Pesti Napló, 1902. február (53. évfolyam, 31-58. szám)

1902-02-28 / 58. szám

4 Budapest, péntek __________PESTI IVAFLO.________ Ki, hát az eset nem analógia. Ha ő küldené ki Zichy Jánost például a róniai szigetekre, az más volna, azt szívesen meg is tenné. (Zajos derültség.) Azt mondja továbbá Beöthy, hogy a mi parlamentariz­musunk egészségtelen, mert nincs vérfölfrissítés. A képviselő úrnak ebben igaza van, csak abban nincs igaza, hogy ezt nekem veti szememre, (ügy van ! ügy van­ jobbról.) Mert ezt az állapotot nem én terem­tettem, ebben az állapotban leledzünk, ön is, én is, az egész parlament 30 esztendő óta. Azt mondta a t. képviselő úr, hogy ennek az az oka, hogy a függet­lenségi párt nem áll a 67-es alapon, tehát itt a kor­mányváltozás ez esetben nem járna egyedül csak kor­mányválsággal, hanem egyszersmind alkotmányválság­gal. (Mozgás és zaj a baloldalon.) Kérem, nem én mondom ezt, hanem Beöthy J. képviselő úr. A kép­viselő úr tehát ellenem irányítja ezt, akinek a rezsimje alatt egy sokkal nagyobb vérfölfrissítés történt, mint amennyi 1875 óta bármikor.­­(Így van! Úgy van !) Abban sincs igaza Beőthynek, hogy én a paktum­mal már egy egészen kész állapotot találtam. Egész négy hétig tartott, míg a béke létrejött. Azt mondja továbbá a képviső úr, hogy hát az az én tragi­kumom, hogy én Hajótörést szenvedek az én törek­véseimmel. Hát ez lehet. Mindenki, aki ezen a he­lyen van, legyen azzal tisztában, hogy ezen a he­lyen fel fog őröltetni. Én se kerülöm el azt a sor­sot. Hanem még most a képviselő úr egy kicsit türtőztesse magát. (Élénk tetszés és derültség a jobb- és baloldalon.) még most nem vagyok ott, még most nem érzem magam hajótöröttnek. (Élénk tetszés a jobboldalon.) A képviselő úr ganújának egész erejével azt mondja, hogy az okkupációnál el­­m­entem helyemről. Ebben is rosszul van informálva. Mikor elmentem, az okkupáció katonailag be volt fejezve és én ismertettem már az okokat, amiért elmentem. Ismerteti azután a francia és angol kereskedelmi szerződéseket, melyekről Beöthy azt állította, hogy a miniszterelnök akadályozta meg a létrejöttüket. Hosszas adatokkal cáfolja Beöthyt és aztán így végzi: A képviselő úr tovább ment, mint bárki ebben a Házban, mert ő nemcsak bizalmatlan irántam, hanem ellenszenvének is kifejezést adott. Jó, én meghajtom a fejemet, és ezen ellenszenvet elfogadom, és nem is viszonzom hasonlóval, s megtartom azért az egyéni rokonszenvemet a kép­viselő úr iránt — nem a politikai rokonszenvről szólok. — A képviselő úr, mióta ismerem, kritizált mindenkit és mindent, és nem volt megelégedve semmivel és senkivel, csak azzal, amit saját maga mondott. (Zaj balfelől. Halljuk ! Halljuk! jobbfelől.) Én azzal veszek a képviselő úrtól búcsút, hogy azokra a dolgokra, ha még egyszer előhozza, felelni nem fogok. Ajánlom a költségvetést elfogadásra. (Élénk he­lyeslés a jobboldalon.) A vita vége. Baráth Ferenc egyedül él a zárószó jogával. Azt mondja, hogy a pénzügyminiszter csak ígéretekkel tartja az országot. Beigazolni igyekszik, hogy azok a számok, amelyeket ő beszédében használt és fel­hozott, megfelelnek a valóságnak és éppen azért kijelenti, hogy a pénzügyminiszter inszinuációját visszautasítja és állítja, hogy tudva valótlanságot állított. (Nagy zaj a jobboldalon. Rendre! Rendre!) Az elnöke rendreutasítja a szónokot. Buzáth Ferenc elmondja, hogy milyen könyör­telenül bánnak a végrehajtók a néppel. Erre nézve felhoz néhány példát. Ajánlja határozati javaslatát: (Helyeslés a néppárton.