Pesti Napló, 1910. március (61. évfolyam, 50–76. szám)
1910-03-27 / 73. szám
’IWiaiTTiin n ■■ n f ~ mu ji----'OoX&wyCtsL, VtScínaPPESTI NAPLÓ 1910. március 7- 73. szám. 35 Kelke! Uj szárnyakat ad e név képzeletének, messze, ni világokba száll velük... Tövig ég a gyertya s ő még mindig asztalánál fiL Riad, veszi a mentét, fokosát, neki a fehér éjszakának, — ki Budára! Uttalan utakon sörtet s arra Ujlak felé várja a reggelt a Duna partján. A Margít-szigetet látja, de nem hóban, hanem reményeinek tavaszi pompájában. És didergő kézzel az aj szerelem első versét. ' ' ‘ Láttad-e angyalon a Dunát? S a szigetet közepén?, Ide szivembe képedettként fogjak, én. A szigetről zöld falomb Mártja a vízbe magát; Ha te szivembe igy a remény Zöldjét mártanád! Hazai Alig várja a délutánt, nagy illetődve lopódzik a Wenckheim-házba. Vahot fogadja, ■megmutatja neki a verset Mosolyog a barát. — Hívom Etelkét, megmutassuk neki. — Nem, nem! — szabódik a költő, — hagyod, beszélgessünk. Pedig dehogy is beszélgetnek. Sándor egyre az ajtórésen át keresi a kék szemet, menyországát. Átkozott gyávaság! dühösen szidja magát és menekül. A gang ablakából Etelke mosolyog reá... És aztán így megy ez napról napra. Bolond fiatalok, úgy szöknek egymás elöl, hogy csak természetes: össze kell találkoznak! Futó szó, futó kézszoritás, emlékek, plci kincsek ezek, melyek utóbb aranyhegyekké nőnek az éji ábrándokban. Petőfi egyre fogy, egyre sápad, türelmetlenül szól rá szerkesztőjére: — Adj több munkát! Nosza Vahot Imrének se kell több: látatja,futtatja, mint a bolondot. A cimborák már meszsziről kiáltják rá a Hatvani utcán: „Gyurián és ■ Bagó!“, de Sándor nem nevet többé. Dolgozni!s munkába akarja ölni érzelgősségét. Szerencsére plön a lap karácsonya, az Italánál ül még a szent teste délutánján is. No erre már goromba Imre ,ur is földhöz vágja a fezét: — A fenébe is, írd ki már azt a tintát, ezt ter Sándorékhoz! IV. Mennek a hóban, messziről világit már az emeleti ablakból a karácsonyfa. Szaladnak fel a lépcsőn, a vizitszoba asztalán áll a csillogó jószág, gallyai alatt a szerény ajándékok. Kis, bonbonos skatulyák, mind a jóneves Kogler cukrász gyártmányai. A harmadik szobából vigszóbeszéd hallszik, a vendégek vannak ott: Vörösmartyék, Bajzáék, Erdélyi, Kuthy Lajos, Kazinczy Gábor... De Sándor nem megy be, inkább azt a nagy papircsillagot nézi, melyet a házigazda épp most vág s színez ki a karácsonyfaasztalon. *— Mi lesz az? — Az Etelke csillaga, — súgja a belépő Wahotné, — tudja a karácsonyi babona szerint ma kell ezt a süldő leány számára kivágni. Látja-e? huszonnégy ága van, ebből huszonháromra egy-egy ismerős fiatalember nevét kell felirni. Az utolsó az üresen marad, ez a nyájas ismeretlené... Már most lefekvéskor a leány ezt a csillagot a párnája alá teszi s első álma után a sötétben találomra be kell szakítania. Reggelre megnézi: amelyik ágnál beszakitotta, az a fiatal ember lesz a férje... Bolond babona, ugye? de épp oly hagyomány nálunk, mint hogy Etelke ugyancsak ma dagasztja az első karácsonyi kalácsot. Kint van, nem nézi meg?... No, férjecském, irod-e már a neveket? — Persze, hogy irom, — kapkod Vahot, — de segíts azért te is! Petőfi ott ténfereg, de hozza valami, kipislant arra a konyha felé: ott áll Etelke s épp kenegeti a szép négyfonatú kalácsokat tojássárgájával. Megszólítsa? Óh, ez az örökös tartózkodás ! Nem meri... Visszahívják. Akkorra már épp özönlik be a vendégsereg, Vahot Sándor a fejét vakarja: — Jaj, mondjatok már valakit... egy név hiányzik még a huszonharmadik ágra! Csend, csak Bajza úr köhint és cirógatja jól fésült finom szakállát. Petőfi lép elő váratlanul: — Majd hát én írom oda a nevemet. Ámulás, mozgalom: „nini, a vadember szelídül!