Pesti Napló, 1910. március (61. évfolyam, 50–76. szám)

1910-03-27 / 73. szám

’IWiaiTTiin n ■■ n f ~ mu ji----­'OoX&wyCtsL, VtScínaPPESTI NAPLÓ 1910. március 7- 73. szám. 35 Kelke! Uj szárnyakat ad e név képzeletének, messze, ni világokba száll velük... Tövig ég a gyertya s ő még mindig aszta­lánál fiL Riad, veszi a mentét, fokosát, neki a fehér éjszakának, — ki Budára! Uttalan utakon s­örtet s arra Ujlak felé várja a reggelt a Duna partján. A Margít-szigetet látja, de nem hóban, hanem reményeinek tavaszi pompájában. És didergő kézzel az aj szerelem első versét. ' ' ‘ Láttad-e angyalon­ a Dunát? S a szigetet közepén?, Ide szivembe képedet­tként fogjak, én. A szigetről zöld falomb Mártja a vízbe magát; Ha te szivembe igy a remény Zöldjét mártanád!­­ Hazai Alig várja a délutánt, nagy illetődve lopódzik a Wenckheim-házba. Vahot fogadja, ■megmutatja neki a verset Mosolyog a barát. — Hívom Etelkét, megmutassuk neki. — Nem, nem! — szabódik a költő, — hagy­od, beszélgessünk. Pedig dehogy is beszélgetnek. Sándor egyre az ajtórésen át keresi a kék szemet, menyországát. Átkozott gyávaság! dühösen szidja magát és menekül. A gang ablakából Etelke mosolyog reá... És aztán így megy ez napról napra. Bolond fiatalok, úgy szöknek egy­más elöl, hogy csak természetes: össze kell ta­lálkoznak! Futó szó, futó kézszoritás, emlékek, plci kincsek ezek, melyek utóbb aranyhegyekké nőnek az éji ábrándokban. Petőfi egyre fogy, egyre sápad, türelmetlenül szól rá szerkesz­tőjére:­­ — Adj több munkát! Nosza Vahot Imrének se kell több: látatja,­­futtatja, mint a bolondot. A cimborák már mesz­­s­ziről kiáltják rá a Hatvani­ utcán: „Gyurián és ■ Bagó!“, de Sándor nem nevet többé. Dolgozni!­s munkába akarja ölni érzelgősségét. Szerencsére plön a lap karácsonya, az Italánál ül még a szent teste délutánján is. No erre már goromba Imre ,ur is földhöz vágja a fezét: — A fenébe is, írd ki már azt a tintát, ezt ter Sándorékhoz! IV. Mennek a hóban, messziről világit már az emeleti ablakból a karácsonyfa. Szaladnak fel a lépcsőn, a vizitszoba asztalán áll a csillogó jó­szág, gallyai alatt a szerény ajándékok. Kis, bon­bonos skatulyák, mind a jóneves Kogler cuk­rász gyártmányai. A harmadik szobából vig­szóbeszéd hallszik, a vendégek vannak ott: Vö­­rösmartyék, Bajzáék, Erdélyi, Kuthy Lajos, Ka­zinczy Gábor... De Sándor nem megy be, in­kább azt a nagy papircsillagot nézi, melyet a házigazda épp most vág s színez ki a kará­csonyfaasztalon. *— Mi lesz az? — Az Etelke csillaga, — súgja a belépő Wa­­hotné, — tudja a karácsonyi babona szerint ma kell ezt a süldő leány számára kivágni. Látja-e? huszonnégy ága van, ebből huszonhá­romra egy-egy ismerős fiatalember nevét kell felirni. Az utolsó az üresen marad, ez a nyájas ismeretlené... Már most lefekvéskor a leány ezt a csillagot a párnája alá teszi s első álma után a sötétben találomra be kell szakítania. Reggelre megnézi: amelyik ágnál beszakitotta, az a fiatal ember lesz a férje... Bolond babona, ugy­e? de épp oly hagyomány nálunk, mint hogy Etelke ugyancsak ma dagasztja az első karácsonyi kalácsot. Kint van, nem nézi meg?... No, férjecském, irod-e már a neveket? — Persze, hogy irom, — kapkod Vahot, — de segíts azért te is! Petőfi ott ténfereg, de hozza valami, kipis­­lant arra a konyha felé: ott áll Etelke s épp ke­­negeti a szép négyfonatú kalácsokat tojássár­gájával. Megszólítsa? Óh, ez az örökös tartóz­kodás ! Nem meri... Visszahívják. Akkorra már épp özönlik be a vendégsereg, Vahot Sándor a fejét vakarja: — Jaj, mondjatok már valakit... egy név hiányzik még a huszonharm­adik ágra! Csend, csak Bajza úr köhint és cirógatja jól fésült finom szakállát. Petőfi lép elő váratlanul: — Majd hát én írom oda a nevemet. Ámulás, mozgalom: „nini, a vadember sze­lídül!