Pesti Napló, 1909. január (60. évfolyam, 1–26. szám)

1909-01-02 / 1. szám

1. szám. 1909. január 1 képesek elfeledni, hogy rendes életmódjukban meg vannak zavarva. Reggelijüket nem költhették el a szokott nyugalommal, első, legizletesebb szivarjukat csak felében szívhatták el és egész lényükön elömlik az a hangulat, amit a körúti kávéházakban ékes né­metséggel úgy fejeznek ki, hogy „Wir sind nicht zu unserm Vergnügen da “ A rivaldán túl pedig ki nem pihent, kedvetlen, rekedt hangú színészek. És a mi a legsúlyosabb: a főpróbán kivétel nélkül min­dig hiányzik a főszereplő. Az a főszereplő, aki fontosabb szerepet játszik a hősszerelmesnél és a primadonnánál, akinek jelenléte felvillanyozza a szín­padot és a nézőteret, aki nélkül a színház nem szín­ház: hiányzik a közönség. A főpróba lényegében ugyanolyan próba csak mint a többi. Ennek a tanulságait is értékesítik az előadáson. Hiszen alig van színdarab, amely a be­mutató-estén teljesen abban a formában kerülne szinre, mint a főpróbán. Igen gyakran Jeleneteket húznak ki, helyeznek át, sőt tudok esetet, amikor egy egész felvonást hagytak ki a főpróba után. Az a bí­rálat tehát, amely ilyen viszonyok között születik meg, igen gyakran téves, mivel befejezetlen munkáról mond véleményt Ezért fáj nekünk, színigazgatóknak, az este meg­jelenő lapok előzetes bírálata. És akárhányszor milyen bajokat okoz ez! Megdicsérnek színészeket, akik a premieren fel sem lépnek és megrónak Jelene­teket, amelyeket a közönségnek el sem játszottak. Nem mondom, hogy a főpróbán nyert benyomás min­dig kedvezőtlen, csak azt állítom, hogy az rendesen hamis. Előfordult az az eset, hogy a különben unal­mas színdarabban megfogja a finom lelkű, müveit kritikust egy szerencsés szó, egy eredeti ötlet, egy az életből ellesett művészeti szituáció, amelyet a nagyközönség azonban észre sem vesz. Viszont könnyen elkerülheti figyelmét az, amire első sorban súlyt helyez a közönség: a cselekmény érdekessége. Innen van az, hogy a főpróbáról kijövet ilyeneket hallhat az ember: — Micsoda fércmunka! Milyen bukás lesz! A színészek holnap este nem lesznek képesek végig­játszani a darabot. És azután másnap, no másnap, a színészek mégis yégigjétszák baj nélkül a darabot és ezenkívül még vagy negyvenkilencszer... Az este megjelenő lap tudósitója azonban nem látja a másnapi előadást, ő a főpróba hatása alatt in­formálja olvasóit, amivel feltétlenül nagy sérelem esik a színházon. Ezt a tényt az enyéimnél sokkal meggyőzőbb érvekkel konstatálta már a bíróság is. Tavaly télen bepörölték a „Matin“ cimü párisi újsá­got, mert az „Affaire des Poisons“-ró! a főpróba után, az előadás előtt tett közzé birálatot. A bíróság a „Matint" súlyos pénzbírságra Ítélte. De nem volt ez az első Ilyen eset. Vagy húsz évvel ezelőtt már hoz­tak Párisban egy ilyen Ítéletet, amelynek indokolása annak idejében művészi körökben rendkívüli szen­zációt keltett. A Szajna kerületi első törvényszék A n b é p i n biró elnöklete alatt igy Indokolta meg Ítéletét: „Tekintettel arra, hogy a Oil Bias 1887 no­vember 24-én kiadott számában részletes tudósítást közölt Sardou Victoríen „Tosca“ cimü drámájá­ról, amelyet aznap este adtak elő először a Porte- Saint-Martin-szinházban és azzal egyene­sen megsértette a szerző ama