­ Több tárgy nem lévén, az elnök a vitát bezárja és elrendeli a szavazást. A Ház túlnyomó többsége a költségvetést általánosságban a részletes vita alapjául elfogadja. Ezzel az ülés fél kettőkor vé­get ért, az Istent, hogy a miniszteri biztos el se jöjjön, mert annak idejövetelekor huszonnégy óráig sem maradhat a város szolgálatában. Bocsássanak meg, hogy mindent nem tárhatok föl önök előtt, de előbb-utóbb mindent megtudnak. Igen szomorú meg­lepetés vár önökre. Köszönöm bizalmukat és arra kérem önöket, hogy minden aggodalom nélkül legyenek, mert az önök tisztviselőtársa, polgármes­tere, ebből az ügyből tisztán kerül a nagyközön­ség elé. Dr. Nagy Mór a kolozsvári Világ című lapban erre hosszabb nyilatkozatban válaszolt. Elsőbben is kijelenti, hogy az a tisztviselő, akire a polgármester célzott, nem lehet más, csak ő. Azután hivatalos eljárását igyekszik mentegetni, majd elmondja, hogy becsületszavára kijelentette a polgármester előtt, hogy a támadó cikkeket nem írta és nem is sugalmazta. Nyilatkozata végén ő maga kéri a miniszteri biztos kiküldését a főispántól. A legszigorúbb és legigazságosabb vizsgálatot várja, hogy kitűnjék, hogy nem árulkodott a polgármester ellen, sem kitúrni nem akarta a helyéből. A város polgárságában természetesen nagy iz­galmat keltenek ezek a dolgok. Megyék és városok.­ ­ (A kolozsvári polgármesterek háború­sága.) Egy kolozsvári kis újságban erős támadások jelentek meg néhány nap óta az odavaló polgár­­mester, Szvacsina Géza ellen. A polgármester a minap egy tanácsülésen egyenesen dr. Nagy Mór helyettes polgármestert vádolta azzal, hogy az illető újság tőle kapja az adatokat, mert, mint mondta, csak Nagytól tudhatták meg, amit Szvacsináról írtak. Tegnapelőtt a városi tanács tagjai testületileg megjelentek Szvacsina polgármester hivatalos szo­bájában, hogy bizalmukat és ragaszkodásukat neki kifejezzék. A polgármester az üdvözlést hosszabb beszédben köszönte meg, mely nagy feltűnést keltett. Beszédében mindenekelőtt kijelentette, hogy komplettszer­­­el szövik ellene a hálót. Az illető tiszt­viselő, úgymond, három év óta utazott arra, hogy ez a háló mentül szorosabbra szoruljon. Ez a tisztviselő — fájdalom — az, akit legnagyobb bizal­mamra méltattam. Ama híresztelés megvilágítására, hogy én a miniszteri vizsgálóbiztos kirendelését meg­akadályoztam, megjegyzem, hogy nekem nincs okom félni attól a biztostól, de az illető tisztviselő kérje katonatiszt és becsületbiró. — A hadügyminiszter rendelete. — Budapest, február 27. Mindmostanáig az általános társadalmi felfogás szerint minden katonatiszt kapacitás volt a becsü­letbeli dolgokban. Hogy is ne ! Sehol a becsület formális kellékei, szertartásai nincsenek úgy para­grafusba foglalva, mint a katonaságnál, ahol a tel­jes foltnélküliséget megköveteli nemcsak a katonai szabályzat, de vigyáz teája maga a katonatiszti kar egyénenként és testületi szellemével is. És bár be­csület és becsület között különbséget nem isme­rünk, bár becsület csak egyféle van, tudniillik vagy van, vagy nincs , a katonatiszti