Pesti Napló, 1910. március (61. évfolyam, 50–76. szám)

1910-03-13 / 61. szám

Melléklet a PESTI NAPLÓ 1910. évi március 13-iki (61.) számához Az angol parlament válsága és reformfeladatai. Irta: Dr. Ferenczy Árpád. Budapest, március 12. Az angol kormánynak, az írekkel folytatott hosszas alkudozások után, sikerült végre több­séget biztosítania magának, amelylyel megindul­hat a liberális reformok útjára, egy oly heves és szenvedélyes választási harc után, aminő a szigetkirályságban a 30-as és 40-es évekig visz­­szamenőleg, a nagy választási reform és a ga­bonavámok eltörléséért folyt küzdelmek lezaj­lása óta nem fordult elő. Nagybritannia válságos időket él, s alig volt tisztában önmagával, minő irányban határozza el magát, áttérjen-e a radi­kális reformok terére, amely új jövő elé vezeti az angol nemzetet, vagy pedig haladjon a ha­­gyományok kitaposott útján, sőt a védvámos rendszerben egy régi intézményt élesszen fel, amely egykor Angliát nagggyá tette. Ez a habo­zás, ez az ingadozás világos kifejezésre jut a választások eredményeiben: az angol választá­sok történetében teljesen szokatlan az, hogy az uralkodó parlamenti párt megfogyatkozzék, de még mindig többségben maradjon; a rendsze­rinti eredmény az, hogy a kormány vagy meg­növekedett párttal, vagy pedig kisebbségben ke­rül vissza, hogy az első esetben programmját energikusan keresztülhajtsa, második esetben pedig átengedje helyét diadalmas ellenzékének. Az angol nemzet mostani döntéséből sem az egyik, sem a másik következtetés le nem von­ható; a kormány csökkent energiával lesz kény­telen, mint a jelek mutatják, helyén maradni, az alkudozások, kompromisszumok terére lépni, s eredeti programmjából törölni a radikális rész­leteket, melyekre nézve kétségtelenül képtelen volt a nemzet helyeslését oly mérvben nyerni ki, mint a múlt parlament feloszlatásakor re­mélte. Bár a kormány mai többsége is oly nagy, aminővel kevés alkalommal brit angol miniszté­rium, kénytelen lesz támogatói tömegének csök­kenésével számolni s az engedékenység terére lépni. Az új angol parlament előtt álló feladatok azonban negatív irányban mégis határozottan körvonalazhatók: bizonyos, hogy a konzervatív ellenzék imperialisztikus és sovinisztikus törek­véseit sem honorálta a nemzeti közvélemény s a jelen parlament tartama alatt ily irányú poli­tika érvényesüléséről szó sem lehet. A konzer­vatív politika általában kevésbbé alkalmas lévén mélyreható belső társadalmi reformok keresztül­vitelére, mindenütt külpolitikai diadalokra tö­rekszik s a nemzetközi életben elfoglalt pozíció erősbbítésével iparkodik elnémítani a létező belállapotokkal elégedetlenek felzúdulását. A brit birodalom is az ő nagy diadalmas háborúit, di­plomáciai sikereit túlnyomóan konzervatív régi­mék alatt vívta ki, míg belső téren, a nép jólété­nek mind szélesebb körökre való kiterjesztését mindenkor liberális kormányai váltották valóra. A mostani választások alatt is egyik oldalról a nemzeti nagyság, másikról a népjólét jelszavai hangzottak az angol választópolgár fülébe; a konzervatívok részéről az „O­u­r N­a­v­y“ (a mi flottánk), „Our Army“ (a mi hadseregünk), „O­ut with the foreign industry“ (ki az idegen iparral) sovinisztikus igék röpködtek, míg a liberálisok ajkain az „Away with pri­vilege“ (le a kiváltságokkal), „free trade, free land“ (szabad kereskedelem, szabad föld), „face trade, cheap food“ (szabad kereskedelem, olcsó kenyér), „one man one vote“ (egy embernek csak egy szavazat) s ezekkel rokon jelszavak hangzottak el. S mind­két Programm mögött egy-egy rém árnya emel­kedett fel; az egyik a fekete rém: a háború, a másik a vörös rém: a kommunizmus. A mélyeb­ben látók szemeiben ugyanis világos volt, hogy a belpolitikai reformtervek hiányában