jogait, amelyek őt a publicitás tekintetében a nyilvános előadás időpont­jáig megillették. Tekintettel továbbá arra, hogy a színpadi munka nem megy át a nyilványosság tulaj­donába mindaddig, amig azt elő nem adták, mint ahogy más irodalmi mű is csak nyomtatásban történt megjelenése után bírálható meg, megengedhetetlen, hogy a szerző és az igazgató hozzájárulása nélkül, akár részleteiben, akár egészében bírálatot Írjanak róla az előadás előtt. Tekintettel végül arra, hogy máskép a szerző meg volna fosztva attól az elvitáz- hatatlan Jogától, hogy munkáján megtegye mindazo­kat a változtatásokat, amelyeket még szükségesnek tart, sőt esetleg tetszése szerint elhalássza a nvil- ványosságra hozatal időpontját és különösen a szín­padi szerző ki volna téve annak, hogy művének elő­zetes leszólása által meggyöngitsék, vagy teljesen eloszlassák az. az érdeklődés, amelyre a bemutató alkalmával színpadi hatások, vagy valamely neves művész alakítása révén számit, továbbá a közönség általános benyomása (impression générale du pub­lic) kezdettől fogva meg lenne ham isi tható, sőt még a szerző Is meg lenne fosztható munkája érté­kének helyes megítélésétől, amire nézve csak az elő­adás lefolyása lehet mérvadó: az ítéletben foglalt rendelkezés szerint kellett határoznunk.“ Minden elfogulatlan ember osztani fogja a fran­cia biró felfogását az előzetes „leszóló“ kritikáról. Különösen, ha szem előtt tartjuk a közönségnek azt a furcsa szokását, hogy nem igen hisz a sajtónak, amikor az dicsér egy színdarabot, de viszont igén könnyen hitelt ad a nyomtatott betűnek, amikor az rosszat mond az új darabról. Falud! Miklós, a Vígszínház igazgatója. PESTI NAPL( A doÍGgházakról. írta: dr. Pekáry Ferenc főkapitány-helyettes. Az állami és társadalmi renddel szembehe­lyezkedő elemek elleni védelmi rendszerünk te­rén uj áramlatok törnek utat, ui eszmék foglal­koztatják a gondolkodó elméket. Letünőben van a régi dogmatikus iskola. A megtorlás, a büntetés mellett és helyett előtérbe nyomul a hatékonyabb individualizáció és ennek révén egyrészről célirányosabb és hatályosabb védekezés a javithatlannak bizonyult, megátal­kodott közveszélyes bűnösökkel szemben és vi­szont másrészről a megelőzés és mentés mun­kája a többi bűnöző egyénekkel, valamint azok­kal szemben is, akik veleszületett hajlamaik, kör­nyezetük és életviszonyaik miatt züllés veszé­lyének, erkölcsi romlásnak, bűnbeesésnek van­nak kitéve. Ennek az ujabbi áramlatnak köszönhető a feltételes elitélés jogintézményének immár a folyó évben bekövetkezett megvalósulása, a büntető novellának a bűnbe esett fiatalkoruakra vonatkozó óvó, javító és nevelő rendelkezései, a rehabilitáció nagyfontosságu kérdésének egy­részről s ugyanakkor másrészről a közveszé­lyesség tanának szakkörökben élénk lelkese­déssel való tárgyalása és előkészítése, a gyer­mekvédelmi törvények és rendeletek, a „Gyer­mekvédő-Liga“, a patronage-egyesületek szer­vezkedése, propaganda és előkészületek a kü­lönböző elnevezésű ug3mevezett társadalmi védő-intézetek létesítésére, gyermekbiróságok. Amikor a lelkeket ily fogékonyaknak látom nagy társadalmi problémák megoldására, illetve előbbrevitelére, a közfigyelmet felhívni óhajta­nám egy ugyanezen a téren mozgó, elhanyagolt ügyre. Ez: a kényszermunka, illetve