becsületsértést mégis fölébe helyezte a társadalom minden, még a leg­érzékenyebb civilbecsületnek is, talán azért, mert a katonatiszti becsület külső szertartásai, formái sok­kal élesebben szembeállnak. Katonatiszt, mint párbajsegéd, katonatiszt, mint becsületbíró biztos garancia volt minden becsület­beli formaság korrekt elintézésére. Volt, de most már nem az. A hadügyminiszter nevezetes rende­lettel eltiltotta a katonatiszteket attól, hogy civil­­becsületbíróságokban akár mint elnökök, akár mint egyszerű tagok részt vegyenek. A rendelet kétségtelenül nagy megütközést fog kelteni, annyival is inkább, mert egész Ausztriában és Magyarországon éppen most folyik erős mozga­lom a b­esületügyeknek kötelező becsü­letbírósági el­intézésére. A párbajellenes mozgalom ilyképpen rá­lépett arra az átmeneti útra, amelyen a párbajvisz­­szaéléseket megszüntetni, magát a párbajt korlátozni s egyelőre is a legszükségesebb esetekre lehet szo­rítani. A hadügyminiszter rendelete tehát nem je­lent mást, mint hogy a katonaság a párbaj­korláto­zásnak ettől a korrekt és helyes módjától elvonatik, megtagadja a közreműködést attól, hogy a párbajo­­zás elharapózásának gátat vessenek. Erre fogják magyarázni ezt a rendeletet minden­felé, bárha a hadügyminiszter megokolásában igyek­szik a tilalomnak más formát adni. Azt mondja, hogy a hadügyminisztérium csak a párbaj túlságai ellen foglalhat állást, maga a párbaj ellen mindaddig nem léphet föl, amíg az egyéni becsület törvényes védelme kellőképpen szigorítva nincsen. A hadügyminiszter ezzel a maga eljárásá­nak védelmére vádat emel a polgári törvényhozás és igazságszolgáltatás ellen, mint amely nem ad elég védelmet az egyéni becsületnek s igy lehetetlenné teszi a katonaságnak, hogy a párbajtól teljesen el­forduljon. De hisz ez még nem okolja meg, hogy a katona­tiszteket a becsületbirósági funkcióktól eltiltsák? Hisz a korrekt katonai felfogás éppen e téren so­kat használhatna a lovagias ügyek elintézésénél? Igen ám, de a hadügyminiszter attól tart, hogy a becsületbíróságban a civilek esetleg leszavaznák a katonatiszteket, nem tartanának fegyveres elégtételt szükségesnek ott, ahol a katonatisztek katonai föl­fogás szerint azt megkövetelnék. És ebből — mondja a hadügyminisztérium — sok mindenféle összeüt­közés támadhatna. Ez már világos beszéd, amelyet mindenki megérthet. A hadügyminiszter különbsé­­get tesz a civil és a katonai becsületérzés között, —"J——«■——■iiiiiwmuiwiHimaiar ^ természetesen ez utóbbi javára, amennyiben föltéte­­lezi, hogy a civil és a katonai felfogás között eltérés támadhat becsületügyekben. Jól értsük meg: nem X. Y. katonatiszt és V. Z. civil gentleman között, hanem a polgári és a katonai felfogás között. De hát szabad-e ilyen eltérésnek lennie ? Melyik hát a becsületnek helyes felfogása ? Az-e, amelyet a ren­delet véd, vagy az-e, amelytől a rendelet fél ? A választ nem nehéz megadni: benn van az a had­ügyminisztérium megokolásában. A hadügyminisz­térium akarja a párbajt olyan esetekben is, mikor előkelő, érzékeny felfogású civil gentelműnek hely­telennek tartják. Báró Krieghammer szigorúbb akar lenni a becsületbeliekben, mint Löwenstein herceg, Broglie herceg stb. stb. úriemberek, a párbajellenes mozgalom vezetői Ausztriában és Franciaországban. Sőt annyira