Pesti Napló, 1913. február (64. évfolyam, 28–51. szám)

1913-02-19 / 43. szám

10 Budapest, szerda PESTI NAPLÓ_______ 1913 február 19. 43. szám, nagyrészt valóknak bizonyultak, egyben azon­ban túlbecsülték e sikerek jelentőségét. Emellett szól az is, hogy a bolgárok újabban ismét előre­tolták állásaikat a csataldzsai harctéren. Drinápoly ostroma, akármit is mondjanak a szövetségesek egyes jelentései, igen lassan halad. A várat Sükri pasa rendkívüli vitézség­gel és ügyességgel védelmezi és minden csak azon múlik, hogy mennyi időre futja még az élelmikészletekből. Mindenesetre e részben még a török források is meglehetős pesszimiszti­­kusak. A janinai eseményekről semmi hiteles ér­tesülésünk nincs. Szkutari védelmében a törö­kök ugyanazt a kitartást és vitézséget tanúsít­ják, mint Drinápolynál. Az ostromló sereg montenegrói források szerint is igen nagy veszteségeket — mintegy 5000 halott — szen­vedett és a szerbek n­em valami túlságosan erőltetik meg magukat szövetségeseik segíté­sében. Szkutari mindmáig nincs minden oldal­ról teljesen körülzárva. Brdica még most is török kézen van, ami azért fontos, mert Szku­­tarit innen aránylag könnyű szerrel élelmez­hetik a Drinaja völgyéből. A harctéri események szemlélete azt a be­nyomást kelti életre, hogy a bolgárok a máso­dik hadjárat megindításakor túlságosan kicsibe vették a török hadsereg ellenállóképességét. Tény az, hogy egy erőteljes offenzíva török részről most már majdnem teljesen ki van zárva. Mindazonáltal a bolgároknak tetemes áldozatába fog még kerülni, időben, vérben és pénzben, amíg a harctér bármelyik pontján is döntő sikert vívhatnak ki. Utazás Kohányi Tihamér Az elborult elméjű, szerencsétlen magyar­­amerikai lapszerkesztő sorsa sokkal fontosabb közérdek, mintsem hogy fölötte napirendre le­hetne térni azzal, hogy anyagi ügyeit elvégzi az amerikai bíróság által kirendelt ügygondnok, a „Szabadság“ ügyeit pedig a hazafias új szer­kesztő,­­ William Warm úr, akit dr. Dobay Zsigmond ügyvéd úr a „Pesti Napló“ 39-ik számában jó hazafinak nevez ki. S épp ez a körülmény bír rá, hogy én is felszólaljak, hogy az itthoni közvélemény valahogy csalódásba ne ejtessék az említett lap jelenlegi politikai iránya felől, s nehogy a „Pesti Napló“ newyorki levelezője tűnjék fel oly színben, mintha valót­lant mondott volna. Azt hiszem, a nyilatkozó Dobay ügyvéd úr bizonyára tudja, hogy az általa kiemelt Warm William úr nem más, mint Dienes Márton, kinek odaát ez az álneve, minthogy itthon súlyosan kompromittált valódi nevét ott sem viselheti. Lehetetlen, hogy dr. Dobay úr, ki — úgy látszik — be van avatva Kohányi dolgaiba, ne tudná Warm William va­lódi nevét és kilétét. Ez esetben mire való az a félrevezetés, hogy nem Dienes Már­ton a jelenlegi szerkesztő hanem — Warm Wil­liam. A lap számára éppen az a főveszedelem, hogy Warm William, azaz Dienes Márton ve­zeti, ki gróf Khuen-Héderváry bűntársa Volt a képviselők vesztegetési ügyében (ami miatt Khuen meg is bukott, mint miniszterelnök), de akinek még közönséges bűnügyei is vannak le­­bonyolu­latlanul itthon. Ily múltú egyénnek nincs mit keresnie egy vezérlap szerkesztése körül. Ami magát Kohártyi Tihamért illeti, öt teljesen normális gondolkozású embernek már régóta nem le­hetett mondani, azonban őrültséget, teljesen beszá­­míthat.ithnss.got apodiktbre konstatálni róla másfél évre visszamenőleg bajosan lehet. Hiszen tavaly februárban volt az az emlékezetes nap, melyen Ko­hányi meghívására Taft elnök megjelenvén a cleve­landi magyarok között, Kohányi őt ott igazán teljes értelmi erőre valló beszéddel üdvözölte. Ezután nem­sokára utazott haza és késő őszig itthon maradt, miközben megnősült (másodszor, mert első nejétől már Amerikában elvált s a volt Kohányiné Cleve­­landban mint árusítónő keresi kenyerét) s aztán hazament. Otthon