Pesti Napló, 1913. június (64. évfolyam, 129-153. szám)

1913-06-08 / 135. szám

Elutazás előtt vegye meg a PESTI NAPLÓ-t a városi hírlapárusítónál, mert a kormány a pályaudvarokon nem engedi árusítani. ""'if •- ------- " Geszler — miniszterelnök. Az első kérdés, amely Tisza deszigná­­lásának hírére fölmerül, hogy ha ő minisz­terelnök lehet, akkor tulajdonképpen miért nem maradhatott meg Lukács László? Mi a különbség kettejük között? Egyazon gépe­zetnek kerekei gyanánt működtek ők ketten s alapjában Lukács csak Tiszának az inten­cióit szolgálta abban az akcióban, melyet a bíróság megbélyegzett. A legelemibb jogi alapelvek szerint az, aki a létrát tartja, csak olyan felelős, mint az, aki az ablakon be­mászik. Moralitás szempontjából tehát ba­jos megérteni, hogy ha Lukácsnak le kellett köszönnie, Tiszát hogy lehetett kinevezni? Ám hagyjuk ezt. Mikor a nemzetnek egy nagy ágyúgolyót helyeznek a gyom­rába, valóban nem időszerű rébuszokat fel­adni. Majd valamikor az oknyomozó törté­nelem vitatkozhatik azon a rejtélyen, mi ér­deke lehetett a dinasztiának Tisza kinevezé­sével megalázni a magyar közvéleményt? Miért éppen Tiszával? Mikor saját pártjá­nak legkomolyabb elemei se akarták ezt? Mikor legfanatikusabb hívei őt magát fél­tették ettől? Mikor ő az egyetlen ember, aki végképp és teljesen elzárja az ellenzék elől a békéhez és kiengesztelődéshez vezető utat, mert hiszen azoknak, akiket porig alá­zott, erkölcsi lehetetlenség vele szóba álla­mok? Egykoron — igaz, hogy sok száz év előtt — a Habsburg-politika Geszler Her­mannt küldte a svájci nép nyakára, aki ottan olyan rendet teremtett, hogy a szabad hegyi nép még a kalapját is urnak ismerte el. De jó volt-e ez a politika? Babérokat és gyü­mölcsöket termett-e az osztrák háznak. Tény, hogy a magyar nemzet el­­képpedve és értetlenül áll a legújabb ural­kodói elhatározással szemben. Mit akarnak velünk? Miknek tartanak bennünket? El­végre a legabszolutabb birodalomban is né­mileg respektálni szokták a közhangulatot és az orosz cár se­jt nyomós ok nélkül rab­népének arcába. Csak mi volnánk az az utolsó csőcselék, melyet megrugdalni kor­mányzati bölcseség, kétségbeesésbe ker­getni politikai raison lenne? Úgy látszik, hogy így van. Sőt talán még rosszabbul. Ha körültekintünk Buda­pest utcáin, sok-sok ezer lovat látunk ro­hanni, meg cammogni a nyüzsgő világvá­rosi zajban. A legkülönfélébb társadalmi ál­lásban lévő lovakat, az arisztokratikus trap­­pertől a félholtra hajszolt teherhordó állatig. De egyformán szorítja mindnek nyelvét a zablya, a hátán pedig ott az ostor. S felettük a kocsis, jóakaratai, vagy kegyetlen, ki törő­dik vele? S várjon megkérdeztek-e valaha­, egyetlen egyet is a sok ezer lóból, hogy kit t­akar maga fölé a Lakra? Meghallgatták-e panaszát, ha úgy találta, hogy ok nélkül rápto­gatják a zablyáját s az ostorcsapások igaz­­talanul hasítják a hátát?... Nyilván mi is ilyen lótársadalom vagyunk,­melyre nem tar­tozik, hogy akinek a gyeplőt a kezébe adják, arra való-e, tud-e bánni a reá bízott jószág­gal? Nem él-e vissza a hatalommal, amit zablya és ostor jelent? A fő, hogy menjen a szekér, amerre a gazda parancsolja. Majd ha egyszer az árokba fordul az alkotmány, akkor talán elhiszik, hogy rossz volt a kocsis, addig azonban nyeríthetünk, amennyit aka­runk, nem fogjuk befolyásolni se a gazda, se a kocsis elhatározásait... Híresztelik különben, hogy Tiszát béke­angyalnak szemelték ki. Ez a mulatságos híresztelés némileg belevilágít azokba a praktikákba, amikkel a királynál kierősza­kolták e szerencsétlen választást. Aligha­nem elhitették az agg uralkodóval, hogy Ti­szával szemben, akitől félni­ kell, engedéke­nyebb lesz az ellenzék, mint valami átme­neti ember irányában, akinek megbízatása talán megnövesztené a rebellisek szarvait. Szomorú, hogy nem engedtek senkit a király­hoz, aki ennek az érvelésnek szillogisztikus értelmetlenségéről felvilágosította volna és megmagyarázza, hogy akármilyen békeka­binetnek nehéz leendett rendet teremtenie a feldúlt kedélyek között, de Tiszának egye­nesen lehetetlen. Hanem azért kár volna kétségbeesni. Csak arra kell gondolni, hogy voltak már nemzetek, melyeknek nyakába valóságos dühöngő őrültek kapaszkodtak bele, akik le­kaszálták fajuk virágát s szörnytetteikre pré­dál­ták országuk javait. S­­e szánandó­ nem­zetek mégis túlélték kínzóik átkos eljüékf­­élétét. S nem volt-e idő, mikor a magyar nép fölött is egy Haynau­ volt az úr? Kibírtuk, elviseltük és f­élünk. Hát Tiszát is ki fog­juk bírni. Sőt erősen bízunk benne, hogy ő maga fogja megrövidíteni szenvedéseink kálváriáját. Amit az ellenzék az ő gyengeségében nem tudott kivívni az országnak: — egy kárhozatos rendszer elpusztítását, — azt Toto újjászületése. Irja: Bródy Miksa. 