Pesti Napló, 1897. február (48. évfolyam, 32-59. szám)
1897-02-14 / 45. szám
lHnHriiiM.r, ÍM ' i...1 WB ÍIÖPSZETESI ARAK: fijés* étlé 14 Ért — kr. Félém ......... 7 „ — „ Negredém ... 5 „ 50 „ Ej? bóra........ 1 » 20 „ Negyvennyolcadik évfolyam. 45. sz. Egyes szám..............4 kr. Vidéken ............... 5 kr. NAPLÓ Budapest, 1897. Főszerkesztő: Nemányi Ambrus. Vasárnap, február 14 SZERKESZTŐSÉG: VI., Teréz-Uorat 31.sz. Q-dik emelet. —o— KIAdülKiVASAL: VI.,Teréz-Uorat 33. sí Megjelenik minden nap. Ünnep égjesárnapután is, a keleti bonyodalom a képviselőházban. Budapest, február 13. Igen helyesen tette Kossuth Ferenc, hogy mai külügyi interpellációjában szóvá tette azokat a híreszteléseket is, amelyek a közös hadsereg egyes ezredeinek — természetesen magyar ezredeinek — mozgósításáról világgá bocsáttattak. Rendes körülmények között a hasonló hitelességgel ékeskedő híreket kedélyesen kacsáknak szokták elnevezni, oly komoly időben azonban, milyen a mostani, reptilnek nevezzük az ilyeneket. A miniszterelnök nem tehetett egyebet, mint hogy rátaposott a mai napon világgá bocsátott legveszedelmesebb ilyen reptilre és aztán nyomban elfordult tőle. Nekünk pedig valójában nehezünkre esik megfelelő szavakat találni, hogy megbélyegezzük azt a lelkiismeretlenséget, amely, hogy a hirhajhászat kívánalmainak megfeleljen, nem riad vissza attól, hogy ezer meg ezer magyar családban halálos aggodalmakat keltsen. Ezért látjuk szükségesnek, hogy a sajtó munkásainak gondolkodó része már most, az első pillanatban utasítson el magától minden közösséget az efajta eljárással és tiltakozzék ellene a jóizlés, a tisztesség és a magyar hazafiság nevében. A miniszterelnök beszédének ama része, amely az általános helyzetre vonatkozik, kétségkívül itthon és a külföldön általános érdeklődést és megnyugvást fog kelteni. Teljes összhangban áll ez a nyilatkozat azzal a felfogással, amelyet eddig a többi nagyhatalmak képviselői is nyilvánítottak. De a magyar parlament az első népképviseleti testület, amelyben a kormány hivatalosan ily határozottsággal fellép. Aki figyelemmel elolvassa báró Bánffy Dezső beszédét, látni fogja, hogy a görög kormány eljárását élesen elítéli, de hogy egyúttal a török kormányt sem kíméli. Egy színvonalra helyezi mind a kettőt, mint a krétai eseményeknek okozóit. Ha a szultán kormánya csakugyan elkövette azt a hibát, hogy a hatalmak képviselőit úgyszólván a krétai zavargások értelmi szítíseit gyanánt feltüntesse, akkor a miniszterelnök beszédében erre a durva tapintatlanságra megkapta a csattanós választ. A magyar kormány elnöke — egyetértve a közös külügyminiszterrel — a török kormányt csak úgy, mint az athéni kormányt felelőssé teszi az európai béke ellen elkövetett merényletért. Ennél határozottabban ebben a kérdésben nyilatkozni lehetetlen lett volna. Minden tartózkodás nélkül hangsúlyozza továbbá a miniszterelnök, hogy az összes hatalmak a béke fentartása érdekében egyetértőleg járnak el. Alig szenvedhet többé kétséget, hogy az egyetlen kormány, amelynek intencióihoz e részben még kétely férhetett, tudniillik az angol, szintén a többi nagyhatalmakhoz csatlakozott. Nagyobb veszedelem csak abból keletkezhetnék, ha a szigeten tényleg azok az anarkisztikus állapotok uralkodnának, amelyekről Curzon államtitkár az angol alsóház mai ülésében megemlékezett. De még ez esetben is biztosra vehető, hogy a rend