Pesti Napló, 1913. február (64. évfolyam, 28–51. szám)

1913-02-06 / 32. szám

Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ 1913 február 6. 32. szám. 7 . Az ügy mai állása iránt két minisztériumban érdeklődtünk. A honvédelmi minisztériumban a kö­vetkező lakonikus Választ kaptuk: — A segélyezés előkészítése folyamatban van. A belügyminisztériumban már valamivel többet mondtak­ .. Igaz, hogy a tárgyalások már folya­matban vannak, de a segélyezés előkészítése oly körültekintő munkát igényel, hogy m­é­g nem tudjuk, mikor fognak az elő­készítő munkálatok befejeződni. Mindenesetre igyekezni fogunk a segélyezést mielőbb megkezdeni. A belügyminisztérium tehát ismét „előkészít“ és „alaposan megfontol“ valamit úgy, hogy azt a nyo­mort, amelyet a behívások már okoztak, sikerüljön még nagyobbá, még kétségbeejtőbbé tenni. A színház válsága. * Valami sajátságos rengés morajlik végig az ó- és az újvilágon és ahol erősebbé válik, színházak omlanak össze. A magyarázat, mely erre nézve leghamarabb kéznél van, a gazda­sági viszonyok általános feszültségéről és a színházak túlságos szaporaságáról beszél. A pénz kevés és a színház sok és ez a kettősen dagasztott aránytalanság okozza, hogy Berlin­ben buknak, Newyorkban mozivá vedlenek, Bécsben panaszkodnak a színházak. Mindez és még több is hozzátartozik az igazsághoz, de mé­g távolról sem a teljes igazság. Mert való­jában nemcsak színházaik válságáról, hanem egyenesen a színház válságáról lehet beszélni. A gazdasági viszonyok kedvezőtlen voltá­nak és a túlprodukciónak minden beszámítása mellett is meg kell látni, hogy a színházak nem csak ezekkel küzdenek. A közönségért való hadakozásban nemcsak a pénz visszahú­zódásával és egymással kell megharcolniok, hanem más versenytársakkal is. És ezen nem változtat, hogy a színházi siker, ha valóban beüt, talán sohasem volt oly nagy, mint ma, mikor annyira nehéz idők következtek el a színházra. Annak, hogy egy-egy színdarab egész vagyont jövedelmez, nem a színház nép­szerűsége, hanem az az oka, hogy nyitva előtte az út az egész világon. A kiterjedtebb és meg­könnyített forgalom következménye, hogy a szinműítás, amellett, hogy természeténél fogva általában hálásabb, mint bármely más irodalmi termelés, egyszersmind a múltbeli eredmények­nél is jövedelmezőbb üzleti vállalkozás. Ha­sonlóképpen, mellékkörülmények idézik elő azt is, h­ogy egy-egy színház rengeteg hasznot hajthat. Ennek vagy különleges vonzóképessé­gében vagy, hogy úgy mondjunk, a piac sze­rencsés konstellációjában van a nyitja, de semmiképp sincs cáfolat benne arra nézve, hogy a színház válságba került, mely veresé­gekkel fenyegeti. Valami bomlási folyamat megy itt végbe, valami osztozkodás, melynek a színház adja meg az árát. A fejlődés folyamán a színház eljutott a teljes demokratizálódáshoz, ahoz, hogy a nagy tömegek igényeit szolgálja és most éppen azok a tulajdonságok váltak reá veszedelmessé, me­lyeket e terjeszkedő és hódító útjában magára öltött. A színház ma egyesíti magában mindazt, ami a tömegek szükséglete, de oly egyesítéssel, amely szétválasztásra nevel. A színház saját­­képein színdarab-produkáló munkája mellett és ezzel együtt, meg ennek keretében gondoskodik nemi ingerlésről, fantáziabeli szükséglet kielégí­téséről és a szem szórakoztatásáról. Annyira fontos neki mindez, hogy körülbelül minden más­nál előbbre való és fontosabb. Azonban erre ve­tve a fősúlyt: mi történik? Előre nyomulnak­­ a versenytársak. A sexuális ingerléshez és a fantáziát a mozgalmassággal és exotikus látvá­nyokkal izgató képekhez szoktatott közönség reá­jön, hogy mindezt teljesebben és olcsóbban meg­kaphatja és meg is kapja másutt. A nemi csik­­landozást az