Pesti Napló, 1904. július (55. évfolyam, 181-211. szám)

1904-07-10 / 190. szám

190. szám Budapest, vasárnap FESTI NAPLÓ. 7 1904. junus 10. f--- --------------------------------------*---------------­ . A XX. század adósságai. * Adósunk az idő. Az imént letűnt és a nyo­mába jött század. Nagyon sokat igértetett a prófétáival. Csudát, amely nem is csuda, ha­nem technikai vívmány. Új világot, amely nem is forradalom, hanem a fejlődés mive. A pró­féták könyveket írtak a nagyszerű jövendőről, de a jövendő elmúlt, és nem következett be a nagyszerűség. Vártunk, de hiába vártunk; álmodoztunk, de kijózanodtunk ; hittünk, de csalódtunk. A próféták nyomán mindenki pró­féta lett, és azt hirdette, hogy megálltatok Csak, majd máskép lesz minden holnap, amikor az omnibusz is repül, nemcsak az ember vá­gyakozása. A nyárspolgár is beadta a derekát, s már nem a régi jó időket dicsérte, hanem leendő idők csudáit hirdette. Mindent elhittünk, és készülődtünk a szebb világra. Hiába készülőd­tünk, semmi se következett be, a világ nem alakult át, csak a kényelmünk lett valamivel nagyobb. Szinte azt kell hinnünk a világról, amit az emberről már tudunk, hogy ugyanis nem változott meg. Ma is ugyanannyi, ugyan­olyan energiát képvisel a természet gazdasá­gában, a fejlődés folyamatában, mint azelőtt. A jövendőbe pislantástól elszédülvén, meg­­mámorosodván sajátságos irodalom fejlődött amely előlegezte a jövőt és részletesen leírta. És bebizonyosodott az a tétel, hogy a fantázia nem tud újat teremteni, hanem csak régi ele­mekből kombinálni tud. A jövő fantasziái a múlt és a jelen elemeiből tákolták össze a jövendőt. Tudtak szertelenek lenni, de nem tudtak ismeretlen dolgot elképzelni. S még ez a kombinálás sem vált be. Nem következett be az, amit ígértek, és olvasóik, mint ahogy a becsapott hitelezők szokták, reklamálhatják a század ígéretét. Emlékszem Robidénak jövő időket festő könyvére. Bolondos könyv volt, de hiszen a próféta akkor valószínű, amikor abnormális. Még a közös rezervoárból való étkezés esz­­m­éje se valósult meg. Még mindig a korcsmá­ban rontjuk meg a gyomrunkat, még mindig sza­kácsnők bajával keserítik el otthonunkat. Em­lékszem a könyvnek arra a fejezetére, amely­ben a szerző, a központi levesrezervoár megre­­pedését írta le. Árvíz szakadt Párisra, s az árvíz csupa leves volt. Még­pedig jófajta marha­­húsleves. Azóta évtizedek múltak el, és hiába keressük a jól­éti levest a vezető csőhálózatban. Nincs már olyan vezeték, hiszen még az ivó­vízzel is sem bir meg a csőhálózat-rendszer. A marhák nyugodtak lehetnek , még nagyon soká lesz, míg cseppfolyós halmaz­állapotban csö­veken keresztül szorítják őket a tányérunkba. És emlékszem egész sor előretekintő, jövőt látó olyan más könyvre is, amelyben utópis­ták megírták a holnapot. Semmi képzelmé­­nyük sem vált be. Még annyi sem, hogy a világ, a szociális lelkiismeret szavát respek­tálja. Mifelénk inkább a visszafelé nézők képei valósulnak meg. Valami sajátságos kérődző folyamat a­­mi életünk. Újra megrágjuk a múl­tat. Újra a voltat emésztjük meg. Nagyon sok dologban a letűnt időket újjá éljük. Elfogult­ságaink, balítéleteink, meggyőződéseink java­része ilyen kérődzött múlt. E napokban megint a kezembe került egy hóbortos regény, amely a múlt évtizedben nagy szenzációt keltett. Az 1902. évi világhá­­borúságot írta le. Az egyes ütközeteket, a né­pek mozgolódását, a diadalokat és veresége­ket. Azóta elmúlt az 1902. év, és a világ nem pusztítja egymást. Messze Keleten két nagy ázsiai állam hadakozik ugyan egymással, de az európai hatalmak általános és különös békeszerződéseket kötnek egymással, hogy az úgynevezett s­urlódási felületek kisebbek le­gyenek köztük. Azt az izgatott érdeklődést, amelylyel azt a regényt olvastuk, számon kér­jük az időtől. Örülünk neki, hogy nem váltotta be a prófétája jóslatát, hanem azért követelé­seink közé könyveljük a szá­zadnak ezt a tarto­zását is. Eszembe jutnak a rettenetes hűhóval hir­detett találmányok, és a csudalékonyoknak mondott föltalálók. Az újságok azt