viselt dolgairól a „Pesti Napló“ newyorki levelezője számolt be, mint hiszem, az igazságnak megfelelőleg, teljességgel nem feketítve be Kohányit, ellenkezőleg, megvédve őt, kinek igazi barátja az utóbbi időben senki se volt épp a­miátt, mert idegessége folytán a társas érintkezés legele­mibb szabályain is szívesen túltette magát s minden­kivel szkem­besz éreztette autokrata hajlamait. Emiatt tört ki egy ízben szerkesztőségében az a palota­forradalom, mely aztán rákényszerítette Kohányit a munkatársak irányában használandó tisztességes hangra és méltányos bánásmódra. A megkötött bé­keszerződés dacára is kénytelennek érezte magát Kende Géza, a „Szabadság“ segédszerkesztője s Kohányi keresztfia a lap elhagyására, mert Korányi képtelen volt önmagának parancsolni. A régi gárda nagyrészt el is hagyta a lapot s közülük — ha jól tudom — csak T­á­r­k­á­n­y­i Béla, P­u­k­y István és Mihók Sándor van ott, a többi új ember. Kohányit a túlfeszített munka s az amerikai életnek kibirhatatlan zaklató volta tették tönkre. Ke­gyetlen harcot kellett folytatnia nemcsak a megva­­gyonosodásáért, hanem eleinte a megélhetéséért is. Sokszor hányták szemére politikai ellenfelei egy­kori házaló Voltát, hogy könyvekkel házalt és fu­rulyázott a magyar és tót házakban, hogy így köny­­nyebben adhassa el portékáját. Kohányi múltjának e részét sohasem tagadta, mert ebben amerikai szem­pontból semmi megróni való nincs, ha különben meg­maradt a becsület útján. S ezzel ellenkezőt nem le­hetett Kohányira mondani, ha lehetett volna, bizo­nyára elmondották volna róla ezerszer, mint ahogy házaló voltát elmondották. Keserves küzdelmeken ment át és végleg elmerült volna, ha mindannyiszor fönn nem­ tartja őt jó szelleme, Szepessy József, ki mindannyiszor uj erőt öntött a csüggedőbe s elől kezdte a sziszifuszi munkát s végre is célt ért. S Kohányi tragédiája voltaképpen ott kezdődik, mikor Szepessyvel meghasonlik s e végtelen türelmü jó­akaró barátját és őszinte tanácsadóját eltaszítja ma­gától és rosszakarói hatalmába esik. Szepessy türelmét számos alkalomkor tette oly próbára, melyet más alig állott volna ki. Néha éjfél két órakor csengetett be hozzá, mikor már a szolid ...Toen családostul együtt az igazak álmát aludta s felköltve őt, valami oly semmiséget kérdezett meg, melyet másnap bőven megtárgyalhatott volna vele telefonon, majd máskor meg, hasonlólag éjjeli 1 óra­kor azért jött hozzá, hogy adjon bort neki és igyék vele, a­mely kívánságáért Szepessy újra kilökte kebelbarátját. Kohányi ezért sohasem haragudott meg Szepessyre, mert másnap többnyire nem is em­lékezett az éjjeli látogatásra. Hét-nyolc évig tartott ez így, de Szepessyék nem nehezteltek érte Kohá­nyira, megnyugodván abban, hogy „Kohányi bolond“, kinek minden szabad. Végre azonban betelt a mér­cék és végleg kiutasították házukból. Kohányi hóbortos voltával mindnyájan tisztában voltunk s nem vettük magaviseletének e részét ko­molyan. Hisz mikor belátta igaztalanságait iparkodott azt túlzott kedvességgel jóvá tenni. Engem is megsértett néhányszor, de én ismertem őt és aszerint bántam vele. Nagyfokú idegessége mindegyre megnyilatkozván, többször beszéltem rá a pihenésre, a nyugtalan vére azonban legtöbbször hamar véget vetett ennek. Ide­gességében mindenkivel kereste a veszekedést s bajjal lehetett őt mérsékletre birni. Jellemző eset volt 1903. nyarán a következő mely első összetűzé­sünknek alapja lett. Én akkor minden héten átjártam Youngstownból Clevelandba, hogy a „Szabadság“ (akkor még heti­lap) számára cikkeket írjak. Június egyik napján szintén átmenvén, a szerkesztőségben végeztem teendőmet. Kohányi délben sürgetett, hogy menjünk már ebédelni. Kértem, engedje meg hogy befejez­zem cikkemet, — ha azonban ő éhes, menjen egye­dül. ő megvár. Mikorra készen lettem, láttam, hogy igen rosszkedvű. Az utcára érve, bement rendes szivaros boltjába s összeveszett az elárusítóval, hogy rosszak a szivarok. Megindultunk a vendéglő felé. Szemközt jött velünk egy, nigro gavallér, kis kövér, magával megelégedett fiatal ember, kin fehér ruha, sárga topán, vörös nyakkendő és zöld mellény volt. Mosolygós arca a jóllakott ember benyomását kel­tette. Amint mellettünk felment, Kohányi mérgesen kezdett rá kiabálni. A nigro gavallér visszajött s kérdezte tőle, mi baja van vele? „Maga ne vigyo­rogjon rám olyan szemtelenül!