Pesti Napló, 1909. szeptember (60. évfolyam, 206-231. szám)

1909-09-05 / 210. szám

Budapest, vasárnap 1909 szeptember 5. 210. szám. 15 PESTI NAPLÓ______ Rémes Jelenet következik. A szolgák a titokzatos férfiúval megtöltött zsá­kot a 16 farkához kötözik. Néhány hölgy elájul. Aztán eleresztik a lovat. A ló száguldani kezd. Körül. Köröskörül. A zsákot rángatja, rúgja, löki, veti,­­dobja, hányja, húzza, tépi, vonszolja, lóbálja, rázza, töri, zúzza, amint vad rohanással száguld vele. Újabb hölgyek ájulnak el. A ló megáll. És a szolgák előrohannak. És kibontják a zsákot. És kiugrik a zsákból mosolyogva, épen, fürgén a ti­tokzatos férfiú, még vakító fehér ingmellé se horpadt be, még csak meg se gyúródott a frakkja, még csak meg se mozdult tükörsimára kefélt frizurája. Még csak meg se borzolódott a cilindere. Zúgó taps. — Ki ő? — kérdik az emberek. Senki nem tudja. Én tudom, ő az. Nem lehet más. Álruhában van, de a gyakorlott szem ráismer délceg alakjára és a finom mosolyra, mely ajkai kö­rül leng. Az egyszerű darócfrakk alatt egy nagy állam­­férfiú nemesen érző szive dobog. Ez is Wekerle. London—Páris, London, augusztus vége. Annyit hallott az ember már Londonról beszélni, annyit olvasott róla, s annyi sokféle képes ábrázo­latban látta maga előtt különös utcáit, hogy azt hi­­hetné, hogy legalább félig-meddig mint ismerőst fogja üdvözölhetni. Mily csalódás! Egy egészen új világ tárul a kontinensről jövő utas elé. S ha valaki, mint jó­magam is, egy hosszú párisi tartózkodás után jön ide át, minekutána Páris raffinált kultúrájának fluiduma át meg át járta, a meglepett­ség érzése még nagyobb! Londonra gondolva, mindig az óriási méreteknek súlya nyűgözi le az embert s tölti el aggodalommal. Londonba megérkezve, elhelyezkedve s körülte­kintve, mindenekelőtt az elfogultságnak s félelemnek ez az érzése tűnik el. Különösen akkor, ha elég elővigyázók vagyunk s lakásunkat nem a város közepében, hanem szépen valahol a Hyde-park szomszédságában veszszük. Mily kedves, barátságos s hangulatos girbe-görbe utcák! Mily keskeny, dísztelen s egyforma külsejű, kor­­mosfalu téglaházak? S a párisi 7—10 emeletes bérpaloták után mily szerények s igénytelenek az itteniek, legnagyobb­részt 3—4 emeletükkel! Gyakran az egész utcán ugyanaz az ósdi ház­­minta vonul végig. A földszinten a keskeny ajtó mel­lett, melyet oszlopos erkély árnyékol, egy széles ablak, utána a következő ház, azaz lakás bejáró ajtaja erkélyével, mellette az ebédlő ablaka s igy a végtelenségig szép egyformaságban s egymásutánban. Az ajtók mind gondosan bezárva, a közepén az elmaradhatatlan réz vagy vaskalapácscsal ellátva, melylyel a levélhordó a hagyományos kettős ütéssel jelzi, hogy levelet dobott a szekrénybe. A mi nagy bérkaszárnyáink helyett, ahol az egyik lakó a másiknak a gyomrába néz, ezek arány­lag kis és békés családi házak, ahol mindenki magá­ban és zavartalanul húzódik meg. „My house is my castle!“ A házam a váram. Most érti meg az ember valójában ennek a mondás­nak a jelentőségét A város központja, a City felé közeledve persze a házak méretei is nagyobbodnak s némi változa­tosságot mutatnak fel, különösen a főbb közlekedési­­útvonalakon. De általában ott is elég keskenyek s Katitektúrájuk bizonyos ódonszerű jelleggel bír. A XX. század lázasan nyüzsgő forgalma mellett e középkorias házak örökzölddel néha teljesen be­futott falaikkal s a kacagó virágokkal teli ablakok­kal, mindez oly különös hangulatba ringatja az embert. Szinte látjuk, hogy az angol, ha már nem lehet kint, valahol az erdő melletti lankáson épült roman­tikus kis cottage-ában, falusi lakában, ha már nem szívhatja a házát körülvevő mezők