Pesti Napló, 1909. január (60. évfolyam, 1–26. szám)
1909-01-02 / 1. szám
1. szám. 1909. január 1 képesek elfeledni, hogy rendes életmódjukban meg vannak zavarva. Reggelijüket nem költhették el a szokott nyugalommal, első, legizletesebb szivarjukat csak felében szívhatták el és egész lényükön elömlik az a hangulat, amit a körúti kávéházakban ékes németséggel úgy fejeznek ki, hogy „Wir sind nicht zu unserm Vergnügen da “ A rivaldán túl pedig ki nem pihent, kedvetlen, rekedt hangú színészek. És a mi a legsúlyosabb: a főpróbán kivétel nélkül mindig hiányzik a főszereplő. Az a főszereplő, aki fontosabb szerepet játszik a hősszerelmesnél és a primadonnánál, akinek jelenléte felvillanyozza a színpadot és a nézőteret, aki nélkül a színház nem színház: hiányzik a közönség. A főpróba lényegében ugyanolyan próba csak mint a többi. Ennek a tanulságait is értékesítik az előadáson. Hiszen alig van színdarab, amely a bemutató-estén teljesen abban a formában kerülne szinre, mint a főpróbán. Igen gyakran Jeleneteket húznak ki, helyeznek át, sőt tudok esetet, amikor egy egész felvonást hagytak ki a főpróba után. Az a bírálat tehát, amely ilyen viszonyok között születik meg, igen gyakran téves, mivel befejezetlen munkáról mond véleményt Ezért fáj nekünk, színigazgatóknak, az este megjelenő lapok előzetes bírálata. És akárhányszor milyen bajokat okoz ez! Megdicsérnek színészeket, akik a premieren fel sem lépnek és megrónak Jeleneteket, amelyeket a közönségnek el sem játszottak. Nem mondom, hogy a főpróbán nyert benyomás mindig kedvezőtlen, csak azt állítom, hogy az rendesen hamis. Előfordult az az eset, hogy a különben unalmas színdarabban megfogja a finom lelkű, müveit kritikust egy szerencsés szó, egy eredeti ötlet, egy az életből ellesett művészeti szituáció, amelyet a nagyközönség azonban észre sem vesz. Viszont könnyen elkerülheti figyelmét az, amire első sorban súlyt helyez a közönség: a cselekmény érdekessége. Innen van az, hogy a főpróbáról kijövet ilyeneket hallhat az ember: — Micsoda fércmunka! Milyen bukás lesz! A színészek holnap este nem lesznek képesek végigjátszani a darabot. És azután másnap, no másnap, a színészek mégis yégigjétszák baj nélkül a darabot és ezenkívül még vagy negyvenkilencszer... Az este megjelenő lap tudósitója azonban nem látja a másnapi előadást, ő a főpróba hatása alatt informálja olvasóit, amivel feltétlenül nagy sérelem esik a színházon. Ezt a tényt az enyéimnél sokkal meggyőzőbb érvekkel konstatálta már a bíróság is. Tavaly télen bepörölték a „Matin“ cimü párisi újságot, mert az „Affaire des Poisons“-ró! a főpróba után, az előadás előtt tett közzé birálatot. A bíróság a „Matint" súlyos pénzbírságra Ítélte. De nem volt ez az első Ilyen eset. Vagy húsz évvel ezelőtt már hoztak Párisban egy ilyen Ítéletet, amelynek indokolása annak idejében művészi körökben rendkívüli szenzációt keltett. A Szajna kerületi első törvényszék A n b é p i n biró elnöklete alatt igy Indokolta meg Ítéletét: „Tekintettel arra, hogy a Oil Bias 1887 november 24-én kiadott számában részletes tudósítást közölt Sardou Victoríen „Tosca“ cimü drámájáról, amelyet aznap este adtak elő először a Porte- Saint-Martin-szinházban és azzal egyenesen megsértette a szerző ama jogait, amelyek őt a publicitás tekintetében a nyilvános előadás időpontjáig megillették. Tekintettel továbbá arra, hogy a színpadi munka nem megy át a nyilványosság tulajdonába mindaddig, amig azt elő nem adták, mint ahogy más irodalmi mű is csak nyomtatásban történt megjelenése után bírálható meg, megengedhetetlen, hogy a szerző és az igazgató hozzájárulása nélkül, akár részleteiben, akár egészében bírálatot Írjanak róla az előadás előtt. Tekintettel végül arra, hogy máskép a szerző meg volna fosztva attól az elvitáz- hatatlan Jogától, hogy munkáján megtegye mindazokat a változtatásokat, amelyeket még szükségesnek tart, sőt esetleg tetszése szerint elhalássza a nvil- ványosságra hozatal időpontját és különösen a színpadi szerző ki volna téve annak, hogy művének előzetes leszólása által meggyöngitsék, vagy teljesen eloszlassák az. az érdeklődés, amelyre a bemutató alkalmával színpadi hatások, vagy valamely neves művész alakítása révén számit, továbbá a közönség általános benyomása (impression générale du public) kezdettől fogva meg lenne ham isi tható, sőt még a szerző Is meg lenne fosztható munkája értékének helyes megítélésétől, amire nézve csak az előadás lefolyása lehet mérvadó: az ítéletben foglalt rendelkezés szerint kellett határoznunk.