orfeumokban, dalcsarnokokban és egyéb mulatókban; a fantázia fűtését és az el­­álmélkodást a mozik rémdrámáiban és mindenüvé elkalandozó képeiben. Amit a színház drágán és mindenféle határba beleütközően kínál, azt a versenytársak olcsón és kifejlesztve­­adják és a színház közönségének megnövekedése után szük­ségszerűen elkövetkezik e közönség megcsappa­nása, a színháztól más szórakoztató vállalkozá­sok javára való lehasadása. Mindebből azonban korántsem következik, hogy gyászéneket intonáljunk a színház felett. Sőt ellenkezőleg: azt lehet jósolni, hogy a szín­ház válsága hasznára lesz, ha nem is színházak­nak, de — a színház intézményének. Úgy értjük ezt, hogy a színház kénytelen lesz visszatérni oda, ahonnan lesiklott: a finomabb kultúrai igé­nyekhez való alkalmazkodásra. Az alantasság vonja maga után vereségeit; az emelkedésben fogja megtalálni a jövőjét. Amabban nem har­colhat meg sikeresen versenytársaival; emebben ugyanezek a versenytársak vagy egyáltalában nem, vagy csak messziről követhetik. A színház — az antik időkről nem szólva — valaha az elő­kelők mulatsága volt, most azonban ott áll, hogy maga kénytelen vagy egészen leköszönni rang­járól vagy pedig előkelőbbé válni. A színház­igazgatóknak ugyan ez talán kevésbbé lesz oly aranyidő, mint az, amely most alkonyodóra jut, de remélhető, hogy amit veszít az üzlet, azt meg­nyeri a művészet. s. e. A futuristák és expresszionisták kiállításán. — Egy laikus megfigyelései. — A leghatásosabb kép a kiállításon a „Pan­­pan tánc a Monicában“ című. A kiállítás leg­nagyobb hülyesége pedig a katalógus, amely magyarázó szöveggel szolgál a tárgyakhoz. A Panpan-tánc azért hatásos, mert az első terem egyik falát majdnem teljesen befödi és világos-vörös festék tobzódik rajta. Rengeteg sok férfi alak és női alak alulról felfelé, egy­más fején, pipacsszínű papirosból kivágva. Testeket nem látni, minden lapos, mint maga a festék ,ahogy kiszorul a pemzliből. Az egész alkotás egy fizikai tétel bebizonyítására szol­gál, hogy két­ sőt több test egy és ugyanabban az időben, egy és ugyanazon a területen egész jól elfér egymáson. Ezért a leghatásosabb. A katalógus pedig a leghülyébb tárgy a tárlaton, mert bizonyára egy nagyon művelt ember szerkesztette, aki jobban tudja, mi az a valeur, mi az a perspektíva; mi a színhatás; mi az a tónus; mi az a színfolt; mi az a levegő és a többi műteknikai kifejezés, — mint én, — teljesen műértelmetlen laikus, — de ha ugyan­azokat a dolgokat, amiket a katalógusba bele­írt, a szemébe belenézve el kellene mondania, csak dadogva tudná megcselekedni. Én pedig térdreflex-vizsgálatot ajánlanék. Valahányszor tárlaton voltam, mindig félve bújtam meg a szakértő mögött és igyekeztem az ízlésemet az ő avatotta­bb ízlése felé irányí­tani. Most is odaálltam Szinnyei­ Merse bácsi mellé, aki Richter „Éva teremtése“ című képe előtt bűbájosan mosolygott és szép ősz fejét csóválta. .— Hogy tetszik ez önnek, Mester? —K kér­­deztem. — Nagyon,­­ felelte gyanús hanghordo­zással. — Hát nem nagyszerű, amikor Éva épp most emelkedik ki Ádám véres bordájából. Ezt a képet sokáig nézte, barátom, öröme telik majd benne. Én néztem sokáig, amíg a fejem is b­ele­szédült és csakugyan örömöm tellett benne. Mert nemcsak a teremtés csodás misztériuma mellől lebben­t fel számomra a fátyol, nemcsak megismerkedni volt szerencsém a bal arc felére görbült orrú I­va sovány és zöldesbarna mez­telenségével; nemcsak láttam a jobb arcfelére görbült orrú Ádám ama bordáját, amelynek pi­ros festékes, szögletes ékbe vert csontjából a derék Évát kiemeli a jó istenke; hanem láttam két rettenetes nagy fakőzöld, csontos kezet, amelyről egész rövid szemlélet után kiderült, hogy az