virágainak illa­tát, legalább egy, egy kis örökzölddel s az ablakait, erkélyét ellepő sok szép virággal iparkodik a szabad természetet maga körül varázsolni a ködös, kormos óriási London kellős közepébe! Ah, miért kell ezt Párisban nélkülözni! Ott óriási bérpaloták ,szakadatlan sora egymás mellett, de sehol virág .Zs.ablakokban, sehol valami zöld a falakon, ahol fel­­pihenhetett volna a fáradt szem! Azt mondják­, hogy drága! Hát a muskátli!? London azzal van teli. Nincs annál hálásabb s igény­telenebb virág. Virít az egész nyáron s buja húsos zöld leveleiből kikandikáló vörös, vagy rózsaszínű virágai mennyire élénkítik a ház frontját. S egy kis örökzöld galy elültetve a fal tövében, amint lassan kint bevonja zöld szőnyeghez hasonlóan a rideg kőfalat, mily hangulatos, léleküditő s barát­ságos. Mindez nem drága, ’de érzék s a természet szeretete kell hozzá! Az az örökzöld, amely ezt a füstös s nagyon kevés ízléssel összehordott rengeteg téglarakást — mit Londonnak neveznek — befutja s az a virág, mely ez egyhangú, komor házak ablakaiból s erké­lyeiről felénk integet, eszünkbe juttatja, hogy a szabad természetet szerető angol ősrégi, csúnya, de kedves és hangulatos Londonjában vagyunk. Ha a város centrumában most újonnan épülő óriási bérkaszárnyák el is ütnek London ősi jelle­gétől s a kontinens nagy városaira emlékeztetnek, pár lépést kell csak tennünk, mely egy közeli square­­hez, (kis kertféle) vezet s máris újra az a különös hangulat részén körül, amely e hét milliós város kellős közepén egy csendes kis vidéki városka békés milienjét varázsolja elénk s belénk. S ezt az érzést még fokozza az a relativ csend s nyugalom, amely a főközlekedési artériáktól félre­eső e helyeken uralkodik. Ez a hangulat talán az, amely még leginkább kárpótolja az embert a széles, egyenes, levegős s lombos fák által szegélyezett utak hiányáért ebben az összevissza város konglomerátumban Még idejövetelem előtt felhívta a figyelmemet egy telivér párisi arra a sajátságos körülményre, hogy Londonban nincsenek avenuek és boulevardok; más szóval, hogy a fával szegélyezett széles utak itt ismeretlenek. Hogy ezt párisi lelke, szomjúhozva nélkülözte, magam is értem. De ha csak ez hiányoznék! A Parisból ideszakadt halandó úgy érzi magát, mint a madár, mely kanickájába van zárva. A" ka­­licka kedves, kényelmes, zöld lombsátor árnyékolja, tü­rödhet is bőven benne, amikor csak akar, szép zöld folyondár fut végig zöldre festett rácsozatán s ah! mégis, mégis csak kalicka az. Kedvesek itt az ósdi stilusu házak, hangulatosak örökzölddel befutott virágdiszes erkélyei s ablakai, de amikor órákhosszat közöttük bolyongva szemünk mindig beleütődik valami házba, bizonyos nyugta­lanság érzése fog el. Körülnézünk önkénytelenül és öntudatlanul is valami rést keresünk e kőtömegben, amelyen át szemünk tekintete a végtelen messze­ségbe kisurranhat s lelkünk egy szép perspektíva elmosódó harmonikus vonalaiban megpihenhet. Hol vannak Páris gyönyörű út­ és tér távlatai, melyeket a francia zseni páratlan ízlésű ösztöne te­remtett meg? A­ki Párisban a Louvre előtt Gambetta szobrá­nak lábánál állva, nem nézett még a Tuilleriék kert­jén é­s az Avenue de Champs-Elysée-n végig az Arc de Triompheig, mely a távol messzeségben levő Place de l’Etoile közepéből emelkedik a felhők felé, az nem látta a világ legszebb útját. A Place du Carrouselen előttünk álló kisebb diadalív körül bársonyos zöld pázsiton különféle színes levelű bokrok s fák keretei között márvány­szobrok, mint megannyi megkövesült pogány istenek, fehérjenek. Hatalmas kővázákban zöld levelek kö­­zött vérpiros virágok nyilanak. A diadalív egyik ívnyilásán