'ft Totot tizenhat éves korától kezdve egy öreg úr nevelte szín- és életművészetre. Tehet­séges növendék volt és rövid idő alatt mindent elsajátított, amit mesterei tudtak. Totónak azon­ban nem volt szerencséje, mert a mesterek tu­dása szegényes kis körre korlátozódok. Nevelő­­atyja kezéből csakhamar kisiklott és egy soffőr karjain át hanyatlott egy kedélyes és jószívű matróna nyárspolgári keblére. A matrónának rengeteg ismerettsége volt, vasárnapi dél­utánokra pedig egy bérautója, melyen Totot a Stefánia-úton megkocsikáztatta. Szegény Toto bankárokról és egyéb király­fiakról álmodozott, a valóságban pedig szerény fizetésű hivatalnokokra, vállalkozó­ szellemű va­gyontalan ifjakra volt kénytelen elbűvölő mo­solyokat pazarolni. Mire húsz esztendős lett, végleg letűnt a láthatárról és a Stefánia-korzóról; az ismerő­sök kivonültek mellőle, új ifjak jöttek, akikre a zsáner nem volt hatással és öreg barátnőjé­ből is kiégett a jóindulat melege. Ebben az idő­ben kezdődött Toto renaisszancea. Lemondott fáz életművészetről és férjhez ment Koródy Sza­­niszlóhoz, egy erotikus hajlandóságú állam­­hivatalnokhoz, aki Toto múltja és a saját jövője ''érdekében áthelyeztette magát Radnára pénz­­ügyigazgatónak.________ Toto bevonulása Radnán impozáns volt. Nem amikor rengeteg podgyászával a vasúton megérkezett és utána ötszobás lakásában el­helyezkedett, hanem amikor harmadnap délben először vonult végig a piactéren. Ez futótűzként terjedt el a városban és félóra múlva az összes tanárnők és nagykereskedőnők egyenesen a konyhából rohantak ki korzózni a piactérre. A katonatisztek a cukrászda előtt egymást lökdösték, valahányszor Toto a férje karján el­haladt mellettük, a polgári ifjúság pedig, mely a takarékpénztár-épület előtt foglalta el a jár­dát, sorfallá rebbent szét, mihelyt Toto köze­ledett. És Toto megsejtette, hogy valakivé lett a mai naptól fogva. Érezte, hogy az élet terén szerzett tapasztalatait egy nagyszerű tevékeny­ségben fogja a város megreformálására fel­használni. Ahogy végignézett a nyájasan feléje mosolygó asszonyokon és lányokon, tudatára ébredt a maga fölényének és biztonságának asszonyának veszélyes és játékos meredekein. — Mit tudják ezek, mi az élet? — súgta oda a férjének, aki ebben a pillanatban nem is sejtette, hogy Totóban nagyszabású elhatározá­sok fogantak meg. Toto diadalútja hetekig eltartott, Radna ünnepnapjai voltak azok. A szép pesti asszony vizitelései, a viszontlátogatások, a sétatéren és cukrászdában történt ismerkedések, kezdődő flörtölések és Toto elmésségei állandó tárgya voltak a város érdeklődésének. Lánykák­ rajon­gással beszéltek róla, asszonyok szerelmet val­lottak neki, a férfiak pedig azon igyekeztek, hogy pezsgős vacsorákon mutassák meg előtte mulatós voltukat és romantikus duhajkodásuk­at. Toto azonban nagy megvetést tanúsított a hódolat eme naiv formáival szemben. — Mit tudják ezek, mi az élet? — mondta az urának, aki ilyenkor megértéssel mosolygott, de alapjában véve nem értett semmit. Egész lényét az foglalkoztatta, hogy a kis­városi kedélyekbe beoltsa a maga nyugtalan­ságát és azt az erkölcsi felfogást, melylyel az életet érzékiségek és szerelmi játékok forraló katlanának nézte. Boldog ábrándozással álmo­dott arról, hogy ugyanolyan mértékben, ahogy nagyvárosi ízlésre fogja szoktatni az asszonyo­kat­, az életművészet iskoláján is végigvezeti őket és férfiakat egyaránt. Az első csalódás akkor érte, amikor meg­tudta, hogy majd minden asszony Bécsből és Párisból hozatja a toalettjeit; a végső csapást pedig egy­ rettenetes tapasztalat mérte rá: az urinek legjava szeretőt tartott és megcsalta a férjét. Még a szelíd lelkű és fanatikusan vallá­sos főigazgatóné­ is fájdalmasan édes , mély tragikummal vegyes randevúkon sírta ki magát a postafőnök húszéves fiának a keblén. Toto egészen oda volt a megbotránko­zástól. — Hiszen ez csupa métely. — mondogatta az urának. Szégyelte önmaga előtt magát, mint a fa­, 64-ik évfolyam. 135. szám. VAmOnzsTíBi Ara Kt E i vre 28 kot — Bűi --------I« . - . ívre— _ 1 . — Ec bóra — — S . «0 * Egye* _ 10 fii AFKÓHIRDETÉSEK Ittt^ Egy mm ni A flUir, vastagabb betűvé 10 flUtA Hirdetitek milliméter szároltás­sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint. Ünnep után is. Budapest, 1913. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Vasárnap, junius 8. Mai számunk 52 oldal.

Next