Pesti Napló, 1910. január (61. évfolyam, 1–25. szám)
1910-01-01 / 1. szám
Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1910. január T. T. szám. » A való életben ezt az elvet öntudatlanul követjük anélkül, hogy az imént részletesen kifejtett indokokról számot tudnánk magunknak adni. Ha például az ellenzéki képviselő a parlamentben azt kérdi a minisztertől, vájjon igaz-e, hogy Szerbia ellen fegyverkezünk és a miniszter ezt az igazsággal ellentétben tagadja, akkor ezt a nyilvánvaló hazugságot nem tekintjük erkölcstelenségnek. Hiszen az igazság csak azért erény, mert szükséges kelléke az egyének társadalmi összetartásának. Ez azonban az államokra nézve nem áll. Az államok bizonyos antiszociális viszonyban állanak egymással. Nemzetközileg az állam előtti idők természetes állapota uralkodik. Az állam első kötelessége, hogy exisztáljon. Egyedüli szabálya az önérdek. Miután az ő élete mindnyájunk élete, ezt semmi más tekintetnek nem szabad feláldozni. Az egyén elbukik és meghal, mint a kötelesség vértanúja. Az állam nem lehet áldozat; az állam öncél, az állam szuverén, mely mint hatalmi szervezet, még az erkölcsi törvénynek sincs alávetve. Ebből folyik az egyéni és a politikai morál különbsége. A való életben ezt az imént kifejtett különbséget szomnambulisztikus biztossággal és öntudatlansággal teszikmeg, bár ennek az őszinte feltárása sok mindenféle kedves előítéletet bolygat meg. Mi bizonyos fölénynyel szoktunk az örök erkölcsi törvényről beszélni és felháborodással emlékezünk meg az olyan emberről, aki kétféle morált hangoztat. Pedig Spencer korszakalkotó fejtegetései után a tudomány el nem ismerheti, hogy az erkölcsi törvény valamely változatlan földöntúli igazságonalapszik és ennélfogva a morál nemcsak kétféle, hanem többféle és teljesen a társadalom különböző alakulásától függ. Igenis, van egyéni és állami, magánéleti és politikai morál. Sőt, egyes kisebb csoportosulások, mint mert ön sajnálja, hogy nem valósulnak meg a tervei. Pedig örülnie kellene. Princezászy fejfájással ébredt fel és tovább sajnálta, hogy nem valósultak meg a tervei. Mert elvégre Princezászy csak ember volt, a pártok, bizonyos szeparatisztikus irányt követnek az erkölcs dolgában. A párt egyedüli célja a hatalom. Ha más tekintetnek hódol, akkor saját fennállása és gyarapodása ellen vét. Ennélfogva hatalmi céljait skrupulus nélkül hajhássza és túlteszi magát az egyéni erkölcs parancsain. Erre vezethető vissza, hogy a párterkölcs rendszerint alacsonyabb nívón áll, mint az egyéni erkölcs és hogy sok tiszteletreméltó politikus mint pártember olyan tettekre vetemedik, melyekre saját érdekében nem volna képes és melyekért, mint magánember nem vállalna felelősséget Az a mesterség, amelyben az állam és a pártérdek dominál,tő a politika, minden izében megérzi e két hatalmas tényezőnek erkölcsi visszahatását. Miután az állam és a nemzet érdekében minden szabad, ami az egyénnek tiltva van, miután a pártérdek közhelyesléssel sok mindent megengedhetőnek tart, ami különben dehonesztáló, ennélfogva a politikában az egyéni morál szabályainak alkalmazása nagyon különös eredményre vezet. Ezzel a mértékkel mérve, a politikai világ legnagyobb hősei, a nemzetek nagy vezérei, Bismarck, Gladstone és Beaconsfield annyi reprehensibilis cselekményt követtek el és hamisság, köpenyegforgatás, következetlenség és elvtagadás által annyit vétettek, hogy őket majdnem morál insanityben szenvedőknek