Pesti Napló, 1898. augusztus (49. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-02 / 212. szám

2 Budapest, kedd PESTI NAPLÓ, 1898. augusztus 2. 212. szám császárral egy Németország ellen való szövetségről alkudoztak, nyíltan meg­mondta Napóleonnak, hogy e szövet­ségből semmi sem lesz, mert Magyar­­ország abba beleegyezni sohasem fog. A magyar és a német politika közti szolidaritás nem, mint sokan hiszik, Franciaország leveretése után keletke­zett, hanem megvolt csírájában már sokkal régebben s ebből kelt ki később a hármas­ szövetség, mely már húsz év óta alapja az európai egyensúlynak. 1870-ben Andrássy volt az, aki a monarkiát visszatartotta attól, hogy Franciaországgal Németország ellen szö­vetkezzék. Ha legyőzik a porosz vezér­let alatti Németországot, akkor ismét Ausztria lett volna német vezérhata­­lommá és a dualizmus, valamint Magyar­­ország önállósága legnagyobb veszélybe került volna. Ha pedig, ami való­színűbb, Oroszország beavatkozásával Franciaországgal együtt minket is le­vertek volna — kérdés, hol keresnék most Ausztria-Magyarországot Európa térképén ? Andrássy nagy szolgálatot tett 1870-ben Németországnak, de még nagyobbat a monarkiának és saját hazájának. A három­ császárszövetség ideje alatt, különösen az orosz-török háború idejében a magyar közvéle­mény olykor nem bírta felismerni Bis­marck politikája és a magyar nemzet érdekei párhuzamosságát, s Andrássy nagy népszerűsége is alig bírta ki azt az erőpróbát, melynek a keleti esemé­nyek alávetették, de már a berlini kongresszus megmutatta, mit ért nekünk, mit Európa békéjének Bismarck és Andrássy egyetértése. Nemsokára elkövetkezett Bismarck politikájának ama nagy alkotása, mely­nek jelentősége majdnem fölér Német­ország egyesítésének tényével: a német­­osztrák-magyar szövetség megkötése, mely később Olaszország belépésével Hisz én is, ennyi tarka-barka rímmel Mért bíbelődtem, s pöngetém dalom’? Miért merengtem egy mesén örömmel ? Nem-ó, mert azzal én­ magam’ csalom. Becéztem egy ifjonti érzelemmel. Miből ma nincs, csak egy kis fájdalom. És jól esett e­lőre ön­csalás . . . — Isten veled, szegény Kokó Balázs. Mint Byron verses regényei és Puskin Anyégin­e — melyek külömben csak a formára rokonok a Délibábok hősé­vel — Arany László stancái is gazdagok hasonló lirizálásokban. És gazdagok színben, képekben, elmésség­­ben, meleg érzések megkapó kifejezésében, szóval mindabban, ami az igazi költőt teszi. A mai generáció már nem igen emlékszik rá, hogy a Délibábok hősé­nek a szerzőjét annak idején mennyire keresték. Ez a ver­ses regény a Kisfaludy-Társaság egyik nagy jutalmát nyerte meg. Mikor a jeligés levél­két felbontották, ebben a szerző neve he­lyett pár sornyi írást találtak, melyben a szerző kijelenti, hogy névtelen akar maradni és a pályázat alanyait visszaajándékozza a Kisfaludy-Társaságnak. Ez a szokatlan rendelkezés, meg a pályamű tartalmának mélysége, hangja és formai bravúrja széles körben elhitették azt a mesét, hogy a Déli­bábok hősé­t Arany János irta. S később, mikor lassan kint kitudódott, hogy a koszo­­rúzott munkát Arany László irta — a Déli­bábok hőse még nyomtatásban is névtelenül jelent meg — a naivabbakból nem lehetett kiirtani azt a gyanút, hogy Arany János «segített» egy kicsit a fiának ... Mintha Arany János (aki gyakorlati pályára szánta a fiát s aki valamivel előbb egy cseppet sem örült meg fia—szintén