Pesti Napló, 1913. február (64. évfolyam, 28–51. szám)

1913-02-18 / 42. szám

10 Budapest, kedd ---------- u-ff.gr--»-------------------------«--1 l.T'm l-Tl l’fV'r j ___________PESTI NAPLÓ_________ 1913 február 18. 42. szám. télének műszaki ellenőrzésével járnak, mert az épí­tést a német haditengerészet mérnökeinek ellenőr­zése mellett fogják végezni. A tenger­alatt járó ha­jók rendelésénél hír szerint a fiumei Whitehead torpedógyárral szemben azért esett a választás né­metországi gyárra, mert a haditengerészeti vezető­ségnek már igen sok konfliktusa volt ezzel a Fiutpé­­ben székelő alapjában véve azonban angol gyárral. A haditengerészet folyton azt követelte a gyártól, hogy a monarchia rendelései elsőséggel bírjanak az egyébb államok részére megrendelt hajók elkészí­tési határidejével szemben. Miután a torpedógyár nem volt hajlandó engedni, a haditengerészet ve­zetősége akként határozott, hogy a tenger alatt járó hajókat Németországban rendeli meg. Itt jegyezzük meg, hogy a monarchia már megegyezésre jutott Németországgal, hogy Fiuméban, esetleg Fiume mellett nagyszabású német flottabázis épülhessen. Fiumére azért esett a választás, mert úgy vasúton, mint hajón könnyen oda lehet a szükséges szén­mennyiséget szállítani. Ötvenezer nyomorgó. i­. (gyorsfotografii ) a facérbörzén. (Saját tudósítónktól.) Pars pra toto: az ötvenezer közül főképp vagy ötöt állítsunk az objektív lencséje elé... Reggel nyolckor már nagyban csoportosulnak a munkaközvetítő intézet új háza, a József­ utca 33. szám elé s a szomszédos utcákból egyre szállingóznak oda a szomorú alakok. A legtöbbnek nincs télikabátja és szinehagyott felöltőkben, vagy épp kis kabát­ban didereg az utcán. Egynek-másiknak a me­zítelen bokája látszik ki a munkában elnyűtt, térdben domború megrövidült nadrág szára alul , s ezek az intézet legrégibb látogatói. Az ín­ség leszedte róluk a rendes ruházatot. Nemsokára megnyílnak az ajtók s az em­berek zsibongva tódulnak a meleg termekbe, ahol ellepik a nagy kályhák környékét. A kapui­tól jobbra a férfiak, balra a nők helyisége, de a főterem az első emeleten van. Mielőtt fölmen­nek, néhányan befordulnak a szűk udvarba, ahol nyitott vízvezetéki csapról, egy bádogpohár lóg. Vaslánccal odaerősítve. Úgy isszák a „káposztásmegyerit“. — Már megint folyni hagyják! — kiált egy szigorú fekete úr, intézeti tisztviselő — folyton pocsékolják a vizet! — Kérem — felel az egyik munkás — va­lahogy ki kell mosni a poharat. Már négyen kap­tak tőle csúnya rossz betegséget. — Jó, jó maguk örökösen panaszkodnak... A nagyteremben állnak persze, mert csak a falak mentén vannak keskeny falócák, ide pe­dig csak a korán érkezők húzódhatnak, akik rög­tön el is szundikáltak. Az ajtó egyre nyílik, mind sűrűbben érkeznek. Akik eddig a szom­szédos kávé- vagy pálinkarr­érésekben lézengtek, azok jönnek ilyenkor. Nem tétovázhatnak az ut­cán, mert igazán alig van rajtuk ruha. Ezek az igazi nyomorverte alakok. Véresen fiatalok és lerongyolódott öregek. A tágas helyiségben asszonyok húzódnak meg és bár a falon olvashatják, hogy tilos a do­hányzás, mégis csak rágyújtanak. Ilyenkor látni, hogy a dohánynak milyen fontos szerepe van az emberek közt. Vannak, akikről szinte bizto­san látszik, hogy ma még egy harapást sem et­tek, de a pipa vagy a szivarcsutak ott a foguk között. Füst nélkül nem is lehetne úgy várni órákig. Kint süt a hideg téli nap s az ajtók, ablakok résein besugárzók a helyiségbe. Látszik, amint a vastag füst, a por, a gőz karikázva gomolyog a napsütésben s ebben a terhes levegőben száz­számra kavarognak a munkára váró éhes embe­rek. — Mióta vár igy