Pesti Napló, 1897. november (48. évfolyam, 304-332. szám)

1897-11-08 / 310. szám

■JnSCTM ÁIAK: l|Mi *vr» _ W M-ki, Fiién.____1 « - « lUtedém — 8 c 50 « ■ly Mn _ » « » « -5GÖ­In. mim — — — * it. VMéta* ---------------» « mm Negyvennyolcada évfolyam. 310* sz. SEBKISZTSstill VX, Terez­ körút 8LM H-dik emelet. -K£*­KIADÓHIVATAL­­ VT., Terez körút 23. am -S3£í-Megjelenik mindei up, n­nep ce wsárnap itt. in PESTI Budapest, 1897. Főszerkesztő: Kemény­ Ambrus. Hétfő, november 8. In extremis. Budapest, november 7. Közeledni érezvén az elkerülhetetlen­séget, az osztrák pénzügyminiszter tegnap a provizórium bizottsági tárgyalása alkal­mával olyan beszédet mondott, amely bő­velkedik az in extremis tett nyilatkozatok­nak minden sajátosságában. E lelki álla­potra való tekintettel szót sem vesztege­tünk arra, a Bilinszki úrnál már krónikussá vált szokásra, hogy valahányszor bajba keveredik, mindig a magyar kormány há­tán iparkodik a hínárból kimászni. Ez végre is csak ízlésnek vagy ízléstelenség­nek a kérdése, amelyhez nincs szavunk. De igenis van szavunk ahoz, ha az osz­trák pénzügyminiszter olyanokat állít, amik a tényekkel világosan ellenkeznek és a magyar államiság szempontjából a leghatá­rozottabb visszautasítást provokálják. Bi­linszki urnak tegnapi beszéde pedig hem­zseg az ilyen állításoktól. Talán említenünk is fölösleges az osz­trák pénzügyminiszter beszédének azt a részét, melyben a parlamentet figyelmez­teti, ne kényszerítse a kormányt arra, hogy a provizóriumot az osztrák alkotmány 14. szakasza alapján hajtsa végre. Világos, hogy Bilinszki ezzel olyant mond, ami a kormányok között való megállapodásokkal ellenkezik. Mert báró Bánffy Dezső minisz­terelnök nyilatkozatából mindenki megért­hette, hogy a provizóriumot a 14. szakasz alapján végrehajtani abszolúte lehetetlen. Az osztrák kormány a 14. szakasz alap­ján intézkedhetik bármily dologra nézve, csak a provizóriumra nézve nem. Ehez legkisebb kétség sem fér. Az is bizonyos, hogy az osztrák kormány egyoldalúl­ag nem teheti túl magát ezen a megállapo­dáson. Nem annyira a közjog, mint a helyes politikai szokás szempontjából kell kifogást tennünk ama nyilatkozatok ellen, amelye­ket az osztrák pénzügyminiszter az őrlési engedély megszüntetése dolgáról tett. Ha igaz az, hogy a magyar kormány bele­egyezett abba, hogy az őrlési engedélyek rendszere már 1897. végével megszűnjék, akkor meg vagyunk róla győződve, hogy ezt csak megfelelő ellenkoncessziók fejé­­­ben tette, amelyek bizonyára nem ma­radnak titokban. Ha a magyar kor­mány erről eddig nem tett említést, ez valószínűleg onnan van, hogy Ma­gyarországon nem guvernementális szo­kás, hogy a miniszterek a más kormá­nyokkal való tárgyalások közben biztosí­tott eredményekkel nyilvánosan dicseked­jenek. Mindez azonban aránylag alárendelt dolog, amelyen át esetleg napirendre is térhetnénk. Ámde az osztrák pénzügy­miniszter egyúttal egy olyan teóriát is állít föl, amelyet a magyar államiság szempontjából a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Értjük azt az állítását, hogy a kereskedelmi és vámszövetség föl­bontása és az önálló