Pesti Napló, 1905. április (56. évfolyam, 91-119. szám)

1905-04-15 / 105. szám

20 Budapest, szombat pp.STI napi , 1905. április 15. 105. szám INNEN-ONNAN. Vannak néhányan ... Vannak néhányan, csöndes emberek, Hangos panaszra ajkuk sose nyílik, Minden vádat szivükbe rejtenek, S fölemelt fővel hordozzák a sírig. Vannak néhányan, csöndes emberek, A bánatot mélyen titkolva rejtik. Szavuk nem vádol, könnyük nem pereg, De a nevetést, azt elfelejtik. Farkas Imre. Cs Egy elfeledt jubileum. Nem lehet rossz néven venni, hogy manapság, amikor már mindenki dohányozik, a leghíresebb dohányellenes rendelet jubileumáról mindenki megfeledkezik. Háromszáz éve éppen, hogy I. Jakab angol király kiadta híres dohányzás elleni rendeletét. Ebben a király a népek romlottsága és pusztulása szimbólumának tartja a dohányt Majd igy folytatja: " most kedvelt híveink, kérünk, engedjétek meg, hogy meggyőzzünk benneteket, mily okok késztetnek bennünket, hogy lebeszéljünk a vad, istentelen és rabszolga indiánusok barbár és bestiális szokásának utánzásáról. A dohányosok Shakespeare idejében azt hitték, hogy a dohánynak nagyon jó hatása van az agyvelőre: e felfogás ellen is éles szavakkal kelt ki Jakab király. A gyógytudományban — úgymond a király — beigazolt ténynek veszik, hogy az emberi agyvelőre, mely a természettől hideg és nedves, minden száraz és forró dolognak jó hatása van, mint amilyen természetű ez a bűzös dohányzás is és mint ilyen, állítólag szintén jó hatással van az agyvelőre. Az ilyen argumentumnak úgy a kiinduló pontja, mint a belőlük vont következtetés hamis. A király főként a szaga miatt gyűlölte a dohányt, amiből arra lehet következtetni, hogy az ő idejében a dohány erősebb, áthatóbb szaga volt, mint mostanában. A királyi leirat ezzel végződik: ... és bizonyos, hogy a füst inkább való a konyhába, mint az étkezőterembe, és mégis az ember belsejét egy konyhához teszi hasonlóvá, amennyiben bemocskolja és zsíros, olajos korommal megfertőzi, amint azt nagy dohányosoknál, akiket haláluk után felboncoltak, megállapították. □ Kövérek versenye. Brüsszelben legközelebb érdekes pályadíjat fognak kitűzni a kövér emberek számára. A díjra csakis azok pályázhatnak, akik száz kologrammnál nehezebbek. Eddig mindössze hatvan pályázat érkezett be és ebből negyvennégy Németországból. Egy másik érdekes pontja a pályázatnak az, hogy a száz kilogramm testsúlynak is csak úgy jelentkezzenek, ha elég hajlandóságot éreznek magukban tíz kilométert megfutni, amelyet szintén díjaznak 120—600 koronával. A verseny végpontján terített asztal várja a kövér versenyzőket és friss sör, s ki fog vonulni a mentőegyesület is, az eshetőségekre való tekintettel. □ Nagy írók munka közben. Egy angol folyóirat érdekes és eddig ismeretlen apróságokat közöl arról, hogy hogyan dolgoznak nagy írók. Csaknem minden író egyformán a csöndet követel munka közben. Ez szinte általános jellemvonás. Carlyle annyira kívánta a csöndet, hogy nemcsak a szobában, ahol irt, de az egész házban mukkannia sem volt szabad senkinek. Ha valaki megzavarta, mindazt, amit addig irt, a tűzbe vetette és élőbről kezdte munkáját. Emerson éjjel dolgozott. Gyakran felugrott ágyából, gyertyát gyújtott, jegyzeteket csinált, aztán ismét lefeküdt. Longfellow álló íróasztalnál dolgozott, egyszerre nagyon keveset irt, minden reggel tíz percig, amíg forrni kezdett a kávéja. Az ifjabb Dumas Párisban nem tudott dolgozni; ha nagyobb munkába fogott, rögtön vidékre utazott. Shelleynek rögeszméje volt, hogy csak akkor tud írni, ha egy darabka száraz kenyeret rágicsál. «Revolt of Islam? című művét egy sajkában írta, a Temzén ringatózna. Byron «Lara»-jának legnagyobb részét egy toalett-asztalon írta és a Drury- Lane-színház megnyitójára írt prológusa egy kocsiban készült. George Sand is csak éjjel tudott írni, Smith Olivér csak pongyolában és papucsban tudott dolgozni, Dickens pedig csak olyan íróasztalon tudott írni, amelyen sok apró bronzfigura állott előtte. CUA torpedó. Távol keletről csaknem óránkint hozza a kábeltelegráf