tétlenségre kárhoztatott konzervatívok, hogy tehetetlensé­gükről a figyelmet elhárítsák, többségre jutásuk esetén provokálni fogják a Németországgal való háborút, amely a flotta programmjának végre­­hajtása előtt tengeren gyengébb Angliánál, ami feltétlenül diadalt, de egyszersmind temérdek pénz- és véráldozatot jelentene Angliára nézve. Másrészről radikális irányzat diadalában a kon­zervatívok egy szocialisztikus államrend tüne­teit vélték felismerni s ezzel igyekeztek maguk­nak híveket toborzani. Ily összevisszaságban ható rugók idézték elő az eredményt, melytől egyik párt sem lehet elragadtatva, s amely bi­zonyára megalkuvásra, kölcsönös engedékeny­ségre fogja őket kényszeríteni. A feladatok, amelyeknek megvalósítására ha bölcs mérséklet teré­n marad, a liberális ter­lesztése közben egyszerre minden energiáját össze­szedte volna, hogy a sor végén létrehozzon egy igazi nagy embert s ebben azután kimerült volna az energiája. A fiúra vagy az unokára olykor kiárad még egy-egy sugara az apa lelki fényességének, de legtöbb esetben csak korcs törpéket nemzettek az óriások. Az ember igazi nagysága csak szellemi erejének hatalmas voltában rejlik, a régi híres hada­­kozók, vagy másféle régi ősök, akiknek ivadékai hosszú évszázadokon át szaporítják az emberek szá­mát, rendesen csak az emlékezet hamis véleményén át nézve voltak nagy emberek, egyébként semmi más kiváló tulajdonsággal nem dicsekedhettek a testi erejükkel vagy a helyzetek jól kihasználó ter­mészetes okosságukkal. Jó vérű, erős testű, szapora­­ságra képesített ember­ állatok voltak és rendes me­netben fejlesztették tovább a nemzetségüket. Nem minden híres hadakozót áldott meg a terem­tés Napoleon lángeszével. S­ime Napoleon sem tudta tovább fejleszteni a faját, fiában már kime­rült a teremtés energiája. Hol vannak a világ leg­nagyobb eszű embereinek maradékai? A teremtés bevégezte ezekben a nagy emberekben a munkáját és a család emberkorának végén utoljára hatalmas fényt árasztott a nagy célokra kiszemelt, kiválasz­tott emberek lelkébe. Azután kioltotta ezt a fényt örökre, megfosztva attól az utódokat, hogy úgy örököljék ezt, mint a testi erőt, a magas termetet és más hasonló külső tulajdonságokat. Ha a mi nagy embereink során végig, tekintünk, seregestől akadunk­­ rá hasonló jelenségre. Nagy embereink vagy­ utódok irány megtépett babérai dacára képesnek mu­tatkozik, a következők: Minthogy a nemzeti közvélemény megkér­dezése első­sorban is a költségvetés jegyében történt s a nemzeti akarat e téren kétségtelenül a liberálisok javára nyilatkozott meg, mely előtt ellenzői is feltétlenül meghajolni kötelesek: a fontos reformokat tartalmazó költségvetés sorsa mindenesetre biztosítva van. A földbirtok foko­zott megadóztatása és a progresszív jövedelmi és örökösödési adó, melyek a felső osztályokat sújtják legérzékenyebben, egyenlősíti a közteher­viselést, ami egy-két évvel előbb alig remélt hatalmas haladás az elavult adórendszerrel bíró Anglia életében, amely e téren e reformjai által egyszerre élére kerül a többi európai államnak, mint amelyeknek egyike sem volt képes eddig­­elé a társadalom vezető osztályait a közterhek­­ben a progresszív adó rendszere útján igazságo­sabb részvételre kényszeríteni. A söradó és az italmérési engedélyek korlátozása főleg az al­sóbb osztályokat sújtják ugyan, de a liberálisok reményei szerint jótékonyan fognak hatni a nép erkölcseire, azt mértékletesebb és józanabb életre fogják kényszeríteni s ezzel később meg­takarításokat fognak eredményezni az államház­tartás bűnügyi és szegényügyi kiadásainak te­rén. Ha tekintetbe vesszük, hogy az ez idő sze­rint 95.700-at kitevő sörházak száma az italmé­rési engedélyeknek kellő kártalanítás melletti redukálása folytán 32.500-al, tehát