Pesti Napló, 1904. július (55. évfolyam, 181-211. szám)
1904-07-10 / 190. szám
190. szám Budapest, vasárnap FESTI NAPLÓ. 7 1904. junus 10. f--- --------------------------------------*--------------- . A XX. század adósságai. * Adósunk az idő. Az imént letűnt és a nyomába jött század. Nagyon sokat igértetett a prófétáival. Csudát, amely nem is csuda, hanem technikai vívmány. Új világot, amely nem is forradalom, hanem a fejlődés mive. A próféták könyveket írtak a nagyszerű jövendőről, de a jövendő elmúlt, és nem következett be a nagyszerűség. Vártunk, de hiába vártunk; álmodoztunk, de kijózanodtunk ; hittünk, de csalódtunk. A próféták nyomán mindenki próféta lett, és azt hirdette, hogy megálltatok Csak, majd máskép lesz minden holnap, amikor az omnibusz is repül, nemcsak az ember vágyakozása. A nyárspolgár is beadta a derekát, s már nem a régi jó időket dicsérte, hanem leendő idők csudáit hirdette. Mindent elhittünk, és készülődtünk a szebb világra. Hiába készülődtünk, semmi se következett be, a világ nem alakult át, csak a kényelmünk lett valamivel nagyobb. Szinte azt kell hinnünk a világról, amit az emberről már tudunk, hogy ugyanis nem változott meg. Ma is ugyanannyi, ugyanolyan energiát képvisel a természet gazdaságában, a fejlődés folyamatában, mint azelőtt. A jövendőbe pislantástól elszédülvén, megmámorosodván sajátságos irodalom fejlődött amely előlegezte a jövőt és részletesen leírta. És bebizonyosodott az a tétel, hogy a fantázia nem tud újat teremteni, hanem csak régi elemekből kombinálni tud. A jövő fantasziái a múlt és a jelen elemeiből tákolták össze a jövendőt. Tudtak szertelenek lenni, de nem tudtak ismeretlen dolgot elképzelni. S még ez a kombinálás sem vált be. Nem következett be az, amit ígértek, és olvasóik, mint ahogy a becsapott hitelezők szokták, reklamálhatják a század ígéretét. Emlékszem Robidénak jövő időket festő könyvére. Bolondos könyv volt, de hiszen a próféta akkor valószínű, amikor abnormális. Még a közös rezervoárból való étkezés eszméje se valósult meg. Még mindig a korcsmában rontjuk meg a gyomrunkat, még mindig szakácsnők bajával keserítik el otthonunkat. Emlékszem a könyvnek arra a fejezetére, amelyben a szerző, a központi levesrezervoár megrepedését írta le. Árvíz szakadt Párisra, s az árvíz csupa leves volt. Mégpedig jófajta marhahúsleves. Azóta évtizedek múltak el, és hiába keressük a jóléti levest a vezető csőhálózatban. Nincs már olyan vezeték, hiszen még az ivóvízzel is sem bir meg a csőhálózat-rendszer. A marhák nyugodtak lehetnek , még nagyon soká lesz, míg cseppfolyós halmazállapotban csöveken keresztül szorítják őket a tányérunkba. És emlékszem egész sor előretekintő, jövőt látó olyan más könyvre is, amelyben utópisták megírták a holnapot. Semmi képzelményük sem vált be. Még annyi sem, hogy a világ, a szociális lelkiismeret szavát respektálja. Mifelénk inkább a visszafelé nézők képei valósulnak meg. Valami sajátságos kérődző folyamat ami életünk. Újra megrágjuk a múltat. Újra a voltat emésztjük meg. Nagyon sok dologban a letűnt időket újjá éljük. Elfogultságaink, balítéleteink, meggyőződéseink javarésze ilyen kérődzött múlt. E napokban megint a kezembe került egy hóbortos regény, amely a múlt évtizedben nagy szenzációt keltett. Az 1902. évi világháborúságot írta le. Az egyes ütközeteket, a népek mozgolódását, a diadalokat és vereségeket. Azóta elmúlt az 1902. év, és a világ nem pusztítja egymást. Messze Keleten két nagy ázsiai állam hadakozik ugyan egymással, de az európai hatalmak általános és különös békeszerződéseket kötnek egymással, hogy az úgynevezett surlódási felületek kisebbek legyenek köztük. Azt az izgatott érdeklődést, amelylyel azt a regényt olvastuk, számon kérjük az időtől. Örülünk neki, hogy nem váltotta be a prófétája jóslatát, hanem azért követeléseink közé könyveljük a századnak ezt a tartozását is. Eszembe jutnak a rettenetes hűhóval hirdetett találmányok, és a csudalékonyoknak mondott föltalálók. Az újságok azt