vámterület fölállítása lehetetlen, mivel a külállamokkal kötött kereskedelmi szerződések csak 1903-ban járnak le. Az osztrák pénzügyminiszter ez állítása ellen már azért is tiltakoznunk kell, mert azokat a magyar államférfiakat, akik 1892-ben a kérdéses szerződéseket megkötötték, oly szinten tünteti föl, mintha Magyarország önrendelkezési jogát föl­adták volna. Ez pedig nem igaz. A fenn­álló kereskedelmi szerződéseket respektál­juk minden pontban, és ha szüksége mutatkoznék annak, hogy új állapotot teremtsünk, lesz rá gondunk, hogy egyet­len szerződéses állam se kételkedjék abban, hogy azokat a szerződéseket, amelyeket Magyarország aláírt, az utolsó betűig meg­tartjuk. Ez azonban csak Magyarországnak és az illető államoknak az ügye. Ebből leg­­kevésbbé sem következik az, mintha Ma­gyarország 1903-ig az osztrák követelé­seknek kötött kézzel volna kiszolgáltatva. Ha Ausztria a kvóta ügyében föllépne azokkal a követelésekkel, amelyek Bilinszki humorisztikus megjegyzése szerint öt perc alatt elfogadhatók, akkor legyen mindenki bizonyos arról, hogy Magyarország hala­déktalanul élni fog azzal a kétségbevon­hatatlan jogával, hogy az önálló vámterü­letet fölállítsa. Jó ezt hangsúlyozni oly időben, mikor a brünni kereskedelmi kamara képviselője tizenkétórás beszédet mond a kiegyezés ellen, bár igen jól tudja, hogy a brünni kereskedelmi kamara ruinált embereknek a gyülekezete volna, mihelyt a vámterület elkülönítését ke­­resztülvinnék. Az 1867. XII. törvénycikk 68-ik szakasza nekünk az önálló vámterület fölállí­tásának jogát fentartja és a keres­kedelmi szerződések ezt a jogunkat nem alterálják. Az osztrák közvéleményt tehát tudatosan félrevezeti, aki azt a hie­delmet iparkodik kelteni, hogy bennünket a fennálló kereskedelmi szerződések leg­­kevésbbé is feszélyeznének abban, hogy 1898-ban Marcheggnél a vámsorompókat felállítsuk, ha ezt megtenni különben he­lyesnek látnék. Mindazok, amiket itt elmondottunk, annyira magától értődő dolgok, hogy po­litikával foglalkozó ember róluk kétség­ben nem lehet. Ha az osztrák pénzügy­­miniszter mégis ilyen állításokat kockáztat meg, az legfeljebb arra mutat, hogy maga is érezni látszik, hogy nem sok REGÉNY. Fiatal házastársak. — Regény egy kötetben. — (44) Írta: Marriot Emil. — Alszol? kérde Sándor halkan. Fanny tagadólag rázta fejét. —■ Vagy tán akarsz aludni? Egyedül akarsz maradni? Fanny megint csak a fejét rázta. — Akarsz valamit enni, vagy inni? Tán egy pohár bort? — Köszönöm ! felelt Fanny gyönge han­gon. — Semmit se kérek. — Talán mégis! szólt Sándor. —• Hozok egy üveg bort. Meg is tette, amit mondott s egy pohár bort nyújtott oda Fannynak, aki férje ked­véért megizlelte a bort, azután félretolta a poharat. Sándor magának is töltött egy po­hárral s egy hajtásra kiitta. Azután szótlanul föl s alá kezdett járni a szobában. Úgy lát­szik, elhatározta, hogy arról a kínos utcai jelenetről egy szót sem szól. És Fannynak sem volt bátorsága azt szóba hozni. Minek is ? Hisz úgyis tud mindent! A dolog oly világos, oly iszonyúan világos. .. Sándor egy idő múlva beleunt a járká­­lásba s az ablakhoz állva