pályanyertes —Joi­náó-jának), az az ember lett volna, ki örömét leli az irodalmi csínyekben, s mintha Arany László, hárm­as­ szövetséggé bővült. E műben, melyben Andrássy osztozik Bismarckkal, legnagyobb fényében ragyog a nagy kancellár politikai zsenije, de legvilá­gosabban jut kifejezésre az a gondolat is, hogy a magyar nemzet érdeke egyik legfényesebb pontban találkozik a német nemzet érdekével. Mindkettő a békének minél hosszabb fentartását követeli, a német úgy, mint a magyar, az újonnan kiküzdött alapokon befejezni kívánja belső konszolidációjának nagy művét. Az arányok különbözők, Németország Európa vezérhatalmas­sága lett, a magyar nemzet csupán a maga történeti területén kívánja megszilárdítani hatalmát. Amaz nagyobb, emez kisebb körben, de mindegyik hasonló célra törekszik, oly célra, mely­nek lényeges föltétele a viszonyok minél tovább fentartandó állandósága. A hármas­ szövetség e politikai gon­dolatnak maradandó kifejezője s amint Bismarcknak tényleges kormányzását túlélte, őt magát is előreláthatólag sokáig túl fogja élni. A magyar nemzet nélkül ez a nagy alkotás összedőlne, mint a boltozat, melynek zárókövét kiveszik. Midőn a ravatalon nyugvó nagy államférfi szellemének kifejezzük mély hódolatunkat s rámutatunk lángelméjé­nek ama kisugárzásaira, melyek nemze­tünk politikai életét oly közelről érin­tették s oly előnyösen befolyásolták, szeretnénk fátyolt borítani politikai pályafutásának egyik utolsó tényére, az úgynevezett orosz viszontbiztosítási szer­ződésre, mely azt látszik mutatni, hogy e nagy lángelme sem maradt ment az agg­korral beálló hibáktól­ Az a bizonyos «két vas» elmélet,, mely a hű szövetsé­ges háta mögött a biztosítékoknak még egy második sorozatát kívánja felállí­tani, — úgy látszik nekünk — már a túlságig aggodalmaskodó vénség jellem­vonásait tünteti föl. Bismarck nagy erényt aki csupa érzékenység és nemes büszkeség volt, képes lett volna az eféle megalkuvá­sokra!... De jellemző a Délibábok hősé­re, hogy ezt a mesét még b irodalmi körökben is komolyan vették, jellemző tartalmára s jellemző formájának tökéletességére. Annak, aki igazán tud olvasni, nem kell magyaráz­nunk, hogy az apa és a fiú gondolat­­világa között lehetetlen észre nem venni, a temperamentum nagy külümbözőségén kívül, egy egész korszakot. A fiú érdeklő­désének tárgya, látóköre, hangja s amit legelsőbb kellett volna mondanunk: lel­kének alaphangulata egészen más, mint az apáé. Hogy Arany László, mindjárt a Délibábok hősé­nek rendkívüli sikere után, visszavo­nult kedves magánosságába, sokan azzal magyarázták, hogy lelke mélyében meg­bántotta ez az otromba mese. Mások hivatala rovására írták a dolgot. Mintha azt, aki a Délibábok hősé­ben így énekelt: Boldog, ki nem futott ábránd után? Irigyli is tán egy-egy régi társát, ki által úszva négy-öt év jogán, A párt nyomon kereste hivatását, S ballag fölebb a hivatal fokán. Nincs gondja több, mihelyt kékes papírja Nehány két-rétre gyűrt ivét beírja . .. teljesen elfoglalhatta volna a hivatala. Abból az érdeklődésből, melyet az irodalom iránt végig megőrzött *— s ennek az érdeklődés­nek igen sok jelét adta — nyilvánvaló, hogy az említetteknél sokkal mélyebb okai lehettek a visszavonulásra; olyan okai, me­lyek az ambíció rejtelmességeivel függenek össze, vagy tán még mélyebben rejtőző okai. Mennyi szép dolgot olvashattunk volna látott ebben a tényében, mert hisz, ha