“ Minden elfogulatlan ember osztani fogja a francia biró felfogását az előzetes „leszóló“ kritikáról. Különösen, ha szem előtt tartjuk a közönségnek azt a furcsa szokását, hogy nem igen hisz a sajtónak, amikor az dicsér egy színdarabot, de viszont igén könnyen hitelt ad a nyomtatott betűnek, amikor az rosszat mond az új darabról. Falud! Miklós, a Vígszínház igazgatója. PESTI NAPL( A doÍGgházakról. írta: dr. Pekáry Ferenc főkapitány-helyettes. Az állami és társadalmi renddel szembehelyezkedő elemek elleni védelmi rendszerünk terén uj áramlatok törnek utat, ui eszmék foglalkoztatják a gondolkodó elméket. Letünőben van a régi dogmatikus iskola. A megtorlás, a büntetés mellett és helyett előtérbe nyomul a hatékonyabb individualizáció és ennek révén egyrészről célirányosabb és hatályosabb védekezés a javithatlannak bizonyult, megátalkodott közveszélyes bűnösökkel szemben és viszont másrészről a megelőzés és mentés munkája a többi bűnöző egyénekkel, valamint azokkal szemben is, akik veleszületett hajlamaik, környezetük és életviszonyaik miatt züllés veszélyének, erkölcsi romlásnak, bűnbeesésnek vannak kitéve. Ennek az ujabbi áramlatnak köszönhető a feltételes elitélés jogintézményének immár a folyó évben bekövetkezett megvalósulása, a büntető novellának a bűnbe esett fiatalkoruakra vonatkozó óvó, javító és nevelő rendelkezései, a rehabilitáció nagyfontosságu kérdésének egyrészről s ugyanakkor másrészről a közveszélyesség tanának szakkörökben élénk lelkesedéssel való tárgyalása és előkészítése, a gyermekvédelmi törvények és rendeletek, a „Gyermekvédő-Liga“, a patronage-egyesületek szervezkedése, propaganda és előkészületek a különböző elnevezésű ug3mevezett társadalmi védő-intézetek létesítésére, gyermekbiróságok. Amikor a lelkeket ily fogékonyaknak látom nagy társadalmi problémák megoldására, illetve előbbrevitelére, a közfigyelmet felhívni óhajtanám egy ugyanezen a téren mozgó, elhanyagolt ügyre. Ez: a kényszermunka, illetve a dolog házak kérdése. Bizonyításra nem szorul, hogy a modern védelmi berendezkedésbe feltétlenül beletartozik a kényszermunka, amint hogy az a kultur-államok jelentékeny részénél mint büntetési nem alkalmazva is van. Elvileg a kényszermunka szükségessége nézetem szerint kétségen kívül áll, a kérdés csak az, hogy a bűnöző és veszélyes egyének melyik kategóriáira nyerjen alkalmazást és hogy minő foglalkozási ágak és hogyan vonassanak be a kényszermunka körébe? Nem lehet nekem célom e cikk keretében büntetőjogi fejtegetésekkel rámutatni egyenként azokra a deliktumokra, amelyeknél a kényszer- munka alkalmazandó lenne. Van azonban, rendőri praxisom szerint, a bűnöző, illetve, a társadalmi rendre veszélyes egyéneknek egy bizonyos kategóriája, kikre nézve a kényszermunka behozatala ezerfajta társadalmi bajaink között, nézetem szerint, égető szükséget képez. Ez a kategória: a csavargók és kol- d u s o k nagyszámú gárdája, amely állandó veszéllyel fenyegeti a társadalmi rendet, mert hisz tudvalevő, hogy a csavargás és koldulás számtalan esetben csak ürügy, lopások, betörések, rablások és egyéb bűncselekmények elkövetésére vagy azok sikeres elkövetése érdekében a helyi viszonyok kikémlelésére stb. Természetes, hogy a csavargásnál élesen meg kell különböztetnünk azokat, 1. akik aggkor, gyengeség vagy egyéb akaratukon kivül eső okokból nem jutnak munkához; 2. a dolog-kerülő csavargóktól. Az előbbiekkel szemben nemcsak, hogy semmi megtorlásnak nincs helye, de sőt a társadalomnak kötelessége ezeket a szerencsétleneket megélhetéshez, illetve munkához segíteni. Ellenben az egészséges, munkabíró, de mégis dologkerülő csavargók ellen kellő megtorlásnak, büntetésnek van helye. Ez irányban én, hosszú rendőri tapasztalataimra támaszkodva, tételes törvényűnk intézkedéseit elégtelennek, sőt sok tekintetben cél- tévesz.tettnek tartom. Kihágási büntetőtörvényünk ugyanis a csavargást első esetben 8 napi. visszaesés esetén, akárhányszor ismétlődik is a visszaesés, 30 napig terjedhető elzárással bünteti, de ugyanakkor kimondja (1879: XL. t.