áttekintve, a Lutori obeliszk karcsú alakját látjuk, amint felnyúlik a pá­­rázatos levegőbe, s mintegy felette lebeg a messze távol ködéből kiváló hatalmas Arc de Triomphe szürkés-kékes silkouetteje. Két oldalt a Champs- Élysées fáinak sűrű zöldje, a középen meg a han­­gyabolyszerüleg nyüzsgő s a végtelenségben eltűnő kis pontjai az embereknek s fogatoknak. Vagy ki ne emlékeznék arra a mély benyomásra, amelyet a szemlélőre a Place de l’Etoilera csillag­sugárként torkolló 13 gyönyörű szép avenue gyűr kőröl. Ki felejtené el az Avenue de l’Opéra művészies szép képét a távlatban az Operával, a világ leg­szebb színházával. A­ki megfigyelte, hogy az Opera felé közeledve a folyton változó szemszögeknek megfelelően mily harmonikusan fejlődik ki e gyönyörű épület képe­s arkitektonikus koncepciója, bámulva fog feltekinteni azon nemzet Géniuszára, amely ily művészeket szül. Itt Londonban még a legújabb nagyobb méretű utcaszabályozó munkálatok sem sikerülnek. A Buckingham-palota előtti széles és lombos fa­sorral szegélyezett Mail, mely szemmel láthatólag a­ Champs-Elyséest szeretné utánozni, egy félkörsze­­rűleg újonnan épült nagy épületnek fut neki ahe­lyett, hogy a Trafalgar Square-re nyílnék a távlat­ban a Nelson-oszloppal. Az óriási költséggel csi­nálódó Kings­way pedig, mely a várost kelet-nyu­gati irányban kettészelő Oxford-street közepéből dél felé elágazik, szintén egy ormótlan háztömb­ félkörbe fog ütközni, ahelyett, hogy a Themze partjáig ter­jedne. Bezzeg Párisban, ahol csak lehetséges, minde­nütt valami szép távlatban gyönyörködhetik­ az ember. Majd az Eiffel-torony csipkeszerfl karcsú alakja, majd az Observatoire gömbkupolás fehér tetője, majd a Notre Dame csonka tornyai, majd még a Place de la Bastille, Républikue, vagy Vendom, karcsú bronz oszlopkolosszusai vannak szinte be­állítva végpontokul, ahova már a végtelen messze­ségből nyílegyenes irányban odajuthat szemünk te­kintete. A Quartier Latin-ben a Pantheon dominál ku­polájának messze-messze látszó hatalmas oszlopso­rával. Mintha kinőne a Sorbonne s a körü­lötte levő egyéb sok világhírű tudományos gócpont közepéből.­­ A Szajna túlsó oldalán meg a „Sacré Coeur“ óriási méretű új templomé mint valami hófehér hindu pagoda emelkedik ki a Mont Martre zegzugos utca­­labirint­sei között a magas dombtetőn. A Szajna partján pedig ott lebeg a Hotel deS Invalides aranyozott kupolája a „l’emperent“ sírja felett, aki utolsó kívánsága szerint ott pihen: „sur, les bords de la Seine au milieu de ce peuple fran­­cais que j’ai tant aim­é". Itt Londonban hiába keresünk­ hasonlót. A híres Trafalgar-square egy aránylag szökés, formátlan, sivár aszfaltfelület, középen a Nelson szobrát hordó oszloppal. Az Oxford-street, mely London legszebb utcája s legfőbb közlekedési útvonala, talán a párisi „m­e ’de Rivoli“-ra emlékeztet. De emennél a Louvre s a Turiernek, szemet-lelket üdítő oázisok, addig amaz különféle nevek alatt óriási gilisztaként húzódik végig London közepén s órák kellenek, míg még kocsival is végigszáguld rajta az ember. Az arisztokratikus Pikkadilly nem szebb Bécs belváros akármelyik­ közepes girbe-görbe ódon utcá­jánál. A hires Regent-street szót sem érdemel ugyan­azon sárgás olajfestékkel bekent egyforma sablonos házaival s az „Oxford-circus“ (körönd) paródiája a mi Andrássy-uti köröndünknek. A házak külsejében itt rögtön szembeszökő mo­noton egyformaságnak megvan a maga természetes oka. London területének legnagyobb része majoritás s néhány főurnak tulajdonát képezi. Ezek azután egész városrészeket ugyanazon sémára a lehető leg­olcsóbban, vakolatlan sima sivár téglafalhomlokzat­­tal felépíttettek. "

Next