“... de a házigazda már is pennát nyom a kezébe s leülteti a karácsonyfa alá. Sándor fel­tekint: épp Etelke lép be, a kék szemekbe néz fel hosszan, aztán, mialatt föléje hajolnak, írja a csillag ágára sebesen: sárga bokrétáját először megpilantotta: „olyan vagy ám te is!“ És kiegészítette ezzel a titkos óhajtással: „ha én igy tudnék! — stiglicnyelven beszélni te veled!“... Ehelyett végül azt kérdezte: hogy hívnak? honnan jöttél? ’ Am­onnan, a Szilágyi-tanyáról. Látni a me­zőn a fehér házat; vörös cserép a fedele; tavaly épült; én pedig a tanyás leánya vagyok, Anica... Az urfi kedvetlenül nézett arrafelé, mesz­­szire. Jobban szerette volna, ha az urasági bir­tokról való lett volna a leány. Ahonnan ő is jött. Vannak ott leányok elegen; a juhász szám­adónak is kettő; a béresházakban is egyné­hány; de azok olyanok, hogy — próbálnának csak itt tojást szedni! — Haza megy, Anica? — kérdezte majd­nem szomorúan. — Hova mennék? Ha késem, kikapok. Azt sem tudja a szülőm, hogy eljöttem. — De isz’ el nem lopnak, nagy leány vagy. — Az ám, éppen azért... Megint lesütötte a szemét. Az urfinak olyan volt az, mintha hirtelen beborult volna, pedig alig úszott az égen egy-két sirályszárnyú fia­felhő. Szerette volna a leányt túróztatni, marasz­talni. Olyan szép volt itt minden; a nap sütött, hogy attól minden életnek fel kellett pezsdülnie; a fű se­mlátomást nőtt a mezőn; még délibáb is látszott a távolban, ahol néhány tanya mintha vízben állott volna. Rezgett, remegett a levegő, az aranyfolyó mintha valósággal hullámzott volna az enyhe szélben, ami végigborzolta, és a bíbicek már elcsendesedtek, megnyugodtak, senki sem háborgatta őket Itt lehetett volna maradni akármeddig. Akár a fasor árkának a partján, ahol a pirosköd­­mönkés „istentehénkéi“ felmásztak az aszott kóró szárára s ott sütkéreztek, akár a kacsa­­virágos mezőn, ahol volt egy-egy dombosabb pont fe. abcsei ne® itt fel a sóz­ás a gyepen Ha e sötét betűk, amiket itt leírok, Lennének a balsors, amely tán téged ér, Elvetném tollamat, s nem írnék, bárha lenne Minden vonásomért egy-egy ország a bér... Olvassák: döbbenés, kérdő tekintetek, ol­vassa Etelke is, pirul, de aztán még halvá­nyabbá lesz. Nézése ijedt, szinte segélyért me­nekül Petőfihez. Sándor megragadja a híres szép kicsi kezet, szorongatja, de szólni ő se tud. No, hál’ istennek, annál vigabbra válnak a többiek hamarosan. Szent ünnep, prezentes, mó­kák, hangos vacsoránál ülnek még éjfél után is. Végre búcsú, elmennek: csend. Alszik már min­denki, csak Vahotné suttog még az Etelke ágya mellett az utolsó szobácskában, ő maga teszi nagy gonddal a csillagot a fáradt teremtés párnája alá. A leány oly sápadt. Nyugtalanul néz az ablakfüggöny kis résére, melyen át a teli hold káprázata szűrődik be. — Félek az éjtől... — Bolondság, szívem. Nézd, másik vastag takarót vonok az ablak elé... — Úgy, köszönöm... (mosolyog már.) Jaj, Mariskám, kinek a csillagát fogom beszakítani? — Tán a Petőfiét. Bánnád? Mondd, tetszik ő neked? A leány elkomolyodik. Sebesebben kezd lé­legzeni: — Tetszik. Erős a szeme... s ez oly jó. Ő megvédene engem. — De ki ellen, szivem? — A hangok ellen... Ők nem akarják. Hal­lom én a hangokat most mindig, néha nappal is. Pörölnek, tiltakoznak, elhúznak tőle... Én küz­dök s ez reggelig halálra fáraszt. — Etelkém! A leány lehunyja a szemét. — A hangok... Meglásd, nem fogják meg­engedni, hogy a Petőfi ágát szakítsam be. Elve­szik a szerencsecsillagot tőlem? Csend. Vachottné sóhajt: — No... hová, kire gondolsz? Petőfire? Etelke ismét mosolyog. — Nem gondolok rá, látom őt. Oly tisz­tán ... Megáll a szobájában, épp erre fordul, ide néz. Oly jó az az ő erős, jó szeme! Csak