egyelőre egy­­harmaddal csökkenni fog, fogalmat alkothatunk magunknak a nagyszerű szociális eredményről és változásról, amely néhány év alatt az angol nép erkölcsi életében be fog állni az iszákos­­ságra való alkalom és ezen szenvedély kielégí­tésének megdrágulása folytán. A költségvetéssel együtt áll és dől a felső­­ház reformjának és vétójoga korlátozásának kér­dése. Kellő mérséklettel ez a fontos alkotmány­jogi kérdés is meg lesz oldható, tekintve, hogy a reformot elvben a konzervatívok és maguk a lordok sem ellenzik. Akár a Roseberg-féle tervezet nyomán részben a peerek által válasz­tott tagokból, részben hivatali méltóságokból, részben a király által kinevezendő személyekből alakult felsőházat fog javasolni a kormány, akár a valamivel radikálisabb szó belga minta alap­ján a főurak közül, de népválasztás alapján szán­dékozik második kamarát szervezni: nem fog se­nélkül haltak meg, vagy a gyermekeikben szakadt vége a faj tovább­fejlesztésének. Petőfi Sándornak sem maradt utóda: fiában vége szakadt az 5 ember­ sorsának. S nem meglepő és sok példa nélkül való jelenség az sem, hogy fiá­ban mennyire visszafejlődött a lelkébe oltott, energia. Petőfi Zoltán tehetséges ember volt s apja eszének néhány sugara beletévedt az ő lelkébe is. De valójában csak az apja temperamentumát örökölte: a szervezetbeli, úgy mondhatnék, állati tulajdonsá­gok szálltak át rá arról az emberről, aki apja volt A nagy észbeli tulajdonságok nélkül ezek a tempe­­ramentumbeli tulajdonságok végzetessé váltak rá. Élettörténete, amelyet a „Petőfi könyvtár“ számára nagyon gondosan és érdekesen írt meg most Déri Gyula, kezdettől fogva azt mutatja, hogy Petőfi Zol­tánt a temperamentuma kergette bele tragikus sor­sába. Valami különös, módszeres és gondos nevelés­sel talán meg lehetett volna benne fékezni ezt a temperamentumot s nem közönséges ember válha­tott volna belőle, de erős mez, nem működött közre ebben. Anyja, talán a sok igazságtalan szemrehányás meg a magával való békétlenkedés miatt, ideges, türelmetlen és hisztérikus kitörésekre hajlandó íió volt. A fiú másoknál nevelkedett; nagybátyjának, Petőfi Istvánnak, aki gazdasági pályára akarta nek­t vélni az iskolai tanulásban való hanyagsága követ­­­­keztében, nem volt elég intelligenciája a nevelés kü­lönös módjainak alkalmazásában. Mikor Petőfi Zoltán fül_____________________­______IZZ0T0TT1 Petőfi Sándor fia. Irta: Lendesz Elek. Szendrey Júliának sokan szemére vetették, hogy Petőfi eltűnésének évfordulója előtt letette az özvegyi fátyolt és újból férjhez ment. Ebben a szemrehányásban a „Szeptember végén“ című vers hatása érezhető: a szentimentális embereknek jobban tetszett volna, ha a valóság a költészethez alkal­mazkodik. Arra senki sem gondolt, hogy a fiatal Szendrey Júliának joga volt a maga életéhez s az emberi jogok szempontjából a maga akarata szerint rendelkezhetett a sorsával. Annyi szenvedés, annyi rágalom közepette, amennyiben része volt, valóság­gal örvendeznie kellett, hogy olyan derék férfinak nyújthatta kezét, amilyen a második férje, Horváth Árpád egyetemi tanár volt. Gyermekének a sorsa is eszébe juthatott, amikor rászánta magát az özvegyi fátyol „eldobására“. Petőfi Zoltán másfél esztendős volt akkor s gondoskodnia kellett a ne­veltetéséről. Nem sejtette még akkor, ebben a fiú­ban milyen végzetes módon fog megnyilatkozni az apjától örökölt temperamentum. Különös és rejtelmes jelentősége a teremtésnek, hogy a nagy emberek tehetsége visszafejlődik az ivadékaikban, akik a legtöbb esetben nem tudják tovább fejleszteni a fajt. Igen sok nagy ember utódok nélkül halt meg, vagy ha volt gyermekük, ebben vagy ennek gyermekében kiszáradt a családfa. Mintha a természet egy-egy, családsor tagjainak fej­ 33

Next