ígérték a világnak, hogy a nagyszerű találmány következtében már holnap átalakul, s a világ mégis a réginek maradt, a találmány pedig elkallódott. A múlt évtized különösen szertelenkedett a találmányok hirdetésében. Nem volt olyan napja annak a nagy fantáziájú évtizednek, amelyben az újságok valami hatalmas találmányról nem adtak hírt. Nem az amerikai újságok, hanem a higgadtság és tudás ellenőrzése alatt álló európai újságok is. A laikusok megrészegedtek Edison sikerein, és még tódították e sikereket. És elhittek mindent, amiről valaki azt mondta, hogy jó volna, ha lehetséges volna. Már látták is, készen, befejezetten, működésben azt a találmányt, amelynek az ideája az egyik-másik fantaszta eszejáró útjára előre vetette az árnyékát. Volt olyan idő, hogy Tesláról minden nap új csudát hirdettek. Minden lehetetlenségnek ő volt a lehetővé valósítója. Kiforgatta a tengert medréből, úgy uralkodott a levegőn, mint a zongoraművész a hangszerén. Motor nélkül erőt mivelt, erő nélkül csudát mivelt. Hol vannak a világot átformáló találmányai ? Az emberiség reklamálja őket a századtól, a század pedig nem fizet. És hol van Szcepanovszki villamos messzelátója ? Amelylyel úgy nézünk a messzeségbe, és úgy látunk a távolságban, ahogy a telefonon a messzeséget fülünk ügyébe vonjuk. Micsoda világszenzáció volt ez a találmánya ! Mi magunk is közöltük szkematikus rajzát. És megrajzoltuk azt a világot, amelyben a Kárpáttól az Adriáig mindent láthatunk. Azóta hírét sem halljuk a dróton messzelátó készüléknek. ■, A minap azt olvastam, hogy az a részvénytársaság, amely Szcepanovszkij szövőszékei kiaknázását vállalta, magára, likvidált. A nagy világfölforgatónak még ez a kisebb találmánya sem vált be. A világ elfeledte reklamálni a csudát. S a világ talán nem is törődik vele, ha a nagyszerű találmányokról kiderül, hogy csak hiú, üres, néha léha képzelmények voltak. A világ megelégszik azzal, hogy örült a csuda hírének, magával a csudával többé nem törődik. Nem húz le két bőrt egy rókáról, két szenzációt egy föltalálóról. Ezért jóságos hitelezője a világ a századnak. A letűntnek és az újnak. Még részletfizetést sem kér tőle. Beéri az ígéretével. Viharos. Párisi levél. (Musset sírjánál George Sand ünnepén. —• A zöld pestis és a vörös pestis. — A neuilleyi vásár 8 itoboganez-vous /» — Panama és nemzeti ünnep.) — Saját levelezőnktől — Paris, julius 5. A néhány-i jóságos asszony ünnepén kivándoroltam a Musset sírjához. Nem is védekeztem a zarándokoló kedvnek e szentimentális rohama ellen. Torkig voltam, keserű és lázongó. Hát nem lehetett másképpen ünnepelni George Sand-ot, mint a szegény Musset bemocskolásával ? Hiszen nem a Musset hírének használtak azok a nevezetes szerelmi legendák! Miért ez anagy hálátlanság ? A nohant-i jóságos asszony még porában is kegyetlenkedik... A friss, fiatal szomorú tűz alatt néma a sír. Közel van egy bejáró kapuhoz. Sokan bámészkodnak előtte. Én hátra kerülök. A kövön már olyan kopott a rovás, melyben visszatérést igér a poéta beteg, nyugtalan lelke. Visszatér-e? Tud-e az ünnepről? Tudja-e, hogy ő «gyönge lelkű», «félicolond», «részeges», «terhelt beteg» zseni volt s minden erő, egészség, talentum és dicsőség az asszonyé, kinek fehér szobra ott áll néhány hónap óta a Luxemburg-kertben ? Tudja-e, hogy hozzá hívek csak Mimi Pinsonék maradtak s ők meg már hogy elváltozának szintén. Az uj idők poétáinak sem kellesz, óz éjszakák beteg lovagja. Nekünk már csak az egészség kell. Ők mi már szörnyen egészségesek vagyunk... A kis, fiatal szomorú fűz alatt néma a sir, hol Musset Alfréd hamvai elvegyülnek ama hamvakkal, melyekből lénye, zsenije s átka fogantatott. Apjáéval s anyjáéval... De nini! Friss virágok illatoznak a síron. Vájjon ki hozta ide őket? Az, aki Musset Alfrédet imádja, vagy az, akit megundorított a nohant-i jóságos asszony mértéktelen kultusza. Pirulok. Hisz én is csak azért jöttem ide, mert sért, keserít, lázít annak az asszonynak a dicsőítése... Talán azért, mert elsője