a dolog házak kérdése. Bizonyításra nem szorul, hogy a modern vé­delmi berendezkedésbe feltétlenül beletartozik a kényszermunka, amint hogy az a kultur-államok jelentékeny részénél mint büntetési nem alkal­mazva is van. Elvileg a kényszermunka szüksé­gessége nézetem szerint kétségen kívül áll, a kérdés csak az, hogy a bűnöző és veszélyes egyének melyik kategóriáira nyerjen alkalma­zást és hogy minő foglalkozási ágak és hogyan vonassanak be a kényszermunka körébe? Nem lehet nekem célom e cikk keretében büntetőjogi fejtegetésekkel rámutatni egyenként azokra a deliktumokra, amelyeknél a kényszer- munka alkalmazandó lenne. Van azonban, rendőri praxisom szerint, a bűnöző, illetve, a társadalmi rendre veszélyes egyéneknek egy bizonyos kategóriája, kikre nézve a kényszermunka behozatala ezerfajta társadalmi bajaink között, nézetem szerint, égető szükséget képez. Ez a kategória: a csavargók és kol- d u s o k nagyszámú gárdája, amely állandó ve­széllyel fenyegeti a társadalmi rendet, mert hisz tudvalevő, hogy a csavargás és koldulás számtalan esetben csak ürügy, lopások, betöré­sek, rablások és egyéb bűncselekmények elkö­vetésére vagy azok sikeres elkövetése érdeké­ben a helyi viszonyok kikémlelésére stb. Természetes, hogy a csavargásnál élesen meg kell különböztetnünk azokat, 1. akik aggkor, gyengeség vagy egyéb aka­ratukon kivül eső okokból nem jutnak munkához; 2. a dolog-kerülő csavargóktól. Az előbbiekkel szemben nemcsak, hogy semmi megtorlásnak nincs helye, de sőt a tár­sadalomnak kötelessége ezeket a szerencsétle­neket megélhetéshez, illetve munkához segíteni. Ellenben az egészséges, munkabíró, de mégis dologkerülő csavargók ellen kellő megtorlásnak, büntetésnek van helye. Ez irányban én, hosszú rendőri tapasztala­taimra támaszkodva, tételes törvényűnk intéz­kedéseit elégtelennek, sőt sok tekintetben cél- tévesz.tettnek tartom. Kihágási büntetőtörvé­nyünk ugyanis a csavargást első esetben 8 napi. visszaesés esetén, akárhányszor ismétlődik is a visszaesés, 30 napig terjedhető elzárással bün­teti, de ugyanakkor kimondja (1879: XL. t.-c. 18. §.) az összes kihágásokra, tehát a csavar­gásra is kiterjedő szabályként, hogy az elitéltet nem szabad munkára kényszeríteni. Elhibázott dolognak tartom, hogy a csavar­gásnak annyira fontos kérdése a kihágási tör­Buaapest, péntek 103 vénybe lett felvéve, mert voltaképen a csavar­gás nem is való a bűncselekmények közé, lé­vén az nem is cselekmény, hanem állapot. De ha már a csavargókkal való elbánás módja a kihá­gási törvénybe vétetett fel, még elhibázottabb intézkedés volt a törvény 18. §-ának a kényszer- munkát eltiltó rendelkezését a csavargókra is kiterjeszteni. Mert hiszen a munkától irtózó, a tunya és rest csavargóra nézve csak egy bünte­tés, csak egy orvos-szer létezik, amely egyúttal javulására is vezethet s ez: a munka. 