“­­. kiáltott rá Ko­hányi. Majdnem összekapták, midi® én közbeléptem és elhúztam Kohányit. „Ismeri ezt az­­embert?“ — kérdeztem. „Nem én“ — válaszolt ő. „Hát akkor mit áll szóba vele?“ — kérdeztem. „Mert utálom a nigrókat és szerettem volna legalább ezt az egyet fölpofozni.“ Utunk további részén valami semmis ürü­gy alatt belém kötött s én ott hagytam az utcán, kijelentve, hogy ha bolond, menjen szanatóriumba. Három hétig nem mentem­ felé s ekkor bocsánatkér­ő levelét irt és kiszívtuk a béke Dínát. Neheztelte, hogy nem tegeződöm vele. Meg­mondtam az okát s belátta, hogy igazam volt. „Nézze Kohányi“ — mondtam neki — „maga a bi­zalmasabb viszonyt csak arra használja fel, hogy mázsás gorombaságokat mondjon barátainak, így ha urnak kell szólítania, mégis türtőzteti magát.“ Neve­tett s igazat adott nekem. Tömérdek levelet irt hozzám s mindegyik megszólítása ez: „K- K. úr!“ Válaszaim megszólítása ugyanez: „K. K. úr!“ (Ked­ves Kohányi úr!). Igen szeretett sürgönyözni és express-leveleket küldeni a rendes levél szinte de­rogált neki. Szerette a zenét (azt hiszem, ezzel le­hetne sikeresen meggyógyítani) és a fektetén tivor­­nyákat. Nem bírta a szeszes italt, hamar mámorossá vált és ilyenkor kötekedő lett A nagy szellemi meg­erőltetések után tivornyákban keresett szórakozást s ez lett veszte. Nem hiszem, hogy gyógyithatlan volna, de ha meg is mentik, ép ember nem lesz belőle. Végtelen kár érte, mert értékes ember volt. Dr. Kacziány Géza: TÁVIRATOK. Reformok a francia hadseregben. Páris, február 18. A francia kormány a jövő héten három fontos törvényjavaslatot fog beterjeszteni, mely a szárazföldi hadsereg szaporítására irányul. A kormány mindenekelőtt 70—80 millió frank rendkívüli hitelt fog kérni a megerősített helyek céljaira, a gránátlövedékek átalakítására és a tüzérségi muníció szaporítása végett. A másik javaslatban 500 milliónál többet kér a kormány, hogy a fegyverkezés terén külön­böző reformokat valósítsanak meg, főképp a tüzérség és a katonai léghajózás címén. A har­madik javaslat a hadikészültség állományának felemelését célozza. Ezenkívül kifejlesztik a benszülöttek újoncozását egyelőre Algírban, Tuniszban és Nyugatafrikában. Figyelembe ke­rül e reformok megoldásánál az a terv is, hogy bizonyos fegyvernemeknél visszaállítják a hároméves szolgálatot, a többi fegy­vernemeknél pedig két és fél év lenne a szol­gálati idő. Páris, február 18. Briánd miniszterelnök az „Excelsior“ tu­dósítója előtt kijelentette, hogy a katonai szol­gálati idő kérdése mostan megfontolás alatt van. Arról azonban nincs szó, hogy a három évi szolgálati időt kívánná a kormány beve­zetni az egész hadseregben. Páris, február 18. A sajtó még a tegnapinál is hevesebben ír a német birodalmi hadügyi reformról, amely versenyre hívja a nagyhatalmakat, hogy lépést tarthassanak a létszámszaporítássa! Természe­tesen a francia hadvezetőség sem maradhatott el és sietett a megfelelő törvényjavaslatokat előkészíteni, hogy minden eshetőséggel szem­ben helytállhasson; mozgósításra azonban senki sem gondol A szociáldemokrata lapok kivételével az egész sajtó hangoztatja annak szükségességét, hogy a legnagyobb áldozatokat meg kell hozni, mert a francia sereg nem ma­radhat a német hadsereggel szemben teljesen inferioris állapotban.

Next