szigorú, hogy elkerülhetetlennek tartja a párbajt, ha valaki egy katonatiszttel szemben abban a meggyőződésben merészkednék leledzeni, hogy egy-egy esetben a párbaj fölösleges. A copfbecsület, mely pár héttel ezelőtt, mikor há­borgott a közvélemény a sok halálos párbaj miatt, hirtelen behúzódott, most ismét kibújt és szembe­szállt az ember-becsülettel. Nos az emberek nem fognak megijedni a katonai becsület hadüzenetétől, amely lehet becsület és lehet katonai, de magáról mond ítéletet, amikor másnak mondja magát, mint az erkölcsi törvényeken alapuló — emberi becsület. —r. : Az olasz vasutasok sztrájkja. Budapest, február 27. : Hírt adtunk ma arról a kivételes intézke­désről, melyet az olasz kormány végső szük­ségben foganatosított, hogy a vasúti forgalom zavartalan lebonyolítását és ezzel kiszámítha­tatlan bajok elkerülését biztosítsa. Az összes vasúti vonalak alkalmazottjait behívták katonai szolgálatra és a haditörvények alkalmazásával kényszerítették őket a szolgálatnak tovább való teljesítésére. A vasutasok nagyobb része a kitűzött huszonnégy órán belül már jelentkezett is, kivéve a firenzeieket, akik a mozgósítási rendeletre azzal válaszoltak, hogy testületileg kimondták a kötelező munkabeszüntetést. Az újabb eseményekről következő táviratak számolnak be: Róma, február 27. (Saját tudósítónktól.) A vasutasok mili­­tarizálásáról szóló mozgósítási parancs egészen váratlanul jött. A minisztériumban az utolsó percig titkolták, sőt tagadták. Február huszon­ötödikén este kilenckor egy minisztertanács el­határozta, hogy a vasutasokat behívják, mielőtt letelik a tíznapos terminus. A minisztériumban ugyanis megtudták, hogy a vasutasok nem fog­ják bevárni március negyedikét, amikor ez a terminus lejár, hanem február huszonnyolca­­dikán az összes vonalakon kimondják a sztrájkot. Ez a hír leírhatatlan konsternációt okozott és a kabinet nyomban elhatározta a mozgósítást. Ponza di San Marino hadügyminiszter este kilenctől reggel két óráig lefoglaltatta az összes táviróvonalakat a vezérkar részére, és ez alatt az idő alatt közel 14.000 táviratot továbbítottak a kü­lönböző katonai hatóságok. A hadügymi­nisztérium a tizenkét hadtestparancsnokságot mozgósította és onnan mentek tovább a táv­iratok, úgy hogy reggel már majdnem az ösz­­szes állomásokon és katonai állomáshelyeken plakatírozva volt a vasutasok behívása. Másnap reggel már jelentkeztek is a vasutasok. Min­denki két csillagot kapott és szóbelileg köte­lezte magát a szolgálat folytatására. Az egyes katonai parancsnokságok épülete előtt százával álltak a jelentkezők, akik csöndesen várták sorsukat. Azokat a vasúti alkalmazottakat, kik nem tartoznak a hadsereg kötelékébe, műszaki katonák fogják helyettesíteni és a hadügymi­niszter reméli, hogy nem lesz sehol fenaka­­dás. A mozgósítás óriási pénzébe fog kerülni Olaszországnak. A vasutasok 9 líra és 75 fillér között váltakozó napidíjban részesülnek. Arra az esetre, ha a jelentkezést tömegesen elmu­lasztanák, az olasz haditörvények a tizedelést írják elő, ami azt jelenti, hogy a szökevények közül csak minden tizediket állítják haditör­vényszék elé. Firenze, február 27. (Saját tudósítónktól.) Az itteni vasúti munká­sok, szára szerint 570-en, csatlakoztak a sztrájkolók- 1902. február 28, 58. számi­g

Next