volt az új asszonyoknak, a férfi erejűeknek, kik jönnek-jönnek hosszú sorban pusztítani, eltiporni bennünket szegény elasszonyosodottakat... * Van hát zöld pestis is. Uj betegség. A muszka doktorok bután és tehetetlenül fogadják az uj vendéget a keletázsiai mezőkön. Nem ismerik. A zöld pestis segít a sárga embernek muszkát ölni. A derék muszkák pedig, akik — tudós franciák állítják — a kultúrát védik, a fehér kultúrát a sárga kultúra ellen, avagy Európát Ázsia ellen, a derék muszkák büszkék lehetnek. Megajándékozták Európát egy új nyavalyával. Valahányszor Európa kirándul kultúrát terjeszteni , messze terra exotica-kra, mindig kap eféle ajándékot. Micsoda bacillus-gazdag vállalkozás volt a keresztes hadjárat! Kár, hogy ezt bőségesen nem tanítják az iskolákban. És Kolombus sem ingyen fedezte fel nekünk Amerikát. Az indiánusoktól hozott valamit, amit aztán a francia katonák terjesztgettek olyan dicsőséggel, hogy ma is még a magyar paraszt franciának hívja ezt a kis ajándékot. Várjon mikor fog tudni valamit a doktorok gyülekezete a zöld pestis ellen? Ama másik pestis ellen, mely ma már nem francia, hanem rettenetesen internacionális nyavalya, már tudnak védekezni? Azaz tudnának. De mért nem védekeznek? Miért mernek például Magyarországon erről a nyavalyáról csak az orvosok diskurálni s azok is nagyon diszkréten? Miért nem tárgyaljaezt a nagy kérdést a tisztelt publikum? Hiszen nem az orvosok között pusztít ez talán, hanem a tisztelt publikumban? Franciaországban nemsokára a tizenhat éven felüli iskolás fiúknak és leányoknak külön előadásokat fognak tartani erről a pestisről, a vér rettenetes pestiséről, a valóságos vörös pestisről. Megmagyarázzák, hogy lehet védekezni ellene, elkerülni és elűzni. Franciaországban annyit már mégis beleoltottak a köztudatba, hogy ez a betegség nem gyalázóbb, mint bármelyik is. Gyógyítani kell s gyógyítani lehet könnyen. Már itt csak egy-egy buta breton fiú rémül halálra, ha a vörös pestis jelentkezik. Nálunk a vörös pestis gyilkosságba s öngyilkosságba kergetett egy jogakadémiai professzort s ezenkívül hány és hány tragédiát teremt Csúnya, kicsinyes kázusok helyett nem foglalkozhatna-e a magyar közvélemény a vörös pestis veszedelmével? A panamaeseteken s az éji mulatságokon kívül nem tanulhatnánk-e valami mást is a franciáktól?. .. * Amiben Budapesten sok az igazság, az Parisban farizeuskodás, szomorú, kényszerű hazudozás. Itt is divatos frázis, hogy a legjobb nyaralás itthon esik. Ám csak frázis, siralmas frázis ez, úgy sajnáljuk egymást, kik egymás közt e frázissal élünk. No, no. Talán július 14-ig ki lehet bírni Párist. De mi lesz azután? Addig megunjuk a másik-hallokat, orfeumokat. A szubvencionált, s mindig zárt színházakba pedig nyaranta potyajegygyel sem megy az ember. Ehelyett esténkint a neully-vásárra járunk. Micsoda cirkuszok, bolha-színházak, spektákulumok. Micsoda «ringlispil»-ek! Még mindig divatos Parisban a disznó-körhinta. A lovakra senki sem ül. A lógó nyelvű disznókon körhintázni azonban még mindig «sikk», sőt sport. Hanem az új jelszó mégis más: — Toboganez vous!... Igen: a «tobogane». Beleül az ember a villamos kocsiba, mely őrült gyorsasággal rohan fel s zuhan le. Egyik palanatban fejjel, a másikban lábbal lefelé rohanunk. Nincs az az ideges érzés, amit ez az új nemes sport, mely talán Budapesten is divatos már, ki ne sajtoljon nyomorult idegeinkből. Óh, ez felséges mulatság. A pszichológia süldőinek alkalmas hely a neully-vásár. Kezdetben «sikk» vola a «ringlispiel» — lovakkal. Aztán jöttek a himbálózó, hosszú nyelvű disznók. Most pedig: «Toboganez vous!» * Panama-szó mellett, vidáman készül Páris julius 14-re, a nemzeti ünnepre. A kartauziak millióit nyomozó vésztörvényszék sajnálatraméltó. Nem képes már olyan leleplezésre, ami szenzációt csinálna. Hiába. Franciaország el van kényeztetve. A Panama-botrány, Dreyfus-ügy, Humbert-ügy után, mit akarnak holmi bagatell-panamákkal? Hanem a nemzeti ünnep, — mondják — nagyon szép lesz