helyreállítását mindenkire bíznák, csak éppen a görögökre nem, és hogy a hatalmak módot fognának találni az állítólag már megindult görög akciónak gyorsított befejezésére. Valószínű, hogy az a katonai tácskozás is, melyről lapunk más helyén, bécsi értesüléseink nyomán, hírt adunk, egyedül azt célozta, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnek részvételéről a krétai, eddig úgyszólván félhivatalos blockadeban intézkedjék. Még az esetre is, ha a görögök, minden várakozás ellenére, a mai napon valamelyes sikert elértek volna, meggyőződésünk, hogy csakhamar ismét a kellő határok közé visszaszoríttatni fognak. Erre nézve teljes biztosítékot találunk a nagyhatalmak egyetértésében, amely ez alkalommal valóságos áldásnak bizonyult. Viszszaidézzük emlékezetünkbe e pillanatban, hogy alkotmányos óránk első külügyminisztere, Beust gróf huszonhét évvel ezelőtt bocsátotta világgá azt a röpke szót: «J7 n’y a plus d’Europe!» (Nem létezik többé Európa!). Örömmel tapasztaljuk, hogy Európa ismét létezik és teljesíti kötelességét önmaga és a világ civilizációja iránt. Abban, hogy az európai szolidaritás érzése ismét felszínre került, köztudomás szerint nagy része van a hármas szövetségnek és a mi külügyi kormányunknak, amely újabban több nevezetes alkalommal vezérszerepet vitt. Már ezért is alaptalannak tartjuk azt a kritikát, amelyet Kossuth Ferenc ma külügyi hivatalunkkal szemben gyakorolt. Még indokolatlanabb az a szemrehányás, melylyel a függetlenségi párt vezére a múltat illetőleg fellép. Azt állítja, hogy feladatunk lett volna a délszláv országoknak a támogatása, mivel ezúton elvontuk volna őket a pánszlávizmustól. Ezzel szemben áll az a köztudomású tény, hogy gróf Andrássy Gyulának politikája — melyet Tisza Kálmán kormányzása egész ideje alatt hathatósan és következetesen támogatott — csakis a Kossuth Ferenc által utólag dicsőített irányban mozgott. Mindenki tudja, hogy a Balkán-államok nagyrészt ennek a politikának köszönik létüket és terjeszkedésüket. Tényleg sikerült is őket a pánszlávizmustól elvonni. Nem várják többé Oroszországtól aspirációiknak a megvalósítását, sőt bizalmatlansággal viseltetnek iránta. Amire a keleti államok — élükön Görögországgal — töre-f késznek, az nem is a pánszláv eszmének a diadala; valamennyiöket az annexionista vágy vezeti. Elsősorban Görögország az, amely — hogy egy triviális, de egészen jellemző kifejezést használjunk — nem fér TARCA A beszélő baba. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Benedek Elek. Egy beszélő babáról mondok kissé érzékeny történetet, igen, egy aranyhajú, fekete szemű porcellánbabáról, aki szép volt, mint a mesebeli királykisasszony: a napra lehetett nézni, rá nem. De mégsem mondok igazat: rá lehetett nézni a beszélő babára, nézték is sokan, mamák, leánykák gyönyörködve állottak meg a kirakat előtt, a mindig szaladó fővárosi emberek nagy boszúságára, akik nem tudják megérteni, hogyan támadhat csődület egy porcellánbaba miatt. Gyermekszívek epedő sóhajtása szállott fel az égbe, a szárnyas angyalkákhoz: édes jó angyalkám, hozd nekem ezt a beszélő babát. Egyebet nem kívánok. Semmit, de semmit. S én el is hiszem az angyalkákról, hogy mindjárt be is írták kicsi jegyzőkönyvükbe a beszélő babát, de hiába írták be, mert egy este, amikor már sok gyermek azt hitte magában, neki, éppen neki hozza majd angyalka azt a csodaszép babát, besurrant