hasztalanul? — kérdezzük az egyiktől. — Tavaly ősz óta — válaszolja. —­ Közbe napszámot vállaltam, pedig előmunkás is voltarr, a fegyvergyárban. Most olcsó napszám sincs. Tudom, hogy nem kapok munkát, de leg­alább melegszem. Hát én­el? — Az Alföldi-heteibe. (Ez a hajléktalanok egyik menedékhelye.) Ör­eg bácsi ül az egyik lóca szélén, kis cso­mag az­ ölében. Többször végignéz rajtunk és mi közelebb húzódunk a kályha mellé, mintha melegedni akarnánk. Látszik az öregről első pil­lantásra, hogy vidékről került ide. Szép ősz ba­jusza van és apróra nyírt ezüstfehér haja. Az arca csontos, szögletes. Paraszt volt nemrég, esküt lehetne rá tenni, de a ruhája átvedlett, uni­­forma. Persze kopott. A lábán azonban csizma van, ami még otthonra­ való. Az összes ruha­darabok közt a csizma az, amely legtovább hű a gazdájához. Az öreg néz még egy darabig, aztán a cso­magjában turkál Kivesz egy szarunyeles borot­­vát és felém nyújtja: — Nem veszi meg? Eladnám... Negyven krajcárra tartotta és meg is vásá­roltuk tőle. Körülnézett nagy röstelkedve, hogy nem látta-e valaki. Egy kicsit még krákogott, azután fölkelt és elment. Nyilván enni akart. Folyik itt a vásár különben is. Az egyik sa­rokban rézórát nézegettek az emberek és tak­sálták, hogy mennyit ér. Minél közelebb a dél, annál inkább előkerülnek a zsebekből a külön­féle holmik. Borotva, óra, kés, dohánytárca, lánc, gyűrű meg sok egyéb apróság. Nem csoda ez itt, senki se találja furcsának... Vén újságárus nyitott be s odahúzódott, a­hol az emberek árulgattak. Alkudozni kezdett. Vöröshajú, szikár emberke ült a közeli lócán és amint meglátta az újságárust, fölpattant: — Ki innen! Ezt az embert ki kell dobni! Annyira kiabált, hogy az erek kidagadtak a homlokán. Az emberek összetolultak a zajra és körül­vették az újságárust, aki zavartan fogadta a vö­rös emberke támadását. — Igen, ki kell dobni! — folytatta az, — mert gazember. Idejár megvenni az emberek holmiját és még újságot is árul, pedig két háza is van Budán. Én jól ismerem, ez egy piszkos zsugori. Ki vele! Az emberek tétován nézték a jelenetet. Az öreg ravaszdi sem tudta, mit csináljon, de lát­szott rajta, hogy a sarokba szorították. Végre fölocsúdott. — Micsoda? — kiáltotta. — Itt még a sze­gény öregembereket is megcsúfolják? Hiszen van meg erre­felé rendőr, vagy mi! És kirohant dühösen, mintha rendőrért menne, de nem jött vissza többé. A kis vörös ember pedig, mint aki jól végezte dolgát, csön­desen leült. A legfurcsább üzlet, ami itt kötődött, egy zsokésapkás fiatalemberé volt. Népkonyha­jegyeket adott el. Ez a nyomor szélhá­mosa. Ingyen kapja a kerületi elöljáróságon, vagy kéreti, egy-két asszonynyal. Tiz darabot is kaphat egy „családanya“ és aztán tovább adja . . . A kályha mellett a falhoz támaszkodva állt egy krisztusfejű ember. Finom, sápadt arcát bozontos fekete körszakái övezte s a szeme úgy csillogott, mint a parázs. Piszkos zöld sap­kát és vékony ruhát viselt. A lábán felemás cipő. Látszott az arcán, hogy nem érdekli semmi, ami körülötte történik. Melléje húzódtunk és nemsokára beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy pár hete érkezett Romániából, ahová két évvel ezelőtt vándorolt ki. A petróleumbányák­­ban dolgozott. Jórészt gyalog jött Budapestre, kiskabátban, vászonsapkában. Tegnap hívták egy körúti boltba, ahol a kocsikra kellett szenes­zsákokat hordani. — Megpróbáltam — szólt — de nem bírtam sokáig. Szúrás támadt az oldalamban. Ott kel­lett hagyni. Most várok, talán csak akad valami. — Hát Romániában? — Eh, — intett a kezével. — Cudar világ van ott is. A háború óta sehol nincs rendes munka. Köhögött élesen, siintén