istenke keze. A felvétel valamelyik sebészeti osztályon történhetett Röntgen-suga­rak és mikroszkóp segítségével. Nem tudom, ki ülhetett istenke kezének megfestéséhez modellt, de az biztos, hogy a szerencsétlen ember elő­zőleg megfeledkezett arról, hogy manikűrözés is van a világon. Ez a kép ezerhatszáz koronába kerül. Ha volna pénzem, megvenném és oda­ajándékoznám a testegyenészeti intézetnek, hogy az rézmetszetekre sokszorosítva, reklá­mot csináljon magának vele. A második számú képen Boccioni Umberto, egy fiatal futurista piktor, a nevetésnek iroda­lom-festészeti ábrázolásával ü­git fel előttem. A nagyságos asszony fején fekete nagy kalap, ajkán kövér mosoly. A nagyságos asszonynak csak felső teste van, talán alsó teste is van, de az vagy egy pozarnszerü tömlőbe van bele­bujtatva, vagy pedig egyáltalán nincs elrejtve és akkor az az alsó test egy bálnaszerü hal­fajta. Színhasábok, lefelé kiszélesedve; ... itt egy emberi orr, amott egy szájnyílás, egy nyak, mind külön-kü­lön; egy egész emberi fej, amely szabadon fekszik a vásznon, hosszú, ősz szakállal. De a szakáll az megint külön lóg az összevissza mocskolt, festékkel bepiszkított térben. Ennél a képnél kezdem már elveszíteni művészetben önállótlanságomat és lelkemben egyéni meggyőződés formálódik ki. Úgy ér­zem, hogy tudom már, mert a „Nevetés“ en­nek a képnek a címe: Nevetni kell! Russolo Luigi „Forradalmárt nem értem. Piros gerendák derékszögben találkoznak egy­mással. A gerendák alatt kiboncolt házfalak lát­hatók ablakokkal vízszintes síkban. A vászon jobb oldalán háromszögű területen vörös alakok boxoló mozdulatban állnak. Ezeknek a vörös ala­koknak — lehetnek vagy ezren — se fejük, se nya­kuk, se lábuk nincs. Se fülük — se egyebük. Tehát valószínűleg ők a futuristák. A bölcs katalógus sze­rint ők a vörös Lyrikusok, akik megküzdenek a tradíció hatalmával. Ahogy én kiszemlélem a képből, a tradíció cseppet sem fél tőlük és a Lyrikusok, akik vörösre vették fel, elvesztik a partit.­­ Kissé rendszertelenül járkálok fel és alá a termeken. A futuristák hamar kifárasztják a ke­délyemet. Csupa elmosódott vízió, amelyekről sokáig nem tudom, mire emlékeztetnek. Hogy valaminek a képzetét felidézik bennem, az bizo­nyos. De mi lehet az? — Hopp! Eszembe jut. Rajzok a túlvilágról; spintiszta médiumok karját egy sírból kinyúló csontváz-kéz vezeti a papi­roson. Humbug! Severini Gino „Nyugtalan tán­­cosnő“-je vázlat-tanulmány a Paupan-tánchoz. Szines galandférgek világos színben, köbkockák sötét színben. A táncosnő nyugtalan, mert az orrát lerágta a helytelen életmód és a nyitott száján keresztül kell lélekzetet vennie. Az orvo­sok szerint ez súlyos emphysemának az okozója. Az emphysemas tüdők keresztmetszete a 96-os számú képen látható, amelynek címe: „Rora“. Rora... Rora!... Mit jelenthet ez a szó? Nézzük meg a lexikont. Nincs benne a szó. Bizo­nyára sajtóhiba... és csakugyan az, mert a kilencvenötös számú kép ugyancsak egy ilyen tüdő- vagy bélmetszetet ábrázol és ez a fest­mény a katalógusban „Keresztlevél“ címmel van megjelölve. „Keresztlevél“, ezt már tudom mi­csoda. Németül: „Taufschein“. Nem jól érzem magam, menjünk egy másik terembe.­ Jawlenszky, müncheni expresszionista, már érthetőbben pitsgál. Van egy önportréja is. Gyö­nyörű férfi. A homloka három négyszög: sárga, kék és piros; a bal arca öt négyszög: ibolya, sárga, bordó, kék zöld; a jobb arcfél négy négy­szög: levélzöld, eperzöld, pávazöld és rácsoskapu­­zöld. Jawlenszky hölgyportréit eredetijükben sze­retném megismerni és gyermekeimnek megmu­tatni a következő intőszózattal: „Ilyen leszel tigri, ha mindig grimaszokat fogsz vágni“. A kékszakállú öreg úr portréja mellett ott látjuk

Next