kell mondani. Miután azonban ez teljes abszurditás és képtelenség, eme ellenpróba által is bizonyítást nyer, hogy az egyéni és politikai morál közt való megkülönböztetés jogosult és a dolog természetéből folyik. Az erkölcsi mértéknek politikai dologban való bizonytalansága nagyon megkönynyíti a kárhoztatást és az elítélést, de felette megnehezíti a politikai tényeknek erkölcsi tekintetben való igazságos mérlegelését A politika valódi lénye és természete felette súlyos helyzetet teremt. A politika, ami adoltak arra, hogy egyenjogúak lehetnek a férfiakkal, Théroigne de Méricourt még csak az ágyuk Versaillesbe való vontatásával akart a férfiakkal vetekedni és a francia nők követelése, a híres „requete des dames á l’assamblée nationale“ még nem került a nemzetgyűlés elé, amikor Magyarországon már nyomtatott szózat harsan a nők jogai mellett és az első magyar feministák síkra szállanak a nők egyenjogúsítása mellett. Bárány Péter volt az első magyar író, aki nyomtatott írásban fejtette ki a nők egyenjogúsításának szükségét és lehetőségét. A tiz ujjunkon lehetne megszámlálni azokat, akik ezt a nevet eddig ismerték, vagy akár csak hallották is. Kora se igen ismerte, jóllehet gróf Széchenyi Ferencnek volt a titkára. Csak az országgyűlési követek körében volt ismeretes, ahová számottevő órát rendszerint elkísérte. Az irodalomtörténet se foglalkozott vele, csak a legújabb kiadású Beöthy szentel neki néhány szót. A feministák pedig magyarországi apostolukként tisztelhetnék és a sok külföldi jelentéktelen nagyság felhajszolása helyett kegyelettel fordulhatnának feléje. „A magyar anyáknak alázatos kérések“ címen adta ki röpiratát, de számolva a viszonyokkal, a társaság német nyelvszeretetével és a magyar szótól való idegenkedésével „a német dámáknak“ ajánlva, németre is lefordította művét, amelyet a következő hosszú címmel ékesített: „Der Ungarischen Mütter an die zum Reichstag versammelte Magnaten und Ungarische Väter gestellte demisthige Bitte. Aus der ungarischen Sprache buchstäblich übersetzt, und den Deutschen Damen gewidmet. Gedruckt im Römischen Reich, 1791.“ Rövid kis röpirat, harminckét ritkán nypszemélyi vonatkozást illeti, alapjában véve a hatalomért való küzdelem. Hatalom nélkül nincs politika. Nincs jogosultabb dolog, mint hogy a politikus a hatalom után tör, sőt ha azt kizárólagos célnak tekinti. Még Deák Ferenc is ragaszkodott a hatalomhoz. csak a hatalom sallangját és cifraságait vetette meg, de annál jobban kívánta, hogy az országot az ő felfogása szerint kormányozzák, hogy a közügyekben az ő nézete érvényesüljön, minél erősebben meg volt győződve annak helyességéről. A politikus vezércsillaga és éltető szelleme: az ambíció és a hatalom után való törtetés. Azonban a közérzület itt sajátszerű eltévelyedésre csábítja az embert. A demokrata társadalom felette kényes, féltékeny és irigy. Nem szereti a hatalmas embereket és főleg nem szereti, hogy puszta szemmel láthassa az uralom machinációit, a hatalom kitoktatását. Az ambiciózustól megköveteli az alázatosságot, a szerénykedést, a meghunyászkodást és főleg megköveteli az önzetlenség és az áldozatkészség komédiáját. Ez után bomlik és pedig annál nagyobb hévvel, minél jobban hódol saját maga részére a hatványozott önzésnek. A társadalom tehát a farizeusságnak és a képmutatásnak maga veti meg az ágyat, miután a politikustól a legjogosabb személyi érdek és ambíció természetellenes elnyomását