a máskor oly csöndes Sárga-tenger mostani szenzációinak idegrázó híreit Nekünk pedig alig jut eszünkbe a nagy izgalomban csak rá is gondolni, miként lehetséges az, hogy rövid félóra alatt már vége is van a modern háború legmegrázóbb tragédiájának, egy-egy tengeri csatának s még rövidebb pár perc alatt megsemmisül a csatákban az úszó acélvár, az évekig készülő, milliókba kerülő, legnagyobb páncélos csatahajó is! Ezt a rémitően gyors megsemmisülést mind egy Ördögi találmány okozza. A modern tengeri csaták eldöntője, a tengerésznek réme: a torpedó. A tengerek királya, ahogy a torpedót hívják a tengerészek. Ez az alig pár méteres acélszivar, mely lopva közelíti meg kiszemelt áldozatát, a csatahajót és is orvul támad rája, hogy egyetlen érintésével mentehetetlenül kivégezze. Ez az apró tengeri szörnyeteg jól hívják pokolgépnek) csakugyan a pokol démoni pusztító hatalmát hordja karcsú testében. Nem sebet üt, hanem halált ad. Nem sért, hanem gyilkol. Ha egyszer megérintheti zsákmányát, érintése föltétlen halál mint a vipera csípése. Mihelyt csak egyet is csíphet a hadihajó bordáin, ez a csípés harmincöt méter léket jelent az óriási hajó oldalán. Mert az egész gépezet, a torpedó szivar alakú teste telitve van nemcsak romboló hatású robbantószerrel, hanem mekanikusokkal, faikusokkal, mérnökökkel és tüzérekkel. Természetesen, mindezek a tudományos urak csak acélból készült automaták. Egész hátsó része melyre a romboló kúpot fölcsavarják meg van rakva ilyen hatalmas tényezőkkel. Egyik hajtja, másik irányítja, harmadik megállítja és elsülyeszti, vagy felszínen tartja az egész alkotmányt, míg csak el nem ér a kitűzött célhoz. Ott aztán elsüti egy tüzér. Ez idő szerint a világ legtökéletesebb torpedói a fiumei Lagos-öbölben levő torpedógyárban készülnek, de a találmány főtitkát nem árulják el. Oly egyszerű, mint a Kolumbusz tojása. A gyári alkalmazottak nagy esküt tesznek és elárulásáért golyót kapnak, vagy rabságot. Kizárólagosan tökéletes torpedóinknak köszönhetjük hogy Adriánk bevehetetlen. Különös bossú. San Franciskóban nagyon megjárta a «Holy roller» szekta főpapja, dr. Raywood tisztelendő ur, aki azért ment az aranyvidék fővárosába, hogy híveket szerezzen magának. A sanfranciskóiaknak semmi kifogásuk sem volt az ellen, hogy a tisztelendő úr egy bérelt terembe csődítette a megtérítendőket, de a szekta imádkozási módja már sehogy se tetszett nekik. A főpap hívei ugyanis imádkozás közben annyira extázisba jöttek, hogy letépték magukról a ruhát s úgy hemperegtek a földön. Ez a fanatizmus átragadt néhány sanfranciskói tisztességes és élemedett családanyára is, akik szintén félmeztelenül vonaglottak a földön s készeknek nyilatkoztak arra, hogy a főpapnak állandó kíséretét fogják képezni mindenütt A sanfranciskóiak ennek radikális módon vették fejét. Fölfogadtak négy markos embert ezek «istentisztelet» alatt berontottak a terembe, a főpapot fölnyalábolták, kocsiba tették, elvitték a Klikitatfolyóhoz, ott előbb alaposan megmártogatták a jéghideg vízben, azután szép szárazra megtörölték — a következő operációhoz. Ez pedig abból állt, hogy kátrányban meghempergették s azután fosztott tollal teleszórták a testét. A főpap tekintélye teljesen megsemmisült, azonkívül sok időbe telik, mig a rászáradt kátrányrétegtől s a ráragadt sok pehelytől és tolltól megtisztul. A Boldogság tölgye. (16) — Regény. — Irta: B. St. Croker — Valóban, vagyonos vagyok — feleltem. — De ez még nem elég a boldogságra... — Ó, engem nagyon boldoggá tenne most a pénz! — vágott közbe. — Látja ezt a gyémántos melltűt? — kérdezte azután csillogó ékszerére mutatva. — Sandynak nagy összeg pénzébe került ez, ötszáz dollárt fizetett érte. Házasságunk hétesztendős évfordulóján lepett meg vele. Vegye meg tőlem a fele árán. Nemsokára visszautazom s nem akarok ugy megválni öreg anyámtól, hogy ne adjak neki nagyobb összeget. Szegény most igen keserves télnek néz elébe. Olyan könyörgő hangon mondotta ezt, hogy valóban meghatott. Nekem nem volt szükségem a gyémántékszerére, de