“... de a házigazda már is pennát nyom a kezébe s leülteti a karácsonyfa alá. Sándor feltekint: épp Etelke lép be, a kék szemekbe néz fel hosszan, aztán, mialatt föléje hajolnak, írja a csillag ágára sebesen: sárga bokrétáját először megpilantotta: „olyan vagy ám te is!“ És kiegészítette ezzel a titkos óhajtással: „ha én igy tudnék! — stiglicnyelven beszélni te veled!“... Ehelyett végül azt kérdezte: hogy hívnak? honnan jöttél? ’ Amonnan, a Szilágyi-tanyáról. Látni a mezőn a fehér házat; vörös cserép a fedele; tavaly épült; én pedig a tanyás leánya vagyok, Anica... Az urfi kedvetlenül nézett arrafelé, meszszire. Jobban szerette volna, ha az urasági birtokról való lett volna a leány. Ahonnan ő is jött. Vannak ott leányok elegen; a juhász számadónak is kettő; a béresházakban is egynéhány; de azok olyanok, hogy — próbálnának csak itt tojást szedni! — Haza megy, Anica? — kérdezte majdnem szomorúan. — Hova mennék? Ha késem, kikapok. Azt sem tudja a szülőm, hogy eljöttem. — De isz’ el nem lopnak, nagy leány vagy. — Az ám, éppen azért... Megint lesütötte a szemét. Az urfinak olyan volt az, mintha hirtelen beborult volna, pedig alig úszott az égen egy-két sirályszárnyú fiafelhő. Szerette volna a leányt túróztatni, marasztalni. Olyan szép volt itt minden; a nap sütött, hogy attól minden életnek fel kellett pezsdülnie; a fű semlátomást nőtt a mezőn; még délibáb is látszott a távolban, ahol néhány tanya mintha vízben állott volna. Rezgett, remegett a levegő, az aranyfolyó mintha valósággal hullámzott volna az enyhe szélben, ami végigborzolta, és a bíbicek már elcsendesedtek, megnyugodtak, senki sem háborgatta őket Itt lehetett volna maradni akármeddig. Akár a fasor árkának a partján, ahol a pirosködmönkés „istentehénkéi“ felmásztak az aszott kóró szárára s ott sütkéreztek, akár a kacsavirágos mezőn, ahol volt egy-egy dombosabb pont fe. abcsei ne® itt fel a sózás a gyepen Ha e sötét betűk, amiket itt leírok, Lennének a balsors, amely tán téged ér, Elvetném tollamat, s nem írnék, bárha lenne Minden vonásomért egy-egy ország a bér... Olvassák: döbbenés, kérdő tekintetek, olvassa Etelke is, pirul, de aztán még halványabbá lesz. Nézése ijedt, szinte segélyért menekül Petőfihez. Sándor megragadja a híres szép kicsi kezet, szorongatja, de szólni ő se tud. No, hál’ istennek, annál vigabbra válnak a többiek hamarosan. Szent ünnep, prezentes, mókák, hangos vacsoránál ülnek még éjfél után is. Végre búcsú, elmennek: csend. Alszik már mindenki, csak Vahotné suttog még az Etelke ágya mellett az utolsó szobácskában, ő maga teszi nagy gonddal a csillagot a fáradt teremtés párnája alá. A leány oly sápadt. Nyugtalanul néz az ablakfüggöny kis résére, melyen át a teli hold káprázata szűrődik be. — Félek az éjtől... — Bolondság, szívem. Nézd, másik vastag takarót vonok az ablak elé... — Úgy, köszönöm... (mosolyog már.) Jaj, Mariskám, kinek a csillagát fogom beszakítani? — Tán a Petőfiét. Bánnád? Mondd, tetszik ő neked? A leány elkomolyodik. Sebesebben kezd lélegzeni: — Tetszik. Erős a szeme... s ez oly jó. Ő megvédene engem. — De ki ellen, szivem? — A hangok ellen... Ők nem akarják. Hallom én a hangokat most mindig, néha nappal is. Pörölnek, tiltakoznak, elhúznak tőle... Én küzdök s ez reggelig halálra fáraszt. — Etelkém! A leány lehunyja a szemét. — A hangok... Meglásd, nem fogják megengedni, hogy a Petőfi ágát szakítsam be. Elveszik a szerencsecsillagot tőlem? Csend. Vachottné sóhajt: — No... hová, kire gondolsz? Petőfire? Etelke ismét mosolyog. — Nem gondolok rá, látom őt. Oly tisztán ... Megáll a szobájában, épp erre fordul, ide néz. Oly jó az az ő erős, jó szeme! Csak el