ígérték a világnak, hogy a nagyszerű találmány követ­keztében már holnap átalakul, s a világ mégis a réginek maradt, a találmány pedig elkalló­dott. A múlt évtized különösen szertelenke­­dett a találmányok hirdetésében. Nem volt olyan napja annak a nagy fantáziájú évtized­nek, amelyben az újságok valami hatalmas találmányról nem adtak hírt. Nem az amerikai újságok, hanem a higgadtság és tudás ellen­őrzése alatt álló európai újságok is. A laikusok megrészegedtek Edison sikerein, és még tódí­­tották e sikereket. És elhittek mindent, amiről valaki azt mondta, hogy jó volna, ha lehetséges volna. Már látták is, készen, befejezetten, mű­ködésben azt a találmányt, amelynek az ideája az egyik-másik fantaszta eszejáró útjára előre vetette az árnyékát. Volt olyan idő, hogy Tesláról minden nap új csudát hirdettek. Minden lehetetlenségnek ő volt a lehetővé valósítója. Kiforgatta a ten­gert medréből, úgy uralkodott a levegőn, mint a zongoraművész a hangszerén. Motor nélkül erőt mivelt, erő nélkül csudát mivelt. Hol van­nak a világot átformáló találmányai ? Az em­beriség reklamálja őket a századtól, a század pedig nem fizet. És hol van Szcepanovszki villamos messzelátója ? Amelylyel úgy nézünk a messzeségbe, és úgy látunk a távolságban, ahogy a telefonon a messzeséget fülünk ügyébe vonjuk. Micsoda világszenzáció volt ez a ta­lálmánya ! Mi magunk is közöltük szkematikus rajzát. És megrajzoltuk azt a világot, amely­ben a Kárpáttól az Adriáig mindent láthatunk. Azóta hírét sem halljuk a dróton messzelátó készüléknek. ■, A minap azt olvastam, hogy az a rész­vénytársaság, amely Szcepanovszki­­j szövő­székei kiaknázását vállalta, magára, likvidált. A nagy világfölforgatónak még ez a kisebb találmánya sem vált be. A világ elfeledte rek­lamálni a csudát. S a világ talán nem is törő­dik vele, ha a nagyszerű találmányokról ki­derül, hogy csak hiú, üres, néha léha képzel­­mények voltak. A világ megelégszik azzal, hogy örült a csuda hírének, magával a csudával többé nem törődik. Nem húz le két bőrt egy rókáról, két szenzációt egy föltalálóról. Ezért jóságos hitelezője a világ a századnak. A le­­tűntnek és az újnak. Még részletfizetést sem kér tőle. Beéri az ígéretével. Viharos. Párisi levél. (Musset sírjánál George Sand ünnepén. —• A zöld pestis és a vörös pestis. — A neuilleyi vásár 8 itoboganez-vous /» — Panama és nemzeti ünnep.) — Saját levelezőnktől — Paris, julius 5. A néhány-i jóságos asszony ünnepén kivándo­roltam a Musset sírjához. Nem is védekeztem a zarándokoló kedvnek e szentimentális rohama ellen. Torkig voltam, keserű és lázongó. Hát nem lehetett másképpen ünnepelni George Sand-ot, mint a sze­gény Musset bemocskolásával ? Hiszen nem a Musset hírének használtak azok a nevezetes szerelmi le­gendák! Miért ez a­­nagy hálátlanság ? A nohant-i jó­ságos asszony még porában is kegyetlenkedik­­... A­ friss, fiatal szomorú tűz alatt néma a sír. Közel van egy bejáró­ kapuhoz. Sokan bámészkodnak előtte. Én hátra kerülök. A kövön már olyan kopott a rovás, melyben visszatérést igér a poéta beteg, nyugta­lan lelke. Visszatér-e? Tud-e az ünnepről? Tudja-e, hogy ő «gyönge lelkű», «félicolond», «részeges», «ter­helt beteg­» zseni volt s minden erő, egészség, ta­lentum és dicsőség az asszonyé, kinek fehér szobra ott áll néhány hónap óta a Luxemburg-kertben ? Tudja-e, hogy hozzá hívek csak Mimi Pinsonék maradtak s ők meg már hogy elváltozának szintén. Az uj idők poétáinak sem kellesz, óz éjszakák be­teg lovagja. Nekünk már csak az egészség kell. Ők mi már szörnyen egészségesek vagyunk... A kis, fiatal szomorú fűz alatt néma a sir, hol Musset Alfréd hamvai elvegyülnek ama hamvakkal, me­lyekből lénye, zsenije s átka foganta­to­tt. Apjáéval s anyjáéval... De nini! Friss virágok illatoznak a síron. Vájjon ki hozta ide őket? Az, aki Musset Alfrédet imádja, vagy az, akit megundorított a no­hant-i jóságos asszony mértéktelen kultusza. Piru­lok. Hisz én is csak azért jöttem ide, mert sért, keserít, lázít annak az asszonynak a dicsőítése... Talán azért, mert elsője