Pesti Napló, 1897. február (48. évfolyam, 32-59. szám)

1897-02-14 / 45. szám

lHnHriiiM.r, ÍM ' i...1 WB ÍIÖPSZETESI ARAK: fijés* étlé 14 Ért — kr. Félém ......... 7 „ — „ Negredém ... 5 „ 50 „ Ej? bóra........ 1 » 20 „ Negyvennyolcadik évfolyam. 45. sz. Egyes szám..............4 kr. Vidéken ............... 5 kr. NAPLÓ Budapest, 1897. Főszerkesztő: Ne­mányi Ambrus. Vasárnap, február 14 SZERKESZTŐSÉG: VI., Teréz-Uorat 31.sz. Q-dik emelet. —o­— KIAdülKiVASAL: VI.,Teréz-Uorat 33. sí Megjelenik minden nap. Ünnep égjesárnapután is, a keleti bonyodalom a képviselőházban. Budapest, február 13. Igen helyesen tette Kossuth Ferenc, hogy mai külügyi interpellációjában szóvá tette azokat a híreszteléseket is, amelyek a kö­zös hadsereg egyes ezredeinek — természe­tesen magyar ezredeinek — m­ozgósításáról világgá bocsáttattak. Rendes körülmények között a hasonló hitelességgel ékeskedő híreket kedélyesen kacsáknak szokták el­nevezni, oly komoly időben azonban, milyen a mostani, reptilnek nevezzük az ilye­neket. A miniszterelnök nem tehetett egyebet, mint hogy rátaposott a mai napon világgá bocsátott legveszedelmesebb ilyen reptilre és aztán nyomban elfordult tőle. Nekünk pedig valójában nehezünkre esik megfelelő szavakat találni, hogy meg­bélyegezzük azt a lelkiismeretlenséget, amely, hogy a hirhajhászat kívánalmainak megfeleljen, nem riad vissza attól, hogy ezer­ meg ezer magyar családban halálos aggo­dalmakat keltsen. Ezért látjuk szükségesnek, hogy a sajtó munkásainak gondolkodó része már most, az első pillanatban utasítson el ma­­gától minden közösséget az efajta eljárás­sal és tiltakozzék ellene a jóizlés, a tisz­tesség és a magyar hazafiság nevében. A miniszterelnök beszédének ama ré­sze, amely az általános helyzetre vonat­kozik, kétségkívül itthon és a külföldön általános érdeklődést és megnyugvást fog kelteni. Teljes összhangban áll ez a nyi­latkozat azzal a felfogással, amelyet eddig a többi nagyhatalmak képviselői is nyil­vánítottak. De a magyar parlament az első népképviseleti testület, amelyben a kor­mány hivatalosan ily határozottsággal fellép. Aki figyelemmel elolvassa báró Bánffy Dezső beszédét, látni fogja, hogy a gö­rög kormány eljárását élesen elítéli, de hogy egyúttal a török kormányt sem kíméli. Egy színvonalra helyezi mind a kettőt, mint a krétai eseményeknek oko­zóit. Ha a szultán kormánya csakugyan elkövette azt a hibát, hogy a hatalmak képviselőit úgyszólván a krétai zavargások értelmi szítíseit gyanánt feltüntesse, akkor a miniszterelnök beszédében erre a durva tapintatlanságra megkapta a csattanós vá­laszt. A magyar kormány elnöke — egyet­értve a közös külügyminiszterrel — a tö­rök kormányt csak úgy, mint az athéni kormányt felelőssé teszi az európai béke ellen elkövetett merényletért. Ennél hatá­rozottabban ebben a kérdésben nyilatkozni lehetetlen lett volna. Minden tartózkodás nélkül hangsú­lyozza továbbá a miniszterelnök, hogy az összes hatalmak a béke fentartása érdeké­ben egyetértőleg járnak el. Alig szenved­het többé kétséget, hogy az egyetlen kor­mány, amelynek intencióihoz e részben még kétely férhetett, tudniillik az angol, szintén a többi nagyhatalmakhoz csatla­kozott. Nagyobb veszedelem csak abból ke­letkezhetnék, ha a szigeten tényleg azok az anarkisztikus állapotok uralkodnának, amelyekről Curzon államtitkár az an­gol alsóház mai ülésében megemléke­zett. De még ez esetben is biztosra vehető, hogy a rend