Pesti Napló, 1900. január (51. évfolyam, 1-30. szám)

1900-01-18 / 17. szám

PESTI NAPLÓ, 17. szám, Budapest, csütörtök 1900. január 18. . . 13 csak hímeztetik, hanem sokszor bevésetik, így különösen karperecekre. Ha egy amerikai hölgy karperecet kap, belevéseti a monogrammját, azután odaadja barátnőjének, hogy ő viszont a saját monogrammjával díszítse. A karperec azután tovább vándorol barátnői körében s amikor visszakapja, akkor már tele van monogrammal. Akkor aztán elteszi emlékül többi ékszerei közé. A legjobb barátnő monogrammja persze első helyre kerül a karperecén. Nem ritkán két karperecet is szerez, az egyiket férfiismerősei­nek, a másikat nőismerőseinek monogrammja számára. Ilyenkor aztán bal karján viseli a fér­fiak, jobbkarján az asszonyok monogrammjával ellátott karperecét. □ Talált kincs. Temesvár gyárvárosi részében értékes leletre bukkant két munkás. Régi aranypénzeket találtak a föld mélyében. A munkások ugyanis egy korhadt fát ástak ki, miközben negyvenkét darab aranypénzt talál­tak. A pénzdarabok, mint megkopott köriratuk mutatják, a tizenhatodik századból valók és törökveretűek. Nagyságuk hasonlít a koronához, csak sokkal vékonyabbak ennél. □ Halálos megbántás. Chicagóban történt a következő tragikus eset: Egy Flo­rence Owens nevű tizennyolc esztendős leány, ki egy áruházban volt alkalmazva, mint könyvelőnő, nemrég a raktárban fog­lalatoskodott valami küldemény megvizsgá­lásával, amikor egyszerre megölelte és megcsókolta egy férfi. A leány visszarohant az irodába s a legnagyobb felindulással pana­szolta el az esetet a társnőinek, de beszéd­közben egyszerre ájultan rogyott össze, úgy vitték haza zárt kocsiban szüleinek lakására, hol nagynehezen eszméletre hozták. Állapota azonban óráról-órára rosszabbodott s végre kitört a szerencsétlen teremtésen az elmezavar, úgy hogy szanatóriumba kellett szállítani. Ott azután néhány nap múlva meghalt. Hogy ki volt az a férfi, aki a szemérmességében meg­sértett leány vesztét okozta, nem sikerült ki­deríteni. □ Oroszország tüzelőanyag nélkül. Oroszországban, különösen a déli részében már évek óta fogytán van a tüzelőanyag; ez idén különösen sokat szenved e miatt a lakosság s az orosz közlekedésügyi miniszternek rendkí­vüli intézkedésekhez kellett nyúlnia. Erős kivi­teli vámot vetett a nyers naftára, a petróleum és nafta lepárlási termékeire, ellenben kedvez­ményekben részesíti a bevitelt olcsó szállítási és vámtarifa által. Kijev, Varsó, Szevasztopol, Nikola­jev stb. városok külön kérvényben kérték a külföldről rendelt tüzelőanyagok vámkedvez­ményét, mert a belföldi produkció távolról sem fedezi a szükségletet. Ennek folytán a dél­orosz vasutak utasítást kaptak, hogy a kérvé­nyező városok számára érkező sziléziai és an­gol szenet vámmentesen vihessék be, kedvez­ményes tarifával, külön pedig a közszükséglet számára még tizenhét millió pad szenet ren­deljenek. A kikötővárosokban szintén leszál­lott a szénhozatal tarifája, hogy a megdrágult tüzelőanyag beszerzése lehetővé legyen. □ A rab-madarak színváltozása. A rab-madarak tollazatának színe, mint tudjuk, nagy változáson megy át. Ennek pedig az az oka, hogy a tollazatot nem érik a nap sugarai, melyek a pompás színeket elővarázsolják. Dr. Medveczky István az Aquila új füzetében így foglalta össze a fogságba került éneklő mada­rak színváltozását: A karminpiros sárgásveressé lessz a tengerb­en, szürkésbarnává a kis és nagy csőrű és a barna zsezsén és a kenderikén; a skarlátveres bágyadt, sokszor fehéresveressé lessz a süvöltőn ; a cinóber­­veres bágyadt narancssárgává lessz a keresztcsőrűn; a minium és téglaveres élénk sárgává lessz a szalagos keresztcsőrűn; a vöröses sötét szür­­késveressé lessz az erdei pintyen; a rózsa­szín majdnem egészen szürkévé lessz a pász­tormadáron ; a sárgásveres bágyadttá lessz a vörösbegyen; a rozsdaveres fehéres rozsdaveressé lessz a kerti rozsdafarkún és a kövi­rigón, majd­nem fehéresszürkévé a kékhegyen; a rozsdabarna sárgásbarnává a csaláncsúcson; a gesztenyebarna sötétebb lessz a meggyvágón; a világossárga fehé­ressárgává lessz a kék és széncinegén ; az arany­sárga nagyon világossá lessz a tengelicen és zöldi­kén, sárgásszürkévé a sárga rigón, eltűnik a király­kán ; a