el ne aludnék és folyton igy rám nézne ... — Szivem, most már te aludj el. Egy csó­kot, aztán jó éjszakát. A leány még súgva szólal meg dalvábas: épp úgy fészket lehetett volna rakni, ahogy a bíbicek cselekszik. Mind e helyett végül is csak annyit bírt kérdezni a legényke: Mikor jössz el megint? És nehogy a leány azt mondja, nem jövök, hamar kieszelte, hogy valamivel csalogatni kel­lene; meg kéne vesztegetni; ígérni kellene neki valamit, aminek ne bírjon ellentállni. — Tudod mit? — szólott titkolódzva s némi sejtetésével annak, hogy ő tőle függ az egész dolog, — én megmutathatom neked, hol van a legtöbb bibiefészek. Ott annyi bibictojást szed­hetsz, amennyit csak akarsz. A leány elpirult. Letekintett a köténykéjéne­k ebben a szemérmes mozdulatában ez volt rá Lám, kitalálták, tudják... De a kis legény még most is lovagias ma­radt. Nem akarta megérteni, mire gondol a leány. Hanem ahogy így nézte zavart kis ábrá­zatát, amely úgy hasonlított a hamvas harmatos tearózsához, nem birt ellentállani félénkségében és merész nagy vágyának, ami majd megbolon­dította, úgy ostromolta ebben a pillanatban. — Anica, csókolj meg, — kiáltotta erdő pa-­ rancsolással, — azután eleresztelek... A leány megrezzent feltekintett, ijedten és mégis kíváncsian igyekezett leolvasni a fia ar­­cáról: igazán akarja-e; azután hirtelen körül­nézett, egy szempillantással meggyőződött róla, hogy senki sincs az egész nagy pusztán, csak a csupasz fák, s a fényes sárgavirágok, még a madarak is hallgattak, elrejtőztek, nyilván nem törődtek mással, mint a magok dolgával... És­ ott csüggött a legényke nyakán, aki ölelte, de csak egy pillanatig. Mert a kisleány riadtan pattant hátra és kétségbeesve nézett le a földre. Ott, a nyirkos rög közt, egy tucat szeren­csétlenül járt bibictojás tartalma sárgállott, akárcsak az aranyfolyó fényes virágai. Hisz a mikor összeölelkeztek, Anica önfeledten eleresz­tette, volt a köténye csücskét. . ............ ——nüjke. [nyíre volt tőle, izgatottan szólott rá: megállj! (Mint a régi pandúrok, ha a kapcabetyárt meg isírták lepni.) Ott álltak szemközt egymással, a leány­ége, félénk, nagyratágult őztekintettel és olyan piros arccal, ami pirosabb volt még pipacsszínű kendőjénél is; a fiú pedig csodálkozva, feszesen­­és valahogyan röstelkedve, mint aki jóvá tenni szeretne valamit, de nem bírja kitalálni, hogyan kezdjen hozzá. A leány erősen szorongatta a köténye csücskét; látszott, hogy a kötény zacskójában van valami, amit alkalmasint titkolni szeretne. Hanem a sok sárga virág kihullott a hónalja alól, ijedt viszafordulásakor. A legény lehajolt és elkezdte az aranyvirág­­szálait bokrétába kapkodni. — Hol szedted ezt a sok szép virágot? —— kérdezte kissé bambán. A leány szája szögletén pajkos mosoly je­­­lent meg egy másodpercre, de nevetni mégsem mert !— Ott ni. — felelte gyorsan és a mezőn sárgálló aranyfolyó felé mutatott — Csakugyan, ott sok kacsavirág van. — állapította meg a legény és a hangjába minél­­több gyöngédséget próbált belevuvolázni. A leány nem bírta el sokáig azt a furcsa nézést ahogy az urficska rábámult Lesütötte a szemét Úgy érezte, hogy csiklandozzák és mindjárt kacagnia muszáj. A köténye csücskét ösztönszerüleg szorongatta aközben. Aggódva, szívdobogva várta, mikor kérdi az urfi: mi van abban? De csak nem kérdezte. Mintha egyenesen kerülni akarta volna, hogy észre kelljen vennie a kötényt. Egy pár tengelice röppent át felettek s leszállott a fasor egyik magas fájának a tete­jére. A hím rögtön rákezdte a dalát, azt a csat­togó, éles, bravúros szerelmi himnuszt, amihez éppen ilyen verőfényes tavaszi nap illik legjob­ban. A fiúnak eszébe jutott, amit az imént gon­dolt, amikor a tojástolvaj pirosbóbitás tejét és

Next