követeli. Ha a néptribun nagy lelkesedést akar kelteni, akkor nagyon otrombán hízeleg a közönség eme gonosz ösztöneinek. Magáról azt mondja, hogy ő teljesen ment a dicsvágy halálos bűnétől, hogy hivatalt és állást, bár számtalanszor kínálták, utálattal utasított vissza és hogy miniszterségre, bár lángoló hazafiságból minden áldozatra képes, semmi körülmények között nem kapható. Ez a helyzet kényszerűsége folytán elkövetett hipokrízis sok más politikai hazugságnak és ámizgatásnak a melegágya. Ez a komikusan visszás és hazug évezet is bizonyítja továbbá Spencerig unott lapocska, nem is mélyen járó elmen mindenképpen eredeti, korát jelentékenyen előző, a viszonyokat tekintve bátor nyító, rajongó, sőt fantaszta is, mint e kor íróiés formátoraié általában. Kérése, végső köpzése nagyon szerény. Mai szemmel nézvetséges. Röviden az: engedjék meg a ni ezek közül is azonban csak a „főbb rendőröknek, hogy mint nézők a személynek, az országbíró engedelmével az országgyű részt vehessenek. Az azonban, amivel ő indokolja, már tisztán a nő egyenjogúsító a prédikációja. Meg kell azonban jegyezni, maga a konklúzió is nagy dolog volt aki, mert nő még az országgyűlés közelébe szőzhetett és (mint egy régebbi e helyütt megjelent cikkemben ismertettem) csak nagy viták után engedték meg néha-néha, hogy valami ismert nevű, nagy protekciójú mágnásasszony személyesen adhassa elő valaki ellen irányuló panaszát. Keresztessy naplójában olvasható hogy a budai bíró a diétára érkező uraságokra való tekintettel az országgyűlés közelében nem engedett női szállást. Ez volt akkor a közhangulatnak való megfelelő rendelkezés. Jóllehet a ficsunak, mint ugyancsak Keresztessy Kia ugyancsak futottak a kalandok után. „Ez nap (az országgyűlés megnyitásakor) láttunk elsőben a bécsi cifrák... (kokottok) közül kettőt a hídon sétálni, akik mind a bámulásig fel voltak selyemruhákkal s tollas bóbitákkal ékesítve t. i. ezen alkalmatosságra egynehányan jöttek le Budára Bécsből és 1300 posztért árendálta ki két hónapra egy szép házat s magoknak ugy szabták ki az árakat, hogy ki 10, ki 20 arany legyen... Ezek gyakran sétáltak a hídon, minthogy itt reménylettek vadászatiok után legtöbbprédát,“, Az első magyar feministák. Irta: Seress László. (Utánnyomás tilos.] A kilencvenes évek felvilágosult reformmozgalma Magyarországon nemcsak lépést tartott a francia enciklopédisták és később a francia forradalom eszméivel, hanem sok tekintetben meg is előzte azokat. Érdekes, hogy épp olyan téren előzte meg, amelyen különben mögötte állott a nyugati felfogásnak. Mégpedig a nőkérdés terén. A turáni eredet keleti jellegének megfelelően meglehetősen alárendelt szerepet játszott a nő a magyar családi életben, és habár a közép- és felső körökben bizonyos tisztelet környékezte is, a nemzet zömét alkotó jobbágynépesség körében csak a férfi volt az „ember“, míg a nő csak dolgozó lény volt, akinek se közügyhöz, se az ura dolgához nem volt semmi köze. Még a házközösség késői kiformálódásában se kapott semminemű szerepet és a család ügyeiről csak a férfiak határoztak. A nyugaton sokkal előbb kezdődött a nő „felemelkedése“ a férfihoz. Azonban a nagy reformkorszak belső értékének nem a legutolsó előnyös vonása, hogy a nők felemelkedésének jogát, sőt a férfiakkal való egyenjogúsításának ■szükségét, még a francia forradalmat is megelőzve követelte e korszak két magyarországi eszmeharcosa. A nők Parisban még nem is gon