lebámult a hófödte Udvarra. Ennyi merezséget és ravaszságot nem tételezett volna föl fiatal nejéről. Csodál­kozott azon, hogy találhatta ki Fanny a tit­kot s honnan merítette a bátorságot, hogy titkon utána osont s megvárta őt az utcán... Ó, mégsem olyan gyönge, mint azt hitte. A hibáját nem bánta meg Sándor. Egész életében azt vallotta, hogy a bűnbánás épp oly céltalan, mint a részvét. Egyikkel sem segítünk sem a magunk, sem a mások baján. Sőt alapjában véve nem is érezte magát hibásnak. Azt, hogy a feleségén kívül mást is szeretett, nem tartotta bűnnek. Mert hisz azért mégis csak Fannyt sze­reti a legjobban. Jól bánik vele, csupa figyelem iránta! De azt csak nem kívánhatja Fanny, hogy ő a szenvedélyes, pezsgő vérű férfi beérje egy nővel! Fannynak hallgatagon bele kellett nyugodnia abba, hogy férje szere­tőt is tart. Mindezt persze könnyű volt elmondani, nehezebb s nem is volt bátorsága erről Fanny­nak szólani. De arra sem volt képes, hogy Fannyt ígéretekkel elámítsa és bűnbánást szín­leljen előtte. Így hát hallgatott s összeráncolt homlokát az ablakhoz támasztva, tovább is kedvetlenül bámészkodott az udvarra. Egyszerre csöngetés hallatszott. Sándor valami rossz sejtelemtől megkapva össze­rezzent és Fanny is ijedten emelkedett föl ágyában. — Ki lehet az? kérde Fanny zavartan. — Ilyen későn! — Majd megnézem! — szólt Sándor, hogy időt nyerjen. — Nem, nem! kiáltott Fanny ijedt, de parancsoló hangon. Itt maradsz! S akárki hi­vat, még ha beteg is, azt fogjuk mondani, hogy nem vagy itthon. Ma nem szabad engem elhagynod! Nem szabad! — Ugyan légy már nyugodt! — szólt Sándor engesztelő hangon s az ágy szélére ült. — Hisz itt maradok. Fanny megragadta férje kezét és görcsö­sen belékapaszkodott, mikor a szobalány halk kopogtatás után a szobába lépve egy levelet nyújtott át Redwignek. — A portás hozta föl s odakünn várja a választ. — Jó! — szólt Sándor. — Mindjárt meg­írom a választ. Addig kimehet. —­ Kitől való a levél? kérde Fanny he­vesen, mikor az ajtó becsukódott a szobaleány mögött. — Add ide! Látnom kell, kitől való! — Mi jut eszedbe! felelte Sándor eluta­­sítólag, aztán fölállott s a lámpához lépett. — Csak nem fogom a hozzám címzett leveleket veled elolvastatni. Vagy legalább is előbb én olvasom el őket! És fölszakítva a borítékot, átfutotta a le­velet. Fanny látta, hogy arca olvasás közben elsötétedik. — Mégis el kell téged hagynom, monda végre Sándor, a levelet zsebébe rejtve. —■­ Sür­gős eset. Lelkiismeretlenség volna, ha itthon maradnék. — Hát akkor hadd olvassam a levelet! szólt megint Fanny, feléje nyújtva lázban égő, reszkető kezeit. —­ Lehetetlen! viszonza Sándor. •— Az orvos leveleibe nem szabad m­ásnak bepil­lantani! — Hát legalább az aláírást mutasd! Az is megnyugtat s akkor ellentállás nélkül hagylak távozni. Sándor dühös mozdulatot tett, de azért uralkodott magán. — Ez már mégis sok­ szólt fojtottam a haragtól elsáppadva. « — Nem, Sándor! sikoltotta Fanny zoko­gásra fakadva. — Ne mondd ezt és ne nézz reám olyan fenyegetően! A levél a grófnétól van! Azt akarja, hogy menj el hozzá, azért itt . . . Mai számunk hat oldal

Next