s vércsöppet törült le ajkáról — Szúrja már a mellemet is — magyarázta. — De ez a vér mástul van. Aludni se lehet már a szegény embernek. Tegnap, amikor el­nyomott a fáradság, úgy fölütötte valami szolga az államot, hogy kiesett az egyik fogam. Ettő­l vérzik még . . . Most egy ácslegény állott mellénk — coll­­sfokk a zsebében — s mogorván szólt: •— Mit kérdezget az ur? — Az ur? — Azt hiszi, nem tudjuk. D­e f­i . . . Szóval „fölismert“, hogy detektív volnék. Van is ilyen nem egy­­ettenkedik a facérok közt. Nagynehezen sikerült beláttatni az ács­csal, hogy rosszul tippel nálunk. — Valahányszor betörés vagy eféle törté­nik — panaszkodott aztán bizalmasan — rajba jönnek ide a defik. Szimatolnak, komiszkodnak. Nem elég a magunk baja. Mennének inkább a földszintre. A múltkor is elvitt egy asszony munkába két csinos leányt, aztán kisült, hogy borozóba kerültek, leitatta őket és eladta pén­zes férfiaknak . . . Végre „igazi“ munkaadó jött, elegáns fiatal­ember. Azazhogy gyári alkalmazott, de mun­kásokért jött. Asztalosokat és egyéb famunká­sokat keresett valami északmagyarországi gyárba. Hívták az embereket, aztán néha ki­nyílt az irodaajtó és nekiairult, haragos arccal jött ki rajta egy-egy munkás. — Nem megyek én, — mondta hangosan. — Nyolcvan fillér egy napra. Inkább éhen ve­szek. De a legtöbben készséggel ajánlkoztak. Ezeknek a könyveit az úr elvitte magával é­s előleget adott az útra, indultak is mindjárt a pályaudvarra. A kintlevők körülvették és csú­folni kezdték őket. — Elmentek garasét dolgozni? Munkások vagytok, mi? Alamizsna kell, mi? De amazok csöndesen elballagtak. Az egyik visszaszólt: — Nem bánom, akármi. Csak fizessenek Élni csak kell . . . És Budapesten is dV azr'-’V napszámban, 1913-ban, ilyen összegekért. Parancsolja az uzsora és a nyomor, amelynek rabszolgáiról és sereghajtóiról még beszélni fogunk. Enver bessel megyik költik? — a­ török merénylet a forradalmár ellen. — Londonon át, kerülő után az az ellen­őrizhetetlen hír érkezett Konstantinápoly­ból, hogy Enver béget, a szultán első szárnysegédét meggyilkolták. A merény­letről több hir is érkezett — mindannyi igen ellentétes és egymásnak ellentmondó. Egyik hir szerint a merénylők Konstantinápoly utcáin végeztek az új-török forradalomnak ezzel a láng lelkű­ vezérével, másik hir sze­rint Enver béget hívei az ellenségek elől egyik gőzösön rejtegetik, de van olyan — kissé komikus izü — hit is, amelyik arról tud, hogy Enver béget a szultán háremében rejtegetik. Enver béget — ha megölték — csak az ó-törökök tehették el láb alól. Ezek jobban gyűlölték, mint a bolgárokat és az új-török vezér a külső ellenfélnél az ottomán ügy nagyobb ellenségének tartotta a reakciós ó-törököket. Enver bégben egy nagyszerű, kalandos sorsú, romantikus szabadsághős veszik el. A zsarnokság gyűlöletében ve­télkedhetek a francia forradalom legna­gyobb, legragyogóbb neveivel, vitézsége, bátorsága, elszántsága olyan volt, mint a középkor csillogó kapitányaié, akik nem nézték kiért, miért, de akik harcoltak, min­dig harcoltak, "mert harcolniok kellett min­dig és mindenáron. Enver bég személyében csodálatos ellentmondás volt. Eszméi, gon­dolatai a legmodernebbek voltak, a vér­­alkata és az idegei a lehanyatlott századok hőseire emlékeztettek. Csodálatos ember veszett el benne, művelt és harcias, amel­lett páratlanul puritán és önzetlen. Kis szaloniki­i katonatiszt korában ő csinálta az új-török forradalmat, ő csinálta meg az új Törökországot, mégis sosem kért magá­nak semmit. Most is, hogy pár hét előtt bra­vúros cselekedetével megbuktatta az ó-török Kramil-kormányt, amelyik a bolgároknak

Next