ne aludnék és folyton igy rám nézne ... — Szivem, most már te aludj el. Egy csókot, aztán jó éjszakát. A leány még súgva szólal meg dalvábas: épp úgy fészket lehetett volna rakni, ahogy a bíbicek cselekszik. Mind e helyett végül is csak annyit bírt kérdezni a legényke: Mikor jössz el megint? És nehogy a leány azt mondja, nem jövök, hamar kieszelte, hogy valamivel csalogatni kellene; meg kéne vesztegetni; ígérni kellene neki valamit, aminek ne bírjon ellentállni. — Tudod mit? — szólott titkolódzva s némi sejtetésével annak, hogy ő tőle függ az egész dolog, — én megmutathatom neked, hol van a legtöbb bibiefészek. Ott annyi bibictojást szedhetsz, amennyit csak akarsz. A leány elpirult. Letekintett a köténykéjének ebben a szemérmes mozdulatában ez volt rá Lám, kitalálták, tudják... De a kis legény még most is lovagias maradt. Nem akarta megérteni, mire gondol a leány. Hanem ahogy így nézte zavart kis ábrázatát, amely úgy hasonlított a hamvas harmatos tearózsához, nem birt ellentállani félénkségében és merész nagy vágyának, ami majd megbolondította, úgy ostromolta ebben a pillanatban. — Anica, csókolj meg, — kiáltotta erdő pa- rancsolással, — azután eleresztelek... A leány megrezzent feltekintett, ijedten és mégis kíváncsian igyekezett leolvasni a fia arcáról: igazán akarja-e; azután hirtelen körülnézett, egy szempillantással meggyőződött róla, hogy senki sincs az egész nagy pusztán, csak a csupasz fák, s a fényes sárgavirágok, még a madarak is hallgattak, elrejtőztek, nyilván nem törődtek mással, mint a magok dolgával... És ott csüggött a legényke nyakán, aki ölelte, de csak egy pillanatig. Mert a kisleány riadtan pattant hátra és kétségbeesve nézett le a földre. Ott, a nyirkos rög közt, egy tucat szerencsétlenül járt bibictojás tartalma sárgállott, akárcsak az aranyfolyó fényes virágai. Hisz a mikor összeölelkeztek, Anica önfeledten eleresztette, volt a köténye csücskét. . ............ ——nüjke. [nyíre volt tőle, izgatottan szólott rá: megállj! (Mint a régi pandúrok, ha a kapcabetyárt meg isírták lepni.) Ott álltak szemközt egymással, a leányége, félénk, nagyratágult őztekintettel és olyan piros arccal, ami pirosabb volt még pipacsszínű kendőjénél is; a fiú pedig csodálkozva, feszesenés valahogyan röstelkedve, mint aki jóvá tenni szeretne valamit, de nem bírja kitalálni, hogyan kezdjen hozzá. A leány erősen szorongatta a köténye csücskét; látszott, hogy a kötény zacskójában van valami, amit alkalmasint titkolni szeretne. Hanem a sok sárga virág kihullott a hónalja alól, ijedt viszafordulásakor. A legény lehajolt és elkezdte az aranyvirágszálait bokrétába kapkodni. — Hol szedted ezt a sok szép virágot? —— kérdezte kissé bambán. A leány szája szögletén pajkos mosoly jelent meg egy másodpercre, de nevetni mégsem mert !— Ott ni. — felelte gyorsan és a mezőn sárgálló aranyfolyó felé mutatott — Csakugyan, ott sok kacsavirág van. — állapította meg a legény és a hangjába minéltöbb gyöngédséget próbált belevuvolázni. A leány nem bírta el sokáig azt a furcsa nézést ahogy az urficska rábámult Lesütötte a szemét Úgy érezte, hogy csiklandozzák és mindjárt kacagnia muszáj. A köténye csücskét ösztönszerüleg szorongatta aközben. Aggódva, szívdobogva várta, mikor kérdi az urfi: mi van abban? De csak nem kérdezte. Mintha egyenesen kerülni akarta volna, hogy észre kelljen vennie a kötényt. Egy pár tengelice röppent át felettek s leszállott a fasor egyik magas fájának a tetejére. A hím rögtön rákezdte a dalát, azt a csattogó, éles, bravúros szerelmi himnuszt, amihez éppen ilyen verőfényes tavaszi nap illik legjobban. A fiúnak eszébe jutott, amit az imént gondolt, amikor a tojástolvaj pirosbóbitás tejét és