narancssárga fehéressárgává lessz a hegyi pintyen; a zöldessárga világossárgává lessz a csí­zen ; a zöld szürkészölddé lessz az erdei pin­tyen, sárgássá a zöldikén és keresztcsőrűn; a világoskék megszürkül a kékcinegén; a hamu­kék megszürkül a kövi­rigón és a házi rozs­dafarkún ; a sötétkék elhalványul a szajkón és eltűnik a kékbegyen; a kékesfekete részű­ kék játé­kából a házi és kerti rozsdafarkún és a hegyi pintyen; a fehér aránylag keveset változik; a szürke mindinkább fehéressé lessz a poszátán és a füle­­milén; a szürkebarna majdnem fehérré lessz a keresztcsőrű elsőrendű evező tollain; a fekete aránylag legállandóbb, megtartja még a fémfényét is például a meggyvágó evező tollain, nyer színben és fényben a csízen. A teljes és a fajnak megfelelő színpompa tehát csakis a szabad természet ölén jöhet létre a madarak tollazatán. □ Mennyibe kerül a háború ? Egy katonai szakember kiszámította, hogy háború esetén mennyi volna a hármas­ szövetség és a a kettős­ szövetség napi kiadása. E számítás szerint Németország 2,550.000 katonájának napi kiadása 25 és félmillió frank, Ausztria-Magyar­­ország 1,304.000 katonájának napi kiadása 13 millió frank, Olaszország 1,281.000 katonájá­nak napi kiadása 12,800.000 frank. Egy napi háború tehát a hármas­ szövetségnek több mint 50 millió frankjába kerülne. Franciaország há­ború esetén 2 millió 554.000 katonát állít fel, akiknek napi kiadása 25 és félmillió frank, Oroszország 2.800.000 katonát szerel föl s el­költ naponkint 28 millió frankot. A két szö­vetséges állam tehát háború esetén naponkint ötvenhárom és félmillió frankot költene el. □ Egy különös nő hagyatéka. Bécs­­ben meghalt a minap egy Fischer Franciska nevű matróna, ki­koplalva, nyomorogva töltötte az életét egy parányi szobában, habár lett volna hozzá módja, hogy jól éljen. Halála után derült csak ki, hogy mennyi pénze volt. A konyhájában ugyanis ráakadtak egy eldugott zacskóra, melyben negyvenezer forintnyi kész­pénz és értékpapír volt összegyömöszölve. Mind­ezt egy szegény unokája örökli. □ A poloska. A lakásoknak legkellemet­lenebb vendége a poloska, mely különösen melegebb éghajlat alatt s a nagy városokban annyira elszaporodik, hogy kiirtása alig lehet­séges. Kohaut Rezső a Természet új füzeté­ben érdekes adatokat közöl erről a kellemetlen állatról, mely Budapesten is annyira ismeretes. A poloskát — írja — már az ókorban ismerték; a görögök kőris-narc, a rómaiak cimex-nek ne­vezték. Plinius szerint a mérges kígyók csípései ellen használták . Aristoteles azt hitte, hogy a verej­tékből keletkezik. Eredeti hazája Kelet-India. Mikor és hogyan terjedt el közép és nyugati Európában, nem tudni, annyi azonban beigazoltnak látszik, hogy csak a XI-ik században mutatkozott először Strassburgban és hogy a menekülő hugenottákkal jutott Londonba. Manapság az emberekkel együtt majdnem az egész föld kerekségén el van terjedve. Hogy ágyak, kép- és tükörkeretek, de egyéb bútorok is, valamint fagerendák, tapétásfalak kedvenc búvó­helyei, eléggé ismeretes. Azonkívül tyúkólakban és galambdúcokban, a fecskék fészkeiben, valamint a denevérek odúiban is található. Nappal csendesen pihen rejtekhelyeiben, de éjjel megtámadja az alvó embert s vérét szívja. A nőstény március, május, július és szeptemberben mindannyiszor körülbelül 50 petét rak, melyből az apró poloskák kibújnak; ezek mindjárt hasonlók az anyaállathoz, tehát átalaku­lás nélkül fejlődnek. A szeptemberi ivadék azon­ban rendesen tönkre megy s csak fejlettebb állatok telelnek át; teljes kifejlődésére körülbelül tizenegy hónap szükséges. Kiirtásuk azért is oly nehéz, mert nagy hideget képesek eltűrni és fél­­esztendeig is ellehetnek élelem nélkül, amikor az­tán papírvékonys­ágúvá s majdnem átlátszóvá válnak. □ Járvány a halak között. Morvaor­szágban a haltenyésztők nagy rémületére jár­ványos betegség ütött ki a pontyfélék között. A járványt apró gombák okozzák, amelyek először a szájban mutatkoznak, később átmen­nek a szemekre, majd elterjednek az egész testen s megakadályozzák a rendes életműkö­dést, minek következtében a hal elpusztul. A bajt először Prossnitzban észlelték, ahol a ta­vakban levő pontyok huszonhárom százalékát néhány nap alatt elpusztította. Később már