helyreállítását min­denkire bíznák, csak éppen a görögökre nem, és hogy a hatalmak módot fognának találni az állítólag már megindult görög akciónak gyorsított befejezésére. Valószínű, hogy az a katonai t­­­ácskozás is, melyről lapunk más helyén, bécsi értesüléseink nyomán, hírt adunk, egyedül azt célozta, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnek részvételéről a krétai, eddig úgyszólván félhivatalos blockadeban intézkedjék. Még az esetre is, ha a görögök, min­den várakozás ellenére, a mai napon va­lamelyes sikert elértek volna, meggyőző­désünk, hogy csakhamar ismét a kellő ha­tárok közé visszaszoríttatni fognak. Erre nézve teljes biztosítékot találunk a nagy­hatalmak egyetértésében, amely ez alka­lommal valóságos áldásnak bizonyult. Visz­­szaidézzük emlékezetünkbe e pillanatban, hogy alkotmányos óránk első külügymi­nisztere, Beust gróf huszonhét évvel ezelőtt bocsátotta világgá azt a röpke szót: «J7 n’y a plus d’Europe!» (Nem létezik többé Európa!). Örömmel tapasztaljuk, hogy Európa ismét létezik és teljesíti kötelességét ön­maga és a világ civilizációja iránt. Abban, hogy az európai szolidaritás érzése ismét felszínre került, köztudomás szerint nagy része van a hármas­ szövetség­nek és a mi külügyi kormányunknak, amely újabban több nevezetes alkalommal vezérszerepet vitt. Már ezért is alaptalan­nak tartjuk azt a kritikát, amelyet Kossuth Ferenc ma külügyi hivatalunkkal szemben gyakorolt. Még indokolatlanabb az a szemre­hányás, melylyel a függetlenségi párt ve­zére a múltat illetőleg fellép. Azt állítja, hogy feladatunk lett volna a délszláv or­szágoknak a támogatása, mivel ezúton el­vontuk volna őket a pánszlávizmustól. Ez­zel szemben áll az a köztudomású tény, hogy gróf Andrássy Gyulának politi­kája — melyet Tisza Kálmán kormányzása egész ideje alatt hathatósan és következe­tesen támogatott — csakis a Kossuth Fe­renc által utólag dicsőített irányban mozgott. Mindenki tudja, hogy a Balkán-államok nagyrészt ennek a politikának köszönik létüket és terjeszkedésüket. Tényleg sike­rült is őket a pánszlávizmustól elvonni. Nem várják többé Oroszországtól aspi­rációiknak a megvalósítását, sőt bizalmat­lansággal viseltetnek iránta. Amire a keleti államok — élükön Görögországgal — töre-f késznek, az nem is a pánszláv eszmének a diadala; valamennyiöket az annexionista vágy vezeti. Első­sorban Görögország az, amely — hogy egy triviális, de egészen jellemző kifejezést használjunk — nem fér T­ARCA A beszélő baba. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Benedek Elek. Egy beszélő babáról mondok kissé érzé­keny történetet, igen, egy aranyhajú, fekete szemű porcellánbabáról, aki szép volt, mint a mesebeli királykisasszony: a napra lehetett nézni, rá nem. De még­sem mondok igazat: rá lehetett nézni a beszélő babára, nézték is sokan, mamák, leánykák gyönyörködve állot­tak meg a kirakat előtt, a mindig szaladó fő­városi emberek nagy boszúságára, akik nem tudják megérteni, hogyan támadhat csődület egy porcellánbaba miatt. Gyermekszívek epedő sóhajtása szállott fel az égbe, a szárnyas an­gyalkákhoz: édes jó angyalkám, hozd nekem ezt a beszélő babát. Egyebet nem kívánok. Semmit, de semmit. S én el is hiszem az an­gyalkákról, hogy mindjárt be is írták kicsi jegyzőkönyvükbe a beszélő babát, de hiába írták be, mert egy este, amikor már sok gyermek azt hitte magában, neki, éppen neki hozza majd angyalka azt a csodaszép babát, besurrant