1880-ban vagyis büntető törvényünk életbe­lépte előtt a fővárosnak is volt dologháza, kettő is. Mihelyt azonban a törvény megtiltotta a csa­vargóknak munkára való kényszerítését, a fő­város hatósága átalakította a dologházakat kór­házakká (az egyiket ma is „dologházi kórház“- nak nevezik.). Úgy hogy e téren a múlttal szem­ben visszaesés állott be, amely visszaesői: közel harminc év óta csökönyösen tartja magát Azóta ugyanis a csavargók egy része kint őgyeleg, más része pedig évenként sok ezer­számra a rendőri fogházakban és toloncházak- ban fütött, meleg szobában, viszonyaikhoz mér­ten elég jó! élelmezve restségben, tétlenségben és tunyaságban töltik el napjaikat, rossz példát mutatva társaiknak, különösen pedig a 15—18 éves fiatalkoruaknak. Szociális bajainknak és a kriminalitásnak mennyi veszedelme vezethető vissza a kényszermunkától való eltiltásra! Kétségen felül áll, hogy az állam azoktól, akik gondozását igénybe veszik, megfelelő elen- szolgáltatást igényelni jogosítva van. Ha tehát a csavargó önszántából dolgozni nem akar, kény­szeríteni kell őt arra. A dologházak kérdése időnként hol a sajtó­ban, hol a szakkörökben fel-fclbukkan, maid is­mét évekre lekerül a napirendről, tény azonban az, hogy a megvalósulás stádiumának a kezde­ténél sem vagyunk. Én e téren a legsürgősebb teendőt abban lá­tom, hogy a kihágási törvény 18. §-ának a kény­szermunkára való tilalma a munkaképes csa­vargók és koldusokra nézve helyeztessék hatá­lyon kivül, aminek mindjárt meg lesz az az üd­vös hatása, hogy addig is, mig pénzügyi viszo­nyok rendszeres dologházak építését illetve a meglevő fogház- és toloncházaknak megfelelő átalakítását megengedik, a ma restségben, és tu­nyaságban élő dologkerülő csavargók és koldu­sok különleges berendezkedést és különös szak­ismeretet nem igénylő munkára, (pl. papírzacs­kók, papirdobozok, szivarládák készítése, favá­gás, ruhavarrás és igazítás önmaguk részére stb.) már most kényszerittetnének. Mert ma cse­kélyebb házi munkát csak az végez közölök, akinek tetszik. Természetes, hogy a kérdés végleg csak megfelelő berendezéssel és szervezettel biró dologházak építése utján oldható meg. Ebben a nagyfontosságu kérdésben kell, hogy az ezer ol­dal felé igénybe vett államhatalomnak a társa­dalom, azok az ipari, kereskedelmi és egyéb szakkörök jöjjenek támogatására, amelyek szak­szerű véleményt vannak hivatva adni arra nézve, hogy a mi viszonyaink közt, hol minő berendezésre s minő foglalkozási ágazatokra nézve lenne a kényszermunka rendszeresítendő Készen vagyok e téren is arra az erős ellen­állásra, amely általánosságban a konktirrencia miatt perhorreskál minden rábaiunkét. De erre azt válaszolom, — ad absurdum vive a dolgot, — hogy az államhatalom inkább égesse el, sem­misítse meg a rabok által előállított produktumo­kat, sem mnithogy maga az államhatalom tanít­son és szoktasson tunyaságra, restségre és mun- kátalanságra! Mindenesetre óhajtandó lenne, ha ez a kér­dés összekapcsolva azt a cigányügynek ide tartozó részével is állandóan és komoly íjak­ban a sajtóban is szőnyegen marad iá mindad­dig, amig meg nem valósul. A VIII. nemzetközi bőrtönügyi kongresszus Washingtonban 1910-ben ül össze, többek kö­zött foglalkozni fog „a modern letartóztató inté­zetek építése és berendezése körül követett és követendő szabályokkal“ is. Mindenesetre üdvös dolog, hogy a kérdés tárgyalásánál a dobgháza- kat, illetve a csavargók kényszermunkáját ille­tően már csak jó hírnevünk érdekében is ne kell­jen azzal a kijelentéssel előállani, hogy nálunk ez az intézmény nincsen meg. illetve az előkészítés még nagyon kezdetleges stádiumban van.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék