Pesti Napló, 1902. február (53. évfolyam, 31-58. szám)
1902-02-28 / 58. szám
4 Budapest, péntek __________PESTI IVAFLO.________ Ki, hát az eset nem analógia. Ha ő küldené ki Zichy Jánost például a róniai szigetekre, az más volna, azt szívesen meg is tenné. (Zajos derültség.) Azt mondja továbbá Beöthy, hogy a mi parlamentarizmusunk egészségtelen, mert nincs vérfölfrissítés. A képviselő úrnak ebben igaza van, csak abban nincs igaza, hogy ezt nekem veti szememre, (ügy van ! ügy van jobbról.) Mert ezt az állapotot nem én teremtettem, ebben az állapotban leledzünk, ön is, én is, az egész parlament 30 esztendő óta. Azt mondta a t. képviselő úr, hogy ennek az az oka, hogy a függetlenségi párt nem áll a 67-es alapon, tehát itt a kormányváltozás ez esetben nem járna egyedül csak kormányválsággal, hanem egyszersmind alkotmányválsággal. (Mozgás és zaj a baloldalon.) Kérem, nem én mondom ezt, hanem Beöthy J. képviselő úr. A képviselő úr tehát ellenem irányítja ezt, akinek a rezsimje alatt egy sokkal nagyobb vérfölfrissítés történt, mint amennyi 1875 óta bármikor.(Így van! Úgy van !) Abban sincs igaza Beőthynek, hogy én a paktummal már egy egészen kész állapotot találtam. Egész négy hétig tartott, míg a béke létrejött. Azt mondja továbbá a képviső úr, hogy hát az az én tragikumom, hogy én Hajótörést szenvedek az én törekvéseimmel. Hát ez lehet. Mindenki, aki ezen a helyen van, legyen azzal tisztában, hogy ezen a helyen fel fog őröltetni. Én se kerülöm el azt a sorsot. Hanem még most a képviselő úr egy kicsit türtőztesse magát. (Élénk tetszés és derültség a jobb- és baloldalon.) még most nem vagyok ott, még most nem érzem magam hajótöröttnek. (Élénk tetszés a jobboldalon.) A képviselő úr ganújának egész erejével azt mondja, hogy az okkupációnál elmentem helyemről. Ebben is rosszul van informálva. Mikor elmentem, az okkupáció katonailag be volt fejezve és én ismertettem már az okokat, amiért elmentem. Ismerteti azután a francia és angol kereskedelmi szerződéseket, melyekről Beöthy azt állította, hogy a miniszterelnök akadályozta meg a létrejöttüket. Hosszas adatokkal cáfolja Beöthyt és aztán így végzi: A képviselő úr tovább ment, mint bárki ebben a Házban, mert ő nemcsak bizalmatlan irántam, hanem ellenszenvének is kifejezést adott. Jó, én meghajtom a fejemet, és ezen ellenszenvet elfogadom, és nem is viszonzom hasonlóval, s megtartom azért az egyéni rokonszenvemet a képviselő úr iránt — nem a politikai rokonszenvről szólok. — A képviselő úr, mióta ismerem, kritizált mindenkit és mindent, és nem volt megelégedve semmivel és senkivel, csak azzal, amit saját maga mondott. (Zaj balfelől. Halljuk ! Halljuk! jobbfelől.) Én azzal veszek a képviselő úrtól búcsút, hogy azokra a dolgokra, ha még egyszer előhozza, felelni nem fogok. Ajánlom a költségvetést elfogadásra. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) A vita vége. Baráth Ferenc egyedül él a zárószó jogával. Azt mondja, hogy a pénzügyminiszter csak ígéretekkel tartja az országot. Beigazolni igyekszik, hogy azok a számok, amelyeket ő beszédében használt és felhozott, megfelelnek a valóságnak és éppen azért kijelenti, hogy a pénzügyminiszter inszinuációját visszautasítja és állítja, hogy tudva valótlanságot állított. (Nagy zaj a jobboldalon. Rendre! Rendre!) Az elnöke rendreutasítja a szónokot. Buzáth Ferenc elmondja, hogy milyen könyörtelenül bánnak a végrehajtók a néppel. Erre nézve felhoz néhány példát. Ajánlja határozati javaslatát: (Helyeslés a néppárton. Több tárgy nem lévén, az elnök a vitát bezárja és elrendeli a szavazást. A Ház túlnyomó többsége a költségvetést általánosságban a részletes vita alapjául elfogadja. Ezzel az ülés fél kettőkor véget ért, az Istent, hogy a miniszteri biztos el se jöjjön, mert annak idejövetelekor huszonnégy óráig sem maradhat a város szolgálatában. Bocsássanak meg, hogy mindent nem tárhatok föl önök előtt, de előbb-utóbb mindent megtudnak. Igen szomorú meglepetés vár önökre. Köszönöm bizalmukat és arra kérem önöket, hogy minden aggodalom nélkül legyenek, mert az önök tisztviselőtársa, polgármestere, ebből az ügyből tisztán kerül a nagyközönség elé. Dr. Nagy Mór a kolozsvári Világ című lapban erre hosszabb nyilatkozatban válaszolt. Elsőbben is kijelenti, hogy az a tisztviselő, akire a polgármester célzott, nem lehet más, csak ő. Azután hivatalos eljárását igyekszik mentegetni, majd elmondja, hogy becsületszavára kijelentette a polgármester előtt, hogy a támadó cikkeket nem írta és nem is sugalmazta. Nyilatkozata végén ő maga kéri a miniszteri biztos kiküldését a főispántól. A legszigorúbb és legigazságosabb vizsgálatot várja, hogy kitűnjék, hogy nem árulkodott a polgármester ellen, sem kitúrni nem akarta a helyéből. A város polgárságában természetesen nagy izgalmat keltenek ezek a dolgok. Megyék és városok. (A kolozsvári polgármesterek háborúsága.) Egy kolozsvári kis újságban erős támadások jelentek meg néhány nap óta az odavaló polgármester, Szvacsina Géza ellen. A polgármester a minap egy tanácsülésen egyenesen dr. Nagy Mór helyettes polgármestert vádolta azzal, hogy az illető újság tőle kapja az adatokat, mert, mint mondta, csak Nagytól tudhatták meg, amit Szvacsináról írtak. Tegnapelőtt a városi tanács tagjai testületileg megjelentek Szvacsina polgármester hivatalos szobájában, hogy bizalmukat és ragaszkodásukat neki kifejezzék. A polgármester az üdvözlést hosszabb beszédben köszönte meg, mely nagy feltűnést keltett. Beszédében mindenekelőtt kijelentette, hogy komplettszerel szövik ellene a hálót. Az illető tisztviselő, úgymond, három év óta utazott arra, hogy ez a háló mentül szorosabbra szoruljon. Ez a tisztviselő — fájdalom — az, akit legnagyobb bizalmamra méltattam. Ama híresztelés megvilágítására, hogy én a miniszteri vizsgálóbiztos kirendelését megakadályoztam, megjegyzem, hogy nekem nincs okom félni attól a biztostól, de az illető tisztviselő kérje katonatiszt és becsületbiró. — A hadügyminiszter rendelete. — Budapest, február 27. Mindmostanáig az általános társadalmi felfogás szerint minden katonatiszt kapacitás volt a becsületbeli dolgokban. Hogy is ne ! Sehol a becsület formális kellékei, szertartásai nincsenek úgy paragrafusba foglalva, mint a katonaságnál, ahol a teljes foltnélküliséget megköveteli nemcsak a katonai szabályzat, de vigyáz teája maga a katonatiszti kar egyénenként és testületi szellemével is. És bár becsület és becsület között különbséget nem ismerünk, bár becsület csak egyféle van, tudniillik vagy van, vagy nincs , a katonatiszti becsületsértést mégis fölébe helyezte a társadalom minden, még a legérzékenyebb civilbecsületnek is, talán azért, mert a katonatiszti becsület külső szertartásai, formái sokkal élesebben szembeállnak. Katonatiszt, mint párbajsegéd, katonatiszt, mint becsületbíró biztos garancia volt minden becsületbeli formaság korrekt elintézésére. Volt, de most már nem az. A hadügyminiszter nevezetes rendelettel eltiltotta a katonatiszteket attól, hogy civilbecsületbíróságokban akár mint elnökök, akár mint egyszerű tagok részt vegyenek. A rendelet kétségtelenül nagy megütközést fog kelteni, annyival is inkább, mert egész Ausztriában és Magyarországon éppen most folyik erős mozgalom a besületügyeknek kötelező becsületbírósági elintézésére. A párbajellenes mozgalom ilyképpen rálépett arra az átmeneti útra, amelyen a párbajviszszaéléseket megszüntetni, magát a párbajt korlátozni s egyelőre is a legszükségesebb esetekre lehet szorítani. A hadügyminiszter rendelete tehát nem jelent mást, mint hogy a katonaság a párbajkorlátozásnak ettől a korrekt és helyes módjától elvonatik, megtagadja a közreműködést attól, hogy a párbajozás elharapózásának gátat vessenek. Erre fogják magyarázni ezt a rendeletet mindenfelé, bárha a hadügyminiszter megokolásában igyekszik a tilalomnak más formát adni. Azt mondja, hogy a hadügyminisztérium csak a párbaj túlságai ellen foglalhat állást, maga a párbaj ellen mindaddig nem léphet föl, amíg az egyéni becsület törvényes védelme kellőképpen szigorítva nincsen. A hadügyminiszter ezzel a maga eljárásának védelmére vádat emel a polgári törvényhozás és igazságszolgáltatás ellen, mint amely nem ad elég védelmet az egyéni becsületnek s igy lehetetlenné teszi a katonaságnak, hogy a párbajtól teljesen elforduljon. De hisz ez még nem okolja meg, hogy a katonatiszteket a becsületbirósági funkcióktól eltiltsák? Hisz a korrekt katonai felfogás éppen e téren sokat használhatna a lovagias ügyek elintézésénél? Igen ám, de a hadügyminiszter attól tart, hogy a becsületbíróságban a civilek esetleg leszavaznák a katonatiszteket, nem tartanának fegyveres elégtételt szükségesnek ott, ahol a katonatisztek katonai fölfogás szerint azt megkövetelnék. És ebből — mondja a hadügyminisztérium — sok mindenféle összeütközés támadhatna. Ez már világos beszéd, amelyet mindenki megérthet. A hadügyminiszter különbséget tesz a civil és a katonai becsületérzés között, —"J——«■——■iiiiiwmuiwiHimaiar ^ természetesen ez utóbbi javára, amennyiben föltételezi, hogy a civil és a katonai felfogás között eltérés támadhat becsületügyekben. Jól értsük meg: nem X. Y. katonatiszt és V. Z. civil gentleman között, hanem a polgári és a katonai felfogás között. De hát szabad-e ilyen eltérésnek lennie ? Melyik hát a becsületnek helyes felfogása ? Az-e, amelyet a rendelet véd, vagy az-e, amelytől a rendelet fél ? A választ nem nehéz megadni: benn van az a hadügyminisztérium megokolásában. A hadügyminisztérium akarja a párbajt olyan esetekben is, mikor előkelő, érzékeny felfogású civil gentelműnek helytelennek tartják. Báró Krieghammer szigorúbb akar lenni a becsületbeliekben, mint Löwenstein herceg, Broglie herceg stb. stb. úriemberek, a párbajellenes mozgalom vezetői Ausztriában és Franciaországban. Sőt annyira szigorú, hogy elkerülhetetlennek tartja a párbajt, ha valaki egy katonatiszttel szemben abban a meggyőződésben merészkednék leledzeni, hogy egy-egy esetben a párbaj fölösleges. A copfbecsület, mely pár héttel ezelőtt, mikor háborgott a közvélemény a sok halálos párbaj miatt, hirtelen behúzódott, most ismét kibújt és szembeszállt az ember-becsülettel. Nos az emberek nem fognak megijedni a katonai becsület hadüzenetétől, amely lehet becsület és lehet katonai, de magáról mond ítéletet, amikor másnak mondja magát, mint az erkölcsi törvényeken alapuló — emberi becsület. —r. : Az olasz vasutasok sztrájkja. Budapest, február 27. : Hírt adtunk ma arról a kivételes intézkedésről, melyet az olasz kormány végső szükségben foganatosított, hogy a vasúti forgalom zavartalan lebonyolítását és ezzel kiszámíthatatlan bajok elkerülését biztosítsa. Az összes vasúti vonalak alkalmazottjait behívták katonai szolgálatra és a haditörvények alkalmazásával kényszerítették őket a szolgálatnak tovább való teljesítésére. A vasutasok nagyobb része a kitűzött huszonnégy órán belül már jelentkezett is, kivéve a firenzeieket, akik a mozgósítási rendeletre azzal válaszoltak, hogy testületileg kimondták a kötelező munkabeszüntetést. Az újabb eseményekről következő táviratak számolnak be: Róma, február 27. (Saját tudósítónktól.) A vasutasok militarizálásáról szóló mozgósítási parancs egészen váratlanul jött. A minisztériumban az utolsó percig titkolták, sőt tagadták. Február huszonötödikén este kilenckor egy minisztertanács elhatározta, hogy a vasutasokat behívják, mielőtt letelik a tíznapos terminus. A minisztériumban ugyanis megtudták, hogy a vasutasok nem fogják bevárni március negyedikét, amikor ez a terminus lejár, hanem február huszonnyolcadikán az összes vonalakon kimondják a sztrájkot. Ez a hír leírhatatlan konsternációt okozott és a kabinet nyomban elhatározta a mozgósítást. Ponza di San Marino hadügyminiszter este kilenctől reggel két óráig lefoglaltatta az összes táviróvonalakat a vezérkar részére, és ez alatt az idő alatt közel 14.000 táviratot továbbítottak a különböző katonai hatóságok. A hadügyminisztérium a tizenkét hadtestparancsnokságot mozgósította és onnan mentek tovább a táviratok, úgy hogy reggel már majdnem az öszszes állomásokon és katonai állomáshelyeken plakatírozva volt a vasutasok behívása. Másnap reggel már jelentkeztek is a vasutasok. Mindenki két csillagot kapott és szóbelileg kötelezte magát a szolgálat folytatására. Az egyes katonai parancsnokságok épülete előtt százával álltak a jelentkezők, akik csöndesen várták sorsukat. Azokat a vasúti alkalmazottakat, kik nem tartoznak a hadsereg kötelékébe, műszaki katonák fogják helyettesíteni és a hadügyminiszter reméli, hogy nem lesz sehol fenakadás. A mozgósítás óriási pénzébe fog kerülni Olaszországnak. A vasutasok 9 líra és 75 fillér között váltakozó napidíjban részesülnek. Arra az esetre, ha a jelentkezést tömegesen elmulasztanák, az olasz haditörvények a tizedelést írják elő, ami azt jelenti, hogy a szökevények közül csak minden tizediket állítják haditörvényszék elé. Firenze, február 27. (Saját tudósítónktól.) Az itteni vasúti munkások, szára szerint 570-en, csatlakoztak a sztrájkolók- 1902. február 28, 58. számig