mindenáron segíteni akartam rajta. — Inkább kölcsön adok önnek annyit, a mennyire szüksége van, — mondottam. — Mennyire van szüksége? — ötven fontra. Ha talán utalványt adna az összegről, be tudnám azt váltani a fonógyár pénztáránál. — Nagyon szívesen... — De kikötöm, hogy el kell fogadnia zálogul az ékszeremet — vágott közbe hevesen. — Másképpen nem fogadhatom el a kölcsönt. — Nekem ám nincs szükségem zálogra én megbízom önben. — Hogyan? Egy teljesen idegen nőben t megbiznék? Nem, nem. Ebbe nem egyezem bele. Én itt hagyom önnél az ékszert s majd ki fogom váltani. Minden ellenkezésem hiábavaló volt, át kellett vennem tőle a gyémántos melltűt. Ezután bementem vele a szobámba s megírtam számára az utalványt s névjegyemmel együtt, borítékba téve, átnyújtottam neki. — Mikor szüksége lesz az ékszerre, mindig visszakaphatja tőlem, — jegyeztem meg. — Gondosan meg fogom őrizni. — Ó, köszönöm, ezerszer köszönöm! — kiáltotta s örömében erőnek erejével meg akarta csókolni a kezemet. — Valóban szerencsés napon találkoztam önnel. Ezután kiegyenesedett s körültekintett a szobában. — Ah, jól emlékezem erre a szobára! — mondotta sóhajtva. — Régen sokat jártam ebbe a házba, amely valóságos palotának tetszett nekem. Hányszor álldogáltam odakint a folyosón s milyen boldognak éreztem magamat, ha bekukucskálhattam az ajtó nyilasán! Néhány pillanatig merengve bámult maga elé, majd hirtelen így szólt: — Az egész társaság kint ül még a verandán s igen kényelmetlenül érzem magamat, hogy ott kell végighaladnom ... — Majd én kikisérem önt. — jegyeztem meg, mialatt kinyitottam az ajtót. A verandára lépve, észrevettük, hogy a társaság tagjai egy öreg asszonyt fognak körül, aki vásznat kinál nekik. Azonnal megismertem benne a vén Brigittát. Odaléptünk a társasághoz s észrevettem, hogy az amerikai nő elpirult, amikor megpillantotta az anyját, de hirtelen erőt vett magán s a társaság felé fordulva, emelkedett hangon mondta: — Ez az én anyám! Köszönöm önöknek, hölgyeim és uraim, hogy segítettek rajta. Menjünk. Parancsolóan intett a kezével, mire az öregasszony hirtelen zsebébe csúsztatta a vásznáért kapott pénzt, majd norvég szokás szerint barátságosan kezet fogott a társaság valamennyi tagjával, azután tipegve követte a leányát. Mindnyájan követtük tekintetünkkel a különös párt. A kopott ruhájú, meggörbült vén asszony olyan különös képet mutatott büszkén lépkedő, piperés leánya mellett. — Ha egyebet nem hozott Amerikából, mint divatos ruháját, bizony, otthon maradhatott volna — jegyezte meg csípősen Deringné, a vén Brigitta szegénységére célozva. Eszembe jutott a gyémántos ékszer s nyomban megjegyeztem: — A látszat sokszor csal. Az az asszony megteszi, amit megtehet. Néhány nappal később éppen levelet írtam szobámban, amikor Rivers kisasszony belépett hozzám, hogy egy tollat kérjen tőlem. Mikor a tollat keresgettem, az élesszemű leány megpillantotta doboszomban a csillogó gyémántos melltűt. — Kedvem volna azt állítani, hogy az amerikai nő ékszere van abban a dobozban — kiáltotta hirtelen. — Bátran mondhatja ezt, — jegyeztem meg. — Ez valóban az amerikai nő ékszere. — Hogyan került ide? — kérdezte kíváncsian. Mosolyogva tekintettem rá s arcom kifejezéséből megérthette, hogy titokról van szó, amelyet nem óhajtok neki elárulni. — Ennek története van — jegyeztem meg aztán nevetve. — Értem, — még pedig két világrészre szóló titka... X. FEJEZET. A szép Mari — Valamelyik napon elgyalogolok a folyó felső szakaszáig, s megnézem azt a híres szép leányt, aki lúd mellett szokott üldögélni, — jelentettem ki a társaságnak. — Nagyon hosszú és fáradságos út lesz az, — mondotta hirtelen Hopkins úr. —■ Ozsonnára aligha érkezne vissza onnan. — Ez nem baj! Legfeljebb magammal viszem majd az ozsonnámat. Kitelik az időmből. — De nem mindig lehet ott találni az irca leányt, — erősködött Hopkins úr. Nem értettem, hogy miért akarja Hopkins úr erőnek erejével elvenni a kedvemet ettől a kirándulástól? Hirtelen valami gyanú kezdett megfogamzani bennem. (Folytatása következik)