egy úr a boltba — valami nagy úr lehetett — bevétette a babát a ki­rakatból, földiktálta a címet, a szeme láttára gondosan becsomagolták s vitték mindjárt a postára, hogy szent karácsonyestére ott legyen egy aranyhajú baba karácsonyfája alatt. Csak akkor kérdezte, mi az ára. Egy kis­lány látta is, amint az a nagy úr egy csomó bankót ol­vasott le, s ríva fakadt, mamám, édes mamám, elvitte az a bácsi az angyalka elől a babát! Többen, akik ezt hallották, mélyen elszomo­rodtak, nehéz szívvel tovább mentek s meg sem is állottak, mig egy olyan kirakat elé nem értek, ahol szintén volt beszélő baba, szép, mint a mesebeli királykisasszony. Nem jó Istennek a dolgába avatkozni, de még az angyalkákéba sem, mert lám, az a bácsi hiába diktálta föl a pontos címet, hiába vitték postára az aranyhaju beszélőbabát szeme­láttára, nem került a ragyogó karácsonyfa alá. Karácsonyfa helyett került a bíró aszta­lára. Ott fekszik az aranyhaju baba, egy kicsit kócosan, zöld selyem ruhája gyűrödött, itt-ott zsirfolt is esett rá, de még mindig szép, így talán még szebb. Egyszer-egyszer a bíró szó­rakozottságból rákönyököl s az aranyhajú baba mindjárt megszólal: a­ pa, ma­ma. A hivatalból komoly arcok elmosolyodnak, de futó mosoly ez, hirtelen elszáll, amint tekintetük vissza­esik arra az összeesett, néhány nap alatt esz­tendőket öregedett emberre, aki megtörtén, könybelábadt szemmel áll a biró előtt. Lassú, vontatott hangon mondja a biró, miközben egy csomó írást lapozgat: — Ami azt a vádat illeti, hogy a vasúti podgyászkocsikból időnkint eltűnt tárgyakat is maga lophatta el, a vizsgálat során ennek el­lenkezőjéről győződött meg a biróság. Elöl­járói arról tanúskodnak, hogy magát, Lakatos János, mindig tisztakezű embernek ismerték, mígnem ezt a tárgyat (rámutatott a beszélő ba­bára) ellopta. — Nem loptam, nem volt az lopás, tekin­tetes biró úr! — Lássa, Lakatos János, jobb, ha töredel­mesen vall. A nyomozat a maga házához ve­zetett. Ott megtalálták a babát. Csak nem állítja, hogy a kis Jézuska vitte oda? — Nem, azt nem állítom. Nem vitte, hanem küldötte általam. A biró türelmetlenül szólt közbe: — Ne meséljen, Lakatos János, mondja a valóságot, úgy a mint történt. — Mondom hát a valóságot, nyögte inkább, mint mondta Lakatos János s tenyerével egyre simogatta fejét, homlokát. — Jaj, csak bolondot ne beszéljek. Valami úgy hasogatja a fejemet s a szivemet. A vér folyton szalad a szivemtől a fejemig s vissza, hogy azt hiszem, meg kell bolondulnom, úgy voltam akkor is, ak­kor éjjel. Nem találtam a helyemet a podgyászkocsiban. Meg-megrúgtam a kocsi ol­dalát, biztattam, hogy szaladjon gyorsabban; ha megállott a vonat az állomáson, a falnak ve­tettem a vállamat, hátha véletlenül elindul erre. Türelmetlenkedésemben felmásztam a podgyászokra, meg újra leszállottam, reszketett minden porcikám. Azt hittem, sohasem virrad meg. Mert reggel kellett megérkeznünk az utolsó stációra. Ott lakik, a város végén, az én feleségem s a kicsi lányom, Bözsike, aki Gyer­tyaszentelő Boldogasszony napján múlt két esztendős. Az állat is szereti a kölykét, hát én hogyne szeretném a véremből való vért ? De azt emberi szó nem tudja elmondani, tekintetes bíró úr, mit szenvedtem én az utolsó eszten­dőben. A madár beszélhet a fiókáival, hallgat­hatja a csipegését, de én álló esztendeje, hogy nem hallottam gügyögését az én Bözsi­kémnek. — Hát az hogy lehet ? Mai számunk huszonnégy oldal.

Next