-c. 18. §.) az összes kihágásokra, tehát a csavargásra is kiterjedő szabályként, hogy az elitéltet nem szabad munkára kényszeríteni. Elhibázott dolognak tartom, hogy a csavargásnak annyira fontos kérdése a kihágási törBuaapest, péntek 103 vénybe lett felvéve, mert voltaképen a csavargás nem is való a bűncselekmények közé, lévén az nem is cselekmény, hanem állapot. De ha már a csavargókkal való elbánás módja a kihágási törvénybe vétetett fel, még elhibázottabb intézkedés volt a törvény 18. §-ának a kényszer- munkát eltiltó rendelkezését a csavargókra is kiterjeszteni. Mert hiszen a munkától irtózó, a tunya és rest csavargóra nézve csak egy büntetés, csak egy orvos-szer létezik, amely egyúttal javulására is vezethet s ez: a munka. 1880-ban vagyis büntető törvényünk életbelépte előtt a fővárosnak is volt dologháza, kettő is. Mihelyt azonban a törvény megtiltotta a csavargóknak munkára való kényszerítését, a főváros hatósága átalakította a dologházakat kórházakká (az egyiket ma is „dologházi kórház“- nak nevezik.). Úgy hogy e téren a múlttal szemben visszaesés állott be, amely visszaesői: közel harminc év óta csökönyösen tartja magát Azóta ugyanis a csavargók egy része kint őgyeleg, más része pedig évenként sok ezerszámra a rendőri fogházakban és toloncházak- ban fütött, meleg szobában, viszonyaikhoz mérten elég jó! élelmezve restségben, tétlenségben és tunyaságban töltik el napjaikat, rossz példát mutatva társaiknak, különösen pedig a 15—18 éves fiatalkoruaknak. Szociális bajainknak és a kriminalitásnak mennyi veszedelme vezethető vissza a kényszermunkától való eltiltásra! Kétségen felül áll, hogy az állam azoktól, akik gondozását igénybe veszik, megfelelő elen- szolgáltatást igényelni jogosítva van. Ha tehát a csavargó önszántából dolgozni nem akar, kényszeríteni kell őt arra. A dologházak kérdése időnként hol a sajtóban, hol a szakkörökben fel-fclbukkan, maid ismét évekre lekerül a napirendről, tény azonban az, hogy a megvalósulás stádiumának a kezdeténél sem vagyunk. Én e téren a legsürgősebb teendőt abban látom, hogy a kihágási törvény 18. §-ának a kényszermunkára való tilalma a munkaképes csavargók és koldusokra nézve helyeztessék hatályon kivül, aminek mindjárt meg lesz az az üdvös hatása, hogy addig is, mig pénzügyi viszonyok rendszeres dologházak építését illetve a meglevő fogház- és toloncházaknak megfelelő átalakítását megengedik, a ma restségben, és tunyaságban élő dologkerülő csavargók és koldusok különleges berendezkedést és különös szakismeretet nem igénylő munkára, (pl. papírzacskók, papirdobozok, szivarládák készítése, favágás, ruhavarrás és igazítás önmaguk részére stb.) már most kényszerittetnének. Mert ma csekélyebb házi munkát csak az végez közölök, akinek tetszik. Természetes, hogy a kérdés végleg csak megfelelő berendezéssel és szervezettel biró dologházak építése utján oldható meg. Ebben a nagyfontosságu kérdésben kell, hogy az ezer oldal felé igénybe vett államhatalomnak a társadalom, azok az ipari, kereskedelmi és egyéb szakkörök jöjjenek támogatására, amelyek szakszerű véleményt vannak hivatva adni arra nézve, hogy a mi viszonyaink közt, hol minő berendezésre s minő foglalkozási ágazatokra nézve lenne a kényszermunka rendszeresítendő Készen vagyok e téren is arra az erős ellenállásra, amely általánosságban a konktirrencia miatt perhorreskál minden rábaiunkét. De erre azt válaszolom, — ad absurdum vive a dolgot, — hogy az államhatalom inkább égesse el, semmisítse meg a rabok által előállított produktumokat, sem mnithogy maga az államhatalom tanítson és szoktasson tunyaságra, restségre és mun- kátalanságra! Mindenesetre óhajtandó lenne, ha ez a kérdés összekapcsolva azt a cigányügynek ide tartozó részével is állandóan és komoly íjakban a sajtóban is szőnyegen marad iá mindaddig, amig meg nem valósul. A VIII. nemzetközi bőrtönügyi kongresszus Washingtonban 1910-ben ül össze, többek között foglalkozni fog „a modern letartóztató intézetek építése és berendezése körül követett és követendő szabályokkal“ is. Mindenesetre üdvös dolog, hogy a kérdés tárgyalásánál a dobgháza- kat, illetve a csavargók kényszermunkáját illetően már csak jó hírnevünk érdekében is ne kelljen azzal a kijelentéssel előállani, hogy nálunk ez az intézmény nincsen meg. illetve az előkészítés még nagyon kezdetleges stádiumban van.