maga a saját közlönyében nem publi­kálta volna és pedig oly célból, hogy utódai politikáját könnyelműnek és rövidlátónak tüntesse föl, a világ még ma sem tudna semmit erről a viszont­biztosítási szerződésről. Sem nálunk, sem Németországban nem akadt irány­adó tényező, ki a nagy kancellárnak ezt a tényét, — mely azonban szeren­csére káros hatásokat nem szült, — mentegette volna. Ma, a végtisztesség ünnepies napjaiban, nincs ideje a tör­ténelmi kritikának. Lehet, hogy ez egykoron felderít ma még homályos és teljesen meg nem értett pontokat a nagy ember életében. Lehet, hogy felderíti ezt a futó árnyat is, mely azonban nem képes elhomályosítani azt a sugárözönt, mely mint a lenyugvó napot, körülragyogja e nagy életpálya leáldozását. A kereskedelmi minisztérium államtitkára, Budapest, augusztus 1. A hivatalos lap holnapi száma közli Vörös Lászlónak, a kereskedelmi minisz­térium államtitkárának, «saját kérelmére és eddigi buzgó szolgálatainak elismerése mellett» való fölmentését és dr. Schmidt Józsefnek, a szabadalmi hivatal eddigi elnö­kének államtitkárrá való kinevezését. Vörös László visszavonulása nagy veszteség a ke­reskedelmi minisztériumra nézve. Minden egyéb kiváló tulajdonságát nem tekintve, egyik legalaposabb ismerője volt a keres­kedelmi minisztérium ügykörének és az e minisztérium alá tartozó személyzet­nek, mely sok ezer ember együttvéve. Bár egész kis hadsereget tesz ez a sze­mélyzet, talán nincs körében egy ember sem, aki Vörös Lászlóra másképpen, mint a legrokonszenvesebb érzelmekkel gondolna. A nagyközönség körében szintén nagy szim­pátiával találkozott a volt államtitkár. Ennek a minisztériumnak a természete magával hozza, hogy ügyei nem intézhetők el íráso­san, hanem csakis az emberekkel való foly­tonos érintkezés útján. Vörös László — akinél több aktát nem intézett el senki — e nélkül attól a költőtől, aki a Délibábok hősé­ve­l beírta nevét az irodalom­történetbe s azután annyira nem törődött többé a munkájával, hogy második kiadást sohase rendezett belőle, amely okból könyvét ma már alig lehet megszerezni?! Vájjon nem aféle lelki korú hatott-e közre ebben, aminő már annyi nagy és jeles emberünket el­csüggesztette ? — sohase fogjuk megtudni. Mindenesetre örök kár, hogy a Délibábok hősé­ve­l mindjárt be is fejezte fényesen kezdődő irodalmi pályafutását, s hogy utóbb csak magának írogatott, ha igaz. Verses regényt írtak azóta többet, de szebbet, mint a Délibábok hőse, nem igen írnak egyhamar, ha ugyan még írnak egyáltalán, s ez a forma nem megy ki végképpen a divatból, mint ahogy eltűnik a világból az a melan­kólia, mely a stancáknak életet adott. Arany László az utolsó évtizedben mun­kássága egy jelentékeny részét atyja iro­dalmi hagyatékának szentelte. E sorok írója oly szerencsés volt, hogy tanúja lehetett en­nek a végtelen fiút gyöngédségre valló, ke­gyeletben páratlan munkásságnak. Mennyi fáradságba és utánjárásba került, míg Arany János hátrahagyott iratai a maguk teljességében kerülhettek a nyilvánosság elé, s mily örömet talált abban a gondos­ságban, melylyel e nagybecsű iratokat sajtó alá rendezte ! Ez az évekig tartó munkás­ság mutatta csak, mennyi gyöngédség lakott benne, akit oly sokan ridegnek tartottak, s még annak is, akit a hála fűzött hozzá, csak ez a mélységes, fiúi kegyelet magya­rázta meg, hogy a zárkózottság néha csak a nagy érzések szemérmetessége. Ambrus Zoltán.

Next