egy úr a boltba — valami nagy úr lehetett — bevétette a babát a kirakatból, földiktálta a címet, a szeme láttára gondosan becsomagolták s vitték mindjárt a postára, hogy szent karácsonyestére ott legyen egy aranyhajú baba karácsonyfája alatt. Csak akkor kérdezte, mi az ára. Egy kislány látta is, amint az a nagy úr egy csomó bankót olvasott le, s ríva fakadt, mamám, édes mamám, elvitte az a bácsi az angyalka elől a babát! Többen, akik ezt hallották, mélyen elszomorodtak, nehéz szívvel tovább mentek s meg sem is állottak, mig egy olyan kirakat elé nem értek, ahol szintén volt beszélő baba, szép, mint a mesebeli királykisasszony. Nem jó Istennek a dolgába avatkozni, de még az angyalkákéba sem, mert lám, az a bácsi hiába diktálta föl a pontos címet, hiába vitték postára az aranyhaju beszélőbabát szemeláttára, nem került a ragyogó karácsonyfa alá. Karácsonyfa helyett került a bíró asztalára. Ott fekszik az aranyhaju baba, egy kicsit kócosan, zöld selyem ruhája gyűrödött, itt-ott zsirfolt is esett rá, de még mindig szép, így talán még szebb. Egyszer-egyszer a bíró szórakozottságból rákönyököl s az aranyhajú baba mindjárt megszólal: a pa, mama. A hivatalból komoly arcok elmosolyodnak, de futó mosoly ez, hirtelen elszáll, amint tekintetük visszaesik arra az összeesett, néhány nap alatt esztendőket öregedett emberre, aki megtörtén, könybelábadt szemmel áll a biró előtt. Lassú, vontatott hangon mondja a biró, miközben egy csomó írást lapozgat: — Ami azt a vádat illeti, hogy a vasúti podgyászkocsikból időnkint eltűnt tárgyakat is maga lophatta el, a vizsgálat során ennek ellenkezőjéről győződött meg a biróság. Elöljárói arról tanúskodnak, hogy magát, Lakatos János, mindig tisztakezű embernek ismerték, mígnem ezt a tárgyat (rámutatott a beszélő babára) ellopta. — Nem loptam, nem volt az lopás, tekintetes biró úr! — Lássa, Lakatos János, jobb, ha töredelmesen vall. A nyomozat a maga házához vezetett. Ott megtalálták a babát. Csak nem állítja, hogy a kis Jézuska vitte oda? — Nem, azt nem állítom. Nem vitte, hanem küldötte általam. A biró türelmetlenül szólt közbe: — Ne meséljen, Lakatos János, mondja a valóságot, úgy a mint történt. — Mondom hát a valóságot, nyögte inkább, mint mondta Lakatos János s tenyerével egyre simogatta fejét, homlokát. — Jaj, csak bolondot ne beszéljek. Valami úgy hasogatja a fejemet s a szivemet. A vér folyton szalad a szivemtől a fejemig s vissza, hogy azt hiszem, meg kell bolondulnom, úgy voltam akkor is, akkor éjjel. Nem találtam a helyemet a podgyászkocsiban. Meg-megrúgtam a kocsi oldalát, biztattam, hogy szaladjon gyorsabban; ha megállott a vonat az állomáson, a falnak vetettem a vállamat, hátha véletlenül elindul erre. Türelmetlenkedésemben felmásztam a podgyászokra, meg újra leszállottam, reszketett minden porcikám. Azt hittem, sohasem virrad meg. Mert reggel kellett megérkeznünk az utolsó stációra. Ott lakik, a város végén, az én feleségem s a kicsi lányom, Bözsike, aki Gyertyaszentelő Boldogasszony napján múlt két esztendős. Az állat is szereti a kölykét, hát én hogyne szeretném a véremből való vért ? De azt emberi szó nem tudja elmondani, tekintetes bíró úr, mit szenvedtem én az utolsó esztendőben. A madár beszélhet a fiókáival, hallgathatja a csipegését, de én álló esztendeje, hogy nem hallottam gügyögését az én Bözsikémnek. — Hát az hogy lehet ? Mai számunk huszonnégy oldal.