Pesti Napló, 1897. november (48. évfolyam, 304-332. szám)
1897-11-08 / 310. szám
■JnSCTM ÁIAK: l|Mi *vr» _ W M-ki, Fiién.____1 « - « lUtedém — 8 c 50 « ■ly Mn _ » « » « -5GÖIn. mim — — — * it. VMéta* ---------------» « mm Negyvennyolcada évfolyam. 310* sz. SEBKISZTSstill VX, Terez körút 8LM H-dik emelet. -K£*KIADÓHIVATAL VT., Terez körút 23. am -S3£í-Megjelenik mindei up, nnep ce wsárnap itt. in PESTI Budapest, 1897. Főszerkesztő: Kemény Ambrus. Hétfő, november 8. In extremis. Budapest, november 7. Közeledni érezvén az elkerülhetetlenséget, az osztrák pénzügyminiszter tegnap a provizórium bizottsági tárgyalása alkalmával olyan beszédet mondott, amely bővelkedik az in extremis tett nyilatkozatoknak minden sajátosságában. E lelki állapotra való tekintettel szót sem vesztegetünk arra, a Bilinszki úrnál már krónikussá vált szokásra, hogy valahányszor bajba keveredik, mindig a magyar kormány hátán iparkodik a hínárból kimászni. Ez végre is csak ízlésnek vagy ízléstelenségnek a kérdése, amelyhez nincs szavunk. De igenis van szavunk ahoz, ha az osztrák pénzügyminiszter olyanokat állít, amik a tényekkel világosan ellenkeznek és a magyar államiság szempontjából a leghatározottabb visszautasítást provokálják. Bilinszki urnak tegnapi beszéde pedig hemzseg az ilyen állításoktól. Talán említenünk is fölösleges az osztrák pénzügyminiszter beszédének azt a részét, melyben a parlamentet figyelmezteti, ne kényszerítse a kormányt arra, hogy a provizóriumot az osztrák alkotmány 14. szakasza alapján hajtsa végre. Világos, hogy Bilinszki ezzel olyant mond, ami a kormányok között való megállapodásokkal ellenkezik. Mert báró Bánffy Dezső miniszterelnök nyilatkozatából mindenki megérthette, hogy a provizóriumot a 14. szakasz alapján végrehajtani abszolúte lehetetlen. Az osztrák kormány a 14. szakasz alapján intézkedhetik bármily dologra nézve, csak a provizóriumra nézve nem. Ehez legkisebb kétség sem fér. Az is bizonyos, hogy az osztrák kormány egyoldalúlag nem teheti túl magát ezen a megállapodáson. Nem annyira a közjog, mint a helyes politikai szokás szempontjából kell kifogást tennünk ama nyilatkozatok ellen, amelyeket az osztrák pénzügyminiszter az őrlési engedély megszüntetése dolgáról tett. Ha igaz az, hogy a magyar kormány beleegyezett abba, hogy az őrlési engedélyek rendszere már 1897. végével megszűnjék, akkor meg vagyunk róla győződve, hogy ezt csak megfelelő ellenkoncessziók fejében tette, amelyek bizonyára nem maradnak titokban. Ha a magyar kormány erről eddig nem tett említést, ez valószínűleg onnan van, hogy Magyarországon nem guvernementális szokás, hogy a miniszterek a más kormányokkal való tárgyalások közben biztosított eredményekkel nyilvánosan dicsekedjenek. Mindez azonban aránylag alárendelt dolog, amelyen át esetleg napirendre is térhetnénk. Ámde az osztrák pénzügyminiszter egyúttal egy olyan teóriát is állít föl, amelyet a magyar államiság szempontjából a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Értjük azt az állítását, hogy a kereskedelmi és vámszövetség fölbontása és az önálló vámterület fölállítása lehetetlen, mivel a külállamokkal kötött kereskedelmi szerződések csak 1903-ban járnak le. Az osztrák pénzügyminiszter ez állítása ellen már azért is tiltakoznunk kell, mert azokat a magyar államférfiakat, akik 1892-ben a kérdéses szerződéseket megkötötték, oly szinten tünteti föl, mintha Magyarország önrendelkezési jogát föladták volna. Ez pedig nem igaz. A fennálló kereskedelmi szerződéseket respektáljuk minden pontban, és ha szüksége mutatkoznék annak, hogy új állapotot teremtsünk, lesz rá gondunk, hogy egyetlen szerződéses állam se kételkedjék abban, hogy azokat a szerződéseket, amelyeket Magyarország aláírt, az utolsó betűig megtartjuk. Ez azonban csak Magyarországnak és az illető államoknak az ügye. Ebből legkevésbbé sem következik az, mintha Magyarország 1903-ig az osztrák követeléseknek kötött kézzel volna kiszolgáltatva. Ha Ausztria a kvóta ügyében föllépne azokkal a követelésekkel, amelyek Bilinszki humorisztikus megjegyzése szerint öt perc alatt elfogadhatók, akkor legyen mindenki bizonyos arról, hogy Magyarország haladéktalanul élni fog azzal a kétségbevonhatatlan jogával, hogy az önálló vámterületet fölállítsa. Jó ezt hangsúlyozni oly időben, mikor a brünni kereskedelmi kamara képviselője tizenkétórás beszédet mond a kiegyezés ellen, bár igen jól tudja, hogy a brünni kereskedelmi kamara ruinált embereknek a gyülekezete volna, mihelyt a vámterület elkülönítését keresztülvinnék. Az 1867. XII. törvénycikk 68-ik szakasza nekünk az önálló vámterület fölállításának jogát fentartja