volt az új asszonyoknak, a férfi­ erejűeknek, kik jönnek-jönnek hosszú sorban pusztítani, eltiporni bennünket szegény elasszo­­nyosodottakat... * Van hát zöld pestis is. Uj betegség. A muszka doktorok bután és tehetetlenül fogadják az uj vendéget a keletázsiai mezőkön. Nem ismerik. A zöld pestis segít a sárga embernek muszkát ölni. A derék muszkák pedig, akik — tudós franciák állítják — a kultúrát védik, a fehér kultúrát a sárga kultúra ellen, avagy Európát Ázsia ellen, a derék muszkák büszkék lehetnek. Megajándékozták Európát egy új nyavalyával. Valahányszor Európa kirándul kultúrát terjeszteni , messze terra exo­­tica-kra, mindig kap eféle ajándékot. Micsoda ba­­cillus-gazdag vállalkozás volt a keresztes hadjárat! Kár, hogy ezt bőségesen nem tanítják az iskolák­ban. És Kolombus sem ingyen fedezte fel nekünk Amerikát. Az indiánusoktól hozott valamit, amit aztán a francia katonák terjesztgettek olyan dicső­séggel, hogy ma is még a magyar paraszt franciá­nak hívja ezt a kis ajándékot. Várjon mikor fog tudni valamit a doktorok gyülekezete a zöld pestis ellen? Ama másik pestis ellen, mely ma már nem francia, hanem rettenetesen internacionális nya­valya, már tudnak védekezni? Azaz tudnának. De mért nem védekeznek? Miért mernek például Ma­gyarországon erről a nyavalyáról csak az orvosok diskurálni s azok is nagyon diszkréten? Miért nem tárgyalja­­ezt a nagy kérdést a tisztelt publikum? Hiszen nem az orvosok között pusztít ez talán, ha­nem a tisztelt publikumban? Franciaországban nem­sokára a tizenhat éven felüli iskolás fiúknak és leányoknak külön előadásokat fognak tartani erről a pestisről, a vér rettenetes pesti­séről, a való­ságos vörös pestisről. Megmagyarázzák, hogy lehet védekezni ellene, elkerülni és elűzni. Franciaország­ban annyit már mégis beleoltottak a köztudatba, hogy ez a betegség nem gyalázóbb, mint bármelyik is. Gyógyítani kell s gyógyítani lehet könnyen. Már itt csak egy-egy buta breton fiú rémül halálra, ha a vörös pestis jelentkezik. Nálunk a vörös pes­tis gyilkosságba s öngyilkosságba kergetett egy jogakadémiai professzort s ezenkívül hány és hány tragédiát teremt Csúnya, kicsinyes kázusok he­lyett nem foglalkozhatna-e a magyar közvélemény a vörös pestis veszedelmével? A panamaeseteken s az éji mulatságokon kívül nem tanulhatnánk-e valami mást is a franciáktól?. .. * Amiben Budapesten sok az igazság, az Paris­ban farizeuskodás, szomorú, kényszerű hazudozás. Itt is divatos frázis, hogy a legjobb nyaralás itthon esik. Ám csak frázis, siralmas frázis ez, úgy saj­náljuk egymást, kik egymás közt e frázissal élünk. No, no. Talán július 14-ig ki lehet bírni Párist. De mi lesz azután? Addig megunjuk a másik-hallokat, or­feumokat. A szubvencionált, s mindig zárt szín­házakba pedig nyaranta potyajegygyel sem megy az ember. Ehelyett esténkint a neully-vásárra já­runk. Micsoda cirkuszok, bolha-színházak, spektá­kulumok. Micsoda «ringlispil»-ek! Még mindig di­vatos Parisban a disznó-körhinta. A lovakra senki sem ül. A lógó nyelvű disznókon körhintázni azon­ban még mindig «sikk», sőt sport. Hanem az új jelszó mégis más: —­ Toboganez vous!... Igen: a «tobogane». Beleül az ember a villa­mos kocsiba, mely őrült gyorsasággal rohan fel s zuhan le. Egyik palanatban fejjel, a másikban lábbal lefelé rohanunk. Nincs az az ideges érzés, amit ez az új nemes sport, mely talán Budapesten is divatos már, ki ne sajtoljon nyomorult idegeink­ből. Óh, ez felséges mulatság. A pszichológia sül­dőinek alkalmas hely a neully-vásár. Kezdetben «sikk» vola a «ringlispiel» — lovakkal. Aztán jöt­tek a himbálózó, hosszú nyelvű disznók. Most pe­dig: «Toboganez vous!» * Panama-szó mellett, vidáman készül Páris julius 14-re, a nemzeti ünnepre. A kartauziak mil­lióit nyomozó vésztörvényszék sajnálatraméltó. Nem képes már olyan leleplezésre, ami szenzációt csi­nálna. Hiába. Franciaország el van kényeztetve. A Panama-botrány, Dreyfus-ügy, Humbert-ügy után, mit akarnak holmi bagatell-panamákkal? Hanem a nemzeti ünnep, — mondják — nagyon szép lesz

Next