a harmadik méret a legértékesebb, aki az okozati összefüggés kereső útjára tért az egyszerű ténykonstatálás kényelmes és népszerű mezejéről, aki distingválni kezdett a politizálás és a politika között, rögtön fönt kezdhette a kariérját. Nem azért, mert az apja fiának született, hanem azért, mert az apja folytatásává lett, mert azokat a nagyérdekű félbenmaradt mondatokat be tudja fejezni, mert az öregnek logikai munka eredményén építhette tovább a maga politikai logikáját. A fiatal zaratusztra, aki nem a maga, hanem az apjának harminc esztendei sivatagi töprenkedésével jön le a hegyekről, kitárja karjait s hirdeti, hogy «nemzetem, légy okos, tehát gyönge és becsüld meg a kiegyezést, mert az életednek ő a forrása». Nem modern, amilyen az üdv zaratusztrája volt, nem is poéta, mint amilyen a hegyi vándor volt, de okos, mint az életszükségességnek logikája. Vagyunk, tehát lenni akarunk, de nem lehetünk meg a mai politikai keretben másképp csakis, mint nagyhatalom. Ebből indul ki, S hogy tovább indul, útja nem zavarodik össze. Stációi számon tarthatók, megérkezése előrelátható. A magyar állam a maga nemzetiségi miliensével, a szomszédságában forrongó politikai és hatalmi törekvésekkel vagy erős állam, vagy semmilyen állam. Szükségünk van tehát olyan szövetségesre, aki nem elég erős rá, hogy bennünket elemészszen, de elég erős arra Lajos nyomdokait és helyezze a megtisztított Samukát az ugyancsak megtisztított murányi Vénusz mellé. És ennek köszönhetjük, hogy ma este tíz óra tájban megharagudtunk az iskolára, amely annak idején kihasználta a mi naiv hiszékenységünket és elrágalmazta ártatlan lelkünk előtt szegény Sámuel királyt. Hát ez lett volna az a rossz, zsarnok, vérengző király? Ez a jámbor, siránkozó, papokra hallgató, családjának élő, koldusokat kereső ember? Aki megbocsát az ellenségeinek, hisz a parasztoknak lányával jutalmazza a pogány vezért, csakhogy keresztény hitre térjen? Ő nem. Jó ember ez a Sámuel, szinte közveszélyesen jó és vétkes mulasztás, hogy gondnokság alá nem helyezik. Hiszen ... de beváltom az ígéretemet és nem mondok róla rosszat, nehogy őt bántva,s a lélekvándorlás törvényei szerint Gabányi Árpádot találjam megsérteni. Csak azt kell róla elmondanom, hogy valamint Széchy Mária egy ballada omló verssorainak zuhanyával mossa magát tisztára, azonképpen Sámuel király Gellért püspöknek balladával gyónja meg, hogy mindig jót akart, ha balul is ütött ki, amint az egykoron ki fog sülni, amikor ő a lélekvándorlás törvényeinél fogva Pry Pálban fog feltámadni...* Tehát ne essék több szó Sámuel királyról. Hiszen úgyis történeti színművel és nem tragédiával van dolgunk. A történeti színmű ugyanis inkább megengedi, hogy a hős mellett mások is érvényesülhessenek. Íme ebben a történeti színműben is jóságosan eltűnik a király a maga kis tragédiájával és fölébe magaslik Urkund, a pogány vezér. Neki már megvan a maga igazi tragédiája, jóllehet ez éppen úgy megeshetnék Britanniában, mint Magyarországon, a tizenhatodik században, mint a tizenegyedikben. Tiszta véletlenség T A R_C A. Nemzeti Színház. (Sámuel király: Történeti színmű öt felvonásban. Irta: Gabányi Árpád. Először került színre a Nemzeti Színházban október 9-ikén.) — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Valamelyik újságban ma Gabányi Árpád elárulja, hogy ő hisz a lélekvándorlásban és érzi, hogy nyolcszáz és néhány esztendőknek előtte ő volt Aba Sámuel. Ez a vallomás tartózkodásra kényszerít. Mert a régen meghalt (s a drámában életre nem kelt) Sámuel királynak még talán mertem volna kellemetlenségeket mondani, de az eleven Gabányinak nem. Ezek az eleven drámaírók fölöttébb érzékenyek. Kijelentem tehát, hogy ezekben a vázlatos sorokban nem fogok rosszat mondani Aba Sámuelről, aki most már azonos Gabányi Árpáddal. Csak azt az egyet jegyzem meg, hogy Aba Sámuel csakugyan rokonságban lehetett Gabányival, mert ahogy a drámából megítélhető, ő is hihetett a lélekvándorlásban . .. Ellenben kénytelen vagyok elitélni a historikusokat. Acsádi Ignác, az én kedves jó emberem, néhány esztendővel ezelőtt jónak látta, hogy uj képet fessen a históriában elrágalmazott murányi Vénuszról s ezt az uj képet figyelmébe ajánlja Dóczi Lajosnak. A kitűnő poéta kapott a figyelmeztetésen és lovagias kötelességének tartotta, hogy Széchy Máriának immár tisztára mosott emlékét a színpadról is kihirdesse a magyarságnak. És szó sincs róla, Acsádi Ignácnak és Dóczi Lajosnak nagy érdeme van benne, ha a murányi Vénuszról ma már jobb fogalmaink vannak, mint aminőt az iskolából hoztunk magunkkal. De azóta a historikusok állandóan keresik a drámaírók szövetségét és abba a mániába estek, hogy szolgálatot tesznek a világnak, ha közösen megalapítják az első magyar jellemtisztító intézetet. Azóta az ifjú historikusok előszeretettel keresik a történelem legrutább alakjait, hogy tisztára mossák. A tisztára mosott jellemeket pedig kiszolgáltatják ifjú drámaíróknak, hogy a közönségnek is legyen alkalma a megújhodott jellemet megismerni. Így kellett az utolsó esztendőkben megtudnunk, hogy a szegény Zách Klára lelki gyilkosa, Kázmér herceg voltaképpen csak a história rágalmának áldozata, holott valójában jó ember és igazi férfiú volt. És így fogjuk nemsokára talán azt is megtudni, hogy Ottó herceg sem volt olyan gyalázatos ember, csak a kacér Melinda ragadta ocsmányságokra. Valahol a Királyhágón túl egy historikus szintén beleesett a jellemtisztítás betegségébe s mert a történelem, hála Istennek, mindennek a bizonyítását megengedi: ez a historikus is tisztára mosta Aba Sámuel jellemét. Bántotta őt, hogy az iskolás gyermekek előtt rossz hírét költik ennek a derék királynak, holott különböző mészárlásainak, a reá zúdult pápai átoknak és kivégeztetésének nagyon jó okai voltak. Kimutatta tehát, hogy Aba Sámuelt azért keresztelték el parasztkirálynak, mert igazán a népnek atyja volt s inkább elkergette a maga köréből a főnemeseket, semhogy a kedves parasztoknak csak egy hajaszála is meggörbüljön. Kimutatta továbbá, hogy jámborabb volt Szent Istvánnál, magyarabb volt Árpádnál és nagylelkűbb volt mind a kettőnél. Mészárolni és zsarnokoskodni pedig csak akkor kezdett, amikor jó tetteiért hálátlanságot aratott és azok esküdtek össze ellene, akiknek a lelkét is odaajándékozta volna. Emigy tisztára mosván a méltatlanul elrágalmazott Aba Sámuelt, nyomban fölkereste Gabányi Árpádot, hogy ő most már kövesse a Dóczi Mai számunk tizenhat oldal.