át­terjedt a baj Reschitzbe, Pohrlitzba és Magyar- Bródba, hol szintén tetemes károkat okozott, s mikor a szegénység napjaira s arra az életre gondolt, melybe férje vissza akarja kénysze­ríteni. Ilyen parancsolgató, zsarnoki természetű ember most már nem illik hozzá. Bár bizo­nyos, hogy Lawrence sem vette komolyan, megérdemelné, hogy Madeline a szaván fogja. Az a gondolat, hogy okos ember csakugyan elhagyhasson olyan asszonyt, mint ő, eszébe sem jutott. Hadd menjen csak Lawrence! Ha­nem a gyerekkel másképp áll a dolog, az az ő egyetlen kedves kis babája volt és a­z is marad. Soha, de soha nem volt közte és Lawrence között veszekedés, békétlenség s most egy egy­szerű magyarázkodás és pár rosszkedvűen ki­mondott szó elég volna arra, hogy mint Law­rence mondta, örökre elszakadjanak egymás­tól ? Nos hát, ha kell, legyen úgy! — Ha kell, legyen úgy — ismételte han­gosan s kihúzva a mellén hordott kis arany­láncot, leakasztotta arról jegygyűrűjét és bele­dobta a vígan lobogó lángba, melyet apja olyan jól felszított, anélkül, hogy sejtette volna milyen, célra fog szolgálni. Aztán a szobájába sietett Madeline, sietve öltözéket váltott s még éppen idejében lett kész, hogy az ebédre hivó harang szavát szo­kott pontossággal követhesse. Evés után lázas jókedvet mutatott, melyet ő maga tökéletesen igazinak és természetesnek vélt. Hisz eltűnt a Damokles-kardja, mely annyi ideig függött egy hajszálon a feje fölött. Aztán a zongorához ült és énekelt. Egymás után éne­kelte az érzelmes dalokat, mert mindenek elle­nére is úgy érezte, hogy tennie kell valamit mindinkább tűnő magabizásának s gyorsan el­röppenő bátorságának megerősítésére és újból való felélénkitésére. HARMINCADIK FEJEZET. Az ebéd felségesen ízlett az öreg urnak. Olyan étvágyat tanúsított, mely közel állt nagyság tekintetében leánya jókedvéhez, nem gyötörte Madelinet alkalmatlan kérdésekkel s korán nyugalomra tért. Leachné is, azzal a kifogással, hogy fáradt, valójában azonban azért, hogy belemerülhessen egy francia re­gény élvezésébe, visszavonult szobájába s a házikisasszonyt a saját gondolatai társaságá­ban magára hagyta. Madeline egy darabig még énekelt, aztán a kandalló mellett leült egy karszékbe s hosszas magánbeszédet tartott, melylyel megkísérelte lelkiismeretét megnyug­tatni és saját magát meggyőzni arról, hogy jól és helyesen cselekedett. Hogy az utolsó kétségtől is megszabadul­jon, elhatározta, hogy másnap reggel kirándul a Holt-majorba, meglátogatja Harryt és ko­molyan megbeszéli a dolgokat Holm­éval. Apja nem kelt fel tizenkét óra előtt, Leaciné pedig ritkán jelent meg előbb, mint csak a villás­reggelire. A pálya tehát szabad volt, Madeline­­nek nem kellett semmiféle akadálytól félnie. Tervét meg is valósította a legkisebb rész­letekig s az egyik reggeli vonattal utazva. Holtné óriási bámulatára már röviddel tíz óra után megérkezett a majorba, egyikén azoknak a kis kocsiknak, melyek az állomáson szokták várni az utasokat. Beható kérdezősködéseire Holtné biztosí­totta, hogy bár Harry nem oly erős, tagbasza­kadt fickó, mint a béres gyermekei, de azért egészen egészséges, csak a fogzással szenve­dett meg egy kicsit, de most már kinn vannak a szemfogai is és anyjának semmiféle aggo­dalomra sincs oka. A jó Wynne úr csak kép­zelődik. Az elmúlt héten kétszer is itt járt, hogy a kicsike után tudakozódjék, de mindig csak hiábavaló aggodalmat szerzett magának. — Wynne úr.. . Wynne úr ... kezdte Madeline izgatottan, száraz torokkal. A hangja majd fölmondta neki a szolgá­latot, de iparkodott erőt venni magán, vilá­gosan belátva azt, hogy amit mondani akar, azt előbb-utóbb úgyis szóba kell hoznia s hogy ha ő méri az első csapást, az ütközetet már azzal is félig-meddig megnyeri. Azért szemeit az ablakra meresztve s fülig pirultan, de mégis nagyobb önuralommal igy folytatta : — Wynne ur között s köztem igen ko­moly magyarázkodásokra került a sor, s elha­tároztuk . . . elhatároztuk, hogy elválunk egy­mástól. — Te szent Isten! — kiáltott Holtné, ki a karjain tartott kis Harryt majd elejtette ijed­tében. — Ugy­e, nem jól hallottam ? Nem, nem, kedves Wynnené asszony, ez lehetetlen, ez nem történhetik meg. Ugy­e, csak tréfál velem ? (Folytatása következik.)

Next