és a kereskedelmi szerződések ezt a jogunkat nem alterálják. Az osztrák közvéleményt tehát tudatosan félrevezeti, aki azt a hiedelmet iparkodik kelteni, hogy bennünket a fennálló kereskedelmi szerződések legkevésbbé is feszélyeznének abban, hogy 1898-ban Marcheggnél a vámsorompókat felállítsuk, ha ezt megtenni különben helyesnek látnék. Mindazok, amiket itt elmondottunk, annyira magától értődő dolgok, hogy politikával foglalkozó ember róluk kétségben nem lehet. Ha az osztrák pénzügyminiszter mégis ilyen állításokat kockáztat meg, az legfeljebb arra mutat, hogy maga is érezni látszik, hogy nem sok REGÉNY. Fiatal házastársak. — Regény egy kötetben. — (44) Írta: Marriot Emil. — Alszol? kérde Sándor halkan. Fanny tagadólag rázta fejét. —■ Vagy tán akarsz aludni? Egyedül akarsz maradni? Fanny megint csak a fejét rázta. — Akarsz valamit enni, vagy inni? Tán egy pohár bort? — Köszönöm ! felelt Fanny gyönge hangon. — Semmit se kérek. — Talán mégis! szólt Sándor. —• Hozok egy üveg bort. Meg is tette, amit mondott s egy pohár bort nyújtott oda Fannynak, aki férje kedvéért megizlelte a bort, azután félretolta a poharat. Sándor magának is töltött egy pohárral s egy hajtásra kiitta. Azután szótlanul föl s alá kezdett járni a szobában. Úgy látszik, elhatározta, hogy arról a kínos utcai jelenetről egy szót sem szól. És Fannynak sem volt bátorsága azt szóba hozni. Minek is ? Hisz úgyis tud mindent! A dolog oly világos, oly iszonyúan világos. .. Sándor egy idő múlva beleunt a járkálásba s az ablakhoz állva lebámult a hófödte Udvarra. Ennyi merezséget és ravaszságot nem tételezett volna föl fiatal nejéről. Csodálkozott azon, hogy találhatta ki Fanny a titkot s honnan merítette a bátorságot, hogy titkon utána osont s megvárta őt az utcán... Ó, mégsem olyan gyönge, mint azt hitte. A hibáját nem bánta meg Sándor. Egész életében azt vallotta, hogy a bűnbánás épp oly céltalan, mint a részvét. Egyikkel sem segítünk sem a magunk, sem a mások baján. Sőt alapjában véve nem is érezte magát hibásnak. Azt, hogy a feleségén kívül mást is szeretett, nem tartotta bűnnek. Mert hisz azért mégis csak Fannyt szereti a legjobban. Jól bánik vele, csupa figyelem iránta! De azt csak nem kívánhatja Fanny, hogy ő a szenvedélyes, pezsgő vérű férfi beérje egy nővel! Fannynak hallgatagon bele kellett nyugodnia abba, hogy férje szeretőt is tart. Mindezt persze könnyű volt elmondani, nehezebb s nem is volt bátorsága erről Fannynak szólani. De arra sem volt képes, hogy Fannyt ígéretekkel elámítsa és bűnbánást színleljen előtte. Így hát hallgatott s összeráncolt homlokát az ablakhoz támasztva, tovább is kedvetlenül bámészkodott az udvarra. Egyszerre csöngetés hallatszott. Sándor valami rossz sejtelemtől megkapva összerezzent és Fanny is ijedten emelkedett föl ágyában. — Ki lehet az? kérde Fanny zavartan. — Ilyen későn! — Majd megnézem! — szólt Sándor, hogy időt nyerjen. — Nem, nem! kiáltott Fanny ijedt, de parancsoló hangon. Itt maradsz! S akárki hivat, még ha beteg is, azt fogjuk mondani, hogy nem vagy itthon. Ma nem szabad engem elhagynod! Nem szabad! — Ugyan légy már nyugodt! — szólt Sándor engesztelő hangon s az ágy szélére ült. — Hisz itt maradok. Fanny megragadta férje kezét és görcsösen belékapaszkodott, mikor a szobalány halk kopogtatás után a szobába lépve egy levelet nyújtott át Redwignek. — A portás hozta föl s odakünn várja a választ. — Jó! — szólt Sándor. — Mindjárt megírom a választ. Addig kimehet. — Kitől való a levél? kérde Fanny hevesen, mikor az ajtó becsukódott a szobaleány mögött. — Add ide! Látnom kell, kitől való! — Mi jut eszedbe! felelte Sándor elutasítólag, aztán fölállott s a lámpához lépett. — Csak nem fogom a hozzám címzett leveleket veled elolvastatni. Vagy legalább is előbb én olvasom el őket! És fölszakítva a borítékot, átfutotta a levelet. Fanny látta, hogy arca olvasás közben elsötétedik. — Mégis el kell téged hagynom, monda végre Sándor, a levelet zsebébe rejtve. —■ Sürgős eset. Lelkiismeretlenség volna, ha itthon maradnék. — Hát akkor hadd olvassam a levelet! szólt megint Fanny, feléje nyújtva lázban égő, reszkető kezeit. — Lehetetlen! viszonza Sándor. •— Az orvos leveleibe nem szabad másnak bepillantani! — Hát legalább az aláírást mutasd! Az is megnyugtat s akkor ellentállás nélkül hagylak távozni. Sándor dühös mozdulatot tett, de azért uralkodott magán. — Ez már mégis sok szólt fojtottam a haragtól elsáppadva. « — Nem, Sándor! sikoltotta Fanny zokogásra fakadva. — Ne mondd ezt és ne nézz reám olyan fenyegetően! A levél a grófnétól van! Azt akarja, hogy menj el hozzá, azért itt . . . Mai számunk hat oldal